Magyar Nyelvőr – 89. évfolyam – 1965.

J. Soltész Katalin: A címadás nyelvi formái a magyar irodalomban

tárcák], Tóth Béla 1882.), A havasok alján ([történt], Gyarmathy Zsigmondné^ 1891.). Maga a műfaj megjelölés, amely a címadás első századaiban a cím fő eleme, a címszintagma alaptagja volt, a XIX. században veszít jelentőségéből. Aránylag ritka Az ember tragédiája, A jövő század regénye címtípus, inkább elbeszéléskötetek összefoglaló címéül látunk ilyeneket: Beszély­ek (Nagy Ignác 1843.), Rajzok és elbeszélések (Iványi Ödön 1879.), Tárcanovellák (Thury Zoltán 1894.). Még a tulajdonképpen címtelen irodalom korában keletkezett az a szokás, hogy a művet a hős vagy a hősök nevével jelölték meg (Bed­wulf, Gudrun, Aucasin et Nicolete stb.). A személynévi cím a XIX. században is egyike a legkedveltebbeknek (vö. Regina Mühlenweg: Studien zum deutschen Romantitel. Muttersprache 1963. 10:290), Zistca (Katona József 1813.), Iréné (Kisfaludy Károly 1820.), Csongor és Tünde (Vörösmarty 1830.), Hermina (Arany János 1846.), Brankovics György (Obernyik Károly 1855.), Második Rákóczi Ferenc (Jósika Miklós 1861.), Kálozdy Béla (Beöthy Zsolt 1875.), Éva (Woh­l Stefánia 1888.), Gányó Julcsa (Justh Zsigmond 1895.). Amennyiben a tulajdonnevek jelentéséről beszélhetünk, ezek a nevek kettős jelentésűek: egyrészt a személyt, a mű hősét jelölik, másrészt magát a művet. Mai nyelv­szokásunk a címek, tehát a címként szereplő tulajdonnevek előtt is névelőt használ: ,,Arany János a Toldi szerzője", Petőfi azonban még így írta: ,,e jó barátom Arany János, »Toldi« szerzője" (5:55). A tulajdonnév gyakran bővít­ménnyel együtt alkot címet, például jelzővel: Az utolsó Bátori (Jósika Miklós 1837.), Rab Ráby (Jókai Mór 1879.), értelmezővel: Alhikmet, a vén törpe (Kemény Zsigmond 1853.), Prakovszky, a siket kovács (Mikszáth 1897.). Sokszor szerepel méltóságnév, foglalkozásnév jelzőjeként: Bánk bán (Katona József 1820.), János lovag (Czakó Zsigmond 1848.), Faust orvos (Bródy Sándor 1888.); birtokos jelzőként: Tollagi Jónás viszontagságai (Kisfaludy Károly 1823 — 27.), II. Rákóczi Ferenc fogsága (Szigligeti Ede 1848.), Esztike kisasszony professora (Pálffy Albert 1884.). A XIX. században jelenik meg a teljes mondat alakú cím is. Ennek a középkori címközleményhez csak annyi köze van, hogy ugyancsak van benne alany és állítmány. A modern mondatcím vagy címmondat azonban nem közlő funkciójú, pontosabban: a közlő funkciót csak ugyanolyan oda­képzelt kiegészítéssel tölti be, mint a nem mondat alakú cím. Pl. Csató Pál vígjátékának címe: Megházasodtam (1837.) így értendő: ,,Ez a darab arról szól, hogy a hőse megházasodott". A mondatcím a XIX. században még nem nagyon gyakori; leginkább kész szólásformákat, közmondásokat, idézeteket alkalmaz­nak. Ilyen már 1792-ben Kelemen László vígjátékának alcíme: A gazdasszony vagy megfizet az öreg harang ; később: Nesze semmi, fogd meg jól (Beöthy László 1850-es évek), Fenn az ernyő, nincsen kas (Szigligeti Ede 1858.), Meg­virrad még valaha (Werner Gyula 1879.). (Vö. R. Mühlenweg i. m. 295.) Angol nyelvterületen különösen sok az idézetcím; egy amerikai kiadó szerint a meg­jelenő művek nagy részének a Bibliából és Bartlett idézetgyűjteményéből választanak címet (George Shively: Notes for an Editor's Credo. The Writer's Handbook. Boston, 1954.). A XIX. század derekának egyik legdivatosabb címtípusa az és kötőszó­val összekapcsolt két puszta főnév, amelyek gyakran antonimák, s kontrasztot alkotnak: Fehér és fekete (Kuthy Lajos szomorújátéka a négerkérdésről 1839.),­ Főúr és pór (Obernyik Károly 1844.), Kalmár és tengerész (Czakó Zsigmond

Next