Magyar Nyelv – 89. évfolyam – 1993.
2. szám - Kisebb közlemények - Dobóné Berencsi Margit: Impresszionista és expresszionista vonások Szabó Lőrinc „Föld, erdő, isten” című kötetében
sercegő homok; (XI); — Oh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben; (XII.); arany szigetek a szikrázó csillagok; (VII.); lobogó / hajad új napként körülzuhogott (XV.). A nappal ragyogó fényeit nem ritkán a közeledő éjszaka sötétedő színeivel ellenpontozza a költő, s a hangok zengését, az érzelmek tombolását is felváltja az elhalkulás. A színek halványabbak, megszertebbek. Csendes, szelíd, már majdnem álomszerű a hangulat. A délután biztató zöldje elsápadt, / a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, / az ibolyák szemében árva könny égett, / kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat / húzza elgyengült szívem. / ... Majd az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos / csillagok ültek pillámra. A hajlongó fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt. (XIX.) A hangulatteremtésben nagy szerepet játszanak a fény- és hanghatásokat erősítő alliterációk. Számuk a kötetben igen magas. Közülük azonban majdnem teljesen hiányoznak az impresszionista jellegű, a finom, halk, tompított akusztikai élményre utalók. Többségük hangzása erőt, keménységet sugall, illetve élesebbé, hatásosabbá teszi a versbeli képeket, a versbeli kontrasztot: ,,talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: . . . (Szemedben, szememben: ragyog a reggel." (XII.); „a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes / gránitkockákon." (XI.); ,,. . .nyargaltak a fekete folyamok / és /élelmükben megrepedtek a tavak tükrei." (XXXI.); ,,a halott //ehér/ényben fekete bivalyok / ballagtak át a szétfolyó mezőkön." (IV.); „Halott erdők / mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang" (XIX); „Gyöngék vagyunk és sorsunk hasztalan / próbálja törni komor fcapcsait." (XXIX);/áradhatatlan/elhők görgetik / az égen Zomha /avináikat. .." (XXVIII.) A kötetben jelentős szerephez jutottak a névszók. Előfordulásuk aránya is figyelemre méltó. Számukat a költő az igékkel szemben négyszeresre emelte, de egy-egy erősebb impresszionista hatást mutató versben ötszörösre, sőt hatszorosra, például a XII., XV., XXIV. darabban. A névszóközpontúság azonban a főnevek gyakorisága mellett az igenevek elszaporodását is jelenti. Különösen kedvező helyzetben vannak a folyamatos melléknévi igenevek. Minőségjelzői szerepükben díszítő elemként funkcionálnak, ám igei jellegük, illetve jelentésük a változatos hangulati tartalmak erősítésére, a lelki élet hullámzásának bemutatására, gazdag árnyalására szolgál. Különösen jelentősek a vizuális, főként pedig az akusztikai élmény felnagyítását elősegítő feltűnő szókapcsolások, jelzős szerkezetek, amelyeket a költő nemegyszer hangutánzással és hanghalmozással is nyomósít: a Nap fullasztó gyönyöre; levegővé porzó percek; az idő őrlőfogai; a nappal ezer ugráló színe; szétfolyó mezők; az ég fénylő kapui; a nyár lobogó aranyligetein rámsütő nagy szemeid; a szemetekben égő megvetés; zengő ormokon; sercegő fény; messzire döngő szelek; síró szelek lombzörgető, fáradt lépései; stb. Impresszionista hatást fedezhetünk fel a kötet sok versének szövegszerkesztésében. A költő apró — sokszor egymástól elütő — részletekből állítja össze a valóságot. Az azonos értékű, logikailag önállósult szószerkezeteket, tagmondatokat az élőbeszéd természetességével fűzi egybe. Halmozó, felsoroló eljárására az oldottság, a laza, könnyed szerkesztés jellemző. Az s-sel, e's-sel kapcsolt, külön is értelmes egységet képező tagmondatok a leggyakoribbak, s a felsorolásba csak ritkán vegyül alárendelő mellékmondat. A kötőszóhasználat is ezt a megállapítást igazolja. A kötetben 127 s, 116 és, 51 is és 32 egyéb mellérendelő kötőszó mellett csak 32 hegy, 16 mint, 14 ha, 11 mert és 19 egyéb alárendelő kötőszót használ a költő. A mellérendelő és alárendelő kötőszók aránya — 326 :102 — önmagáért beszél: . .. lelke már tegnap látta a / nádborította Nílus / partját s az idegen / csillagokat, vagy tán Itónia / koszorús oltárait / csodálta, s az idai lankán / heverésző szőke leányok / ibolyaszemét, / s hallotta a szépszarvú tehenek / sötét kolompjait. — (XVIII.) A költő a kisebb szövegegységeket előszeretettel fosztja meg a kötőszóktól. A tovahullámzó mondatrészleteket, tagmondatokat vesszővel, pontosvesszővel, kettősponttal, három ponttal tagolja, ezáltal még inkább lehetővé válik a névszók kiemelése a többtagú, négy-öt elemből álló mondatfűzésből. Ez a grammatikai megoldás a montázstechnikát is erősíti. Az