Magyar Nyelvőr – 75. évfolyam – 1951.
A Nyelvőr postája - Jakab Ernő (Bucuresti) és Gáldi László a mándruc szóról
A bukaresti érdeklődésre a következőket válaszolhatom: Az ötlet hangalakilag elfogadhatatlannak látszik: a román mandrut (mandru 'okos, szép, büszke, stb.' kicsinyítője) első szótagjában ú. n. veláris i van, amely a magyarba rendszerint w-val, esetleg i-vel megy át. Ilyen hangot találunk magában a román 'román' népnévben is, amelynek régi, népi eredetű magyar megfelelője rumuny, a régi rumán alak nyomán. Több ismerősömet, akik nem tudnak románul és a román helyesírást nem ismerik, megkérdeztem: hallanak-e valami a-féle hangot a mandru, mandru, első szótagjában. Feleletük teljesen egybehangzó volt: nem a-t hallottunk, hanem valami olyan hangot, amely egyaránt hasonlít az i-hez is, meg az w-hoz is. Tekintettel arra, hogy a magyar mandruc feltétlenül népi szó, az íráskép hatására egyáltalában nem gondolhatunk. Különben is száz éve sincs annak, hogy maguk a románok e hangot a-val írják; a régi cirill írásban teljesen külön jele volt Még kevésbbé nyugtat meg a szónak jelentéstani háttere. A románban mindenki ismeri a mándru melléknévnek mándrufa kicsinyített alakját (nőnemű!!) 'szerető, kedves értelemben, de a hímnemű mondrás sokkal ritkább: egyelőre szövegpéldák sem szótárakból, sem egyéb forrásból nem állnak rendelkezésemre. A szó pontos jelentésárnyalata nem dönthető el, amíg nem ismerjük, milyen jelzős szerkezetekben használatos, illetve mit jelent főnevesített melléknévként. Tekintettel arra, hogy mándrul főnévként valakinek 'szeretője, kedvese' (férfiról, vö. Tiktin 988), azt hiszem, nem tévedek, ha feltételezem, hogy mándrul ugyanezen jelentéssel bír (vö. még fentebb a nőnemű mándrula-ról mondottakkal). Mindez persze a magyar szóhoz igen kevéssé illik, bár őszintén szólva, egyelőre nehéz tudni, mit is jelent mándruc. Hogy „szeretőt" nem jelent, az bizonyos. A mándruclegények és a legmándrucabb sárosi nemes a szónak inkább csak átvitt értelmét világítják meg. Ezekből az adatokból nem mernék kiindulni. A mándruckot nem tekintve, melyet Csefkó Gy. már jól megvilágított (Nyr. 72 :174), a mándruc szóra eddigi legbiztosabb adatom a következő: 1940 körül Tamási Áron Makkai László barátomnak (Makkai Sándor fiának) arcképét a következőképpen dedikálta: „Makkai Lacinak, a mándrucnak". Mivel az ajánlásra emlékeztem egyik kolozsvári látogatásom idejéből, most megkérdeztem Makkai Lászlótól, mit is jelent szerinte a Tamási-féle mándruc. Habozás nélkül felelt: mándruc a. m. 'hiúz'. Honnan származik tehát a mándrucra valló utalás? Onnan, hogy Makkai ezidőtájt Tamásit több kritikában védelmezte ócsárlóival szemben, s ezért Tamási hálából mándrucnak nevezte. T. i. a nagy macskafélék is harcos természetűek, fújnak ellenségeikre, stb. Makkai más forrásból a mándruc szót nem ismerte és azt sem tudta, hogy édesapja ugyancsak 'hiúz' értelemben használta a Táltos királyban (vö. Csefkó, i. h.). Mindezek után mándruc szavunk belső magyar történetét így látom: Vagy Jókai alkotta a szót elvonással a mándruckőbőn, amint Csefkó is feltételezi (vö. hiúzkő, macskaszem, tigrisszem, stb.) és Makkai, Tamási, Jókaitól vette át ezt a szót vagy pedig — s bevallom, kissé hajlok a feltevés felé — a szó eredetileg mégis erdélyi, sőt alighanem egyenesen székely tájszó, s ebben az esetben Tamási nem irodalmi emlékeire, hanem saját nyelvismeretére támaszkodott Tehát nincs kizárva, de egyelőre persze bizonyítva sincs, hogy székely táj szóval van dolgunk. Addig is, amíg e kérdésben Makkai Sándort és Tamási Áront megkérdezhetem, próbálok magyarázatot találni arra,, esetleg hogyan függhet össze mégis a román mandrut a magyar mandruc-cal. A népnyelvben gyakran előfordul, hogy veszedelmes ragadozókat nem mernek igazi nevükön nevezni, nehogy megjelenjenek. A medvének pl. a román népnyelvben számos „eufemisztikus" neve van. Hátha eufemisztikusan a hiúzt (vagy valamely más macskaféle ragadozót mándrus-nak neveztek, vagyis „ szépnek, csinosnak", esetleg ..gavallérnak*'. Ez a szó a magyarba eredetileg *mundruc for-