Magyar Polgár, 1881. január-június (15. évfolyam, 1-146. szám)
1881-02-23 / 43. szám
fl évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: TOBDA-UTCZA, NYOMDAÉPÜLET. Híjtelnül beküldött költemények nem kötöltetnek. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Kolozsvár, szerda, 1881. február 23 KIADÓHIVATAL: KÜLTOBDA-UTCZA, NYOMDAÉPÜLET ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre . . . 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — ki félévre...................8 „ egy hóra . . . 60 . Hirdetési díj: sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 16 kr. — Nyilttér: sora 36 kr. Szerbiai események: legutóbbi szerbiai események solt szomszédokra több fontossággal r. ^ mint más államokra nézve, elért egy' kis figyelmet megérdemelne'' véres szájú miniszter Ristics megbuktatása tudvalevőleg oly körültények között hajtatott végre, melyek eikor nem nagy bizalmat kelthettek a rendszerváltozás tartóssága és állóságára nézve. Nevezett premier ugyanis évek hosszú során keresztül annyira identikus magát a félrevezetett szerb nép magyarellenes aspiratióival, hogy még a fejedelem sem mert más politikára gondolni sem, mint amelyet Ristics ivangiralt, sőt a nép előtt egészen dogmává emelt. És bizonyára Szerbia sorsának makacs vezetője a csengő rubeleken kívül számos olyan társadalmi és politikai faktorokkal rendelkezett hazájában, melyek mint legerősebb tényezők, meggyökerezett hatalmát sok ideig biztosíthatták volna, ha az osztrák-magyar befolyás, — mely mint tudva van, a híres miniszter bukását előidézte — a maga idejében és kellő nyomatékkal nem érezteti súlyát. E bukott diplomatának egyik legfőbb teendője, ugyszólva életczélja volt, miden legkisebb bizalom vagy sympathies mozzanatot csírájában elfojtani, mely a szomszédos osztrák-magyar nagyhatalommal szemben valaha nyilvánult, s épen azért, midőn bukott, a félrevezetett szerb nép előtt úgy esett el, mint egy nagy nemzeti eszmének áldozata, melynek fejét ki tudja meddig fogja övezni a martyrság azon tövis koszorúja, melyet a nemzeti fanatismus font halántékai közül. De másfelől azon példátlan corriptió, melyet a kormányzás és közigazgatás minden ágazataiban meghonosított, erős kötelékekkel tartotta fenn befolyását bukása után is, az általa kinevezett legfőbb hivatalnokok creaturák, és azon bármely minta rendőrállamot is megszégyenítő tökéletes rendőri hálózat által, melyet ő akkora raffiperiával beállítani és kezelni tudott. Nem volt tehát semmi természetesebb, mint az, hogy az utána következett Piroschana c-G a r as chann minisztérium kétes jövőnek fog elébe nézni, s az új aera minden intézkedésének az akadályok egész lánczolatával kellene megküzdenie Ez okból az új miniszteriara nem is consolidálhatta meg magát egészen s épen ezért igen érthető, hogy”habár azon előnyök és consequentiák, melyek Szerbia új alakulásától várhatók, Ausztria-Magyarországgal szemben kellő arányban még nem is nyilvánulhattak, a helyzet mégis mindenesetre változott és sokban javult. A Ristics-párt legelső reményét a skupstina választásokba helyezte, azután a radikálokra appellált, de mindkettő kudarczczal végződött, mert a választásoknál fényesen legyőzetett, a radikálok egy tekintélyes részét pedig az új kormánynak megnyernie sikerült. Az utolsó, az általa teremtett bureaucratikus védbástya falai is porba omlottak a skupstina azon határozata előtt, melylyel a képtelen birák eltávolítására szükséges tekintélyes pénzösszeget megadta, s ezzel mintegy bizalmat szavazott az új kormánynak. Figyelőre tehát az új kormány biztosítva lehet minden eshetőségek, és Ritiscs minden intrigyája ellen , a többi azután természetesen az veszélyétől és erélyétől fog függeni. Az bizonyos, hogy mélyen gyökerezett nemzeti előítéleteket kell különösen Asztria-Magyarországgal szemben eloszlatni, fanatizált terjeszkedési vágyakról észszerűen lemondani, melyeknek különben Bosznia és Herczegovina occupatioja amúgy is igen valószínűleg örökre gátat vetett. Nehezen esik ugyan a politikai ideálok magaslatáról a száraz való talajára visszaesni; de a szerb nemzetet ezen csalódástól lehetetlen volt megkímélni, s ha netalán boszut akar állani érette, büntesse meg azon rendszert, mely panszlavisticus törekvésekre fanatizálta, s azon egyént, mely ezt nemzete jól felfogott érdeke ellen inaugurálta s annyi időn keresztül Muszkaország zsoldjában tűzzel vassal szította. Elösmerjük, hogy sem a kereskedelmi szerződés, sem a vasúti conventio, melyet Szerbiával kötöttünk, ez országot még nem tette Eldorádóvá, de itt nem is az a kérdés , hanem az, hogy többet várhat-e jövendőre Ausztria-Magyarországtól, mint a távol eső orosz birodalomtól, melyért pénzt és vért mindannyiszor eredmény nélkül áldozott, s az utolsó török-muszka háborúval csaknem teljesen tönkre lett téve ? És itt a felelet nagyon könnyű, mert míg Muszkaország gúnynyal nézte, a szerb nemzet álmainak ködbe oszlását, addig mindazt, amit csak elérhetett, habár érdekpolitikából is, de mégis Ausztria- Magyarországtól kap. Azt hiszszük, hogy a tanúságokon Szerbia is okult, nekünk pedig egyelőre elég, ha e félrevezetett nemzet meggyőződik arról, hogy mi inkább tudunk neki használni, de ártani is ha meg kell lenni, mint Muszkaország izgatásai. Jelenleg tehát nem lehet ez országnak helyesen egyebet tenni és az új kormány erre is vállalkozott, mint minden erejét a saját vagyoni és szellemi fejlesztésére fordítani, melyet nekünk is saját érdekünkben minden irányban támogatni kell, de csak azon esetben, ha szomszédunk loyalitásáról előre biztosíttatunk, és ha Milán fejedelem és kormánya lemond azon forradalmi, panszlavistikus és ellenséges tendentiák szolgálatáról, melyek ellenünk muszka részről szittatnak, de amelyeket mi nem tűrtünk s tűrni nem fogunk soha! De ez nem is fog többé, vagy legalább is egyhamar bekövetkezhetni, mert Szerbia eddigi kormányzati elveit egészen megváltoztatta. Milán fejedelem, mint trónbeszéde hirdeti, a magyar királynak csaknem meghódolt, jelenlegi kormánya pedig az osztrák magyar suprematiát nemcsak elismeri, de mindent elkövet, hogy nagyhatalmi állásunk sympathiáját, pártfogását kiérdemelhesse. Várjon most is annyi pere a hull Andrássy gróf fejére, mint azt Asbóth röpiratában megjósolta ? Nem hisszük — és talán Asbóth úr sem hiszi most már életes tudósításokat fogunk közölni. A vita első tárgyát a kényszertársulás kérdése képezi, e fölött tanácskoztak a tegnapi második ülésen is Tegnap Keleti Károly, dr. Weisz Béla, Lukács Béla, Dapsy Vilmos, Hegedüs Sándor, Steinacker Ödön és Krausz Lajos szólaltak fel; beszédeikre holnap visszatérünk. Az enquéte ma délután 5 órakor tartja harmadik ülését. TARCZA. A nők ma és kétszáz év előtt. A történelem följegyezte nőinknek tabadságharczunk sikereihez nagy mérvúton járulását. Sokan férjeikkel táborba stmtek, mások egyetlen fiókot megáldva, könyek között küldöttek zászló alá, a balkonok csak honvédnek adták szivöket s koszorúikat, ők hímezték a zászlókat, késütötték a töltényt, tépést és sebkötöket égett szemük tiszta tüze a győzelmi hírek hallására s gyászolta köblökben a szívvesztett csatáinkat.Mellettünk, velünk, nyomunkban voltak mindig, lelkesítve, méltányolva, szeretve minket és a szabadságot. Midőn ügyünket elvesztve, börtönbe tévesztőhelyre jutottunk, szerencsénk napia alászállt; midőn Magyarország egy nagy fogházzá változott , benne rabbá nemzetük; midőn szólni nem volt szabad, pakolni felségsértés, vidámnak lenni és remélni büntetés tárgya, ekkor hölgyeink vették át a cselekvés szerepét, ők kértek érettünk, gyászba öltözve járták be a hatalom kezelőit, előadták sérelmeinket, védték, megkönnyítették rablánczainkat szetetőkkel, biztattak jobb jövővel s elestig- Nálunk nem engedtek a legsúlyosabb pillátokban is. Ilyenek voltak a magyar nők nemvult időben. Ki nem tudja, hogy hatoknak királyával kibékülésében is egyik tüyező a legelső magyar ember királyi hgje volt, a kit épen azért áld Magyar Országon alpaloták és kunyhók lakója kiránt. . De ilyenek voltak ők szinte kétszáz előtt is. Kováchich György Miklós 1719-ről beszél el egy történetet, ami III. Károly király és két főrangú hölgy között ment végbe s a mit ő, a nagy hirnevü gróf Festetich Györgytől 1812 ben hallott, midőn tudományos búvárkodása közben őt keszthelyi kastélyában fölkereste. Károly király nem volt alkotmányos érzületü fejedelem. Alba herczeg hazájának ura és parancsolója nem a polgári szabadság iskolájában növekedett ; országgyűlés tartása, esküje, biztositó hitlevele akaratlan meghajlás volt az európai akkori helyzet vaskényszerüsége előtt s keresése népei jóakaratának, melyre a spanyol háború, fiörökös nem léte s a magyarok dynasticus érzése mellett egyszersmind alkotmányukhoz szívós ragaszkodása bírta rá. Ha sima után s könnyű szerrel mert volna, nem lett volna ő idegen Magyarországot is örökös tartományai közé olvasztani egyforma intézményekkel, alkotmány helyett korlátlan fejedelmi hatalommal Számos tette, megkoronáztatása utáni nem egy intézkedése, a magyar törvényhozással szemben hol merev magatartása, hol egyeseknek saját czéljaira különös királyi kegy, Ígéretek, olykor fenyegetés által megnyerni igyekvő De mutatják, hogy ő autokrata fejedelem inkább kivánt volna lenni, mint alkotmányos uralkodó. .Midőn I. József halála után Spanyolországból az osztrák monarchia és a magyar korona országai kormányzása elfoglalására elindult — írja Kováchich egy helyen nagy számú jegyzései között — kiséretében volt Pignatelli grófné, egy kitűnő szépségű s ritka észtehetségü özvegy főrangú hölgy, a ki iránt a császár vonzalommal viseltetett, sőt bírta szivét is. Az eszes monarcha átlátta, hogy oly szépség az udvarnál nem hosszasan fog megtámadtatás nélkül maradni a aggódni kezdett annak és önmagának királyi tekintetéért. Kíséretében volt egy kamarás, aki mint valamennyi udvari gavallér, nem volt érdekletlen a szép hölgy iránt, de mint királyi urához hiv, annak jogaiba nem avatkozott. Egykor a legkedvezőbb alkalom adta elő magát arra, hogy azt zavarából saját előnyével kisegítse. Kikereste az időt, midőn a császár jó kedvében volt. Egészen magukra lévén, elejébe térdelt s kért engedelmét, hogy egy nagyon fontos ügyét előadhassa. Midőn ezt megnyerte, könyörgött az iránti biztosittatásáért is, hogy a fejedelem szolgálatában megtartassák és nősülhessen, mielőtt erre alkalmas időkora el nem múlik. A monarcha emlékeztette őt, hogy mint spanyol emigráns, javait elvesztette, nincs elegendő vagyona egy család fenntartására. „Épen ezért kérem felségedet — viszontá a kamarás — szolgálatában megmaradhatásom végett, mert tudom, hogy felséged iránti hűségemért örökségemet elvesztettem, — a mit nem bánok meg soha“ . . . Választott-e már — kárdé a császár. „Czélom, terveléseim vannak, felség , de nem akartam nyilvánilni, mielőtt felséged legkegyelmesebb helybenhagyását ki nem kértem és nyertem* — feleié a kamarás. Akarnám tudni s tán tudhatom ebbeli óhajai tárgyát. „Igen felség !ón felségednek nemcsak hűséggel, de őszinteséggel is tartozom — feleié ez — én Pignatelli grófnő iránt viseltetem kimondhatatlan szeretettel; ő előttem mindig szeretetreméltóbbnak látszik s kerülnöm kell tekintetét, hogy benső érzéseimet eltitkolni tudjam.“ S tud e róla a grófné — kérdi az uralkodó. „Talán nem, vagy talán igen, mert sólyomként éles pillantása előtt bajos titkolózni.“ Reméled kegyét, ha neki ajánlatot teszel — kérdi a fejedelem. „A mily kegyesen fogadta szavaimat, melyek ellenállhatlan bájai iránti hódolatomat tolmácsolták előtte, tán szabad remélnem, hogy némi figyelemre méltat s akkor még bővebb nyilatkozattételre alkalom nyílik. Meglehet, hogy én vele született nyájasságát és kellemét javamra magyarázom s inkább csak önképzelődésem kecsegtet reménynyel, de nem tudok feltenni oly mértékű szívességet, mely mellett hidegnek maradni lehetlen.“ Ezek voltak a kamarás vallomásai. Ám próbálj hát szerencsét, én az alatt gondolkozom a dologról — mondá a császár, s te nekem annak idejében tégy az eredményről jelentést. Ez viz volt a kamarás malmára. A császár nem sokáig gondolkozott s kamarása, hihetően még mielőtt vele szándékát tudatta volna, a grófnővel a dolgot már megbeszélte volt. Pár nap múlva kérdezte a császár őt, ha még áll e előbbi szándéka mellett s oly erősen szerelmes a Pignatelli-be ? „A legkegyelmesebb uram! nyugalmam, álmom oda van, vágy, remény és félelem közt hányatom, nem kell sok idő rá, hogy az emberek észrevegyék az oromról, hogy szivemet valami nagy tehernek kell nyomni, az angyali lélek, felség! nekem határozott nyilatkozatot tett, azon föltétellel, hogy ahol felséged megegyezését nyerjem meg. . . .“ Abban, hogy te szolgálatomban maradsz tovább is —mondá neki a fejedelem — ne kétkedj; de hogy tudsz csak ebből megélni ? mit tudsz te egy ily állású hölgynek nászajándékul adós ? Mi felséges ur I felséged kegyelmével és kegyei által gyámolitva, megelégedésben fogunk élni és sorsunkkal megelégedni... Tehát ta őt okvetlen nőül akarod venni? kérdező a király. „Igen, felség I ha felséged kegyelmesen megengedi* — mondá a kamarás Ha ez mindkettőtek óhaja és akarata, úgy én is beleegyezem , nektek adományozom Muraköz királyi adomány alatt levő uradalmat ... A kamarás gróf Althau volt, a kinek öröme elképzelhető. A házasság nemsokára megköttetett. Természetes, hogy a mint az udvarnál rendesen lenni szokott, az esemény sokak irigységét felkötötte, beszélgetni kezdettek róla minden oldalról, s minthogy a szerencselovag ellen egyéb kifogást nem tehettek, mert nősülése kissé későn történt, őt agg vőlegénynek gúnyolták, holott örökösei később házassági képességét igazolták. Ez időben egyik gróf Batthyány egy Strattmann grófnét birt nőül, mint az előbbi oly kitűnő szépséget, a kinek a hős Savoyai Jenő herczeg udvarolt és a ki a legbensőbb barátságban élt Althan grófnéval. Mindkettőnek voltak már gyermekei. Egy alkalommal 1719 Jenő herczeg e levelet irt a gróf Trattmannéhoz: „Édesem! Megígértem neked, hogy a farsangon Bécsbe megyek, hogy rövid ideig veled legyek; sajnálom, hogy azon kellemetlen hirt kell veled tudatnom, hogy szándékomat nem valósíthatom, mert a parancsnokságom alatt álló katonaságot itt Alsó-Magyarországon kell összpontosítani, szándéka lévén a császárnak az országba Csehország kormány rendszerét behozni stb. stb.* A mihelyt gr. Batthyányné erről értesült, megrettenve sietett gróf Althánnéhoz s közölte vele a titkot: „Te átlátod édesem — igy szóla hozzá — az örvényt, mely ezen terv kivitele által Magyarországot fenyegeti s a veszélyt, melyet az hazánkra , férjeink gyermekeire s azok unokáira okvetlen ki fog árasztani. Te hatással bírsz a vészes útra csábitott fejedelem szivére. Isten szerelméért használj fel mindent, hogy ettől eltérítsd, utódaink áldani fogják érette nevedet !“ Gr. Althannet a hír rendkívül meghatotta, de erős értelmisége s nagy lelki tehetsége őt hamar megnyugtatta. „Kedvesem ! szóla hozzá, jövő résztól való félelmed jogos, én is tartok tőle. Holnap után eszve várom hozzám a császárt — ott lakott, ahol most Bécsben a Theréz- Akadémia van, — öltözzél teljes gyászba s jöjj hozzám akkor egy utazó kocsival, a szükségeseket magadhoz véve, hogy ha czólunk sikerül, innen azonnal Jenő herceghez utazhass.* S midőn a császár érkezendő volt, teljes gyászba öltözve ment le a grádicson elébe a két hölgy, kiknek bájait gyászuk még fokozta. A császárt e jelenet rendkívül meghatotta, szomorú hidegségük neki annyira feltünt, hogy első perczre gyászolásuk okát kérdezte. Mi történt velők — kérdezte — hogy ily mély gyászban vannak? Felelet helyett mindkét hölgy lábai elé borult, térdét átölelve, zokogva bírtak s elpanaszolták a hallott veszélyt, mely hazájukat s gyermekeik gyermekeit fenyegeti, s kényeik tovább omlottak. Midőn a császár e veszély feléőket kérdezte, elmondották, hogy hazájuk kormányzati rendszerének Csehország példájára átalakítási félelme rettegteti őket... „Keljetek föl — mondá a császár — mit érdekel az titeket, minő kormányzás van hazátokban ? ti minden viszonyok közt főrangú hölgyek maradtok, s a rendszerváltozással semmit sem veszittek.“ „Úgy van felség! mi hölgyek s még ezen kívül nem is született magyar hölgyek vagyunk, de azokká lettünk férjeink által, kiket szeretünk, s gyermekeinknél fogva, a kik a haza szülöttei. Élénk emlékezetében van még az országnak, minő politikai zivatar, s a háborúnak minő pusztításai vonultak el e haza ege felől felséged fróntraléptekor, mint az égi üdv és béke angyala, úgy jött s fogadtatott felséged, s már ismét arra engedi magát rábiratni, hogy a belháboru iszonyai szükség és haszon nélkül megújuljanak, hogy ismét ezer ártatlannak vére folyjon ki, s a gyönyörű, boldog ország romlásnak lété. Az ipartörvény revisiója tárgyában összehívott második enquéte vasárnap kezde meg tanaszkozásait, melyekről — a tárgy fontosságához mérten — részt képv. pénzügyi bizottsága hétfőn tartott ülésében, a közvetlen lerovandó illeték kezeléséről szóló törvényjavaslatnak a ház által visszautasított §§ait újabb tárgyalás alá vette és módosította. A németségről monarchiánkban, szemben a magyarokkal és szlávokkal, a brüsseli Le Nord, mely az orosz kormány félhivatalos lapja, így nyilatkozik: „A kis- és translattán németek jaj vezéklése a fölött, hogy a németség Ausztriában hanyatlik, nagyon sajátságos szinten tűnhetik fel, ha meggondoljuk, hogy mikénr kerítették a németek hatalmukba azon pozíciókat, melyeket a magyarok és szlávok fellépése folytán most elhagyni kénytelenek. Ha ezen panaszokat halljuk, hogy Prága, Lemberg és Krakó régi idők óta németek voltak és hogy Erdélyt eredetileg a szászok lakták. Azon néhány ezer német kereskedő és tanár, kik néhány magyar és szláv községben és városban letelepedtek, azt kívánják, hogy azon állítólagos anyagi és szellemi jótéteményekért, melyekben a szlávok a németektől részesültek, a szlávok nemzeti egyéniségüket feladják. Ha a németek fölénye oly kétségbe vonhatatlan volna, mint azt a germanismus szóvivői a sajtóban hirdetik, akkor a népek politikai egyenjogúsításának eszméje nem okozna oly nyugtalanságot és irtózatot a németek között, mert a tapasztalás azt bizonyítja, hogy alsóbb rendű fajok sohasem emelkedhetnek túlsúlyra igazi és alapos czivilizáczióval szemben. A magyarok és csehek állítólagos túlkapásairól szóló hírek egyszerűen nevetségesek volnának, ha a németeknél nem nyilvánulna mindig határozottabban azon irányzat, hogy a monarchia határain kívül keresnek támogatást. AZ IPARÜGYI ENQUETE vasárnap délelőtt megkezdte tanácskozásait a kereskedelmi minisztériumban a kereskedelmi miniszter elnöklete alatt. A kormányt a miniszteren és Balogh Vilmos fogalmazón (ki a jegyzőkönyvet készítette) kívül Matlekovics államtitkár és Herich Károly tanácsos képviselte. A miniszter néhány üdvözlő szó után azzal indokolja e második értekezlet egybehívását, hogy ki akarta kerülni azon vádat, mintha az ipartörvény módosítása iránt csupán azokat kérdezte volna meg, akiket a törvény közvetlenül érdekel, s akiknek, mint ugyanazon egy osztály tagjainak nézeteit épen ez tán részrehajlóvá, tán nem egészen elfogulatlanná teszi. Ezért hívta meg most a tudomány embereit, akik épen ebben a szakban kiváló jártasságot tanúsítottak és a törvényhozásnak jeleseit is, mint akik bírálni lesznek hivatva azon előterjesztéseket, melyeket e tárgyban a kormány az országgyűlés elé terjeszt, a helyi viszonyoknak, egyszersmind a tudomány követelményeinek kellő figyelembe vétele és tanulmányozása mutathatja meg azon utat, amelyen haladva, iparunkat és iparos osztályunkat emelhetjük. A miniszter beszédét így végezi: E bizottsági tanácskozások által nem a felelősséget akarom elhárítani magamról, én csak felvilágosítást, tájékozást, érveket és ellenérveket óhajtok hallani, és azt óhajtom, hogy az itt elmondott nézetek szubjectív szempontból egyéni meggyőződés szerint és egészen szabadon nyilvánuljanak. Ezzel az ülést megnyitom. Balogh Vilmos olvassa az első kezdőpontot. Célszerű-e kötetelezni az iparosokat, hogy ipartársulatokba lépjenek? Ha igen: 1. alkalmamazandó e a kényszer: a) gyárosokra, b) kereskedőkre és c) kézművesekre egyaránt, vagy csak a kézművesekre ? 2. mi legyen a társulatok hivatása, tisztán humanisztikus vagy fegyelmi is? — jelesen, legyen e a társulatoknak befolyása a tanoncfölvételnél, a tanszerződés ellenőrzésénél, a tanonc fölszabadításánál, illetőleg a tanbizonyítvány kiállításánál, a segédek és mesterek közötti viszony rendezésénél, a munkakönyvek kiállításánál, az ellenőrzésnél, esetleg súrlódásoknál ? 3) a társulatbalépés kötelezettsége kiterjedjen-e az ország bármely kis helyiségében lakó iparosra is, avagy csak a meghatározott (10.000) számú lakással bíró helyek iparosaira? 4) legyen-e minden helyiség számára csak egy (átalános) ipartársulat, avagy alakulhat-e foglalkozási ágak szerint több ipartársulat is, s ez utóbbi esetben ki határozza meg, hogy mikor keletkezhetik egyes foglalkozások számára külön társulat ? Ha nem, czélszerű volna-e az ipartársulatokat bizonyos hatósági jogosulsággal felruházni, különösen a tanoncz felvételénél, a tanszerződés ellenőrzésénél, a tanoncz felszabadításánál, illetőleg a tanbizonyítvány kiállításánál, a segédek és a mesterek közötti viszony rendezésénél, esetleg súrlódásoknál? Mily feltételek mellett lehetne ily hatósági jogosultságokat nyújtani? Kautz Gyula nem volna épen ellene a kötelező ipartársulatok behozatalának, ha azt látná, hogy az ipartársulatoknak nem adatik több, mint a megadható, anélkül, hogy az visszafelé való fejlődést idézzen elő. Ha azonban oly jog és hatáskör is adatik e társulatoknak, amelynél fogva ezen aggodalma némi táplálékot nyerhetne, akkor egész határozottsággal ellenezi a kötelezés és a kényszertársulás eszméjét. Az első kérdés második pontjára nézve, hogy mi legyen e társulatok hivatása tisztán humanisztikus-e, vagy fegyelmi is, nem lát a két dolog közt oly éles ellentétet. Az első kérdésre mindaddig, míg nem tudja, hogy az ipartársulatoknak minő jogok és hatáskör adatnak, határozottan sem igennel, nem nemmel nem felelhet. Elnök konstatálja, hogy Kautz a kötelező ipartársulatokat bizonyos körülmények között megengedi. Mudron y Soma szerint, erélyes rendszabályok szükségesek és intézmények létesítendők az iparoktatás fejlesztésére. Hogy ezen rendszabályok foganatosítása a hatóság kezeibe vagy pedig az iparosokéiba tétessék-e le, az sarkkérdése azon kérdésnek, hogy kötelező ipartársulatok legyenek-e vagy sem. Meggyőződése szerint nem látszik czélszerűnek a jelenlegi viszonyok közt ezt az állam és hatóság kezeibe letenni, azon indokból, mivel Magyarország nem túlnyomólag iparos állam és mivel Magyarországon különösen a hatósági és állami közegek nincsenek annyira áthatva az ipari élet követelményeitől, hogy ezt reájuk lehetne bízni. Ha az államra bízzuk, az állam annyira túl lesz terhelve, hogy a legjobb akarat mellett sem tehet semmit. Ha pedig a hatóságokra bízzuk, semmi sem fog történni. Nem marad egyéb hátra, mint az iparosokra bízni oly módon, hogy az államnak, a hatóságoknak és az iparosoknak szine-java vezérszereppel bírjon ezen ügyben. Az első kérdés nincs helyesen formulázva ; helyette azt kellene mondani, hogy miután vannak közös feladatok, amelyek minden iparost egyaránt érdekelnek, ezen feladatokat teljesíteni kell, ami nem képzelhető máskép, mintha erre bizonyos orgánumok létesíttetnek. Havas Sándor a fegyelmi és végrehajtó hatósággal felruházandó kötelező ipartársulatok mellett szól. Lipthay Béla b. mint kötelező teendőket, a következőket kívánja kimondani. 1. az iparosok, gyárosok és kereskedők közül lajstromozandók azok, akik kézműiparral foglalkoznak. 2. A tanonezokra vonatkozólag mindazoknak ellenőrzését, amely az első fokú iparhatóság körébe vágnak. A tanonczokra vonatkozó intézkedések szükségesek azért, mert a mai eljárás mellett senki sem tudja, hogy az illető tanonc elvégezte-e tanulmányát, vagy sem és hogy az általa felmutatott okmány elegendő e arra, hogy ő a segédek sorába felvétessék. Ezek volnának a társulatok kötelező teendői, melyeknek a legszigorúbban kellene megfelelni. A közművelődésre, a szakképzettségre és a hitel előmozdítására szükséges tendőket nem mondaná ki