Magyar Polgár, 1867. március-december (1. évfolyam, 1-93. szám)

1867-03-31 / 5. szám

Első évfolyam. Előfizetési feltételek : Évre ..........................8 frt — kr. Kítárre..........................4 . „ Negyedévre . . . . 2 „ — » Havimként..........................— , SO , Megjelenik hetenkint kétszer: Vasárnap és Szerdán. .Vili szám. szerkesztőség és kiadóhivatal . Szentegyh­áz utc*a 467. sz.MAGYAR POL&ÁE. POLITIKAI LAP. Kolozsvárn­, 1867.­márczius 31-én. * * Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­ményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiók kiadó-hivataluk : Déésen : Krémer Sámuel, Enyeden: Vokál János, Jordán: Papp Lukács és fia. Szamosujvártt : Csausz testvérek. Pár eszme társadalmi életünket illetőleg. II. Előbbi czikkemben rendkívüli rövidséggel mondok el néhány társadalmi életünkre vonatkozó eszmét. A rövidségnek érdemei mellett vannak hátrá­nyai is. Ilyen különösen az, hogy némelyek által, a­kik a dolognak felületén járnak, könnyen félreér­tenik. Fogjunk hát kissé bővebb magyarázathoz. Azt állítom , a 48-ks törvények által megin­dultunk a helyes democratia útján, sőt talán azt is mondhatnék, határozott, szilárd állást foglaltunk e téren. Czélunk volt : a nemzet zömének egyszint­­­re emelése, egyenlő jogokban részesítése által, összetartó, egyérdekű nemzettestet alkotni. Ugy­e e tekintetben a politikai egyenlőség csak elmélet, s miután „grau is alle Theorie“, a társadalomban eszközölt egyenlőség az, mely ez­­ eszmének gyakorlati életet ad. E nemes feladat megoldása aristocratiai kö­reinknek jutott. Erre nézve — hogy újra félre ne értessem — szükségesnek látom főúri osztályunkat illetőleg, vé­leményemet elmondani. Én aristocratiánk szerepét nem látom leját­szottnak. Az ugyan, hogy valaki a sors szeszélyé-­­ nél fogva G-t vagy B t függeszthet neve elébe, elöttem s valószínűleg a hazának minden józan polgára előtt, keveset nyom a latban , de ha valakit jeles ősöktől származása ezek nevéhez méltó tet­tekre ösztönöz; s ez ösztönnek, hivatásnak lelke legjobb meggyőződése szerint s szellemi és anyagi tehetsége mértékében eleget tesz: örömest emelek kalapot s ősei érdemeit nagy készséggel sorozom az övéhez, — ha t. i. van mihez Politikai tekintetben is, a nemes tettvágynak, mely ősök érdemei által sarkaltatik, s melynek te­temes anyagi erő felel meg, kétségtelenül örömest enged tért minden józan fő a törvényhozásban. Ez a legméltóbb conservativ elem, melyet a józan ál­lambölcselet alkalmazásba vehet. Látjuk, hogy ott, hol ez nincs, az állam kény­telen teremteni, hogy a kellő egyensúly fentartá­sára alkalmazza. De csak is úgy és akkor, ha politikai és tár­sadalmi hivatása tudatával bír ; különben csak gátló ellensúlylyá, különözővé válik, mely a nemzetet meggondolt előhaladási pályáján akadályoztatja. Kezetünk szerint a magyar nemesség hivatá­sát a politikai téren a leghelyesebben fogta fel, mi­dőn addig kizárólagosan élvezett jogai használatára­­ a nemzet egész zömét felkarolta. De ez csak félig végzett munka. Hátra van a teljes assimilatio s ezt csak is társadalmi uton érhetjük el. De itt is óvakodnom kell a félreértetéstől. Azért nyiltan kívánok szólani. Őrültnek, önsirjaásónak nevezném azon nem­zetet, mely törvényhozásába oly mennyiségű feldol­gozatlan, durva elemet vészen fel, mennyit beol­vasztani nem bír, mennyit hazafias érzelmekkel s a közügyek iránti józan felfogással saturálni nem képes. Ez a nyers erőnek a miveltség, a megvesz­tegethető értelmetlen tömegnek a hazafiak felé jut­tatása lenne, mely egyértelmű a nemzeti öngyil­kossággal. Ezen politikai csapás meggátlására találta fel az állambölcseség a censust, mely bár a vagyo­ni alap mellett, az értelmi képesség szerint is sza­­bályoztatnék ! Ugyanezen elvet találom alkalmazandónak a társadalmi élet censusául is. Mert nemzetnek soha egyetlen osztályt sem szabad nélkülöznie, sőt egyént sem, ha abban a közjóra erkölcsi erőt, képességet, tőkét vagy mun­kát nyerhetünk. Tehát a nemzet mivelt zömének mindazon ré­teget fel kell ölelnie, melyben a közüdvre nézve nyereséget lát, még akkor is, ha ezen rétegzet a felsőbb körök miveltségi külzománczát nélkülözné. Különben is e kalmáz nem oly kincs, melyért az igazi belérdemet és értéket mellőznünk lehetne. Íme a pénzt, ha kissé rozsdás is, elfogadjuk, s hány durva mezü nemes gyümölcsünk van, melyet azért a legelső gourmand is szívesen elkölt. Felsőbb köreink nagy részét a sors jobb ne­velésben részeltette s élményei magasabb mivelt-­ségnek tették részesévé, de éppen mert ez így van, annál nagyobb kötelessége fenköltebb érzelmeit s mű­veltségét minél szélesebb kör köztulajdonává ten­ni. A műveltség úgy sem azon javadalmak közé tartozik, mely fogyna, ha másoknak adunk belőle, sőt ellenkezőleg. A minthogy tapasztaltuk is, hogy éppen azok, kik legvalódibb miveltséggel bírnak, kisebb mivelt­ségü egyénekkel szemben legkevésbbé tartózkodók, m­ig azok, kik a miveltségnek csak is ku­lmázát bírják, tekintélyükre — vagy tudná Isten mire — legféltékenyebbek. Az 1848 ki­telesek jogaikat a nemzet töme­gével nem leereszkedésből, hanem a nemzet önfentartási ösztönéből s a kor szellemének hódol­va oszták meg. Ily eszmének kell vezetnie felsőbb köreinket a társadalmi élet teendői körül is. Nem leereszkedést várunk tehát, mely az emberi öntudatot sérti s a mellett czélját mindig téveszteni szokta, hanem az előítéletek elve­tését, mely hódit és assim­ilál Valóban alig tudnánk szánandóbb emlékeket idézni emlékezetünkből, mint a főúri gőgnek alsób­bakkal éreztetését, vagy azon alakoskodást, melyet nem egyszer volt alkalmunk tapasztalni, mi­dőn uraink vagy úrnőink némelyikét egészen más viseletűnek találtuk négy szem között, s újra másnak vele egyranguak között. Igazán mivelt embernek nem lehet különböző modora különböző társasági körre nézve s mégis ez az, mit legkevesebben tudtak eltalálni. Pedig ha e — hála az égnek — lassanként ritkuló jelensé­geket az illető tükrében látná, lehetlen, hogy un­dorral ne fordulna el önmagától. A magasabb körök salonéletébe jutást nem sorozom az élet főélvezetei közé , bár a mivelt em­berek társasága kedves előttem , de szeretném, hogy az, ki nem e sima padlókon születve, esetleg ily közbe lép, ne érezze s ne bánja, hogy ott meg­jelent.­­ Legyünk elnézők — és feleljünk meg e kér­désre. Legelsőbben is ne feledjük, hogy ama kiállí­tásnak éppen úgy megvan a maga tanügyi, mint a gazdasági vagy művészi osztálya. Ama tan­ügyi osztály pedig magában foglalja az iskolák külső és belső életének mindazon egyes ágait, me­lyek csak a szemlélet tárgyául szolgálhatnak. Ide tartozhatnak tehát­­ az iskolai épületminták a czél­­szerű belső berendezéssel egyetemben, hisz előre hallhattuk már hírét a magyar csárdával szomszé­­dosított porosz népiskola-mintának a parkban, ide a különbnél különbféle iskolai tan- és segédsze­­ r) Ezt a czikket még mindig elég jókor olvashatná k­ az igazságügy miniszter! Szerk. Miként lesznek a Királyhágón inneni ré­szek képviselve a párisi világkiállításon?*) A párizsi világkiállítás megnyitása a küszö­bön! Mielőtt az ennek elgondolására fölébredő ter­mészetes kíváncsiságunkat az „eredeti tudósítások“ látcaprofu­toro­z,m­i ittelígíthetnéik, szabadjon a tisztelt olvasó közönséget ezen alkalomból egy kis elmélkedésre fölhívnom. Vájjon miként lesznek a Királyhágón inneni részek képviselve ottan? Ter­mészeti és terményeink kimeríthetlen gazdagsága fogja- e ottan érvényesíteni tudni a maga nemzet­­gazdászati jelentőségét. Hát hazai iparunk, mű­vé­­szetink és egész kultúránk jelezve lesz- e ottan valamely — és bár­mely — halvány színben! . . . Akár nem kedves, akár pedig „már késő“ az efé­­le elmélkedés, de tanulságos, annyi bizonyos s ezért legyen szabad előre felhívnom arra a tisztelt „ere­deti tudósítók“ becses figyelmét. A haszon, melyet a világkiállítások az egyes nemzeteknek nyújtanak, főleg két irányból foly be. Egyiket eredményezi maga, a szoros értelemben vett kiállítás, tehát a tárgyak, miket oda küldünk; a másikat azon tapasztalatok, miket mint közvetlen szemlélők magunkkal onnan hozunk. Lássuk ezúttal az utóbbit. Tudjuk, a világ­kiállítási palota ez egyben elég korlátlan tért en­ged számunkra. Vajha annak fölhasználásában is korlátlanoknak mondhatnék magunkat! De nálunk aligha e tekintetben is amolyan erdélyiesen szegény nem lesz az eredmény. Iparunk és gazdá­­szatunk hivatalosan fogja magát ottan képviseltet­ni, két egyén által: ennyi mind­az, mit egyelőre mint bizonyost ez ügyben tudhatunk. Nagyon szép és nagyon örvendetes, hogy a mi speciális erdélyi érdekeink legalább ama két ágában az anyagi kul­túrának hasznosítani kívánják maguk számára a világkiállítást, de várjon csak ennyit kívánnak- e a mi hazai érdekeink a párisi világkiállítástól?! Hát a szoros értelemben vett közművelődési érdek— a tan­ügy ez esetben is a hamupipőke szerepére van kárhoztatva!? Hja! hány ember képes még ma is nálunk a tanügy politikai és nemzetgazdá- szati nagy jelentőségének tudatára emelkedni ! Szint­úgy hallom ama negédes selyp interpellatiot : „Ugyan hát mit is keresnének a tisztelt iskola­­mester urak azon a párisi világkiállításon?E­zek, a physicai nevelés mindennemű segédszerei, s főként a gymnasticai eszközök. Hát a szoros érte­lemben vett tanítás a szemléltetési eszközö­knek hány ezer meg ezer nemesre nincs szorulva! Hisz tudjuk, hogy a legtöbb esetben éppen az szokta a tanítási siker feltételét képezni, hogy mily mérték­ben tud az szemléltető lenni és pedig azon mér­tékben inkább mentel elemibb akar lenni. Még az éppen abstraktnak tetsző tudományok is, mint a vallás és történet, egyáltalában nem lehetnek el a képző­művészetek szemléltetési eszközei nélkül. Hát még a természettudományok, a legújabb kor eme legnevezetesebb és legrohamosabb sebességgel haladó ismeretágai , hisz csaknem mind szemlélés­ből és demonstrativból áll az egész. Mennyi fölfe­dezés, czélszerű újítás, bővítés, könnyítés, haszno­sítás és — a­mi különösen minket illetne: okos meggazdálkodás minden irányban ! Hol állanak ezekkel szemben a mi hazai iskoláink szemlélteté­si eszközei ! Iskolai múzeumainkban, ha ugyan csak nem szégyen használnunk ama czifra kifejezést, az az egy-két özönvíz előtti rozsdás szerszáma a tudo­mánynak alig egyébre való,­ hogy vagy roszul vagy éppen ne bizonyítsa be a bebizonyítni valót, és a­mennyiben valahol e bajokon segíteni akarnak, ennek a segítségnek soha sem olyan terhes kér­dése a miből, mint a miképpen? az­az még a pénzkérdésnél is van egy nevezetesebb kérdés. En­nélfogva szabadjon kimondani azon meggyőződé­sünket, hogy a világkiállítás megtekintése alig le­het valakire nézt szükségesebb és a közérde­kekre nézt kamatozóbb, mint éppen az is­kolamesterekre nézt. A madonai napok után önként rájöttünk róla, hogy tulajdonképpen a kultúra volt az, mely a gyúfásfegyverek által oly csúnyán el­bánt velünk. Tartani lehet, hogy a mostani világ­kiállítás alkalmából még több más olyan gyúfűs fegyverek támadhatnak, melyek majd a kultúra te­rén fognak nekünk újabb kudarczokat szerezni. A párisi világkiállítás nekünk a sybillakönyv lehet És nekünk a Királyhágón innenieknek kiváló­képpen életbevágók a párisi világkiállítás által nyúj­tott kultur előnyök: először hátra maradásunk és O^Cg^UJOCgUnii DtMQjr­indrrci , moooJoBor UouloUoUAoi elszigeteltségünk miatt. Nekünk, mint a félreeső falusi lakosnak a vásárban, kétszeresen kellene megragadni azon kínálkozó alkalmat, melyben kul­túránk szegényes háztartása számára egyetmást könnyűszerrel beszerezni lehetne. Azért vinni is szükség nekünk arra a vásárra az igaz, de még inkább hozni onnan. És várjon fogunk-e tudni hozni onnan. Úgy hiszem, hogy ezt a tudást — valódi kultúr­szük­ségeinket illetőleg leginkább a hazai tanári testü­letekben lehetne föltételeznünk. De képesítve lesz­­e ez az ottani megjelenhetésre? Segélyt e tekintet­ben csak a gazdasági és ipari egyesületeknek ke­gyeskedett nyújtani az országos alap­­­kiáltó bi­zonyságául annak, hogy mily szégyenteljes heleta szerepe van nálunk még mindig a tanügynek. Pe­dig világos, hogy épen a hazai tanári testület az, mely segély nélkül egyáltalában képtelen lesz meg­jelenni a világkiállításon, míg hazai iparosaink, ke­reskedőink és gazdáink, habár szűk arányban is — de mindenesetre képviselve lesznek az országos se­gélyen küldötteken kívül is a világkiállításon. De hogy az erdélyi tanárok az ők átlagos 5—600 ft fizetésük mellett en bloc itthon fognak maradni a sotban, az olyan bizonyos mint a­mily természetes. Azon ellenvetésre se sokat adhatni itt, hogy ha a tanügy a Királyhágón inneni részekből nem is — de túlról, bizonyosan képviselve lesz, és hogy a világkiállításról hozható tanúság majd úgy is közvagyonná válhatik a sajtó által. A világkiállítá­sok alapeszméje: Látni és meggyőződni — ez pedig csak úgy valódi ha közvetlen. Ha azt akarjuk, hogy a mi tanü­gyü­nk emelkedjék, akkor a mi tanárainknak nyújtsunk alkalmat az okulásra. Gyertyánffy István­ azonban e lelet roszul élve, jól remélve töltöttem, s olvasmányul azon könyveket szemeltem ki, me­lyeknek czélja tisztázni az eszméket, közéletünk leendő különböző mozzanatára nézve. Ezek közül egyet, az annyit emlegetett me­gyei autonómiára vonatkozót, akarok most bemu­tatni, t. i. Tisza Kálmánnak „Parlamenti fe­lem­, ko­rmány és megyei rendszer“ czimű­ fü­zetetjét. Ez lapokban szűk, eszmékben, igazsá­gokban gazdag. Nem ezttom e könyvecskéről bírálatot írni. Nem fogom sem c­áfolni annak tételeit, sem azt nem állítom, hogy azokat mind helyeslem. A könyv­ismertető feladata nézetem szerint csak felhívni rá az olvasó közönség figyelmét. A bíráló legyen min­den miveit olvasó maga Még igen részletesnek sem szabad az ismertetésnek lenni, mert akkor a hírlap-olvasó azt hivén, hogy a könyv lényegét is­meri, nem vesz időt magának annak részletes el­olvasására, s belőle legfennebb annyit fog tudni, mint egy tarka szőnyeg színeiről az, ki azt zöld üvegen át nézi, s annyit, mennyit abból a tudo­mány s helyes felfogásban szerzőnél rendesen hát­rább álló ismertető abból kiböngészni képes volt. E kis mű a helyhatóságok jelzésére minde­nütt a „megye“ szót használja. Élőbeszédében azon­ban kijelenti szerző, hogy e név alatt „a jogok és a központi kormányhoz való viszony meghatározá­­sánál, hazánk szabad királyi és más nagyobb vá­rosait is érti, mert ezeket a megyékkel minden te­kintetben egyenjogú törvényhatóságoknak tekinti, melyekre nézve csak a részletezésnél kell, városi helyzetüknél fogva különbséget tenni.“ A zárszóban kifejezi többek közt, „hogy nem az fekszik szivén, hogy minden állitása helyesnek találtassák ; de igen is az, hogy az általa most tár­gyalt nagyfontosságu kérdés mentel több oldalról megvitattatván, a kivitel mikéntje felöl tisztába jöjünk akkorra, midőn törvényhozásunk azzal fog­lalkozni fog“, s nem kíván egyebet, mint hogy „műve, az abban elmondott eszmék minden irányú megvitatásának eszköze lehessen.“ Ugyan e helyes czélt akarom én előmozdutni anis rousort műre való figyelmezteté­semmel, úgy lévén meggyőződve, hogy a helyha­tóságok helyes szervezése sehol sem fontosabb, mint éppen Királyhágón inneni országrészünkben. Az első fejezetben kifejezi szerző, hogy az alkotmánytól azt követeli, „hogy bizto­sítsa egyfelől a nemzet szabadságát mint egészet a fejedelemmel szemben, másfelől az egyéneket a nemzettel, vagy nemzeti kormánynyal s­z­em­b­en, s azt tart­ja legjobb kormányformának, mely a nemzet tes­tületet­ s egyéneitől csak annyi és nem több sza­badságuk feláldozását követeli, mint a mennyi az állam egységének fentartására és nemesebb czéljainak elérésére okvetlenül szükséges.“ Ennek legjobban megfelel a parlamenti felelős kormánynyal betető­zött alkotmány. Védi ezt a szokott két vád ellen, t. i. 1-er, hogy az a fejedelmi jogokat magához ragadná ; 2-ér, hogy az utasítás nélküli ház, s az annak felelős kormány, egy teljhatalmú oligarchiát képezne a nemzet nyakán. Elsőt a vető jog s a parlament eloszlatása jogának létével igazolja, s állítja, miszerint e rendszer elleneinek az nem tetszik, hogy ekkor „nem uralkod­­hatik a fejedelem szárnyai alá rejtődzött kisebbség“, mi pedig igen helyes, miután „nem a népek vannak a kormányokért, de a kormányok a népekért.“ Hosszasan s érdekesen fejtegeti ezután, hogy a bajokat a centralisatio okozza, mely nem kifo­lyása a parlamentarismusnak, sőt éppen az absolut uralkodás gyermeke, mint azt Frankhon története tisztán mutatja. Lehet parlamentáris szabadság cen­tralisatio nélkül, s centralisatio a legnagyobb abso­ lutismussal., Kifejti szerzőnk azt is, hogy nemzet s kor­mány közti erőszakos összeütközés nem lehet őszin­te Parlamentarismus mellett, mert vagy visszavonul a ministerium a bizalmatlansági szavazat után, vagy maga s a ház közt a nemzetet teszi bíróvá az uj választást elrendelve, s az ügy békés után mindig elintéztetik, s hol mégis zavar állott be, ez csak a választó törvény szűkkeblűsége miatt tör­tént, midőn a választók többsége nem volt egy a nemzet többségével, vagy a központosított kormány­nak a választásokra gyakorolt nyomása miatt, mely még a hiányosan jogosult választók nézeteit sem hagyta őszintén nyilvánulni. E rendszernek is lehetnek azonban szerző szerint hiányai, t. i. „ez is, mint minden hatalom, nagyságát, körit terjeszteni igyekszik.“ Ezen kor­mányban is meglehet „az elnyomási hajlam, s bár ezen elnyomás t. i. a többség elnyomása igazolha­­tóbb is az egyesek vagy testületek általi elnyom»* A parlamenti felelős kormány és megyei rendszer. *) t. A falura szorult agglegény, ha prücskei töb­bé nem mulatják, pipája kialudt, szobáját az áldott mezőségi sár miatt gyalog el nem hagyhatja, pa­ripája nincs, tán nem is volt, már unalma által is olvasásra van a hossza téli estéken kárhoztatva Ezen időtöltés eredményéül mutatandom be a szerkesztő úr engedelméből, időről időre azt, mire más hasonló bajt szenvedő honfitársaim figyelmét felhívni érdemesnek tartom. **) Jót remélve, roszat érve, régi példaszó: én *) Olvasink figyelmébe ajánljuk az érdekes ismertetést **) Ürömmel vettzük. Szerk. Szer­­.

Next