Magyar Nyelvőr – 102. évfolyam – 1978.
Szemle - 3
„Egy tavaszi mese szereplői halvány-lila alapon jelennének meg, sárgás-fehér köntösben, olyan halvány-lila alapon, mint amilyenbe a messzi láthatár körvonalai mosódnak szét kora tavaszkor. A mese folyamán ez a gyöngéd lilaszín puhán olvadna át a nyári, melegen rezgő, majd forró vörösbe, amelyből már szikrázó fehéren válnának ki a szereplők alakjai" (Malonyai) (21). Az idézett példában egyetlen mondat hat színmegjelölést tartalmaz. Nem szorul bizonyításra, mennyire sajátos jelleget ad az író stílusának a színek halmozása, hisz egyetlen színnév, pl. ha egy ruhadarab előtt mondjuk, (a „szürke felöltő"), az még nem jellemző a szecessziós vagy impresszionista stílusra. A matematika kedvéért P. Dombi Erzsébet az összes ilyen egy mellékneves példát is felvette anyagába. Éppen ezért szükséges a korrelációk vizsgálata, amely felfedi a stilisztikai lényeget. Mindenekelőtt az derül ki a példák összetevéséből, hogy bizonyos írók gyakrabban élnek a színek társításával; leggyakrabban Justh Zsigmond: sajnos, a 2. táblázatban (20) az oszlop tetejéről éppen Justh Zsigmond adata maradt le, így csak P. Dombi Erzsébet megjegyzéséből értesülünk arról, hogy ,,a színkezelésben érvényesülő asszociációs készség tehát leginkább Justh sajátja", de a százalékot nem olvashatjuk sehol. Elek Artúr, Czóbel Minka színvilágára is az egymással kapcsolódó színek jellemzők (53,29 egyedi és 46,79 korrelációs színjelölés az elsőnél; 60,51 és 59,49 a másiknál). Akkor ékesszóló a két adat, ha összehasonlítjuk Ambrus Zoltánnal: 77,16 és 22,84. Ambrus tehát nem kedvelte a színtársításokat, vagyis szemantikailag konzervatívabb, mint a kiválasztott többi szerző; ez egyébként mondatszerkesztésével is jól bizonyítható. Szabályos mondataitól távol van a nominális, a főnevek halmozásán alapuló, oldott, impresszionista felépítés. Az idézett példából az is kitűnhet, hogy bizonyos színek meghatározott színek társaságában szoktak előfordulni. P. Dombi Erzsébet szerint vannak indukáló színek és indukált színek; a rózsaszín, a lila, a zöld és a szürke a legkedveltebb, mint indukáló szín; az arany és a kék a leggyakoribb indukált szín. A korábban idézett példában a lila tényleg alapszín; a sárgásfehér-et és a vörös-t indukálja, a vörös is indukáló szín a maga helyén: a szikrázó fehér-et indukálja. Ebből a felismerésből is lehet statisztikát készíteni, ezt meg is cselekedte a szerző (23), rendre felsorolja az írókat aszerint, ki melyik színösszekapcsolást kedveli. Végül a mikrokontextus szintjén a színtónusok és interferencia-árnyalatok vizsgálata következik (24 — 26); sárgás-fehér, és hasonló szókapcsolatokról, tehát két különböző színnév összekapcsolásáról végez felmérést egy ún. gráf segítségével, hozzátartozó táblázatokkal. A vizsgálatból kitűnik, hogy ,,a gráf centruma a sárga" (26), vagyis a sárga színnek központi szerepe van a bonyolultabb színmegjelölésekben, viszont a lila, a rózsaszín és az ezüst perifériális helyzetüknél fogva ritkán fordulnak elő az összetett színjelölésben. P. Dombi Erzsébet dolgozatának a legjobb részeit idéztük, mintát és követendő eljárást nyújtanak minden kutatónak, aki hasonló területet kíván vizsgálni és feltárni. Munka pedig jócskán akad, hisz maga a szerző csak tíz művet vizsgált a századvég hatalmas terméséből. b) Halványabbnak érzem a Színjelölések grammatikai formái c. fejezetet (27 — 34). Talán azért, mert keveslem a példákat; a jelenségek mintegy jelezve vannak csupán, holott bizonyos sajátságok akkor kezdtek tért nyerni, terjedni a magyar prózában. Ilyenek a melléknevek főnévi szerepköre a szófaji átcsapás keretében; a -ság, -ség képzős származékok és az utóbbiakkal kapcsolatban a birtokos szerkezetben való előfordulás: „Vala pedig ama kertben a zöldnek minden pompája" (Szini); „Klára beszédjébe vegyül valami a bíborpirosból is vagy a barna-feketéből, hogy mélyebb és fáradtabb a hangja" (Czóbel . . . ingadozó lapulevelek. Tányérjuk dórcsípte halványzöldje megezüstösödött a hullámzó holdsugaraktól (Czóbel). A lombok (...) átolvadnak a zafirkékbe (Szini)