Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)

1867-08-04 / 39. szám

Kis« évfolyam. Előfizetési feltételek : Évre . . • • . . H frt— kr. Félévre . • • • • • •» .» Negyedévre . . • • • „• « »é venként . . . 80 „ Megjelenik hetenkint kétszer: Vasárnap és Szerdán. Szerkesztőség és kiadó-hivatal : Szentegyház utca* 467. sz. 39-ik szám. Kolozsvárit vasárnap, augustus 4.1867. » Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­ményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiók kiadó-hivatalok : Décsen: Krémer Sámuel. Enyeden: Vokál János, Jordán: Papp Lukács ás fia. Szamosnjvártt : Csausz testvérek. P­OLITIKAI LAP. Előfizetési felhívás a „MAGYAR POLGÁR“ augustus—octoberi folyamára. A megújult megyei élet, s az élénkülni kezdő külpolitikai események küszöbén is­mét új előfizetést nyitunk.­Azon növekedő pártfogás, m­elylyel ol­vasó közönségünk részéről találkoztunk, min­ket is azon ígéretünkhöz kötelez, hogy la­punkat többször jelentessük meg; ez okból kijelentjük, hogy a „Magyar Polgár“ a jövő évnegyedben már háromszor fog megjelenni, s tartalma olyan előnyös ro­vatokkal bővül, melyeket ezideig királyh­á­­gón inneni lapjaink nélkülöztek. Ügybarátainkat felkértük, hogy lapun­kat a vidéki élet minden mozzanatáról gyor­san tudósítsák. Külföldi levelezőink — külö­nösen keleten — folytonos figyelemmel kí­sérik a szinte kikerülhetetlennek látszó eu­rópai harcz bevezető jeleneteit. Előfizetési feltételek : Augustus—October 2 frt. Augustus—december 3 frt 60 kr. Egy hóra .... 80 „ fiSfé?“ Minden hat (egyszerre bekül­dött) uj előfizető után tiszteletpél­dánynyal szolgálunk Kolozsvárit, julius 25-én 1867. A .M. Polgár­i szerkesztősége. K­ézetek­ . Szolnokmegye uj álláspontja felett. II.­Szolllult, Gil'olt, julius végén 1867. I. Visszatekintve e megyének a közelmúltban történt alkotmányos megalakulására, némi tűnődés­sel emlékezhetni azon álláspontról, melyet az ál­landó bizottmány ez­úttal elfoglalt Mi annyival in­kább meglepő, mivel országunk új szervezéséhez kötött reményeinket az életbe léptetett események éppen nem valósították. S bárha méltányolva ismerjük el, hogy a ma­gyar miniszterek az előttük állott akadályokhoz mértten, sokat tettek Erdély érdekében,­­miért bi­zonyára minden igaz hazafi bizalmára számolhat­nak) semmi okunk reá, hogy munkájukat, mint tö­kéletest koronázzuk meg. Igaz ugyan, hogy fennen hirdetik, miszerint az alkotmányos nagy boldogságtól immár fullado­zunk ; de kérdés, hogy a nagy szavaknak megfelel-e a száraz valóság?! Váljon alkotmányos életet élünk­­­ már, ha a régi rendszer szolgáit a legnagyobb részben társadalmunk tagjaival cserélik fel??.. S váljon, mert megengedtetik, hogy a kormány által kijelölt férfiakat szabad tetszéssel válasszuk tisztviselőinkké; mert megjelenhetünk megyénk ter­mében a kormány akaratának alázatos meghal­­gatására ; s mert mindenekre kedvünk szerinti nagy hanggal kiálthatjuk el a „helyes“t : elmond­hatni e, hogy semmi kívánni valónk sincs hátra már ? ?... íme ! B.-Szolnok megye mindezek daczára még­is kitörő buzgalommal siető hálát szavazni a kormánynak ; s komoly ünnepélyességgel irá jegy­zőkönyvébe, egy jeles, hajdan ellenzéki férfiú indít­ványára, hogy a közülügyi munkálatban hazánk al­kotmányos szabadságát, alaptörvényeit stb. teljesen feltalálja; egy szóval, hogy e megye elérte boldog­sága netovábbját!!... S midőn találkoztak néhányan, kik álliták, hogy oly valamit tesz ez által az állandó bizott­mány, mi elsietett egyfelől, mert azon munkálat­nak bár célszerűségét csak az idő mutatja meg, hogy ne helyeseljen egy megye feltétlenül oly tör­vényt, melyről éppen szerzői mondák az alkotás vajúdásakor, hogy két rész közül ez csak a kie­sebb rész; s hogy végre meghajolva a törhetlen kényszerűség előtt, ha nem is nyilatkoztatja ki e feletti kárhoztatását, elkerülhető tömjénnel ne ál­dozzon egy kétes jövőnek : a nagy többség által leszavaztattak. Egyszersmint, hogy meggyőzte e nagy többség az ő híveit arról, miszerint csak ő a valódi őre hazánk alkotmányos szabadságának , nem átalla az igazi hazafi kebel aggodalmait a reactio undok fondorkodásávali egyetértéssel gya­núsítani. Sokszor alkalmazott, s már hitelt vesztett kí­sérlete ez a hatalomnak. Csak az a bámulatos, hogy miért kell­ mindjárt ez utolsó eszközhöz folyamod­nia e megyének. Hiszen tagadhatatlan és valóban émelyítő, mi­dőn az elmúlt rendszer zsoldosait hallja az ember a legvérmesebb magyart szenvelegni , s igazi nyű­gére van a függetlenül gondolkodó honfinak ez al­jas sereg. Azonban a nép, mely szenvedélyes, s ennélfogva ítéletében külsőktől verettetik, meg tudja különböztetni a hazát szerető és hazát meg­rontó érzelmeket ; s mig az elsőket illően tünteti ki, nyugodt megvetéssel dobja kövét e szájaskodó Schmerling magyarokra. Nagy hiba tehát, ha a fö­lényre jutott magyar kormánypárt vakabb akar lenni a közönségnél, mert csak vereség fog eb­ből reá leáramlani. Nem fognak hinni neki ,­­ azt felelhetik majd, hogy csak szándékosan gyanúsítják mindig azokat, kik velük ellenkező nézeten lenni merészkednek, azért mert nem bírnak velük meg­mérkőzni. Egy kormány ereje nem abban áll, ha sen­ki akaratának vagy véleményének ellentmondani nem mer, közel van erre a példa. Sőt éppen a ha­talom jól felfogott érdeke kívánja, hogy mindég le­gyen az övével szembe tett alapos vélemény és pártállás, mert a viták hevében kifejtett tűz világo­sítja meg igazán a diadalra jutott eszméket. Fájdalom azonban, a mi megyénk többsége másként gondolkozik, s egyátaljában nem akar­ja látni, hogy mostani tettével egészen lelépett a­­ szabadelvűség fényes utáról. Pedig ha a kormány szűk látkörén felül tudna emelkedni ,­­ minden ér­deket félretéve egyedül az igazi alkotmányosság után törekedne, egyátaljában nem válna soha szé­gyenére. És ez alkalommal is, midőn a hazafias el­lenzéknek annyi méltó oka volt feljajdulni, éppen elismeréssel kellett volna lennie az iránt, hogy ez ellenzék a kitörés helyett csak az indítványba ho­zott idétlen tömjénezés mellőztetését követelte. Ha már azt vizsgálnék, hogy miért van annyi feltétlen híve a magyar kormánypártnak megyénk­­ben, hamar feltalálnék az okot azon téveszmében, mely szerint a legtöbben azt hiszik, hogy ha a tiszt­viselőket ők választhatják, vagy, még helyesebben, ha ők maguk lehetnek hivatalnokok, már hazánk­­alkotmánya minden aláásás ellen biztosítva van. Legalább ezt kell hinni, látva, hogy mily fá- I radhatlan kitartással igyekezett, lehet mondani, majd minden értelmes ember alkalmaztatni az új tisztikarban ,­­ látva, hogy a legjobb hazafi is meny­nyire siető független meggyőződését háttérbe szo­rítani. Ellenvethetni ugyan , hogy nyomorúságos anyagi viszonyaink sarkaltak talán annyi dereka­kat e pályára lépni, s a megélhetés vas szüksége­­ előtt mindennek hátrálni kell. Azonban, hogy ez egyátaljában hamis felfogás, eléggé kimutatja az élő példa. Mert míg a megye szegényebb sorsú fiai csak igen kevéssé érdeklődtek a tisztségek által, igen feltűnő volt, hogy az anyagi eszközökkel eléggé megáldott férfiak, kiket a gondviselés hihetően azért ruház­ fel anyagi , sokszor ezzel járó szelle­mi előnyökkel, hogy mint független emberek, te­kintet nélkül törhessenek nemes és szabad eszmék után; mondom e férfiak siettek legelébb kezüket megköttetni. Mintha bizony nem inkább kitüntethetné bár­ki is mind tehetségeit, mind érdemeit, mind ha­zaszeretetét független szabad állásban ; mintha a honfiúi szent buzgalom felesmerésére csak ez egyet­len út lenne mindenkinek fentartva. Vagy végre mintha érdemek jutalma egyéb tiszti állásnál sem­mi se lehetne! A hazát szolgálhatja, s szolgálja is a tisztvi­selő, s egy megye közérdekét igaz felettébb emel­heti egy jeles, s magány érdektől ment hivatalnok; azonban a politikai elvekre nézt rab , és soha nem követheti meggyőződését feltétlenül. Mert legyen egy kormány még oly szabadelvű, s legyen lobo­gójára tisztán felfűzve az előretörekvő szent sza­badság nagy célja, még ekkor is csak eszköz fog maradni az alája rendelt tisztviselő. Mennyivel in­kább áll ez most, midőn naponkénti meggyőződést szerzünk arról, hogy miniszereink iszonyodnak a gondolkozó fejektől , hogy még tűrni sem akarnak ellenvéleményt. Rosz jutalma tehát a hivatali állás a haza javára törő hazafi érdemeknek. Azt mondják, hogy hajdan az erdélyi megyék közt Belső-Szolnok egyike volt azon elsőknek, me­lyek törhetlen csatárlánc­ban harczoltak az ellen­zék zászlója alatt. S bár nagyon megfogyva, még ma is láthatni az akkori küzdelmek némely őszülő vagy teljes férfikorban diszló tisztes bajnokát. Ámde szomorú dolog, hogy az annyi dicsőséggel védelmezett zászló elhagyatott, s az elpártolt ve­zérek hozzájuk nem méltó kezekből akarják elven­ni borosztyán koszorúsokat. Ám fájdalmas most lát­ni, hogy éppen e kitűnő tagjai a hajdani ellenzék­nek , e nemes ősei a haza alkotmányos szabadsá­gának sietnek legelébb kijelenteni változhatlan meg­nyugvásukat a dolog mostani rendje felett Nem illőbb lenne-e mind e megyéhez, mind egyes fiaihoz, hogy multjukhoz ragaszkodva az uj kor vívmányaiért viaskodjanak örökkön tartó buz­galommal ? Hű ragaszkodás alkotmányunk sarkalatos el­veihez: nem engedni soha, hogy ezek bármely te­kinteteknek feláldoztassanak ; nem ismerni czél­­szerűséget a szabadság szent igazságai felett, a legszebb kötelességei mindig egy hazafinak. S a­ki e hazának alaptörvényeit, alkotmányos szabad­nézeteit minden tehetségeivel életfogytig szolgálja, mondom ez a hazának tisztviselője. És már így fogva fel, van csakugyan tiszti állás is, melyre úgy a megyében, mint országszerte minden honfi­nak törekedni kell. Íme a czél, melyhez közeledni mindenek fe­letti kötelességünk , s melynek elérésére versenge­ni csak dicsőségünkre­­válhatand. Majd mikor ez, és semmi más, fog előttünk lebegni, hiszem nem fogja megyénkben is magát elszégyenleni a hazafi­as ellenzék. L. L. Egy nyílt levél a „Magyar Polgár“ szerkesztőjéhez. (K. P. M.) A múlt hó végén Buda Sándor úrtól e lapok szerkesztője a következő tartalmú le­velet vette: „Ön lapjának 34-ik számában az uj­­donsági rovatban azt olvasom, hogy közelebbről Fehér megyébe több orosz pénzekkel terhelt levelek érkeztek, állítólag románoknak czímezve, (hihető rendes posta útján). Ez oly terhes vád, melyet hallgatással mellőzni hazafias kötelesség elmulasz­tásának, bűnnek tartanék. A­ki ezen vádat emelte, fel kell tennem, hogy biztos tudomása van a sze­mélyekről is, kiknek ezen muszka pénzek küldet­nek ; felkérem szerkesztő urat, szíveskedjék az ol­vasó közönséggel neveiket is tudatni, hogy mi ro­mánok óvakodhassunk azon egyénektől, kik ilyen pénzeket elfogadnak, s kik talán ilyen eszközök­kel idegen czélokra akarnák a román nemzet bi­zalmát kizsákmányolni.“ E passus első felére vonatkozólag csupán annyit jegyezhetünk meg, hogy lapunk kérdéses újdondá­sa azon hírt mint „állítólagost“ közöl­te, s így érezte semmi felelősséget nem vállalt. Mentek-e valósággal a fehér megyei postahivatalok­hoz románok részére pénzek, s ha igen, kiknek, nem tudjuk; de a­kinek legközelebbről érdekében áll megtudni, az nem fog sajnálni annyi fáradsá­got, hogy az iránt nem e lapok szerkesztőjét, ha­nem a kérdéses postahivatalokat kéri fel feleletre, hogy a felmerült hírt vagy megsemmisítse, vagy legalább is valódi mértékére szállítsa. A­mi az utóbbi részét illeti, t.­­ hogy a ro­mán értelmiség idegen czélokért orosz pénzzel nem piszkolja be kezét; ezen örvendünk, annyival is inkább, mert komoly meggyőződésünk, hogy min­den becsületes hazafinak őszintén kell törekednie a belbékére, mely bárhonnét lenne fenyegetve, er­kölcsi kötelessége útját állani a hatalmában levő eszközökkel. Vajha így gondolkodtak volna azon román atyánkfiai is, kik Candianu czéljait segítették elő, melyek azonban ma már — szeretjük hinni — nagy részben meg vannak semmisítve. De térjünk ismét a levélre. Buda úr arra kér: „ne öntsek olajat a tűzre“ olyan szállongó hírekkel, mint például, hogy „Dr. Slatin Oláhországban mulat“, holott ő, mint csendes beteghez illik, ott van Előpatakán, távol minden politikai beavatkozástól. (?) Ezt ezennel tudomásul vesszük, az igazság érdekében. A kérdéses hírt ismét fentartással kö­zöltük csak, s így megint nem állottunk jól érette, ámbár szavabevehető embertől hallottuk, ki úgy látszik nem volt jól értesülve; mi közöltük, mert újság volt, most reá jövünk, hogy nem igaz; hely­reigazítottuk, s ezzel azt hisszük feltehetjük e pas­sus után is a pontot. „Egy időtől fogva fájdalommal tapasztalom, hogy a kegyed lapja a „Reforma“ czimű román lap czikkei lefordításával s közlésével szorgalma­tosan foglalkozik, erre vonatkozólag szabadjon­­. szerkesztő úr szerény észrevételemet megtenni. A „Reforma“ czímű Bukarestben megjelenő idegen befolyástól nem ment román lap, sem az odavaló kormánynak, sem a Kárpátokon, túl, sem innen a közvéleménynek nem lévén közlönye, min­den becsületes, hazáját s nemzetét szerető békés román óhajtása, hogy jövendőre a „Reforma“ czik­kei a nemzet rovására fel ne tudódjanak.“ „Ha nem csalatkozom, a mennyiben a politi­kai rétegekbe bepillanthattam, inkább a „Roma­­nulu“ czimü lapot találom olyannak, mely Románia kormányának nézeteit s a közvéleményt leghíveb­ben tolmácsolja; sokkal tanácsosabbnak tartanám ezen lapot tartani autenticienmnak s belőle szed­ni ki a tudósításokat, hogy e tekintetben a közön­ség tévútra ne vezettessék.“ T. szerkesztő úr! az igazság szeretetétől s részrehajlatlanságától elvárom, hogy jelen soraim­nak egy kis helyecskét adand lapjában. Tisztelet­tel hontársa Buda Sándor, h. ügyvéd.“ A tért ilyen esetben szerkesztőségünk soha sem tagadta meg, a­­gy egész készséggel nyit e levélnek is tért. Ha a „Reforma“, mint román lap, nem képes a tiszta román érdekeket képviselni, ez elég baj; de hogy a „Románul“ igen sokszor hemzseg a legvasta­gabb gyanúsító, elferdítő, s durva magyarellenes csikkektől, az több mint bizonyos. És e czikkek legnagyobb része nem itt kö­zöttünk terem. Ezektől tisztítsák meg önök a „Románul“-t, s akkor még szívesebben használjuk forrásul. Átalánosságban pedig meg kívánjuk egyszer és mindenkorra jegyeztetni, hogy a „Magyar Pol­gár“ a legőszintébben óhajtja a román testvérek állandó békéjét, s ezt elősegíteni egyik főbb fel­adatai közé sorolja. Csak ne kapkodjanak ki akkora szenvedé­lyességgel román lapjaink egy-egy szót lapunkból legtöbbször a végre, hogy lapunkat a román nem­zet ellenségéül tüntessék fel; ne fogjanak olyano­kat lapunkra, melyet soha sem mondottunk, s végre : ne lássanak sértő szándékot ott is, hol szeretettel akarunk közeledni. Ha vész fenyíti hazánkat, az nem csak a magyar nemzetnek szól, önök is osztályosai lesz­nek annak ; azért igyekezzünk a baráti jobbot ad­dig nyújtani, míg nem késő, mert jöhet idő, mi­dőn a széthúzást nem lehet majd eléggé megkö­­nyezni ! Ne futkossunk ábrándképek után akkor, mi­dőn a sírásók tűzhelyünk felé tartanak ; mert ha azok a munkához kezdenek, hamar készen lesz , akkora sir, mely éppen elég, hogy magyart és ro­­­­mánt elnyeljen egyaránt. In obiectulu justitiei. E czim alatt hoz a „Gaz. Tr.“ 55 ik száma egy czikket Buda Sándor tollából. E czikket a „Magyar Polgár“ azon óhajtása idézte elő, hogy miután az 1863-iki szebeni országgyűlés minden végzései királyi leirat által megsemmisíttettek, az erdélyi legfelsőbb törvényszéknek is meg kellene szűnnie. A „Magyar Polgár“ fennebbi óhajtása ki­zárólag elvek körül forogván, nem kis bámulattal olvastuk a „Gaz.“ idézett számának czikkét, mely­ben Buda Sándor úr egész dühvel nekirontván a „Magyar Polgár“ szerkesztősége­ és munkatár­sainak, azokat rabulistáknak, anarchistáknak nevez­vén, valamint kifejezett óhajtásunkban nem az el­vet, hanem a személyeket támadja meg, úgy a leg­felsőbb törvényszéket sem elvből, hanem annak — általunk állítólag megtámadott — négy tagja iránti személyes érdekből teszi. B­­ár pár szóval jelle­mezvén bennünket, elmondván, hogy csupa merő forradalmárságból folytonosan „ordítozzuk“ (ipsissi­ma verba) „le a törvénytelen igazságszolgáltatással, s különösen az erdélyi legfelsőbb vagy megsemmi­sítő törvényszékkel“, kijelenti, hogy Erdélyben még soha sem volt jobb intézmény, mely létezése óta a „raffinirozott tolvajoknak egész seregét fékezte meg, holott azok 1848 előtt napirenden voltak.“ Ez vol­na az egyetlen érv, melyet B. ur a legfelsőbb tör­vényszék, mint intézmény megtartása érdekében felhoz... ” Következik most a java, mely azt gyanittatja velünk, hogy B. ur egy delejes medium birtokában van, kinek átszellemült szemeivel vesé­inkbe lát, intenzióinkat és szándékainkat is ismeri: „És hamis föltevés volna — mondja jeles czikké­­ben — hogy ezen féktelen emberek a nép érdeké­ben óhajtják a forradalmat; nem, ők csak egy-egy zsíros hivatalt óhajtanak saját részükre.“ Tisztelt uram ! a forradalom nem osztogat zsíros hivatalo­kat, s hogy a jelen viszonyok között szerezzen mű­ködésünk hivatalt, azt hisszük önmaga is elisme­­rendi, hogy erre a leghosszabb, ha nem a legro­­szabb utat választották. Azokra, miket B.­ár a leg­felsőbb törvényszék négy megnevezett tagjára vo­natkozólag ellenünk vádként emel, lényegesen nem felelhetünk, mert azok ráfogásnál nem egyebek, s nem mi, de az illetők volnának hivatva számot kérni érette, miután a „ Magyar Polgár“ személyek­ről soha sem beszélt; az idézett tagokat azon vád­dal, melyet B. ur nekünk tulajdonit, soha sem il­lette. De nem akarjuk B. urnak egy költői hason­latát megjegyzés nélkül hagyni, azon bizonyos ősz-

Next