Magyar Nyelvőr – 98. évfolyam – 1974.
Íróink nyelve - 1
értjük, akkor egyetért a bírálattal. Kölcsey recenziójából azonban úgy tetszik, hogy a köznyelv „átaljában roszsz, meg kell vetni" (i. h.). Véleménye voltaképpen a köznép nyelvének, a népnyelvnek szinte időtől független apológiája, s érvényes minden olyan irodalomban, ahol az irodalmi nyelv nem arisztokratikus udvari kultúrából született meg a népnyelv fölé települt fagyöngyként: „Hiszen, valamint minden Nemzet, úgy mi is tsak nem minden szavainkat 's nyelvünket a' köznéptől tanúltuk, és ha ezt egészen, javát roszszál elveszik tőlünk, azután mivel beszéltünk. Erre perse könnyen felelnek az új Criticusok, ezt mondván: Adunk mi néktek más aestheticus nyelvet! . . . A' Természet rendje azt diktálja 's minden Nemzetek példája is ezt bizonyítja, hogy elébb vólt beszéltő köznép, azután pedig a' beszédet rendbeszedő, critizáló, tsínosító, Grammaticus, kinek nem a' volt kötelessége, hogy az addig vált köznyelvet egészszen semmivé tegye, és hellyébe más újat adjon, hanem hogy a' meglévőt rendbeszedje, critizálja, tsinosíttsa" (i. h.). Észrevette Kölcsey bírálatában az előítéletet és elfogultságot — mint ő nevezte: a „Lectariusság"-ot is (amely voltaképpen nem is Kölcseyre, hanem Kazinczyra volt jellemző), s megtalálta a kulcsát Csokonai népszerűségének is: „közép utat tartott", a szélsőségektől óvakodva harmóniára törekedett a nyelv, a stílus dolgában is: „ő kezdte először minden előtte élők közt legjobban, Poésisunkat a' szenyből kivenni aesthesissel, Crisissel írni, és még is olyan közép útat tartani, hogy őtet a' Tudósok sőt a' Külföldiek is betsűlik, a' tudatlanok is megértik" (i. h.). Csokonainak ez az egyre növekvő népszerűsége s az általa okozott írói féltékenység kétségtelenül belejátszott mind Kazinczy, mind Kölcsey ítéletébe, hiszen látniuk kellett, hogy eszményeik, Dayka s Báróczi minden erényeik ellenére nem tudnak versenyezni Csokonaival, sőt olvasottságuk köre egyre szűkül. Az az „indulatosságbeli gyengeség", amelyre Némethi Nagy egy példát is idéz Pfeffel meséiből a lefröcskölt fénybogárról, akinek egyetlen vétke, hogy ragyog, sajnos nagyon is találóan hangzik itt. Kazinczynak a Muzárion 1829-i évfolyamában megjelent, de valójában 1817-i keletű, már említett bírálata (amely voltaképpen Kölcsey emlékezetes recenziójának kel védelmére) szintén Csokonai népszerűségéből indul ki, teljesen tévesen kapcsolva össze állítólagos pongyolaságát nagy népszerűségével: „már iskolájában elérte a' celebritást, 's a tömjén füste elszédítette. Szerencsétlenségére inkább szerete csudáltatni mint jónak illik" (i. m. IV. k. 59—60). Kazinczy bírálatával együtt megjelent „Házi rostá"-jában Fáy András is Csokonai népszerűségére, „divatosság"-ára hivatkozott, amely ugyan „nem mindég biztos mértéke az írói érdemnek", de azért nincs érdem nélkül a fejlődő irodalmakban (i. h. 82). A meglepő, hogy párhuzamként mindjárt Kazinczyt említi ellenpéldaként, mint az egyetlen olyan írót, aki — szerinte — írói erényei ellenére sincs divatban, „minthogy a' Közönség' számos előítéleteivel" kelt harcra. Csokonainak szóló burkolt elismerésként a következőkben megállapítja, hogy: „Azoknál, kiket a' Közönség ( itt sem értem a' pórságot :) nem ízlelhet, legalább is a' Nemzeti Szamat hibázik, 's a Kor Lelke" (i. h.). Kimondatlanul is Csokonai javára billenti a mérleg nyelvét akkor is, mikor kikel az érzelgős szentimentalizmus („örökös kurta nyögdölléseink") s a vadromantika nyerseségei, túlzásai („iszonyú konczolásokkal tölt csatáink") ellen, amelyek elriasztják az olvasót (s amelyeknek megvolt nyelvi-stiláris vetületük is a lágy, kispolgári finomkodásban, illetőleg a nemesi retorizmusban). Az ellensúlyozásukra sürgetett „Társalkodási-Darabok" és velük a