Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1875-01-01 / 1. szám
“3. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: KgéaléTro ..............................16 ft. — kr. Félévre................................... 8. — „ Egy negyedre......................... „ — n Egy hónapra .........................1 , 60 „ ~r, ro STL POLITIKAI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdában Kiadófalva.ta.1: A líceumi nyomda „központi irodájáéban főtér gr Teleki íomokoa-háa. un\ HIRDETÉSI DIJAK: Otatór haaáboott «annoad aorára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után SO kr. bélyegilleték kildön azt mutatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények. “a. Ür rS ST ^ U151 HYILTTÉR toronként, vagy annak helye 25 kr. Reclamok: hirfötérbe Boronként 1 frt B" \ \ IX. évfolyam. 1. szám. Kolozsvárt, péntek, 1875. január 1. ~3 KOLOZSVÁR, DECZEMBER 31 A „Magyar Polgár“ t. munkatársaihoz. Ma, midőn a „Magyar Polgár“ IX-dik évfolyamának szerkesztéséhez kezdek, legelső kötelességemmé vált hálás és meleg köszönetemet nyilvánítani összes munkatáraimnak, kik valóban odaadó készséggel támogattak munkámban, melynek ha volt sikere, azt tisztán, osztatlanul nekik köszönhetem. Az a kemény harcz, melynek a pártok épen most állanak küszöbén, a munkát csak nehezebbé fogja tenni jövőre, de semmi kétségem abban, hogy a „Magyar Polgár“ öszszes munkatársait (szebb névsorral soha egyetlen egy vidéki lap sem dicsekedhetett) ismét együtt fogom látni, ismét megnyerem támogatásukat a közügy érdekében. Fogadják egyenként és összesen szerencse kivonatomat az új évre! K. PAPP MIKLÓS Csán, decz. 28. Kedves barátom ! Kifáradva a távollétem alatt halomra gyűlt gazdasági teendők igazításától, de nem folytathatta e működést, miután korán besötétedett felettem, szeretném ezért néhány hozzád intézett barátságos, vidám gondolattal világítani meg ; szóval — szokásom szerint — megírni neked új évi őszinte szíves üdvözletemet. De mit mondjak én a szerkesztőnek, ki tántoríthatlan hűséggel, kitartással, néha mondhatnám még ellenfeleitől is méltányolt bátorsággal hangoztatta 8 éven át a helyes, a czélra, szeretett hazánk felvirágzására bizton vezető elveket, de kinek szava 8 hosszú évig alig volt egyéb, mint elhangzó szó a pusztában? Ha az eredménytelen, de becsületes s öntudaton alapult meggyőződésből eredő, önzetlen küzdésre való visszatekintés barátságra hangol is, hiszen azt mondják dulce est sotios habuere malorum, hol vegyem a vidám gondolatot, honnan kölcsönözzem azon világot, ama dicsfényt, mely oszlassa az éjnek s hangulatomnak sötétét egyiránt ?------Bizonynyal mondom, hitem szerint, ezt az elfolyt 8 év történetéből még kölcsön kérni sem lehet. Igen fáj nekem e meggyőződés arra, hogy az általa ütött szívseb részleteit itt feltárni akarnám, vagy párhuzamot vonnék, alaposan és tüzetesen a 8 év előtti s mostani magyar nemzet s állam közt néhány vonást nem érintenem lehetetlen. Akkor alkotmányát állítólag elvesztette volt e nemzet, de földmivelésében, kereskedelmében, iparában, irodalmában s mi mindennél több, jellemében, önérzetében, s ezért a mivelt világ becsülésében is emelkedett. Érzelmeit, jogait kíméletlenül tiporták, de e tiprás alatt fölmagaslott önmagával s honfitársai legnagyobb részével egyesülten fordította jövőjébe, önerejébe vetett tántorithatlan bizalmát elnyomóinak fenyegetései ellen, szűz hitellel s — legalább is törvényesen tekintve a dolgot — államadósság nélkül, anyagilag is bizalommal tekintett a jövőbe.------------Beteg volt, de oly beteg, ki tudta, érezte azt, hogy a benne lakó őserő okvetlen meghozza a biztos gyógyulást. Előállottak a híres orvosok, s most 7 évi kuruzsolásnak mi az eredménye ? Alkotmányunkat részben visszanyertük, állítólag teljesültek minden vágyaink, ügyeink vezetését legalább részben kezeinkbe kaptuk, eddigi elnyomóink átlátva végre, hogy vagy együtt boldogulnak, vagy együtt vesznek velünk, barátunkká szegődtek, s a jobban értesült uralkodónak a koronázás utáni magatartása teljes biztosítékot nyújt, hogy az akkor Isten s a nemzet előtt tett esküjét komolyan vette. S hol állunk ma mind e mellett mégis? Földmivelésünk, iparunk, kereskedelmünk emelkedett? Pang mind, — földmivelési — ezen termelő országban legfontosb érdekünknek még csak külön minisztert sem bírtunk nyerni, arról pedig, hogy azt — mint boldogabb nemzetek — olcsó hitellel támogassuk, álmodni sem lehet. Kereskedelmünk naponta erősben-erősben szivárog át a monarchia másik államának fővárosába , Bécsbe, mert néhány czélellenes, s nagy részt csak magánérdeknek kedvező, girbe-görbe vasút építésénél egyebet nem tehettünk érdekében. Nélkülözi a helyes vizi utakat, entrópokat, dockokat, síita Dunát kiszolgáltattuk egy idegen társaság egyeduraságának. Nincs helyes alapokon nyugvó kereskedelmi törvényünk, igazságszolgáltatásunk pedig, a solid kereskedelem e főbiztosítéka drágább, lassúbb, rosszabb, mint valaha volt. Iparunkról mit szóljak? Elég nagy ipar tekintetében a malomipar végveszedelmére, az apróbb iparosokat illetőleg a tervezett s őket véginséggel fenyegető luxusadókra utalni. De hát jellem, önérzet dolgában gyarapodtunk bizonyosan. Kaczagás ! Hát nem ezen 8 év volt-e a legpiszkosb pénzügyi üzelmeknek, hivatalérti aljas bajladozásnak, hivatallali lealacsonyító megvesztegetéseknek fénykora ? Nem-e 8 évben fedezték-e fel az élethossziglani hivatallal boldogító miniszteri nepotismusban az óvszert, a megyei választásoknál vak szenvedélyből néha tagadhatlanul elkövetett, de minden 3 évben kijavítható hibák ellen ? Bizony e korszak nem lesz erkölcsössége a benne élők szigorú kötelességérzetéről híres szegény hazánk történetében! S hát anyagilag hova jutottunk? Az iszonyú államadósság, deficitek, czélszerűtlen vasutak garantiáinak, a vállalkozók által elkövetett rablások következtébeni kártérítéseknek iszonyú súlya alatt, elzálogosítva szent koronánk birtokait, eljutott hitelünk oda, hol hajdan csak fajrokonunké, a törököké állott. Na de vigasztaljon kit vigasztalhat az, hogy magunk kezeltük ügyeinket s a sebet többé nem az idegen, de saját magunk ütöttük nemzeti létünkön. Hinnünk kellene azonban, hogy ügyeinkben legalább czélszerűen jártunk el, egyetértés uralt a hazában, megszűnt a felekezeti s nemzetiségi visszavonás, s felemelt fővel bizton nézünk a jövő elébe, s tudjuk, érezzük, Széchenyi jószavainak igazságát, hogy: Magyarország lesz. - ------- Szegény Széchenyi! ha látná lecsüggesztett fejjel miként jár kelet népe, a jövőbe, önmagába, önerejébe vetett bizalomnak legkissebb szikrája nélkül, mily irigy, féltékeny egymásra, s a legcsekélyebb színlelt okon rendesen önérdekből mint szabad pártok s párt-árnyalatokra, s annyira kétségbe képesek esni még egyébként tiszta keblű értelmes hazafiak is, hogy ijedtükben rémképül látják e hazában azon szükséget, s szent küldetést e hazában pártot alakítani, a magyarság védelmére. Bizony ha mindezt láthatná szegény, lélek visszavonná jóslatát!! ! Ezen állapot pedig az, melyet a haza megmentői az uralgó többség vezérei s hívei a 8 év vívmányának hirdetnek, azon kívül, hogy mint hatásuk tevékenységük eredményét büszkén mutogatják a ma új törvényhalmazt, mely meghozatván legnagyobb részben annak daczára, hogy az általad is hirdetett ezen törvényekben azonban fel nem található elvek alapján ellenük az ellenzék a parlamentben is erélyesen, s sokszor népszerűségét is kockára téve küzdött, mondom e törvényhalmaz nem kis mértékben oka annak, hogy hazánk nemzetünk ide jutott. Dicsekednek e tisztelt urak vele, hogy mi minden történt általuk 1867 óta, s feledik azon régi mondatot „Nisi utile est quod facimus stulta est gloria“, nem is emlitve azt, hogy az eredmények nagy részére sóhajtva mondhatná el hazánk az egykori német írónak ügyes charlatán munkájára tett amaz ismeretes rövid bírálatát „Das Gute war hingst bekannt, das neue wäre besser unbekannt geblieben“. De ime hová sodort a fájdalom , beleestem némileg a részletezésbe, hasztalan igyekeztem azt kerülni: Hiába a szív keservének föl kell törni az ajkakra. Keservesebb pedig mindennél, s legalább nekem egyénileg még fájdalmasabb az általános közöny s azon könnyelműség melylyel még intelligens választók is, önmeggyőződésre törekvés s elvek követése helyett, tekintélyek, vagy legfeljebb személyes rokonszenv által vezéreltetik magukat oly gyakran. Ha ugyanis azon egyesek, kik 8 év óta e haza sorsát oly végzetesen intézték, a hibákat, balfogásokat a haza veszedelmére elkövették is, miután becsületes hazafiúi jóakaratukban nem kételkedhetem, fölmenthetem őket némileg, azon hitben, hogy maguk sem tudták mit cselekedtek. A feladatok sokoldalúsága, nagyszerűsége, állásuk, helyzetük újdonsága, sőt maga a hatalom mámora is, megzavarhatta látásukat, a legközvetlenebb közelségből tekintve az ügyeket, tetteiknek távolabbra a jövőre gyakorlandó hatását nem vették tekintetbe, s lehettek bizonyos szülei elfogultsággal is minden férfiasabb bírálat nélkül, saját ötleteik, egyéni hajlamaikból folyó kedvenc rögeszméik iránt, s tekinthették példányhelyzetnek az általuk teremtett, vagyis létrejöni engedett állapotot. Ez menthető, mert hiszen ők is csak emberek, mégpedig az eredmény után ítélve, rendkívüli körülmények közé jutott, közönséges emberek voltak. De szomorúbb ezen egyesek által — jóhiszemmel s gyermeteg kedélylyel — elkövetett hibáknál sokkal az, hogy a nemzetnek, a választóknak többsége 7 éven keresztül a ferde gazdálkodást mintegy szentesítette az által, hogy — sok helyt ugyan nemtelen befolyásoknak engedve, mi már maga is vétek — megadták könnyelműen a parlamenti többséget a fennebbi hibák elkövetése ál- TARCZA: Törvényszék otthon. Irta: K. PAPP MIKLÓS. (Folytatás.) V. Hogy születik a népdal? Melyik az az okos ember, a ki azt megtudná mondani ? Eleget kutatták, eleget nyomozták, mégsem tudott senki végére járni. Van a föld népében valami sajátságos vonás, mely bizonyos ihletett perczekben költővé teszi a legegyszerűbb embert is, anélkül, hogy az tudná mit csinál. Egy megrázó eseménynek hire megy, és nyomban reá megszületik egy dal, mely telve van költői fantáziával, s rímbe szedi azt a történetet, s adja tovább szájról-szájra, vidékről-vidékre. És abban a nótában nincsen egy felesleges szó sem, s olyan gazdag vonásokkal fest, hogy csupa gyönyörűség hallgatni. Ki találta ki, ki dalolta el először ? Senki sem tudja megmondani. Egyszerre tudja az egész falu s legfeljebb egy hét múlva megszületik a folytatása is, úgy a mint az a történet tovább foly. A poéták írhatnak ezeret meg ezeret, a nép nem veszi ajkára, csak nagy ritkán, s amelyiket így megtiszteli, az a legtökéletesebb Lapunk mai számához kritikát kapta meg. Az igazán népies minden izében. Valamelyik legény azt a gondatlanságot követi el, hogy jó barátját elviszi a szeretőjéhez, csupa kérkedésből, hadd lássa, hogy milyen derék szál leány az ő jövendőbelije. Megtörténik aztán az az emberi dolog, hogy a szép leány egyet gondol, kettő lesz belőle s a jó barátnak adja a szivét.Egy hét múlva tudja az egész helység a tragikomikus történetet, s nem telik bele három nap még s az aratókat hallani lehet a mint dalolják : Soha sem cselekszem, Amit cselekedtem, Hogy a jó pajtásom A rózsámhoz vigyem. ők ott ölelkeztek Én távolról néztem, Megütött a bánat, Azzal visszatértem. Minden leány, minden legény jól tudja, hogy kinek szól az a dal, talán ők maguk is el-el-énekelik. A keresztszegi leányok is felkaptak egy kurta kis nótát: Pamlurhadnagy kötött bokrétája Három napig állott a pohárba, Ugyan rózsám, minek is kötötted, Már én úgy sem lehetek a tied. Csak ennyiből állott az egész. Hogy ez sem termett ok nélkül, abban senkinek sem volt kétsége. A hadnagy uram valahol ismét legyeskedik. De hát hol ? Ki tudna annak végére járni ! Sok fából faragták annak a bölcsőjét. Egyszer aztán még újabb nóta is kerekedett ennél, egy féliv melléklet van csatolva. Jövő szünn a tanyán Most bimbózik Egy hársfa, de búsan ül A gazdája alatta. Hogyne ülne Olyan búsan Mikor hát, Az asszonya A tanyára Ki sem lát. Nincsen minden embernek Udvarába kútja, Sem minden garatnál, Leveles diófa. Leveles diófa Szép asszony alatta A hadnagy a hadnagy Csak úgy csókolgatja! Haj, ennek a nótának is meg volt a maga története, csak az a baj, hogy Ötvös Gábor tudta meg legkésőbb ! Egyszer aztán eltanulta az aratóitól, pedig azok már a szomszéd helységből valók egytől-egyig. Csak nem az ő diófája az, amely alatt azt a szép asszonyt csókolgatják! Zsófi asszony olyan hivségesnek látszik, bizony vétek gyanúba is venni. Sohasem szeretett az mást csak ötöt. Ugyan ki volna nullánál különbb ember jó nagy darab földön ? Ki bánna olyan szelíden, gyöngéden egy aszszonynyal mint ő, ki ellesi gondolatát, megőrzi a harmattól is, s ha kedvét lelné benne bíborba bársonyba járhatna. És a hadnagy? Ugyan melyik asszony volna olyan őrült, hogy elcseréljen érette egy nnk a közbeeső ünnepnap miatt vasárnap derék becsületes munkához szokott férfiút, kit az egész környék, mit beszélek, az egész vármegye tisztel! Van-e Keresztszegen egy jótett lélek, kinek olyan huszonnégy ökre járna ki az udvarából, mint Ötvös Gábornak? És ha szívről beszélne valaki, hol lehetne kapni egy olyan áldott jó szivet mint a Gáboré. Bizonyára sehol, — hanem azért az a szép asszony mégis megcsalhatja! Ezer és ezer példa van reá az életben, — talán minden falevélre jutna belőle egy , .. . . .. Van egy derék ember, a kit mindenki szeret, becsül, a kihez mindenki ragaszkodik, — csak az nem a kit legjobban szeret, — a felesége. Ugyan miért? Mert talán a jólét, az a tisztelet, a mely környezi, mindennapivá vált előtte, — vágyakozik a változatosság után, s megcsalja jóltevőjét egy jöttmentért, — a ki amannak a saruja szíjját sem oldhatná meg. Van egy derék asszony, a kit az egész világ szeret, — csak az nem, ki annak az asszony minden boldogságát képezné: a férje. Hát ez miért nem szereti ? Mert van talán egy másik asszony, ki nyomába sem léphet az ő feleségének, talán kendőzi is magát, erkölcse pedig feslett, mint az ócska bútor, vénebb is; egy szóval: öszsze sem hasonlítható, — de azért mégis azután bomlik. íme: ez a prózai élet mindennapi arcza. (Folyt, következik.) jelenik meg.