Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-01-01 / 1. szám

intézménynek sincs nagyobb ellensége, mint a stag­­nátió. Ezért mondják, hogy a parlamentáris kor­mány próbáknak volt kitéve. És hogy ezeket nem állá ki, bizonyítja az ország elégületlensége és az a szomorú jelenség, hogy sokan magában az in­tézményben kezdenek vala kételkedni. Az év elején a Szlávy-kormány már egészen magával jótehetetlen volt, csak arra volt képes, hogy a keleti vasút másod elsőbbségi kötvényeiért az állami jótállást az országgyűléstől kicsikarja. És hogy mennyire igazsága volt az ellenzéknek, midőn ebből könnyen bekövetkezhető új terhelte­­tését jóslá az országnak, kitűnik abból, hogy az elzálogosított kötvények most sincsenek értékesítve és kevés kilátás van arra, hogy a kormány az ob­ligából szabaduljon. Midőn a Bittó-kabinet a koali­­c­ionális alkudozások meghiúsulása után létrejött, a sokáig pangott parlament azt a reményt kelte fel Ghyczynek a kabinetbe lépése által az ország­ban, hogy most már következnek a pénzügyi és közigazgatási reformmunkák. De a parlament a választási, földadó és inkompatibilitási törvényen kívül, melyeket a nyáron kezdett tárgyalni és csak most végzett be, csak az ügyvédi rendtartás és közjegyzői intézmény megteremtésében végzett re­formmunkát. Hogy ezek létesítése sem történt a kellő alakban, azt annak idején kifejtettük volt, de hogy alapjukban véve mégis helyes intézkedé­sek, az kétségtelen. Azonban az is tagadhatatlan, hogy a hosszú ülésszakokhoz mérten, ez nagyon kevés munka; az is bizonyos, hogy ezeket is anyagi erő- és idő­pazarlással végezte a parlament el, hogy az sem vált előnyére. És a pénzügyi reformok félretétele, a bank­kérdés tökéletes elhanyagolása, a budget törvény létre nem jötte, az e­miatt szükséges indemnity megszavazása és az új kölcsön megkötésének szük­sége oly hátrányokat képeznek úgy a parlamentre, mint az országra nézve, hogy ezek a fentebb em­lített munkássággal elért előnyöket sokszorosan felülmúlják. Mert épen a kormány gyengesége és a parlament belviszonyai voltak okai annak, hogy úgy a közigazgatási mint pénzügyi reformok elma­radtak, és hogy a bankkérdés épen 1874-ben ej­­tettett el, midőn már csak az osztrák bank kivált­ságának közeledő lejárásánál fogva is, leginkább volt indikálva ez ügyben a megoldás előgészítése. Pénzügyi reformok helyett kaptunk Ghyczy­­től reform nélküli adófelemeléseket és új adókat, ő maga mondá, hogy most mindenekelőtt pénz kell és nem theoria, vagyis reform. A beterjesz­tett javaslatok lényegesen módosítva kerülnek az országgyűlés elé, sorsuk összefügg a hasonlóan el­maradt budget-tárgyalások eredményétől. De bár fogadtassanak egész terjedelmükben el úgy, a­mint az adóbizottság átalakítá azokat, már e módosítá­­sok folytán sem várhatunk [a Ghyczy által elő­irányzott 12 millió helyett] 8 milliónál többet azok­ból — ha mindjárt azon vérmes számítást vettük alapul, melyre Ghyczy alapított. És így már csak a pénzügyi bizottság által 2 és negyed millióval redukált, tehát az előirány­zat alapján 25 milliót tevő deficit fedezésére is csekély forrást nyújtanak, mintegy bizonyítva azt, hogy az adóalaptól úgy , mint most van, töb­bet még a legvérmesebb számítás alapján sem le­het várni. Ha tehát Ghyczy azt mondja, hogy neki pénz kell és nem tudományos fejtegetés, mialatt az elméleti alapra fektetett reform követelését ér­tette, akkor egyszerűen azt mondhatjuk neki, úti figura docet, reform nélkül pénz sincs. Egyébiránt ne gondoljuk, hogy az 1875-iki deficit csak akkora lesz, mekkorának a pénzügyi bizottság számít­. Mert ha 148 millió jövedelmet számít ez ott, hol eddig csak 126 — 130 millió volt, igen természetes, hogy a jövedelem be nem jő, tehát a fedezet hiányozni fog, és a defic­it nőni fog. Tehát pénzügyi szempontból is elmond­hatjuk az 1874-ik évről, hogy budgetünket új köl­csönnel és jótállással terhelé, azt biztosabb alapra nem fekteté, mert a pénzügyeket nem reformálá és a költségeket nem redukáló. Különben a ren­­detlenséget leginkább bizonyítja az, hogy az évet in­­demnityvel kezdjük. Közgazdasági szempontból semmi refor­mot fel nem mutat az év, e helyett feljegyezhe­tünk ebben egy nagy csapást — értem a keleti vasúti csatlakozásnak az osztrák vaspálya társu­latnak adását. Közigazgatási reformról csak beszélt a kormány, de 3 alakban megbukott kikerekítési és hasonlóan megbukott háziadó javaslatán kívül egye­bet tőle nem láttunk, és ezek is papíron marad­tak. Papíron maradtak a kész kereskedelmi bün­tető és váltó törvények, és az igazságügyminiszter többi javaslatai, melyek létre nem jötte­kp úgy hibája a kormánynak, mint az országgyűlésnek. H. S. Más, nem csak puszta hallomás vagy képzelődése után férczelget — mint sokan, hanem közvetlen forrásból merít, saját élmények, ön­szemekkel szerzett igaz tapasztalatok után fest. Érzéke a gyakorlat iskoláján köszörülődve ritka tapintatos­sággal ruházta föl már eddig is. A mi nyelvét il­leti : tősgyökeres magyar, igazi népies zamattal és azzal a mi sajátszerű magyar észjárásunkkal. Igazi par excellence népszínmű már azért is, hogy egész cselekvénye kizárólag a népélet köré­ben zajlik le. Egyetlen „kaputos“ se látható a színtéren. Legnagyobb úr benne Feledi uram (nem jó név különben — de erről alább) a büsz­ke nyakas falusi biró Ez eddig szokatlan jelen­ség a mű belvilágának harmóniáját emeli; az egy­­s­zerűség bájos képeit a magasabb kultúrájú lég­kör lakóinak bevegyülése pillanatra sem háborítja. Egyéb újdon szia nincs is aztán a szerkezetben, mert lényegében komoly bonyodalom és szerencsés végkifejletű lévén, feltétlen hódolattal látszik val­lani az e műfaj halhatlan megteremtője, Szigligeti által proklamált drámai irányt. Azt t. i. hogy az egymás ellen ingerült szenvedélyek jogai a vég­kifejletnél a megzaklatott hősnek diadalra jutásá­­val szépen kibontogatózva az édes nyugalom fu­­galmán ringatózzanak. Szóval nem nép­tragédia ez sem, hanem nép­dráma. Ámbár a Boris, Tercsi és Sándor viszonyá­ban jó adag tragikum rejlik Még eddig Abonyi Lajos kísérlette meg csak egészen a tragikumig hajtani és emelni a népélet bonyodalmait. A Betyár kendőjének sikere mutat­ja, hogy nem lenne hálátlan munka tovább vin­ni azt, mit ő oly szépen kezdeményezett. Mert: „Csak nyúlj az ember életébe mélyen. Mindenki él — — — — _ az élet olyan érdekes Akármely oldalát tekintjük.“ mondja a bohócz Faustban. Tragoedia, come­dia az élet: fenn és alant. Judás kell csak. (Vége köv.) F. karm­a­­.villa. Egy érdekes emlékirat. A ref. egyházban mélyre ható reformkérdé­sek merültek fel az utóbbi időkben. Ezekről ol­vasóinkat fölvilágosítani annyiban hírlapunk ha­táskörébe tartozónak véljük, a­mennyiben igen ér­dekes társadalmi és mivelődési mozzanatokat ké­peznek. A kérdés ez: a Nagy-Enyeden lévő pap­növelde Kolozsvárra áthelyezése indítványoztatott a folyó évi egyház­kerületi gyűlésen. Az indít­ványra okot a nagy­ enyedi tanoda ügyeinek gyö­keres átalakítása adott, de csak közvetlenül. A valódi ok azon szép törekvés, hogy az egyházke­rület lelkészképzési ügye lendületet nyerjen. Ugya­nis, ha Kolozsvárt lenne a papnövelde, az erdélyi intelligentia e székhelyén, a magyar tudományos élet e központjában — természetesen az erdélyi részben — a magyar nemzeti társadalom e­gy­­­pontján , lelkészeink több oldalú műveltséghez, szé­lesebb látkörhöz jutnának. Ez indítvány véleményezés végett a tanodai elöljáróságokhoz és az egyházmegyékhez utasít­ta­­tott. Szenvedélyes harcz indult meg pro és contra. Erős meggyőződések, heves szenvedélyek állanak egymással szemben. Egész kis irodalom jött létre. Mi egy érdekes emlékiratot ajánlunk kiválólag ol­vasóink figyelmébe, melyet egyik érdekelt fél, a kolozsvári egyházmegye tett magáévá, melyet Szász Domokos, mint jegyző szerkesztett. Ez emlékirat történelmileg vezeti le a fölvett kérdést. Azon alapeszmét bizonyítja be történelmi, egyházjogi szempontból — és hivatkozik mindegyre az A. C. C. constitutió megfelelő czikkelyeire, — valamint olyan egyházjogi teki­nélyek­re, milyen Dózsa — miszerint az egyházkerület rendelkezési joggal bir a főfelügyelete alá eső papnövelde anyagi és szel­lemi berendezésre nézve. Rendelkezési szabadsá­gát csak a helyhez kötött végrendeleti rende­le­­zések korlátozzák így intézkedett a fatanoda he­lyére nézve, Apafi midőn Fejérvárról Enyedre tet­te át; igy történt 1847-ben, hogy egy bizottság Enyeden öszpomositani indítványozta a különböző tanodáknál lévő papnöveldei tanszékeket. 1854-ben pedig a papnövelde Kolozsvárra té­rrett át, mint a püspök állandó székhelyére. 1862-ben nagy agi­­tatió folytán a papnövelde vissza­helyeztetett. De most, midőn egyéb , intézetek is a kor igényeinek megfelelőleg alakíttatnak át, a kérdés újólag föl­merült. Az egyházkerület egy hatalmas p­árja erős­­sen küzd azon eszme mellett, hogy ne az enyedi papnövelde tétessék át Kolozsvárra, hanem a tan­­­szabadság elvén alapítva, egy­házkerületi jelleggel fölruházva, az egyházkerület minden c czélra fel­használható alapjából állíttassák fel egy papnö­velde, melynek növendékei az egyetemen is hall­gathatnának tanulmányaikkal rokonságban lévő bölcsészeti tárgyakat. Ez alapeszméje a Szász Do­­mokosék emlékiratának is. Különösen emelkedett az emlékirat azon része, melyben hathatósan ki­emeli a külföldi és a királyságontúli hasontermé­­szetű intézeteket hozván fel mintául, minő gyö­keres reformot kell a szeminárium jelen állapotán megtenni. Egész lelkesedéssel beszél az emlékirat azon messzeható eredményekről, melyeket maga után vonna az emlékirat által indítványozott in­tézkedés. A c­áfoló rész erős, nyugodt, meggyőző. Az ellenvélemény élén áll a nagy­enyedi egyház­megye, mely a szigorú jogi­ szempontra helyezked­vén e reformot határozottan meggátolni törekszik. Állítja, hogy a Bethlen tanodához van csatolva a lelkészképzés kötelessége, jogtalanságnak tartja, hogy az alapítványokat más helyen élvezzék a lelkész-növendékek. Ez álláspontot a jogi­ szem­ponton kívül oly gyarló módon védi, hogy az em­lékiratnál a c­áfolat igen könnyű volt. Az emlékiratot mi lelkesedéssel üdvözöljük. p. r. Román lapszemle. (M. G.) A „Gazeta Transilvaniei” egyik kö­zelebbi számában Kolozsvárról egy levelet olvas­tam, mely egy román tanuló tollából foly s pa­naszkodik a felett, hogy a helybeli román tanuló ifjúság keményen magyarizálódik. A kolozsvári in­telligentia fénylő fáklyájaként levelező felemlíti s­z­­ urat, a ki a nemzet ügyeit oly lelkiis­merettel védelmezi s a nemzet oltárára annyi ál­dozatot hozott. E férfiút egyiknek tartja azok kö­zül, a kiknek vállain a nemzet jövendője biztosan nyugszik. E levélre az a megjegyzésem, hogy a kolozs­vári román tanuló ifjúság egyetlen jelét sem adta annak, hogy magyarizálódik. Az, hogy sokan a magyar ifjakkal benső barátságot kötnek s inkább keresik a műveit magyar társaságokat, mint a czigánysori, tordautczai stb. bordélyházakat, nem szolgál bizonyíték gyanánt a magyarizálás mellett. Mert ezen állítólag megmagyarosodott román ifjak — szerintem — sokkal jobban felfogták hivatá­sukat, mint a többiek, — tapasztalnak, surlódnak és nagy mértékben művelődnek a magyar bará­tok útján. Ép az a nagy szerencsétlensége a román ta­nuló ifjúságnak, hogy a társadalomban nulla s nem óhajt egy kis tért foglalni a magyar barátok utján. A román ifjúság összedugja a fejét, dorombol egymagában és megelégedni látszik a sánczalja adta látkörrel. Ennek következménye az, hogy huzamos ideig ül a magyar városokban — ha haza kerül, egy két esztendő úgy levetkőzteti vá­rosi színéből, s az ott nyert műveltségből, hogy miben sem különböznek azoktól, a­kik folytono­san az ekeszarvát fogták. Úgy a sajtónak, mint a román intelligens fér­fiaknak kötelességük volna figyelmeztetni a ro­mán ifjúságot e bajra, s felhívom arra, hogy sza­bad idejét inkább a műveltebb magyar tanuló if­jak körében töltse, mint a külvárosi zughelye­­ken vitatkozzék a románság nagysága felett. Ipar­kodjék csiszolódni oly mértékben, hogy bármely helyen megállhasson. A magyarokkal való társalgás nem mételye­­zi meg a román ifjúságot, hanem inkább megadja neki azt a szint, a­mi egy tisztességes úri eml­ék­nek szokott lenni. A mi I—s­z—r nagyságát illeti — nincs tudomásom róla; szerencsétlennek tartom azt az ifjúságot, a­mely hiszi, hogy ily férfiak által fog a nemzet ügye megváltatni, szerencsétlennek mon­dom a népet, mert ily ifjúsággal s ily nagyságok­kal bir. Mely az ember nagyságát nem a gorom­baság nagysága szerint szokták mérni; sem egy számtartói műveltség a gradusra nem érdemesíti. A nemzet ügye körüli érdemei,­­ egy csomó osz­tott gorombaság, melyből a román ifjúság ugyan semmit sem tanulhatott, vagy igen sajnálnám, ha e gorombaságok az ifjúságot elragadták volna. Ezekből kifolyólag azt tanácsolom a román ifjúságnak, siessen a magyar ifjúság barátságát keresni, ez bizonyára nem váland sem kárára, sem szégyenére. Tanácsolom azt, iparkodjék megismerni valódi nagy férfiait, mert, ha I-re pazarolja a „nemzet oszlopa“ czimét, nem tudom minő néven nevezhetjük akkor Sinkait, Elemit, Sagunát, Cipariut vagy másokat. S mind­­ek előtt tanács­lom a román­ ifjuságnak, hogy tanuljon s vívjon ki magának jobb czimet e téren. A Vonat egy félóráig késett földet haladd KL°rSuSáSgal haladt' M‘Után ö mért­­kitörött s­z­issaitr* -­hídhoz kozeledelír «“"me'S«,“0 ftb­.lv “fapaik következtében (egy éra alatt 40 mentőid) mely­..ye a vonat halad­t’ a kiesett vaggonok teljesen összezuzattak s darabjaik szerteszét szánottak. Webany csodálatos megmenekülés kivételével az összezúzott kocsikban az utasok vagy már halva vagy súlyosan megsebesülve találtattak. A szeren­cs­ének száma meghaladja a százat. — Óriási rablás. Tomszk szibériai kormány­zói városból az a hír érkezett Szt-Pétervárra hogy a birodalmi bank ottani filiálja teljesen ki­raboltatott. A rablók földalatti utat ástak s úgy törtek be a bank pinczéjébe, honnan az egész készletet 340,000 rubelt, elvitték. A rablóknak ed­dig még nem lehetett nyomára akadni. Melléklet a „Ma^ Polgár« ^ számához Ügyvédi kamarák. A hivatalos lap közli az igazságügyér rende­letét az ügyvédi kamarák száma, székhelyeik s ke­rületeik megállapításáról. Összesen 27 ügyvédi kamara szerveztetik: Arad, Balassa-Gyarmat, Beszterczebánya, Brassó, Budapest, Debreczen, Eger, Eperjes, Győr, Gyu­lafej­érvár, Kassa, Kecskemét, Kolozsvár, Máramaros-Sziget, Maros-Vásárhely, Miskolcz, Nagy-Várad, Nagy-Szeben, Pécs, Pozsony, Sop­­rony, Szabadka, Szathmár-Németi, Szeged, Székes- Fehérvár, Temesvár és Zala-Egerszeg városokban. Az erdély-részi ügyvédi kamarák székhe­lyei és kerületei így állapíttattak meg: 1. Brassó: Brassó, Fogaras, Kézdi-Vásárhely és Sepsi-Szt.-György. 2. Gyulafej­érvár: Abrudbánya, Déva, Gyu­lafej­érvár, Hátszeg és Nagy-Enyed. 3. Kolozsvár, Deés, Kolozsvár, Szamosúj­­vár és Torda. 4. Maros-Vásárhely, Besztercze, Csík­szereda, Gyergyó-Szent-Miklós, Maros-Vásárhely- Naszód és Székely-Udvarhely. 5. Nagy-Szeben: Medgyes, Nagy-Szeben és Segesvár. Külföldi vegyes hírek. — Az angol vasúti katastropháról, mely­ről tegnapi lapunkban említést tevénk, ezeket írja a „Times“: „Borzasztó szerencsétlenség történt e hó 24-én, melynek következtében 31 ember meg­halt, 70 pedig megsebesült. Történt pedig e sze­rencsétlenség d. e. a nagy keleti vonalon nem messze­­Mordtól Hampton Gay község mellett. A vonat 13 vaggonból és két mozdonyból állt, Ox­­fordot 11 óra 40 perczkor hagyta el. Az utazók legnagyobb része olyanokból állt, kik karácsonya látogatásokat szándékoztak tenni rokonaik és is­ Irodalom és művészet.­ ­ Liszt Ferencz február hó első napjai­­an érkezik Budapestre. Megérkezése után csak­hamar Wagner Richard is eljön, kivel Liszt együt­tesen szándékozik egy nagy zenekari hangversenyt rendezni és vezényelni.­­ A műcsarnokra eddig több mint 100,000 frtnyi összeg gyűlt egybe s ezenkívül megvan már a telek is. Pedig a sorsjáték, melyre a számítások fősúlyát fektették, még hátra van. A bizottság a törvényhatóságokhoz is fog köriratot intézni, s re­mélhető, hogy az adakozások e részről is nem ki­s mértékben gyarapítandják a tőkét. — A magyarországi hírlapok Nestora a Pozsonyban megjelenő „Städtische Pressburger Zei­tung“, mert 1764 ben indult meg és a maga sze­rény körében megérte száztizennegyedik évfo­lyamát. — Hugo Victorról írják, hogy a „századok legendáit“ folytatni fogja következő czímű mun­kában: „A négy szél“, s négy részre fog oszolni: a dráma szele, az óda szele, a satyra szele és a komédia szele. Az első rész három drámát fog tartalmazni versben. — Öreg tudósok. A londoni ,Athenaeum“ szerint f­é. nov. 30-ig a ,Royal Society*-nek 14 tagja halt meg. Ezek közül hárman 70 alatt, öten 70 és 80 év között, ismét öten 80 és 90 év kö­zött voltak, egyik pedig, Rose György 94 éves korában halt meg. Az Athenaeum ebben a régi állításnak , hogy a tudomány emberei hosszú éle­tűek, új bizonyítékot talál. A Royal Society jelen­leg 525 taggal bir, melyek között Edward Sabine a legidősebb, ki 1818-ban vétetett föl tagul; más 18 tag 1820—29-ben lépett a társulatba. — II. Lipót belga király szellemi mun­kák díjazására 35.000 frankból álló alapítványt tett. Az első dij 1878-ban a belga nemzet törté­netéről írandó legjobb műnek fog kiadatni, a má­sodik dij tárgyát 1879-ben az építészet képezendi a harmadik dijat a belga kereskedelmi viszonyok­ról írandó mű nyerendi el 1881-ben következő kérdés: Mily módon lehetne azon tengeri kikötő­inket megjavítani, melyek a belga homokon és alant fekvő partokon állanak ? — lesz pályázatra kitűzve. — Chinai alaposság. A pekingi udvari nyomdában jelenleg egy 220 kötetből álló művecs­­ke van munka alatt, mely a Taeping forradalom leverésének történetét tárgyazza. Nemzeti színház. Miután megszűntek az okok, melyek miatt e rovat szünetel, ismét megkezdem tudósításai­­­mat, épen azon elveket követve, melyek eddig ve­zéreltek. Mind az igazgatóság, mind a társulat összes tagjai meglehetnek arról győződve, hogy tollamat magánérdek soha és semmi körülmények között nem vezetendő. A­míg egyrészről készséggel el fogom ismerni a helyest, s érdeme szerint méltatom a jót, a szor­galmat, az igazi törekvést; más oldalról senki kedve vagy nehezteléséért nem hal­l­­gatom el a megrovandót. A kolozsvári nemzeti színháznak kulturai szempontból fontos missiója volt mindig, s még fontosabb lesz jövőre. Nem szabad soha eltűrni, hogy menhelynek tekintse azt egy csomó szellem és te­hetségtelen ember. Érezni kell minden tagjának melegen, egész odaadással, hogy ezt az intézetet meg kell tartani az idők legmostohább for­­dulataiban is, s ez csak úgy lehetséges, ha a közönségnek robot­munka helyett, fokozatosan emelkedő művészi előadásokat teremtenek. Meg van hozzá minden eszköz, csak erős aka­rat, s még erősebb kötelességérzet kell. A­kik ezt ismerni fogják, azokat becsülje meg a közönség, és mutassa ki elismerését irányukban minden alkalommal. A színészre néz­ve buzdít,a fölemelő az a tudat, hogy törekvése, szorgalma méltányolva van. Az igazgatóság kövessen el mindent, hogy idejében meneküljön meg mindazoktól kik az előadások öszhang­­ját nem képesek emelni, ellenben a­­méltányosság legszélesebb határai között jutalmazza meg azokat, kikben a tehetséget szorgalommal látja párosulva.

Next