Magyar Nyelv – 73. évfolyam – 1977.

Szabó Zoltán: Herczeg Gyula, A modern magyar próza stílusformái

fejlődésvonalának megrajzolása a múlt század utolsó évtizedeitől (Bródy Sándortól, Justh Zsigmondtól, Iványi Ödöntől) kezdve napjainkig (Fejes Endréig, Galambos Lajosig, Kertész Ákosig). E két időpont között természetesen mindegyik stílusformáló prózaíró szóba kerül: Babits Mihály, Kaffka Margit, Kassák Lajos, Németh László, Szabó Pál, Tömörkény István stb. A leggyakrabban, a legtöbb jelenség vizsgálatában három író szerepel: Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond. A kiválasztott anyag reprezentatív. A tárgyalt korszak belső szakaszait — mint majd látni fogjuk — egy kivételével aligha kellene valamivel is kiegészíteni. 3. A tárgyalás legátfogóbb kategóriái, amelyek a változásokból kikerekedő fejlő­dést a legjobban érzékeltetik, a Herczeg tanulmányaiban eddig nemigen szereplő irodalom­történeti és stílustörténeti irányzatok: realizmus, népiesség, impresszionizmus, expresszio­nizmus, új klasszicizmus, új népiesség, sematizmus. És mindezektől eltérően, de hozzájuk hasonló összegezéssel a fejlődés utolsó sza­kaszát „változatosság és sokrétűség" címen mutatja be. Minden bizonnyal azért járt így el, mert a jelen formálódó, érlelődő és forrongó stílusformáinak világában nehezebb uralkodó fejlődési tendenciákat felfedni, mint a múlt már letisztult korszakaiban. Kérdés­ként persze felvethetjük, hogy vajon nem lett volna jobb a jelen szakaszt a hagyomány és újítás kettősségében felfogni, azaz azt kimutatni, hogy a múltból milyen irányzatok mentődtek át, maradtak meg, és melyek az új fejlemények. A stílustörténeti irányzatok mint összegezési kategóriák egészen természetesek és jogosultak is a nyelvtani formák változásait bemutató, történeti stilisztikai tárgyú könyvben. Kételyt és vitathatóságot jelző kérdés azonban még így is adódik: a) Vajon valóban van-e valamilyen megfelelés a stílustörténeti irányzatok és a nyelvtani formák, például az amúgy is sokat vitatott, sokféleképpen értelmezett realizmus és a szabad összefüggő beszéd vagy az új népiesség és a kollektív kommentátorok között? — b) Vajon a vizsgált nyelvi formák történetében megfigyelhető változások megfelelnek-e a fejlődési tendenciák kifejezését, esetleg érzékeltetését szolgáló stílustörténeti kategóriák egymás­utániságának? Szándékosan ismétlem a megfelel szót. Használatával azt akartam kifejezni, hogy stíluselméleti szempontból ma ez a megfelelés fókusza a legtöbb kényes kérdésnek. Hogyan felelnek meg a nyelvi és stilisztikai formák az esztétikai értékkategóriáknak? Van-e megfelelés a hatásmagyarázat szempontjából a stilisztikai és lélektani kategóriák között? Stb. Mindezzel azt szeretném mondani, hogy a „megfelelés" általános és jellegzetes stilisztikai kérdés. Megemlítése természetesen nem jelentheti azt, hogy feltétlenül el kell vetni mindazt, amivel kapcsolatban ez kételyként felmerül. De az is igaz, hogy nem árt időnként szóvá tenni és tudatosítani a stílusirányzatok használatával járó problémákat. 4. A stílustörténeti irányzatok Herczeg Gyula könyvének legfőbb összegező kate­góriái, fő fejezetei. Ezekhez igazítva mutatja be a jellegzetesnek, megkülönböztető értékű­nek tartott nyelvi jelenségeket, amelyek jórészt mondattaniak. Elsősorban a következő jelenségtípusok érdeklik: a) a közlésmódok (az egyenes, függő és a szabad függő beszéd); b) a leírások szerkezeti megoldásai; c) az összetett mondatok szerkezeti felépítése. Az említett szerkezeti formák leírását stiláris érdekű funkcionális minősítések követik. A vizsgálat tehát nemcsak grammatikai, hanem leíró stilisztikai is. A stiliszti­kumot Herczeg a nyelvi formáknak a kifejezendő tartalomtól nem függetlenített funkcio­nális értékelésében ragadja meg. A stiláris jelenségeket a szinkrónia szintjén minősíti, hogy aztán könyve dina­mikus érdekének megfelelően a vizsgálatokat történetivé fejlessze. A diakrónia szintjén a már leírt jelenség élettartamát igyekszik megállapítani. Általában arra a kérdésre ad

Next