Magyar Polgár, 1869. július-december (3. évfolyam, 77-154. szám)

1869-11-26 / 140. szám

Harmadikjai tolyan.-----------------------------------------------140-ikj/im _________________Kolozsvárit, péntek november 26.1869 Elofizetési feltételek: S12MAG­YAR POLGÁR. Szerkesztoseg 68 kiado~h­ivatal ? tv /\ t *rr • «• ^ . ^Monostor^tcga^L^^AnyaMi^*^^___________ X J. 1. IV Al I Xj j\. [ , Hirdetési dijak. ^ Ötozor halábo­ott sor ára 6 kr. Bélyegdíj minden hirdetéstől 80 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedven- Bőnyt is nyújt a kiadó-hi­va­tal. Fiókkiadó-hivatalok: Décsen: Krémer Sámuel. Xnyodan: Vokál János. SzamosujTártt: Csacsa testvérek. Kolozsvár tt.- Stein J. és Demjén L. M.-Vásárhelytt. Wittich Józsefnél. KOLOZSVÁR, NOVEMBER 25. Legújab távirati tudósítások. Bécs, nov. 24. Ő felsége a király decz. 2-án érkezik Triestbe. Pétervár, nov. 24. Az Invalide átve­szi a Times által az orosz sereg felfegy­­verzéséről közlött czikket és kimondja, hogy Oroszország nem marad hátra Európa ál­lamai mögött, midőn Oroszország ellentétben némely hatalmak lázas fegyverkezésével rend­szeresen nyugodtan fejleszti hadi ereje re­formját. Oroszország nem fenyegeti Európát, hanem mindig a béke fentartásának kedvez, és csak a szemrehányásokra felelt, ha vala­ki belü­gyeibe avatkozott. Végszó Cato tanügyi leveleiről. Maros-Vásárhely, nov. 24. Hol volt, hol nem volt, az alföldi ope­­rentias homoktengerben fekvő Nagy-Körösön egy furcsálkodó adósom lakott, kinek mulat­ságos emlékét Cato urnak utóbbi czikkemre „mementoul itt egy két jegyzése“ kelté fel bennem. Furcsálkodó s ez életben egyetlen adósom, a mily jó kártyás pajtás, ép oly rész fizető volt. Mikor pénze volt, mindig máskorra halasztotta a fizetést; mikor nem volt pénze, kénytelen volt máskorra halasz­tani tartozása törlesztését. Ily után máig sem jutottam pénzemhez, daczára, hogy kedélyes adósom minden találkozásunk alkalmával égre, földre esküdött, hogy ő le akarja róni tarto­zását, s nagyon haragudott, ha ígérgetései kétkedő mosolyt csaltak ajkaimra. Cato­ur czikkemre ejtett „egy két jegy­zés­ében kijelenti, hogy ő nem ellene (mint állitám), de sőt barátja a közös iskolának, létrejöttét is akarja, „a rendszabálynak nem czél-, hanem eszközszerűtlenségére figyelte­m a hogy logico.r­oc.arvftiKirvása az­t állítván, hogy ő a közös iskoláknak Magyar­­országban meghonosítását ellenzi. Cato leve­leire irt soraink ismertették „epistolograph“ urnak a „tanulatlanság“ létjogáról felállított tanát. Levontuk a következményeket, miket e theoriának alkalmazása hazai viszonyaink közé szólne, s bebizonyítottuk, hogy társadalmi állapotaink közepette az állami interventió az egyedüli eszköz, mely tanügyünket a nyugat kultúrviszonyainak színvonalára emelheti. Cato­ur szellemdús észrevételei egy be­tűvel sem védik érveink ellen a „tudatlan­ság létjogának“ theóriáját, egy tottával sem c­áfolják abbeli állításunkat, hogy állami köz­vetítés, a nevelés kényszerű kötelezettségé­nek elve egyedüli eszközei az elérendő czélul elénk tűzött kultúrának. De azért Cato, ki a czélra vezető egye­düli eszköznek ellene, a czél barátjának ál­lítja magát, s ép mint néhai adósom, váltig erősíti, hogy ő akar, de másról beszél, mi­dőn a sor akarata létesítésére kerül. Bocsás­son meg Cato­ur! s ne vádoljon „a logika elleni szarvashibával“, mivel a közös isko­lák iránt nyilvánított akaratát komolyan nem vesszük számba. A logika és metaphy­­sika az észtannak egy ösvényén, s egy irányá­ban vezet s egyik alaptéte az utóbbi tudo­mánynak a: Qui vult finem, etiam admina­­cula velle debet, hogy „annak, ki a czélt akarja, czélra vezető eszközöket is kell akar­nia.“ Bár kitűnő logikai munkát irt Brassai, Catot a metaphysika elveinek köteles figye­­lembevéte akit nem dispensálhatja. Egyébbként tudományos elvek: „Das geniert grosse Geister nicht.“ Rég elismerte az államtudomány, hogy társada­lom a köznek egyéni érdek fölé helyezése nélkül nem létezhetik. Állam, mely a „salus rei pub­­licae, suprema lex esto“ postulatumnak ele­get nem tesz, melyben az egyéni akarat az állami összérdek által szabott jogos határo­kon büntelen túlcsaponghat, elkerülhetlenül rohan feloszlása felé. Cato­ur, úgy látszik, ma is Tacitussal tart, ki a „libertas“ és az „im­­perium“ fogalmait összeegyezhetleneknek nyil­­vánítá; és ő, a tudós, ki Észak-Amerika és Anglia államéletében a polgári szabadságot és alkotmányos önkormányzatot összhangban szemléli, ejti a „salus rei publicae sat.“ elv felett az ítéletet „hogy normális viszonyok között csak a kényhatalomnak szolgál fegy­verül.“ Mintha a polgári szabadságot avval biztosítnák a kényuralom ellen, ha az állam­tól, a közérdek szempontjából őt illető ha­táskört elboronálják, s ez­által a központi ha­talmat lehetlenítjük, vagy túlkapásra kény­­teljük. Ha kiszabtuk az egyén a az állam uralmiuak jogos határait; ha szerencsésen elkülönzök a közélet részét, melyet az egyén s azt, melyet az állam igényel; ha a polgári szabadságot az alkotmányos önkormányzat intézményeivel körülbástyázók, a „salus rei publicae suprema lex“ nem az Örkény fegy­vere, de a polgári szabadság védpajzsa le­­end. A közérdek tiszteletén alapul a törvény uralma, az alkotmányos állam hatalma, mik a polgári szabadság főbiztosítékai. Nem én, a szabadság legkiválóbb bajnokai törtek pálczát a „tudatlanság létjo­gának“ amaz elmélete fölött, melyet Cato­ur a „polgári szabadság“ nevében, a „kényha­talom ellen“ sat. proclamál. Maga Stuart Mill János, az angol szabadelvű párt egyik vez­­­zérfia védi „a nevelés kényszerű kö­telezettségének“ elvét. „Csaknem kétségtelen igazság az — igy szól a „Szabadságb­ól irt remek­művé­nek V-ik, „alkalmazott“ részében — csaknem kétségtelen igazság, hogy az állam kénysze­­rítőleg követelheti, minden egyénnek, a ki polgárává születik, bizonyos fokig mű­­veltetését. — Ha a társadalom a fejlődés oly fokán áll, hogy nem képes vagy nem akar önmaga a nevelés alkalmas eszközeiről gondoskodni: ez esetben a kormány — két rész között ez lévén a kisebbik — magáévá teheti az iskolák ügyét, épen úgy, mzint lé­tesíthet részvénytársulatokat, ha az ország magán­vállalkozási szelleme még nem fejlő­dött oda, hogy képes volna önállóan létre­­hozni az ipar műveit.“ Stuart Mill, midőn a tanítási kényszer jogszerűségét és módjait fejtegeti, c­áfolhat­­lanul érvekkel veri vissza azokat, kik a ta­nítási kényszerben a polgári szabadságot látják megtámadva. A gyermekek születésük által a társadalom tagjai lettek. A társada­lom saját és tagjai érdekében megkívánhatja azt, hogy minden egyén okvetlen megszerez­ze magának az elemi ismereteket, melyek a műveltség alapjai. A tanítási kényszer nem megszorítása a szülők egyéni szabadságának, hanem a gyermekek jövő érdekeinek oltal­ma a szülői hanyagság, gondatlanság vagy épen részakarat ellen. A gyermekek, midőn az első oktatást kell nyerniök, nem tekint­hetők meg önálló, öntudatos egyénekül. Sza­badságok a kényszer által nem szenved csor­bát, de sőt képesíttetnek az ésszerű szabad­ság felfogására, használatára. Tudom, hogy a „tudatlanság létjogá­nak“ elmélete oly prücsök, melyet mélyen tisz­telt ellenfelem fejéből mi argumentum sem ver ki. Si fractus illabatur, mentis inpavidum *) ferient argumenta. Cato Ur Szellemeidé egféli érvelgetései­re a szerkesztő engedelméből , az olvasó türelmével egy más, s ezúttal utolsó czikk­­ben térek. — Vich. Rózsa Sándor féle doctrina „de hereditate siculica14 felállítása következtében és alapján „majorsági birtok“czime alatt az egész székelyföldet végpusz­tulással fenyegette. Felemlíti, hogy vannak neki más perei is, elessen Csikfalva és Tatárfalva községei ellen, eze­ket szinte I. és második fokú bíróságok előtt meg­nyerte, de szerencséjükre a Csik-és Tatárfalviak­nak, reájuk nézve épen jókor érkezett az igen­­. igazságügyminiszter úrnak az igazság és ember­szeretet magasztos érzelmeitől áthatott azon ren­delete, melylyel 1868 april 11 én és ismételve aug. 19-én a Székelyföldet a végveszélytől meg is ment Remélhető, és szónok reméli is, hogy ezen két per nem fog eldőlni úgy, mint azt Apor kí­vánja, bár állítólag azok az ő elnöklete alatt adat­tak elő a mar.-vásárhelyi kir. táblánál, s hogy Mar.­­Vásárhelyit akkor, midőn az igazságügyminiszter rendelete Székelyföldre nézve kiadatott, b. Apor fönnhangon panaszkodott, hogy „ez a . .. minisz­ter“, hogy a miniszter czimhez milyen epithetont csatolt, itt fölemlíteni tiltja a ház méltósága és a parlamentáris illem. Tehát „Ez a . . . . miniszter­­úgymond, kirabolja kezünkből a vagyont.“ Régeb­ben tette volna a jelen interpellátiót, de meg akart győződni, vájjon valók-e azon hajmeresztő dolgok, melyekről a hírlapok annyit írtak. Kezei közt levő tanúságok folytán szólok erről is az igazságügyminiszterhez a következő interpellatiót intézi: Miután az erdélyi, Marosvá­­sárhelyrt székelő kir. tábla elnöke b. Apor Károly „de hereditate siculica“féle­g hírhedté vált téves és vészes tana által és az 1854 év június 21-kén kelt és Erdélyre szólló csász, nyik­parancs ferde alkalmazása következtében igen számos székely­­földi volt jobbágy ellen — nem a fentnevevett pátens­e ik és 18-ik szakaszai értelmében és a 86-ik §-ban megjelölt eljárás szerint, hanem egé­szen törvényellenesen a 20. § értelme szerint mint árendások és zálogszerződök ellen, b. Apor Ká­roly által indított úrbéri perek, ennek javára, nem a törvény rendes uitad, d© neui i* alkotmányos bíróságok által, hanem a Schmerling és Nádasdy- Reichenstein-féle bíróságok által az illetők vég­romlásával lettek elhatározva. Jelesen Tófalva egész községe kitelepittet­­vén, földön­futóvá lön és nemsokára Csikfalva és Tatárfalva községek lakosaira is ugyanezen sors várakozik;— továbbá, miután az igazságügymi­­niszter által 1868 év ápril 11 én és augusztus 11 én kelt és a székelyföldet illető rendeleteiben kimondott elv már a józan ész, a jogfogalom és az örök igazság szerint az összes székelyföldi volt jobbágyokra egyiránt kiterjesztendő. Egész tisztelettel kérdem az igazságügyi mi­niszter urat: „Hajlandó-e akképen intézkedni, hogy 1868. év ápril 11. és aug. 12 én kiadott saját rendeletét az összes székelyföldi, tehát az azelőtt­i tette. Egy materialista emlékkönyvébe. I. „Majmokból a tökély alján jött létre az ember,“ Ezt állítja tanod, ezt magyarázza szavad. Nálad nem történt meg még e tökélye­­sülés sem. A gyönyörű tannak, ennyibe’ nincs igaza. II. „Gondolatunk csak a paszta anyag­nak kész szüleménye.“ Fennen hirdetik azt mesterid, így Mo­­leschott. Mily lehetetlenség csak ez is, példád ki­mutatja : Gondolatod hisz üres, nincs vele semmi anyag. Hl. „Nincs becsület, sem erény, nincs erkölcs emberi lényben, tápszereink a minők, és csak olyak lehetünk.“ Úgy van, mondásod minden szava azt bi­zonyítja : Robz eledel lehetett, mit te imént megevél! Molnár Antal. A lakat. — Elbeszélés. — Irta: Tolnai Lajos. Egy téli zordon reggel, úgy deczember kö­zepe táján, igen nagy örömmel lépett, vagy is in­kább szökött szobámba a grófné. Kijelentette, hogy esélyt fog adni, s felolvasta a meghívandók név­————■—— sorát. Boldogságot tükröző szemekkel leste arczom­­ról a hatást, az örömöt, mely ily fényes társaság elgondolására kétségkívül az én szivemet is a leg­nagyobb mértékben áthatja. Én azonban csak néz­tem, s nem igen szólottam; a hízelgéshez, ámítás­hoz, egy különben becsületes szivü öreg aszszony­­nyal szemközt épen nem éreztem magamban sem­mi­nemű kedvet. Láttam, hogy a szegény grófné nincs meg­elégedve a hatással, köhögött, morzsolgatta a pa­pirost, s még egyszer felolvasta előttem a neveket, lassan, némelyiknél kissé megállapodva. — Nos édes jó titkár úr — szólt egészen oda hajolva hozzám — van e kifogása a nevek ellen? Ugy­e egy kicsit nem válogattam, nagyon is sokat összeszedtem? Igaz. Ez így csakugyan vegyes kö­zönség lesz. S jó kedvvel fölkaczagott. Kért, hogy most már olvassam a neveket én, s majd bírálat alá vesszük mindeniket külön. A kereskedő nevénél megállott. — Ugye ez nem illik hozzánk — szólt nem élesen, de felvont figyelő vonásokkal — igaz, eze­ket a kereskedőket magam se tartom hozzánk va­lóknak. De lássa, mit csináljak velük, ha annyira ragaszkodnak hozzám, ha élnek, halnak egy kis jó társaságért. Ők maguk utálják a kereskedőket, s a világért össze nem elegyednének velük. Jó asz­talt tartanak, finom ételeket főzetnek, a­dós tit­kár úr, mit csináljunk ? Már eddig is hányszor ül­tünk náluk, s a télen ott minden héten táncz van, estély, a honnan minket egyszer is ki nem hagy­nának. Elhivatjuk kedves titkár, hivassuk el, ne féljen, nem ültetem őket elöl, csak úgy az asztal vége felé. A gyógyszerész nevén ismét megállapodtunk. — Ezek már finom emberek — jegyzi meg fejének egész meghajtásával a grófné. Nagy házat A képviselőház, november 22-diki ülésében Román Sándor a tófalviak ismeretes ügyében két rendbeli interpellatiót ad elő, melyek mindegyiké­ben K. Apor K., az erdélyi kir. tábla elnökét, éle­sen megtámadja, így az interpellátiókat megelőző beszédében előadja, hogy b. Apor Károly ama *) Prücsökről lévén szó, kérem Cato urat, ne olvassa iupavidumot „in pávai dam“ nak, tartanak, igazán elegáns náluk minden. Az asz­­szony nem áll ugyan a legjobb hírben, de ezt az előkelő világ nem veszi számba; az ember paraszt egy kicsit, dölyfös, néha a dicsekvést egész a szem­telenségig viszi, hanem azért ez sebaj. Ezek is igen ragaszkodnak hozzánk. Ezeket, azt hiszem, hivathatják. Igen, igen. Átugrottunk egy volt szabómesteren is, kit az egész város a leggazabb embernek tartott, és jog­gal, de azért a­kit mégis mindenüvé bevettek. Az emberek örömestebb megtűrnek maguk között egy arczátlan rongyot, mint egy becsületes egyenes szivü, de magát semmi gonoszra felhasználni nem engedő szegény ördögöt. A volt szabó is ott volt ferde szájával, ferde lelkével mindenütt, s hánya veti mozdulataiból mindenkor világosan kitűnt, hogy magát teljesen méltónak hiszi mindenek tiszteletére és becsülésére. Nagy gyapjas vörös fe­je oly meredten állott, mintha karóra lett volna húzva. A grófné szigorúan, lelkiismeretesen meglá­­tott mindenkit, s teljes mértékben meglátszott raj­ta, hogy grófi becsületét, czimét igen meg akarja őrizni. A hivó jegyeket én írtam meg, természete­sen a grófné nevében, de az én nevem állott alat­tuk, 8 pedig úgy, mint házi titkáré. Óh minő lázas sürgés-forgás töltötte be az estélyig elkövetkező időt! Az öreg mék­sás úr lent a pinczében egész nap hosszat üvegeket mosott, sőt késeket, villákat is tisztogatott, s hozzá igen jól; az öreg szerszá­mok csak úgy csillogtak, s a széles, kopasz hom­lokról csak úgy gyöngyözött alá a verejték. A be­csületes munka örökké jó kedvet szerez, tapasz­taltam is az egész háznál. Mi sem ültünk tétlenül Lázárral. Bezárkóztunk a kocsiszínbe. Váltig mond­tad, nyissuk ki az ajtót, mindjárt jobban megy a munka, azonban idáig már Lázár bölcsessége sem M—i^———m—■—■— terjedt. Mintha titkos munkát végeznénk — zárt aj­tók mellett működtünk — fűrészeltünk és fát haso­gattunk az elközeledő ünnepélyre. Lázár nem győzött rajtam eléggé csodálkoz­ni, s mintegy noszogatólag dicsérgetett, mondván: mily jól értem e famunkát. _Oh künn az udvaron még jobban menne. — De künn csak nem fűrészelné ön titkár úr? — Miért ne. Egész készséggel, főkép, ha nem volna pénzem, hogy napszámost fogadjak. Lázár elpirult, rám nézett, s néhány perczig szótalanul kezeltük az életlen szerszámot. Éreztem, hogy bár akaratlanul, sértést követtem el, s teljes szívemből sajnáltam, hogy nem bírtam eltitkolni gondolatomat. Oda­bent a kisasszonyoknál is erősen ment a munka; egyik rész sebesen varrta a felhalmo­­zott fehérneműket (megmondhatom, pénzért dolgoz­tak a szomszéd városba), a másik rész a grófné felügyelete alatt süteményeket készített. A szegény grófné maga volt a tiszta jó kedv és elevenség, s bár egyre szállingózott a hó, s az idő kezdőd teljesen elborulni: az ő világa derült fényben úszott. Legalább én a csillogó apró sze­mekből és a kissé széles telt ajak szakadatlan mo­solyából ezt olvastam ki. Vájjon minek örülhetett egy? a vendégeknek? de hisz azok között egy se volt gróf, még méltóságos úr is csak egy pár, az is csak olyan mondva csinált, mék­sás asszonyok is kevesen: a kereskedőné, s a gyógyszerészné. Vagy épen annak örült talán, hogy ő mennyire ki fog emelkedni közöttük ? Én nem tudom egész bi­zonyossággal, hogy minek örült, csak örült, mint az ember szokott néha, nem annak, a­mi megvan, hanem annak, a­mi soha se lesz az övé. A tófalvi ügy a képviselőházban.

Next