Magyar Nyelvőr – 132. évfolyam – 2008.
3. szám - Nyelv és stílus - Kemény Gábor: A Nyugat jelentősége a modern magyar szépirodalmi stílus kiteljesedésében
1975: 670). A századvég irodalma és a Nyugat közötti folytonosság mozzanatát Diószegi András emelte ki a leghatározottabban. A Nyugat irodalma - és vele párhuzamosan az építészet, képző- és iparművészet, zene századeleji forradalma - „nem váratlanul, a semmiből ugrik elő, [...] gyökerei a 80-as évek [c. az 1880-as évek] elejéig nyúlnak vissza" (Diószegi 1969: 86). (Ebben az idézetben különösen az „elejéig" vitatható, hiszen még a Nyugat-elődnek csak tág értelemben tekinthető Justh Zsigmondnak is csak 1887 és 1889 között jelent meg az első három regénye.) Hasonlóan vélekedett a századvég és a Nyugat viszonyáról Bori Imre, a nagy hatású délvidéki irodalomtörténész, aki egy konferencián ezt mondta: „a Nyugat [...] nem a kezdés, hanem a folytatása egy már megkezdett törekvésnek" (Bori 1980: 32). Ez az irodalmi folyamat a 19. század utolsó két évtizedében kezdődött a „dekadencia", illetőleg „a romantika agóniája" (naturalizmus, szimbolizmus, szeceszszió) jegyében. Vagyis Bori szerint is 1880 táján veszi kezdetét az a folyamat, amely szerves fejlődéssel vezet a Nyugat irodalmi újításáig. Gyakorlatilag ehhez a felfogáshoz csatlakozott a századvég irodalmi stílusának egyik legjobb ismerője, Szabó Zoltán, aki magyar stílustörténetének első változatában a szecessziót még a Nyugat előtti korszakhoz sorolta (Szabó 1970: 232-6), később viszont a Nyugat-korszak bevezető szakaszaként tárgyalta (Szabó 1982: 251-65; Szabó 1998: 172-83). Ezzel a Nyugat „stílusújításának" időbeli határát legalább másfél évtizeddel előbbre hozta. Mindezek után teljes joggal vetődik fel a kérdés, beszélhetünk-e egyáltalán a Nyugat stílusáról, „nyugatos" stílusról? Lehet-e többé-kevésbé egységes stílusa egy harminchárom és fél éven keresztül megjelenő, a könyvtárak polcain száznál is több (az MTA könyvtárában például 136) vaskos kötetben sorakozó folyóiratnak? Olyan értelemben, persze, nem volt stílusa a Nyugatnak, mint egy irodalmi műnek (szövegstílus) vagy akár egy szerzőnek (egyéni szépírói stílus). De ha kimondjuk, hogy például ez a vers vagy cikk jellegzetesen nyugatos stílusban van írva, ez jelent valamit, nem értelmetlen kijelentés, mert intuitíve (vagy ha így jobban tetszik: tapasztalati alapon) birtokában vagyunk egy olyan képességnek, amellyel ezt a stílust mint sajátos kifejezésmódot más stílusoktól, mondjuk az avantgarde vagy a posztmodern jellegű stílusoktól meg tudjuk különböztetni. Próbaképpen beírtam a www.google.hu internetes keresőbe a Nyugat stílusa kifejezést, de csupán két találatom volt, és ezek sem a folyóiratra vonatkoztak. A Nyugat-stílus összetételnek három adatára bukkantam rá, ami azt tanúsítja, hogy a fogalom létezik, de nagyon ritkán használják. Az időben legkorábbi adat a folyóirat megjelenésének első évéből való. Benedek Marcell 1908. július 21-én ezt írja Lukács Györgynek: „Kezd kialakulni egy Nyugat-stílus, melynek bizonyos fordulatai már »közkincsek«... Ha lelkesedtek, majd mind egyformán írtok..." (http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/Tarsfil/ktar/Bendl/Lukacs6.htm). Tehát alig fél évvel a Nyugat létrejötte után egy művelt, érzékeny olvasó már felfigyel egy olyan írásmódnak a meglétére, amely a folyóirat bizonyos műfajú szövegeiben (feltehetően: esszéiben és kritikáiban) markánsan ismétlődik. A másik két példa a közelmúltból való: „éppen a hiány miatt megnőni látszik az irodalom, a művészet igénye. Igen, a versé is. Sőt talán éppen az nő meg, méghozzá a Nyugat-stílus után, és az én korosztályom után, meggondolkoztató újsággal" (Lengyel Balázs.