Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)
1867-08-04 / 39. szám
Kis« évfolyam. Előfizetési feltételek : Évre . . • • . . H frt— kr. Félévre . • • • • • •» .» Negyedévre . . • • • „• « »é venként . . . 80 „ Megjelenik hetenkint kétszer: Vasárnap és Szerdán. Szerkesztőség és kiadó-hivatal : Szentegyház utca* 467. sz. 39-ik szám. Kolozsvárit vasárnap, augustus 4.1867. » Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvezményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiók kiadó-hivatalok : Décsen: Krémer Sámuel. Enyeden: Vokál János, Jordán: Papp Lukács ás fia. Szamosnjvártt : Csausz testvérek. POLITIKAI LAP. Előfizetési felhívás a „MAGYAR POLGÁR“ augustus—octoberi folyamára. A megújult megyei élet, s az élénkülni kezdő külpolitikai események küszöbén ismét új előfizetést nyitunk.Azon növekedő pártfogás, melylyel olvasó közönségünk részéről találkoztunk, minket is azon ígéretünkhöz kötelez, hogy lapunkat többször jelentessük meg; ez okból kijelentjük, hogy a „Magyar Polgár“ a jövő évnegyedben már háromszor fog megjelenni, s tartalma olyan előnyös rovatokkal bővül, melyeket ezideig királyhágón inneni lapjaink nélkülöztek. Ügybarátainkat felkértük, hogy lapunkat a vidéki élet minden mozzanatáról gyorsan tudósítsák. Külföldi levelezőink — különösen keleten — folytonos figyelemmel kísérik a szinte kikerülhetetlennek látszó európai harcz bevezető jeleneteit. Előfizetési feltételek : Augustus—October 2 frt. Augustus—december 3 frt 60 kr. Egy hóra .... 80 „ fiSfé?“ Minden hat (egyszerre beküldött) uj előfizető után tiszteletpéldánynyal szolgálunk Kolozsvárit, julius 25-én 1867. A .M. Polgári szerkesztősége. Kézetek . Szolnokmegye uj álláspontja felett. II.Szolllult, Gil'olt, julius végén 1867. I. Visszatekintve e megyének a közelmúltban történt alkotmányos megalakulására, némi tűnődéssel emlékezhetni azon álláspontról, melyet az állandó bizottmány ezúttal elfoglalt Mi annyival inkább meglepő, mivel országunk új szervezéséhez kötött reményeinket az életbe léptetett események éppen nem valósították. S bárha méltányolva ismerjük el, hogy a magyar miniszterek az előttük állott akadályokhoz mértten, sokat tettek Erdély érdekében,miért bizonyára minden igaz hazafi bizalmára számolhatnak) semmi okunk reá, hogy munkájukat, mint tökéletest koronázzuk meg. Igaz ugyan, hogy fennen hirdetik, miszerint az alkotmányos nagy boldogságtól immár fulladozunk ; de kérdés, hogy a nagy szavaknak megfelel-e a száraz valóság?! Váljon alkotmányos életet élünk már, ha a régi rendszer szolgáit a legnagyobb részben társadalmunk tagjaival cserélik fel??.. S váljon, mert megengedtetik, hogy a kormány által kijelölt férfiakat szabad tetszéssel válasszuk tisztviselőinkké; mert megjelenhetünk megyénk termében a kormány akaratának alázatos meghalgatására ; s mert mindenekre kedvünk szerinti nagy hanggal kiálthatjuk el a „helyes“t : elmondhatni e, hogy semmi kívánni valónk sincs hátra már ? ?... íme ! B.-Szolnok megye mindezek daczára mégis kitörő buzgalommal siető hálát szavazni a kormánynak ; s komoly ünnepélyességgel irá jegyzőkönyvébe, egy jeles, hajdan ellenzéki férfiú indítványára, hogy a közülügyi munkálatban hazánk alkotmányos szabadságát, alaptörvényeit stb. teljesen feltalálja; egy szóval, hogy e megye elérte boldogsága netovábbját!!... S midőn találkoztak néhányan, kik álliták, hogy oly valamit tesz ez által az állandó bizottmány, mi elsietett egyfelől, mert azon munkálatnak bár célszerűségét csak az idő mutatja meg, hogy ne helyeseljen egy megye feltétlenül oly törvényt, melyről éppen szerzői mondák az alkotás vajúdásakor, hogy két rész közül ez csak a kiesebb rész; s hogy végre meghajolva a törhetlen kényszerűség előtt, ha nem is nyilatkoztatja ki e feletti kárhoztatását, elkerülhető tömjénnel ne áldozzon egy kétes jövőnek : a nagy többség által leszavaztattak. Egyszersmint, hogy meggyőzte e nagy többség az ő híveit arról, miszerint csak ő a valódi őre hazánk alkotmányos szabadságának , nem átalla az igazi hazafi kebel aggodalmait a reactio undok fondorkodásávali egyetértéssel gyanúsítani. Sokszor alkalmazott, s már hitelt vesztett kísérlete ez a hatalomnak. Csak az a bámulatos, hogy miért kell mindjárt ez utolsó eszközhöz folyamodnia e megyének. Hiszen tagadhatatlan és valóban émelyítő, midőn az elmúlt rendszer zsoldosait hallja az ember a legvérmesebb magyart szenvelegni , s igazi nyűgére van a függetlenül gondolkodó honfinak ez aljas sereg. Azonban a nép, mely szenvedélyes, s ennélfogva ítéletében külsőktől verettetik, meg tudja különböztetni a hazát szerető és hazát megrontó érzelmeket ; s mig az elsőket illően tünteti ki, nyugodt megvetéssel dobja kövét e szájaskodó Schmerling magyarokra. Nagy hiba tehát, ha a fölényre jutott magyar kormánypárt vakabb akar lenni a közönségnél, mert csak vereség fog ebből reá leáramlani. Nem fognak hinni neki , azt felelhetik majd, hogy csak szándékosan gyanúsítják mindig azokat, kik velük ellenkező nézeten lenni merészkednek, azért mert nem bírnak velük megmérkőzni. Egy kormány ereje nem abban áll, ha senki akaratának vagy véleményének ellentmondani nem mer, közel van erre a példa. Sőt éppen a hatalom jól felfogott érdeke kívánja, hogy mindég legyen az övével szembe tett alapos vélemény és pártállás, mert a viták hevében kifejtett tűz világosítja meg igazán a diadalra jutott eszméket. Fájdalom azonban, a mi megyénk többsége másként gondolkozik, s egyátaljában nem akarja látni, hogy mostani tettével egészen lelépett a szabadelvűség fényes utáról. Pedig ha a kormány szűk látkörén felül tudna emelkedni , minden érdeket félretéve egyedül az igazi alkotmányosság után törekedne, egyátaljában nem válna soha szégyenére. És ez alkalommal is, midőn a hazafias ellenzéknek annyi méltó oka volt feljajdulni, éppen elismeréssel kellett volna lennie az iránt, hogy ez ellenzék a kitörés helyett csak az indítványba hozott idétlen tömjénezés mellőztetését követelte. Ha már azt vizsgálnék, hogy miért van annyi feltétlen híve a magyar kormánypártnak megyénkben, hamar feltalálnék az okot azon téveszmében, mely szerint a legtöbben azt hiszik, hogy ha a tisztviselőket ők választhatják, vagy, még helyesebben, ha ők maguk lehetnek hivatalnokok, már hazánkalkotmánya minden aláásás ellen biztosítva van. Legalább ezt kell hinni, látva, hogy mily fá- I radhatlan kitartással igyekezett, lehet mondani, majd minden értelmes ember alkalmaztatni az új tisztikarban , látva, hogy a legjobb hazafi is menynyire siető független meggyőződését háttérbe szorítani. Ellenvethetni ugyan , hogy nyomorúságos anyagi viszonyaink sarkaltak talán annyi derekakat e pályára lépni, s a megélhetés vas szüksége előtt mindennek hátrálni kell. Azonban, hogy ez egyátaljában hamis felfogás, eléggé kimutatja az élő példa. Mert míg a megye szegényebb sorsú fiai csak igen kevéssé érdeklődtek a tisztségek által, igen feltűnő volt, hogy az anyagi eszközökkel eléggé megáldott férfiak, kiket a gondviselés hihetően azért ruház fel anyagi , sokszor ezzel járó szellemi előnyökkel, hogy mint független emberek, tekintet nélkül törhessenek nemes és szabad eszmék után; mondom e férfiak siettek legelébb kezüket megköttetni. Mintha bizony nem inkább kitüntethetné bárki is mind tehetségeit, mind érdemeit, mind hazaszeretetét független szabad állásban ; mintha a honfiúi szent buzgalom felesmerésére csak ez egyetlen út lenne mindenkinek fentartva. Vagy végre mintha érdemek jutalma egyéb tiszti állásnál semmi se lehetne! A hazát szolgálhatja, s szolgálja is a tisztviselő, s egy megye közérdekét igaz felettébb emelheti egy jeles, s magány érdektől ment hivatalnok; azonban a politikai elvekre nézt rab , és soha nem követheti meggyőződését feltétlenül. Mert legyen egy kormány még oly szabadelvű, s legyen lobogójára tisztán felfűzve az előretörekvő szent szabadság nagy célja, még ekkor is csak eszköz fog maradni az alája rendelt tisztviselő. Mennyivel inkább áll ez most, midőn naponkénti meggyőződést szerzünk arról, hogy miniszereink iszonyodnak a gondolkozó fejektől , hogy még tűrni sem akarnak ellenvéleményt. Rosz jutalma tehát a hivatali állás a haza javára törő hazafi érdemeknek. Azt mondják, hogy hajdan az erdélyi megyék közt Belső-Szolnok egyike volt azon elsőknek, melyek törhetlen csatárláncban harczoltak az ellenzék zászlója alatt. S bár nagyon megfogyva, még ma is láthatni az akkori küzdelmek némely őszülő vagy teljes férfikorban diszló tisztes bajnokát. Ámde szomorú dolog, hogy az annyi dicsőséggel védelmezett zászló elhagyatott, s az elpártolt vezérek hozzájuk nem méltó kezekből akarják elvenni borosztyán koszorúsokat. Ám fájdalmas most látni, hogy éppen e kitűnő tagjai a hajdani ellenzéknek , e nemes ősei a haza alkotmányos szabadságának sietnek legelébb kijelenteni változhatlan megnyugvásukat a dolog mostani rendje felett Nem illőbb lenne-e mind e megyéhez, mind egyes fiaihoz, hogy multjukhoz ragaszkodva az uj kor vívmányaiért viaskodjanak örökkön tartó buzgalommal ? Hű ragaszkodás alkotmányunk sarkalatos elveihez: nem engedni soha, hogy ezek bármely tekinteteknek feláldoztassanak ; nem ismerni czélszerűséget a szabadság szent igazságai felett, a legszebb kötelességei mindig egy hazafinak. S aki e hazának alaptörvényeit, alkotmányos szabadnézeteit minden tehetségeivel életfogytig szolgálja, mondom ez a hazának tisztviselője. És már így fogva fel, van csakugyan tiszti állás is, melyre úgy a megyében, mint országszerte minden honfinak törekedni kell. Íme a czél, melyhez közeledni mindenek feletti kötelességünk , s melynek elérésére versengeni csak dicsőségünkreválhatand. Majd mikor ez, és semmi más, fog előttünk lebegni, hiszem nem fogja megyénkben is magát elszégyenleni a hazafias ellenzék. L. L. Egy nyílt levél a „Magyar Polgár“ szerkesztőjéhez. (K. P. M.) A múlt hó végén Buda Sándor úrtól e lapok szerkesztője a következő tartalmú levelet vette: „Ön lapjának 34-ik számában az ujdonsági rovatban azt olvasom, hogy közelebbről Fehér megyébe több orosz pénzekkel terhelt levelek érkeztek, állítólag románoknak czímezve, (hihető rendes posta útján). Ez oly terhes vád, melyet hallgatással mellőzni hazafias kötelesség elmulasztásának, bűnnek tartanék. Aki ezen vádat emelte, fel kell tennem, hogy biztos tudomása van a személyekről is, kiknek ezen muszka pénzek küldetnek ; felkérem szerkesztő urat, szíveskedjék az olvasó közönséggel neveiket is tudatni, hogy mi románok óvakodhassunk azon egyénektől, kik ilyen pénzeket elfogadnak, s kik talán ilyen eszközökkel idegen czélokra akarnák a román nemzet bizalmát kizsákmányolni.“ E passus első felére vonatkozólag csupán annyit jegyezhetünk meg, hogy lapunk kérdéses újdondása azon hírt mint „állítólagost“ közölte, s így érezte semmi felelősséget nem vállalt. Mentek-e valósággal a fehér megyei postahivatalokhoz románok részére pénzek, s ha igen, kiknek, nem tudjuk; de akinek legközelebbről érdekében áll megtudni, az nem fog sajnálni annyi fáradságot, hogy az iránt nem e lapok szerkesztőjét, hanem a kérdéses postahivatalokat kéri fel feleletre, hogy a felmerült hírt vagy megsemmisítse, vagy legalább is valódi mértékére szállítsa. Ami az utóbbi részét illeti, t. hogy a román értelmiség idegen czélokért orosz pénzzel nem piszkolja be kezét; ezen örvendünk, annyival is inkább, mert komoly meggyőződésünk, hogy minden becsületes hazafinak őszintén kell törekednie a belbékére, mely bárhonnét lenne fenyegetve, erkölcsi kötelessége útját állani a hatalmában levő eszközökkel. Vajha így gondolkodtak volna azon román atyánkfiai is, kik Candianu czéljait segítették elő, melyek azonban ma már — szeretjük hinni — nagy részben meg vannak semmisítve. De térjünk ismét a levélre. Buda úr arra kér: „ne öntsek olajat a tűzre“ olyan szállongó hírekkel, mint például, hogy „Dr. Slatin Oláhországban mulat“, holott ő, mint csendes beteghez illik, ott van Előpatakán, távol minden politikai beavatkozástól. (?) Ezt ezennel tudomásul vesszük, az igazság érdekében. A kérdéses hírt ismét fentartással közöltük csak, s így megint nem állottunk jól érette, ámbár szavabevehető embertől hallottuk, ki úgy látszik nem volt jól értesülve; mi közöltük, mert újság volt, most reá jövünk, hogy nem igaz; helyreigazítottuk, s ezzel azt hisszük feltehetjük e passus után is a pontot. „Egy időtől fogva fájdalommal tapasztalom, hogy a kegyed lapja a „Reforma“ czimű román lap czikkei lefordításával s közlésével szorgalmatosan foglalkozik, erre vonatkozólag szabadjon. szerkesztő úr szerény észrevételemet megtenni. A „Reforma“ czímű Bukarestben megjelenő idegen befolyástól nem ment román lap, sem az odavaló kormánynak, sem a Kárpátokon, túl, sem innen a közvéleménynek nem lévén közlönye, minden becsületes, hazáját s nemzetét szerető békés román óhajtása, hogy jövendőre a „Reforma“ czikkei a nemzet rovására fel ne tudódjanak.“ „Ha nem csalatkozom, a mennyiben a politikai rétegekbe bepillanthattam, inkább a „Romanulu“ czimü lapot találom olyannak, mely Románia kormányának nézeteit s a közvéleményt leghívebben tolmácsolja; sokkal tanácsosabbnak tartanám ezen lapot tartani autenticienmnak s belőle szedni ki a tudósításokat, hogy e tekintetben a közönség tévútra ne vezettessék.“ T. szerkesztő úr! az igazság szeretetétől s részrehajlatlanságától elvárom, hogy jelen soraimnak egy kis helyecskét adand lapjában. Tisztelettel hontársa Buda Sándor, h. ügyvéd.“ A tért ilyen esetben szerkesztőségünk soha sem tagadta meg, agy egész készséggel nyit e levélnek is tért. Ha a „Reforma“, mint román lap, nem képes a tiszta román érdekeket képviselni, ez elég baj; de hogy a „Románul“ igen sokszor hemzseg a legvastagabb gyanúsító, elferdítő, s durva magyarellenes csikkektől, az több mint bizonyos. És e czikkek legnagyobb része nem itt közöttünk terem. Ezektől tisztítsák meg önök a „Románul“-t, s akkor még szívesebben használjuk forrásul. Átalánosságban pedig meg kívánjuk egyszer és mindenkorra jegyeztetni, hogy a „Magyar Polgár“ a legőszintébben óhajtja a román testvérek állandó békéjét, s ezt elősegíteni egyik főbb feladatai közé sorolja. Csak ne kapkodjanak ki akkora szenvedélyességgel román lapjaink egy-egy szót lapunkból legtöbbször a végre, hogy lapunkat a román nemzet ellenségéül tüntessék fel; ne fogjanak olyanokat lapunkra, melyet soha sem mondottunk, s végre : ne lássanak sértő szándékot ott is, hol szeretettel akarunk közeledni. Ha vész fenyíti hazánkat, az nem csak a magyar nemzetnek szól, önök is osztályosai lesznek annak ; azért igyekezzünk a baráti jobbot addig nyújtani, míg nem késő, mert jöhet idő, midőn a széthúzást nem lehet majd eléggé megkönyezni ! Ne futkossunk ábrándképek után akkor, midőn a sírásók tűzhelyünk felé tartanak ; mert ha azok a munkához kezdenek, hamar készen lesz , akkora sir, mely éppen elég, hogy magyart és románt elnyeljen egyaránt. In obiectulu justitiei. E czim alatt hoz a „Gaz. Tr.“ 55 ik száma egy czikket Buda Sándor tollából. E czikket a „Magyar Polgár“ azon óhajtása idézte elő, hogy miután az 1863-iki szebeni országgyűlés minden végzései királyi leirat által megsemmisíttettek, az erdélyi legfelsőbb törvényszéknek is meg kellene szűnnie. A „Magyar Polgár“ fennebbi óhajtása kizárólag elvek körül forogván, nem kis bámulattal olvastuk a „Gaz.“ idézett számának czikkét, melyben Buda Sándor úr egész dühvel nekirontván a „Magyar Polgár“ szerkesztősége és munkatársainak, azokat rabulistáknak, anarchistáknak nevezvén, valamint kifejezett óhajtásunkban nem az elvet, hanem a személyeket támadja meg, úgy a legfelsőbb törvényszéket sem elvből, hanem annak — általunk állítólag megtámadott — négy tagja iránti személyes érdekből teszi. Bár pár szóval jellemezvén bennünket, elmondván, hogy csupa merő forradalmárságból folytonosan „ordítozzuk“ (ipsissima verba) „le a törvénytelen igazságszolgáltatással, s különösen az erdélyi legfelsőbb vagy megsemmisítő törvényszékkel“, kijelenti, hogy Erdélyben még soha sem volt jobb intézmény, mely létezése óta a „raffinirozott tolvajoknak egész seregét fékezte meg, holott azok 1848 előtt napirenden voltak.“ Ez volna az egyetlen érv, melyet B. ur a legfelsőbb törvényszék, mint intézmény megtartása érdekében felhoz... ” Következik most a java, mely azt gyanittatja velünk, hogy B. ur egy delejes medium birtokában van, kinek átszellemült szemeivel veséinkbe lát, intenzióinkat és szándékainkat is ismeri: „És hamis föltevés volna — mondja jeles czikkében — hogy ezen féktelen emberek a nép érdekében óhajtják a forradalmat; nem, ők csak egy-egy zsíros hivatalt óhajtanak saját részükre.“ Tisztelt uram ! a forradalom nem osztogat zsíros hivatalokat, s hogy a jelen viszonyok között szerezzen működésünk hivatalt, azt hisszük önmaga is elismerendi, hogy erre a leghosszabb, ha nem a legroszabb utat választották. Azokra, miket B.ár a legfelsőbb törvényszék négy megnevezett tagjára vonatkozólag ellenünk vádként emel, lényegesen nem felelhetünk, mert azok ráfogásnál nem egyebek, s nem mi, de az illetők volnának hivatva számot kérni érette, miután a „ Magyar Polgár“ személyekről soha sem beszélt; az idézett tagokat azon váddal, melyet B. ur nekünk tulajdonit, soha sem illette. De nem akarjuk B. urnak egy költői hasonlatát megjegyzés nélkül hagyni, azon bizonyos ősz-