Magyar Nyelvőr – 89. évfolyam – 1965.
J. Soltész Katalin: A címadás nyelvi formái a magyar irodalomban
Az a mű, amelynek megjelenésétől a magyar irodalom (és nyelvtörténet) új korszakát szoktuk számítani, címében is határjelző: Agis tragédiája (Bessenyei György 1772.). A rövid, mindössze két szóból álló cím a két legfontosabb dolgot nevezi meg: a mű hősét és műfaját. A műfajmegjelölés régi hagyomány, a címszerkezet rövidsége és tömörsége azonban — birtokos szerkezet a régi -ról,-ről ragos határozó helyett — „modern". Ilyen címet adott Bessenyei többi drámájának is: Buda tragédiája, Hunyadi János tragédiája, s a kortársak is kedvelték ezt a megoldást: Szigvárt klastromi története (Barczafalvi Szabó Dávid 1787.), Bácsmegyeynek öszveszedett levelei (Kazinczy Ferenc 1789.), Fanni hagyományai (Kármán József 1794.). A XIX. században kiterebélyesedő magyar irodalom címadásának már fő jellemvonása a rövidség, tömörség. Igen gyakoriak a mű tárgyát egyetlen puszta főnévvel megjelölő címek: Vérnász (Vörösmarty Mihály 1834.), Bosszú (Eötvös József 1834.), Tisztújítás (Nagy Ignác 1843.), Végrendelet (Czakó Zsigmond 1845.), Kalandornő (Degré Alajos 1854.), Zsibvásár (Frankenburg Adolf 1858.), különösen a többes számú alakok: Csalódások (Kisfaludy Károly 1828.), Hétköznapok (Jókai Mór 1845.), Falusiak (Szigeti József 1858.), Keresztek (Petelei István 1882.), Káprázatok (Justh Zsigmond 1887.) stb. A puszta főnevet sokszor kíséri határozott névelő: A nagyapa (Petőfi Sándor 1847.), A cigány (Szigligeti Ede 1853.), A civilisator (Madách Imre 1859.), Az urak (Tolnai Lajos 1872.), A légyott (ifj. Ábrányi Kornél 1872.). Névelő változtatja címnek alkalmas főnévvé a melléknevet: A könnyelműek (Jósika Miklós 1837.), Az atyátlan (Tóth Lőrinc 1839.), A rajongók (Kemény Zsigmond 1858.), A névtelenek (Beöthy Zsolt 1875.). A címként álló főnév fogalmi tartalmát pontosabban körülhatárolja, egyúttal színesebbé, gazdagabbá teszi a jelző: Hazai rejtelmek (Kuthy Lajos 1846—47.), Garasos arisztokrácia (Vas Gereben 1865.), Fekete gyémántok (Jókai Mór 1870.), Apai örökség (Reviczky Gyula 1884.), Pusztai találkozás (Baksay Sándor 1907.). A jelzős főnévi címek is gyakrankapnak határozott névelőt: A borzasztó torony (Katona József 1814.), A fiatal szív (Csató Pál 1831.), A fekete könyv (Pálffy Albert 1847.), A kis tündér (Vadnai Károly 1860.), Az aranyhajú asszony (Gozsdu Elek 1880.). A határozatlan névelő akár puszta főnévi, akár jelzős főnévi címben jóval ritkább: Egy alispán (Vas Gereben 1858.), Egy magyar nábob (Jókai 1854.), Egy esküszegő király (Ábrás Károly 1861.). Gyakori címforma a birtokos szerkezet is: Hűség próbája (Kisfaludy Károly 1827.), A falu jegyzője (Eötvös József 1845.), Az egyetem pallosa (Abonyi Lajos 1859.), Az ország sebei (P. Szathmáry Károly 1871.), A hegység tündére (Beniczkyné Bajza Lenke 1889.). A főnév kibővítése határozóval ugyancsak címnek alkalmas, tömör, zárt szintagmát ad, noha a cím tulajdonnévi funkcióját a végén levő határozórag miatt nehézkesebben tölti be: A csehek Magyarországban (Jósika Miklós 1839.), Két év egy ügyvéd életéből (Degré Alajos 1853.), Szabadság a hó alatt (Jókai 1879.), Páva a varjúval (Mikszáth 1894.). Az alaptag nélküli határozós bővítményt, a nyílt szintagmát többnyire műfaj jelölő főnévvel vagy igével egészíthetjük ki: Sötét időkből (mintegy: Történet s. i.-ből, Tóth Lőrinc 1822.), Tollheggyel ([írt ] Az ilyen továbbragozás helyett: „olvastam A csehek Magyarországban-t" a MMNyR. a felbontott, körülírt formát ajánlja: „A cs. M.-ban című regényt" (vö. 1 : 330).