Magyar Polgár, 1869. július-december (3. évfolyam, 77-154. szám)
1869-11-26 / 140. szám
Harmadikjai tolyan.-----------------------------------------------140-ikj/im _________________Kolozsvárit, péntek november 26.1869 Elofizetési feltételek: S12MAGYAR POLGÁR. Szerkesztoseg 68 kiado~hivatal ? tv /\ t *rr • «• ^ . ^Monostor^tcga^L^^AnyaMi^*^^___________ X J. 1. IV Al I Xj j\. [ , Hirdetési dijak. ^ Ötozor haláboott sor ára 6 kr. Bélyegdíj minden hirdetéstől 80 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedven- Bőnyt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiókkiadó-hivatalok: Décsen: Krémer Sámuel. Xnyodan: Vokál János. SzamosujTártt: Csacsa testvérek. Kolozsvár tt.- Stein J. és Demjén L. M.-Vásárhelytt. Wittich Józsefnél. KOLOZSVÁR, NOVEMBER 25. Legújab távirati tudósítások. Bécs, nov. 24. Ő felsége a király decz. 2-án érkezik Triestbe. Pétervár, nov. 24. Az Invalide átveszi a Times által az orosz sereg felfegyverzéséről közlött czikket és kimondja, hogy Oroszország nem marad hátra Európa államai mögött, midőn Oroszország ellentétben némely hatalmak lázas fegyverkezésével rendszeresen nyugodtan fejleszti hadi ereje reformját. Oroszország nem fenyegeti Európát, hanem mindig a béke fentartásának kedvez, és csak a szemrehányásokra felelt, ha valaki belügyeibe avatkozott. Végszó Cato tanügyi leveleiről. Maros-Vásárhely, nov. 24. Hol volt, hol nem volt, az alföldi operentias homoktengerben fekvő Nagy-Körösön egy furcsálkodó adósom lakott, kinek mulatságos emlékét Cato urnak utóbbi czikkemre „mementoul itt egy két jegyzése“ kelté fel bennem. Furcsálkodó s ez életben egyetlen adósom, a mily jó kártyás pajtás, ép oly rész fizető volt. Mikor pénze volt, mindig máskorra halasztotta a fizetést; mikor nem volt pénze, kénytelen volt máskorra halasztani tartozása törlesztését. Ily után máig sem jutottam pénzemhez, daczára, hogy kedélyes adósom minden találkozásunk alkalmával égre, földre esküdött, hogy ő le akarja róni tartozását, s nagyon haragudott, ha ígérgetései kétkedő mosolyt csaltak ajkaimra. Catour czikkemre ejtett „egy két jegyzésében kijelenti, hogy ő nem ellene (mint állitám), de sőt barátja a közös iskolának, létrejöttét is akarja, „a rendszabálynak nem czél-, hanem eszközszerűtlenségére figyeltem a hogy logico.roc.arvftiKirvása azt állítván, hogy ő a közös iskoláknak Magyarországban meghonosítását ellenzi. Cato leveleire irt soraink ismertették „epistolograph“ urnak a „tanulatlanság“ létjogáról felállított tanát. Levontuk a következményeket, miket e theoriának alkalmazása hazai viszonyaink közé szólne, s bebizonyítottuk, hogy társadalmi állapotaink közepette az állami interventió az egyedüli eszköz, mely tanügyünket a nyugat kultúrviszonyainak színvonalára emelheti. Catour szellemdús észrevételei egy betűvel sem védik érveink ellen a „tudatlanság létjogának“ theóriáját, egy tottával sem cáfolják abbeli állításunkat, hogy állami közvetítés, a nevelés kényszerű kötelezettségének elve egyedüli eszközei az elérendő czélul elénk tűzött kultúrának. De azért Cato, ki a czélra vezető egyedüli eszköznek ellene, a czél barátjának állítja magát, s ép mint néhai adósom, váltig erősíti, hogy ő akar, de másról beszél, midőn a sor akarata létesítésére kerül. Bocsásson meg Catour! s ne vádoljon „a logika elleni szarvashibával“, mivel a közös iskolák iránt nyilvánított akaratát komolyan nem vesszük számba. A logika és metaphysika az észtannak egy ösvényén, s egy irányában vezet s egyik alaptéte az utóbbi tudománynak a: Qui vult finem, etiam adminacula velle debet, hogy „annak, ki a czélt akarja, czélra vezető eszközöket is kell akarnia.“ Bár kitűnő logikai munkát irt Brassai, Catot a metaphysika elveinek köteles figyelembevéte akit nem dispensálhatja. Egyébbként tudományos elvek: „Das geniert grosse Geister nicht.“ Rég elismerte az államtudomány, hogy társadalom a köznek egyéni érdek fölé helyezése nélkül nem létezhetik. Állam, mely a „salus rei publicae, suprema lex esto“ postulatumnak eleget nem tesz, melyben az egyéni akarat az állami összérdek által szabott jogos határokon büntelen túlcsaponghat, elkerülhetlenül rohan feloszlása felé. Catour, úgy látszik, ma is Tacitussal tart, ki a „libertas“ és az „imperium“ fogalmait összeegyezhetleneknek nyilvánítá; és ő, a tudós, ki Észak-Amerika és Anglia államéletében a polgári szabadságot és alkotmányos önkormányzatot összhangban szemléli, ejti a „salus rei publicae sat.“ elv felett az ítéletet „hogy normális viszonyok között csak a kényhatalomnak szolgál fegyverül.“ Mintha a polgári szabadságot avval biztosítnák a kényuralom ellen, ha az államtól, a közérdek szempontjából őt illető hatáskört elboronálják, s ezáltal a központi hatalmat lehetlenítjük, vagy túlkapásra kényteljük. Ha kiszabtuk az egyén a az állam uralmiuak jogos határait; ha szerencsésen elkülönzök a közélet részét, melyet az egyén s azt, melyet az állam igényel; ha a polgári szabadságot az alkotmányos önkormányzat intézményeivel körülbástyázók, a „salus rei publicae suprema lex“ nem az Örkény fegyvere, de a polgári szabadság védpajzsa leend. A közérdek tiszteletén alapul a törvény uralma, az alkotmányos állam hatalma, mik a polgári szabadság főbiztosítékai. Nem én, a szabadság legkiválóbb bajnokai törtek pálczát a „tudatlanság létjogának“ amaz elmélete fölött, melyet Catour a „polgári szabadság“ nevében, a „kényhatalom ellen“ sat. proclamál. Maga Stuart Mill János, az angol szabadelvű párt egyik vezzérfia védi „a nevelés kényszerű kötelezettségének“ elvét. „Csaknem kétségtelen igazság az — igy szól a „Szabadságból irt remekművének V-ik, „alkalmazott“ részében — csaknem kétségtelen igazság, hogy az állam kényszerítőleg követelheti, minden egyénnek, a ki polgárává születik, bizonyos fokig műveltetését. — Ha a társadalom a fejlődés oly fokán áll, hogy nem képes vagy nem akar önmaga a nevelés alkalmas eszközeiről gondoskodni: ez esetben a kormány — két rész között ez lévén a kisebbik — magáévá teheti az iskolák ügyét, épen úgy, mzint létesíthet részvénytársulatokat, ha az ország magánvállalkozási szelleme még nem fejlődött oda, hogy képes volna önállóan létrehozni az ipar műveit.“ Stuart Mill, midőn a tanítási kényszer jogszerűségét és módjait fejtegeti, cáfolhatlanul érvekkel veri vissza azokat, kik a tanítási kényszerben a polgári szabadságot látják megtámadva. A gyermekek születésük által a társadalom tagjai lettek. A társadalom saját és tagjai érdekében megkívánhatja azt, hogy minden egyén okvetlen megszerezze magának az elemi ismereteket, melyek a műveltség alapjai. A tanítási kényszer nem megszorítása a szülők egyéni szabadságának, hanem a gyermekek jövő érdekeinek oltalma a szülői hanyagság, gondatlanság vagy épen részakarat ellen. A gyermekek, midőn az első oktatást kell nyerniök, nem tekinthetők meg önálló, öntudatos egyénekül. Szabadságok a kényszer által nem szenved csorbát, de sőt képesíttetnek az ésszerű szabadság felfogására, használatára. Tudom, hogy a „tudatlanság létjogának“ elmélete oly prücsök, melyet mélyen tisztelt ellenfelem fejéből mi argumentum sem ver ki. Si fractus illabatur, mentis inpavidum *) ferient argumenta. Cato Ur Szellemeidé egféli érvelgetéseire a szerkesztő engedelméből , az olvasó türelmével egy más, s ezúttal utolsó czikkben térek. — Vich. Rózsa Sándor féle doctrina „de hereditate siculica14 felállítása következtében és alapján „majorsági birtok“czime alatt az egész székelyföldet végpusztulással fenyegette. Felemlíti, hogy vannak neki más perei is, elessen Csikfalva és Tatárfalva községei ellen, ezeket szinte I. és második fokú bíróságok előtt megnyerte, de szerencséjükre a Csik-és Tatárfalviaknak, reájuk nézve épen jókor érkezett az igen. igazságügyminiszter úrnak az igazság és emberszeretet magasztos érzelmeitől áthatott azon rendelete, melylyel 1868 april 11 én és ismételve aug. 19-én a Székelyföldet a végveszélytől meg is ment Remélhető, és szónok reméli is, hogy ezen két per nem fog eldőlni úgy, mint azt Apor kívánja, bár állítólag azok az ő elnöklete alatt adattak elő a mar.-vásárhelyi kir. táblánál, s hogy Mar.Vásárhelyit akkor, midőn az igazságügyminiszter rendelete Székelyföldre nézve kiadatott, b. Apor fönnhangon panaszkodott, hogy „ez a . .. miniszter“, hogy a miniszter czimhez milyen epithetont csatolt, itt fölemlíteni tiltja a ház méltósága és a parlamentáris illem. Tehát „Ez a . . . . miniszterúgymond, kirabolja kezünkből a vagyont.“ Régebben tette volna a jelen interpellátiót, de meg akart győződni, vájjon valók-e azon hajmeresztő dolgok, melyekről a hírlapok annyit írtak. Kezei közt levő tanúságok folytán szólok erről is az igazságügyminiszterhez a következő interpellatiót intézi: Miután az erdélyi, Marosvásárhelyrt székelő kir. tábla elnöke b. Apor Károly „de hereditate siculica“féleg hírhedté vált téves és vészes tana által és az 1854 év június 21-kén kelt és Erdélyre szólló csász, nyikparancs ferde alkalmazása következtében igen számos székelyföldi volt jobbágy ellen — nem a fentnevevett pátense ik és 18-ik szakaszai értelmében és a 86-ik §-ban megjelölt eljárás szerint, hanem egészen törvényellenesen a 20. § értelme szerint mint árendások és zálogszerződök ellen, b. Apor Károly által indított úrbéri perek, ennek javára, nem a törvény rendes uitad, d© neui i* alkotmányos bíróságok által, hanem a Schmerling és Nádasdy- Reichenstein-féle bíróságok által az illetők végromlásával lettek elhatározva. Jelesen Tófalva egész községe kitelepittetvén, földönfutóvá lön és nemsokára Csikfalva és Tatárfalva községek lakosaira is ugyanezen sors várakozik;— továbbá, miután az igazságügyminiszter által 1868 év ápril 11 én és augusztus 11 én kelt és a székelyföldet illető rendeleteiben kimondott elv már a józan ész, a jogfogalom és az örök igazság szerint az összes székelyföldi volt jobbágyokra egyiránt kiterjesztendő. Egész tisztelettel kérdem az igazságügyi miniszter urat: „Hajlandó-e akképen intézkedni, hogy 1868. év ápril 11. és aug. 12 én kiadott saját rendeletét az összes székelyföldi, tehát az azelőtti tette. Egy materialista emlékkönyvébe. I. „Majmokból a tökély alján jött létre az ember,“ Ezt állítja tanod, ezt magyarázza szavad. Nálad nem történt meg még e tökélyesülés sem. A gyönyörű tannak, ennyibe’ nincs igaza. II. „Gondolatunk csak a paszta anyagnak kész szüleménye.“ Fennen hirdetik azt mesterid, így Moleschott. Mily lehetetlenség csak ez is, példád kimutatja : Gondolatod hisz üres, nincs vele semmi anyag. Hl. „Nincs becsület, sem erény, nincs erkölcs emberi lényben, tápszereink a minők, és csak olyak lehetünk.“ Úgy van, mondásod minden szava azt bizonyítja : Robz eledel lehetett, mit te imént megevél! Molnár Antal. A lakat. — Elbeszélés. — Irta: Tolnai Lajos. Egy téli zordon reggel, úgy deczember közepe táján, igen nagy örömmel lépett, vagy is inkább szökött szobámba a grófné. Kijelentette, hogy esélyt fog adni, s felolvasta a meghívandók név————■—— sorát. Boldogságot tükröző szemekkel leste arczomról a hatást, az örömöt, mely ily fényes társaság elgondolására kétségkívül az én szivemet is a legnagyobb mértékben áthatja. Én azonban csak néztem, s nem igen szólottam; a hízelgéshez, ámításhoz, egy különben becsületes szivü öreg aszszonynyal szemközt épen nem éreztem magamban semminemű kedvet. Láttam, hogy a szegény grófné nincs megelégedve a hatással, köhögött, morzsolgatta a papirost, s még egyszer felolvasta előttem a neveket, lassan, némelyiknél kissé megállapodva. — Nos édes jó titkár úr — szólt egészen oda hajolva hozzám — van e kifogása a nevek ellen? Ugye egy kicsit nem válogattam, nagyon is sokat összeszedtem? Igaz. Ez így csakugyan vegyes közönség lesz. S jó kedvvel fölkaczagott. Kért, hogy most már olvassam a neveket én, s majd bírálat alá vesszük mindeniket külön. A kereskedő nevénél megállott. — Ugye ez nem illik hozzánk — szólt nem élesen, de felvont figyelő vonásokkal — igaz, ezeket a kereskedőket magam se tartom hozzánk valóknak. De lássa, mit csináljak velük, ha annyira ragaszkodnak hozzám, ha élnek, halnak egy kis jó társaságért. Ők maguk utálják a kereskedőket, s a világért össze nem elegyednének velük. Jó asztalt tartanak, finom ételeket főzetnek, adós titkár úr, mit csináljunk ? Már eddig is hányszor ültünk náluk, s a télen ott minden héten táncz van, estély, a honnan minket egyszer is ki nem hagynának. Elhivatjuk kedves titkár, hivassuk el, ne féljen, nem ültetem őket elöl, csak úgy az asztal vége felé. A gyógyszerész nevén ismét megállapodtunk. — Ezek már finom emberek — jegyzi meg fejének egész meghajtásával a grófné. Nagy házat A képviselőház, november 22-diki ülésében Román Sándor a tófalviak ismeretes ügyében két rendbeli interpellatiót ad elő, melyek mindegyikében K. Apor K., az erdélyi kir. tábla elnökét, élesen megtámadja, így az interpellátiókat megelőző beszédében előadja, hogy b. Apor Károly ama *) Prücsökről lévén szó, kérem Cato urat, ne olvassa iupavidumot „in pávai dam“ nak, tartanak, igazán elegáns náluk minden. Az aszszony nem áll ugyan a legjobb hírben, de ezt az előkelő világ nem veszi számba; az ember paraszt egy kicsit, dölyfös, néha a dicsekvést egész a szemtelenségig viszi, hanem azért ez sebaj. Ezek is igen ragaszkodnak hozzánk. Ezeket, azt hiszem, hivathatják. Igen, igen. Átugrottunk egy volt szabómesteren is, kit az egész város a leggazabb embernek tartott, és joggal, de azért akit mégis mindenüvé bevettek. Az emberek örömestebb megtűrnek maguk között egy arczátlan rongyot, mint egy becsületes egyenes szivü, de magát semmi gonoszra felhasználni nem engedő szegény ördögöt. A volt szabó is ott volt ferde szájával, ferde lelkével mindenütt, s hánya veti mozdulataiból mindenkor világosan kitűnt, hogy magát teljesen méltónak hiszi mindenek tiszteletére és becsülésére. Nagy gyapjas vörös feje oly meredten állott, mintha karóra lett volna húzva. A grófné szigorúan, lelkiismeretesen meglátott mindenkit, s teljes mértékben meglátszott rajta, hogy grófi becsületét, czimét igen meg akarja őrizni. A hivó jegyeket én írtam meg, természetesen a grófné nevében, de az én nevem állott alattuk, 8 pedig úgy, mint házi titkáré. Óh minő lázas sürgés-forgás töltötte be az estélyig elkövetkező időt! Az öreg méksás úr lent a pinczében egész nap hosszat üvegeket mosott, sőt késeket, villákat is tisztogatott, s hozzá igen jól; az öreg szerszámok csak úgy csillogtak, s a széles, kopasz homlokról csak úgy gyöngyözött alá a verejték. A becsületes munka örökké jó kedvet szerez, tapasztaltam is az egész háznál. Mi sem ültünk tétlenül Lázárral. Bezárkóztunk a kocsiszínbe. Váltig mondtad, nyissuk ki az ajtót, mindjárt jobban megy a munka, azonban idáig már Lázár bölcsessége sem M—i^———m—■—■— terjedt. Mintha titkos munkát végeznénk — zárt ajtók mellett működtünk — fűrészeltünk és fát hasogattunk az elközeledő ünnepélyre. Lázár nem győzött rajtam eléggé csodálkozni, s mintegy noszogatólag dicsérgetett, mondván: mily jól értem e famunkát. _Oh künn az udvaron még jobban menne. — De künn csak nem fűrészelné ön titkár úr? — Miért ne. Egész készséggel, főkép, ha nem volna pénzem, hogy napszámost fogadjak. Lázár elpirult, rám nézett, s néhány perczig szótalanul kezeltük az életlen szerszámot. Éreztem, hogy bár akaratlanul, sértést követtem el, s teljes szívemből sajnáltam, hogy nem bírtam eltitkolni gondolatomat. Odabent a kisasszonyoknál is erősen ment a munka; egyik rész sebesen varrta a felhalmozott fehérneműket (megmondhatom, pénzért dolgoztak a szomszéd városba), a másik rész a grófné felügyelete alatt süteményeket készített. A szegény grófné maga volt a tiszta jó kedv és elevenség, s bár egyre szállingózott a hó, s az idő kezdőd teljesen elborulni: az ő világa derült fényben úszott. Legalább én a csillogó apró szemekből és a kissé széles telt ajak szakadatlan mosolyából ezt olvastam ki. Vájjon minek örülhetett egy? a vendégeknek? de hisz azok között egy se volt gróf, még méltóságos úr is csak egy pár, az is csak olyan mondva csinált, méksás asszonyok is kevesen: a kereskedőné, s a gyógyszerészné. Vagy épen annak örült talán, hogy ő mennyire ki fog emelkedni közöttük ? Én nem tudom egész bizonyossággal, hogy minek örült, csak örült, mint az ember szokott néha, nem annak, ami megvan, hanem annak, ami soha se lesz az övé. A tófalvi ügy a képviselőházban.