Magyar Nyelvőr – 98. évfolyam – 1974.
Herczeg Gyula: Elvont főnevek sajátos mondatstilisztikai szerepkörben egy századvégi írónál
Elvont főnevek sajátos mondatstilisztikai szerepkörben egy századvégi írónál I. A múlt század második felében lassan teret nyer az a portréábrázolási mód, amelyben az író lemond a mondattani kapcsolás szokásos módozatairól, például a határozóként álló ragos főnevekről. Az írók a főnév által jelölt személyt vagy dolgot részeire bontják, és felsorolják azokat a testrészeket és ruházati tárgyakat, amelyek a megadott személlyel kapcsolatba hozhatók. A főnevek tehát részletezik a személy vagy tárgy tulajdonságait felsorolás formájában; az alanyesetben álló, rendszerint jelzős főnevek minden mondattani kapcsolás nélkül követik a személyt vagy dolgot jelölő főnevet. A szerkezet, amelynek tömeges megléte főként Justh Zsigmond 1941-ben kiadott Naplójában mutatható ki, elszórtan más írónál is megvan, legkorábbi példánk egyelőre Jókai Szerelem bolondjai című, 1868-ban megjelent regényéből való. A vele beszélgető fiatalember lehet valami húsz éves. Finom, élveteg arc, alig serkedő szakállal és bajusszal, vékony, ábrándos szemöldök, miknek szelíd kifejezését meghazudtolni törekszik a merész szemjárás, s a gúnyoros szájszegletek. Sudár, hirtelen nőtt termete magán viseli azt a bizonyos lanyhaságot, amit látunk fiatal embereknél, akik elfáradtak a szakállukra való várakozásban (i. m. 1911. 46). A példát lezáró mondat egyébként a portréábrázolás megszokottabb módját mutatja: a személyt jellemző adat szabályosan megszerkesztett igés mondatban helyezkedik el, ám ezáltal gyengül a szemléletesség, amely az idézet első részében azáltal valósul meg, hogy az alanyesetben álló főnevet hasonlóképpen alanyesetben álló, ragtalan főnevek követik. A testrészek, az arc és a szemöldök odatartozik a megelőző mondatban álló személyhez; a hagyományos mondattan az összetartozást különféle szerkesztési eljárással fejezi ki; jelen esetben a kapcsolatok elhanyagolása révén a főnevek szemantikai tartalma megnő, és a közlésben szereplő leírás szemléletessége erősödik. Hiányzik a századvégre vonatkozó részletes kutatás, de szúrópróbaszerű vizsgálatunk alapján feltehető, hogy a szerkezet Jókaitól nem volt idegen. Ugyanakkor azonban Acsády Ignác Fridényi bankja (1882.), Gozsdu Elek Köd (1882.), Reviczky Gyula Apai örökség (1884., 1886.), Bródy Sándor Színészvér (1891.), Az ezüst kecske (1898.), A nap lovagja (1902.), Herczeg Ferenc Simon Zsuzsa (1894.), Ambrus Zoltán Midász király (1896.) című regényei a felsoroló portréábrázolásnak ezt a formáját egyáltalán nem tartalmazzák. Elszórt kevés példa van Tolnai Lajosnál: Gizella tizenhat éves lehetett, sugár, magas termetű, sötét, fekete hajú, sárgásfehér arcú, nagy, tüzes szemű, hosszas, egyenes, vékony orrú leányka. Azt gondolom, szebbnek tarthatta magát Eliz testvérénél, mert szemeire hajló haját mindegyre fölfölvetette, s vékony, szép ujjával megint visszaigazgatta. Adrienne jó, Adrienne kisasszonyon semmi se volt szép. Őt azért kellett annyira megdicsérni. Széles, csontos homlok, nagy, férfias orr, előrenyúló áll, kissé szabálytalan széles fogak. . . Nem, az ilyen arcot csak szegény, nyomorult vagy gonosz indulatú ember mondhatja szépnek, még az édesanya előtt is (Polgármester úr, Szépirodalmi Kiadó, 1962. Az első kiadás: 1885.). A szórványos előfordulás után a jelenség szerepe megnő az impresszionista próza egyes képviselőinél, pl. Babitsnál; Krúdy azonban soha nem élt ve. Herczeg Gyula: A nominális stílus a magyarban Nyr. 80 (1956): 40, 204.