Magyar Polgár, 1882. január-június (16. évfolyam, 1-126. szám)
1882-03-26 / 71. szám
XVI. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: ( D LT OBDA-lT CZA, NYOMDAÉPrtLET. NévtsImnOl bakQMOtt köilmnények naoi kfixlehetoek. D„,o ti ti * 11 * a kúiirxtok a e m x.litotk vlt««« Otkk bennunten leaalek torkáUtuak •). 71-dik szám. Kolozsvárt, 1882. vasárnap, márczius 26. KIADÓHIVATAL: KÜLTORDA-UTCZA, NYOMDAÉPÜI. KT ELŐFIZETÉSI DÍJ: egén évre ... 16 (rt. 1 évnegyedre . 4 frl — kr félévre................8 , egy kére . .,10, Hirdetési díj: petit avre 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetée étvi 80 kr. — Nyílttér: ion 86 kr. Fogarasy Mihály. Oly alak volt az erdélyi részekben, melynek mása ez idő szerint alig létezik Igaz, hogy az erdélyi róm kath. püspöki állás, mióta a főkormányszék megszűnt,hazai és magyar nemzeti tekintetben a legelső ez országrészben, mert nemcsak tekintélyes jövedelme miatt, hanem főleg azon joghatóságánál fogva, mellyel a szépszámú katli papság, tanári és tanítói karok s hivatalnokok fölött főpásztorilag intézkedik , páratlan magas méltóság és a méltóság, minthogy a magyar közjog szerint az apostoli királyi Felség adománya, egyszersmind a hazai érdekek legerősebb támasza, s ennélfogva a ki azt elfoglalja, szükségkép a magyar nemzetiség legerősebb oszlopa kell hogy legyen, mint valának elődei mindnyájan: a Haynaldok, Kovács Miklósok, br. Szepesyek, Rudvaiak, Batthyányiak, Bajtayak, mégis Fogarasy Mihályról nem lehet azt állítani, hogy az állása tette volna nagy emberré. Nagy ember volt 6, még mielőtt az erdélyi püspöki széket elfoglalta volna és nagy maradt halála órájáig. Ha valaki a nagyságot a külső fényben és pompában keresné nála, nagyon csalatkoznék. Ezen hiuságos tekintetben megmaradt 6 egyszerű székelynek. Sokkal többet fáradott, mint élvezett; sokkal többet gyűjtött, mint magára fölhasznált; sokkal többet tudott, mint mások tudtak; sokkal szerényebb volt, mint a mennyit dicsőítették. Egyszerű gyergyószentmiklósi, akkor még falusi iskolában tanulmányainak oly szilárd alapot tudott szerezni, melyen az akkori latin nyelvű gymnasium, philosophiai és theologiai tanfolyamok s azoknak késő őszkoráig ernyedetlen tanulmányozása őt a bécsi és pesti egyetemek tudorává, kitűnő szónokká, ha nem is mindig szerencsés politikussá, de annál áldóbb főpásztorrá és kiválóan egyházpolitikai és interconfessionalis téren utólérhetlen államférfiuvá fejlesztették. Szép vonás főpásztori életéből, hogy igen fontos ügynek kellett lenni, a melyért orvoslás végett a politikai hatóságokhoz folyamodott volna, mig azok kik hasonló állást foglalnak el, kifogyhatlanok voltak az ellene támasztott interconfessionalis gravamenekben. ő azt kívánta, hogy híveinek meggyőződése győzzön, akinek pedig meggyőződése nincs, menjen a merre lát, elég széles a világ. Heves vérmérséklete csekély dolgokban könnyen izgatódott; de fontosabb ügyekben nem volt türelem, mely ő vele versenyezhetett volna E. ki vált az erdélyi róm. kath. autonomia szervezésében tanusivá, midőn minden egyházközségben közgyűléseket, választmányokat, iskolaszékeket szerezvén, az így életre szólított új elemeket bámulatos kitartással szoktatta a megbízatásuk által követelt mérsékeltséghez. De ideálja mégsem annyira a főpásztori teljhatalmú kormányzás, mint inkább az anyagi jótékonyság valt. És a jótékonyságot leginkább a népnevelés terén gyakorolta. Jó anyák nevelése, ez volt főtörekvése és hogy e végett a leánynevelést egyházában előmozdítsa, többet költött, mint ő előtte az összes erdélyi kormányok és főpásztorok. Azonban a legutolsó falusi iskola sem kerülte el figyelmét. Alatta a kath. népiskolai ügy új lendületet nyert s népében annak előmozdítására buzdításával és példájával oly lelkesedést tudott önteni, hogy némely községek saját költségeiken a legdiszesebb iskolaházakat emelték. A serdülő ifjúságot gyönyörködve szerette. A szegényebb sorsuakban a jó elmét, a gazdagabbakban a jó viseletét magasztalta, hogy mindeniket nemes ambitióval lelkesítse az elhaladásra. Megtörtént, hogy egyik tanintézet ifjúsága a műénektől idegenkedni látszott, legalább úgy panaszolt az énektanár, ő a jelesebb énekesek számára majálist rendezett s magas részt vett benne. Az eredmény az lett, hogy a következő tanévben több énekes tanuló volt a gymnasiumban, mint pacsirta a város mezején. Ha volt valami lelki fájdalma, az a részvétben állott. Szíve megesett papjai és tanítói szegénységén. Segített is rajtuk, amennyiben tehette, noha szerette volna, hogy adományai apró részletekben el ne forgácsolódjanak. Gyűjteni szeretett, nem azért, hogy gazdag legyen, hanem azért, hogy minél több állandó és közhasznú művet létesítsen. Magára csak annyit gondolt, amennyit állása megkívánt. S azért, mivel nagyváradi kanonoki ruháit még nem viselte volt el: nehéz volna bebizonyítani, hogy mint erdélyi főpásztor magának egy teljes rend díszruhát készíttetett volna. Még mindig jó volt az a piros zsinóros mente, ha prémje már szőrét is hagyta. De telt aztán tele iskolákra, templomokra , telt ösztöndíjakra és örökös alapítványokra ; telt a szegényeknek és íigyefogyottaknak; telt a károsultaknak és kivándorló székelyeknek. Kolozsvár, igaz, nem részesült aránylag annyi jótéteményében, mint más városok és vidékek; de ennek oka talán abban rejlett, mivel nem is volt annyira rászorulva. Azonban itt is a kőkerti iskolát segélyezte, a nagy utczában állítandó iskolának alapját kezdeményezte és az anyatemplom legszebb díszének, a szentély festett ablakainak beszerzéséhez tetemes összeggel járult. Hogy magános megjelenésében mily megnyerő alak volt, az különösen az egyházak látogatása alkalmával tűnt ki. Soha oly gyöngéd nyájasságot és leereszkedő kedélyességet, melyet a legegyszerűbb per iránt is tanúsított, nem lehetett látni. Ilyenkor valódi népies lelki atya volt. Hát mikor egyegy ügykereső atyafit püspöki asztalához ültetett és rózsamáli borával megvendégelt? Nem volt oly viszálkodó pap-, vagy tanitóválasztási párt, mely azonnal ki nem békült volna. De a felsőbb körök is becsülték. Hiába akit néhai gróf Károlyi István barátságára méltatott, az valódi nemes aristokrata is tudott lenni. És ő ez osztályt határtalanul tisztelte, féltette, mert tudta, hogy a magyar nemzetben ez időszerint még pótolhatlan. És igy mindenkinek mindene óhajtott lenni. Emléke sokáig fenmarad. A lázadás. A „Pol. Corru katonai tudósítója konstatálja, hogy a felkelők Krivosjéban most a dáermi fensík északi részét beszegélyező magaslatokon a montenegrói határ közvetlen közelében fészkelték be magukat anélkül, hogy a határt átlépték volna. Vízhiány miatt 15—20 emberből álló osztályok nyaktörő expedíciókra mennek. A Krivosjében táborozó csapatok számára barakkokat építenek. Az osztrák képviselőház csütörtök esti ülésében 162 szavazattal 124 ellenében elfogadta harmadik olvasásban a választási reformról szóló előterjesztést. Mellette szavaztak az egész jobbpárt, a miniszterek, Löblich, Steudel, Kronavetter, Posch, Coronini, Kulaczkovszky, Kowalsky, Wurmbrand, Péter és Zschok képviselők. TARCZA: Hétről-hétre. A nemzeti ünnep hetére, a magyar munka ünnepének hete. Lapjaink ez utóbbival néhány sorban végeztek. Nem találták meg benne a livnniai hadjárat izgalmasságát, a feltűnő események lánczolatát, a pikáns dolgok delejességét. Arra pedig még nincsen eléggé holt Larson, hogy száraz, unalmas dolgokkal töltsék meg a hasábokat, miknek láttára bosznaan szokták ellökni a lapot. Hisz ebben mindössze is csak arról van szó, hogy egy czipész segéd oly kitűnő sarkokat tud rakni a nők piciny czipői alá, hogy ezért dekorálják; egy lakatos segéd pedig úgy tökéletesítette a zárat, hogy azt, a tulajdonoson kívül, más még a saját kulcsával se tudja kinyitni. Szegény, ez megkapta ugyan Debreczenben a kitüntető érmet, de megrendelést aligha kap, tekintve, hogy a férjek nagyobb része csak neje akaratának végrehajtója, ki nem tűr meg a háznál olyan zárat, melylyel ő ne tudjon bánni. Feleséget? . . . azt meg épen nem kap, főleg, ha dekorálva kéri meg. Mert ha titkát találja egy nőre bízni, akár rögtön be is csukja a boltját ! Igen, csak e száraz üzleti dologról van szó. Egy már befejezett háborúról, melynek egész lefolyása nem bíz annyi érdeket kelteni, mint egy másféle háborúnak a kezdete. A mindennapi kenyér lényeges kérdés ugyan, de nem érdekes. Mit érdekli az a nagy közönséget, hogy egy magyar iparos miként szerzi azt meg egyik napról a másikra? Hisz* * aki elég gazdag arra, hogy fogyaszthasson, annak úgy sincs semmi ügye a magyar iparossal, annak ott van Ausztria, a a külföld. Miért költené hazai czikkre, mely semmit se mutat, az unalomig eltart, mikor kap külföldit, mely ,jól festi, s a mellett megengedi, hogy az ember gyakran kicserélje, s úgy tűnjék fel, hogy mindig újban jár. Hogy pénzüek kimegy? Majd visszahoza a zsidó, ha élni akar, s kapunk tőle! Aki pedig elég szegény arra, hogy szükségleteit nem Bajat otthonában, hanem csak a kirakatokban lássa, annak legfölebb akkor lehet ügye a magyar iparossal, mikor alamizsnáért szorul reá. (Utolsó reménység!) Ergo: magyar iparos nélkül ellehetünk ! S ezek mégis oly botorak, hogy nem férnek meg ódon állapotukban, hanem mozognak, fáradnak. Már aki ezeket teszi, mert az igazat megvallva, aránylag elég kevés teszi. Mindegyre hallunk egy-egy kiállításról. Iparos országokban még gyakrabban, mégis nagyobb érdeklődés mellett történik mindez. Ám a mi társadalmunk még nem elég modern, és demokratikus arra, hogy a munkát méltó helyére , keblére ölelje. Elég, ha megengedi hogy uszályát hordozza. A legújabb ünnepély is ily csekély érdeklődés mellett folyt le. Igen, ha az iparosok bált adtak volna, elismerjük, nem kongott volna úgy a Vigadó nagy terme. Ila mulatságról van szó, nem nézzük azt, amiről komolyabb körülmények között le se tudjuk venni a szemünk. Azonban legyünk igazságosak. Ne oszszuk egyoldalúan az őszinteséget. Megmondjuk az iparosoknak is a magukét, amennyire azt ezen a helyen megmondhatjuk. Tudva van, hogy a magyar ember távol áll attól a simaságtól, melyet az idegenek, üzleti életükben, oly bravourra szoktak kifejteni. E mellett fölfér reá kissé több szorgalom, pontosság és kevesebb terjeszkedési vágy is. A mi iparosaink üzletükkel megfordított arányban költekeznek, hgy nyomtalanul fölemésztik azt, amit saját megerősítésükre fordíthatnának. Mihelyst egy kisséjobban megy“, első dolguk, hogy a régi jó „mesterné asszonyomból* és ,ifj’asszony*-ból előbb „téus“, aztán :tekintetes® asszony legyen; végül pedig kávé helyett porleves jár az inasnak, ha a „nagytád“ szót elfelejti; árleengedés a megrendelőnek, ha e szóval köszönt be. Természetes, hogy a czimnek appertinentiái se maradhatnak el. Ezek egyik legfőbbike az, hogy akisasszony legalább is hivatalnokhoz menjen férjhez, de még ehhez is csak válogatva, mert afféle minorum gentium diuruista, concipista úgy illenék a famíliába, mint lyukas czilinder az uj szalonkabáthoz. Az ,urfi® pedig menjen latin szóra, s ha elég feje van arra, hogy azt bevegye, meg se álljon a városon, vagy megyén, hanem kezdje egyenesen Budapesten, a miniszteri irodákban ; ha pedig nem lehet remélni, hogy valami új puskaport talál föl, akkor . . . ne akkor maradjon pokolban a tőkénél! Már aztán, hogy ez a társadalmi, jobban mondva: nemzetgazdasági osztály, melyből a tehetségek kifelé gravitálnak, mint rostából az arany szemek, miként tölti be fontos hivatását, ezzel bizonyára nem törődik sem N. szabó mesterné „ő nagysága“, sem kedves fia, a miniszteri fogalmazó „ő méltósága“. Ha nem törődünk mi, szegény skriblerek, kik szerencsétlenségünkre nem részesültünk az inas rengetésében, s igy nem részesülünk abban a szerencsében sem, hogy Budapesten nagy urak legyünk, hanem maradunk a provinczián szegény ördögök, s tele írunk mindennap egy nyomatott nagy újság-ivótt a mások dolgáról.• De ha már egyszerre olyan nagy gazdák lettünk itt a vonal alatt, legyünk egészen azok. Az iparosok bankettje után (mert hát bankett nélkül náluk se történhetik semmi!) úgy is kéket-zöldet látunk mindenütt, ebből pedig csak az a két sor az igazi, mely reggelenként belső piaczunkon virít. Mert a tavasz nálunk már idáig érkezett. A murok, retek kihajtó sárgás bóbitáit még a komám asszony pinczéjében, és vermében, úgy hogy ha korán utána nem mennek, még kiszalad a szelelő lyukon. Ezektől bátorságot kapott a lomha káposzta, s más egyéb is: egyesült erővel csaknem forradalmat csináltak, de az okos gazdasszony, ki a háznál is az egész kormányt viszi, s tartott tőle, hogy majd még férje is a nyugtalankodókhoz áll: fogát vette az egész mozgalomnak az által, hogy megnyitotta a dohos pinczék, s vermek zárait, s véget vetett a fogságnak. Ilyen nagyszerű ez a márcziusi levegő! Behatol még a föld alá is, s forradalmi szellemet önt még a szunnyadó krumpliba is. Most már ott virít minden a piaczon, s komám asszony nem győzi eléggé dicsérni, hogy mily szépek, milyen jól teleltek. Persze, e dicséret tulajdonképen — öndicséret. Legönzetlenebb dicséret a czigányé: ez a lovára szórja, és valóban arra is érti.. Hogy annál tarkább legyen a látvány, beékeltek a vetemény közé egy sor virágot. Találsz ott cserépben is, bokrétában is, a milyen a szeretődnek, s a feleségednek tetszik. Ha ugyan van elég pénzed, hogy egyszerre végy mind a kettőnek. Egy barátunk a múlt nyáron ennek is kitalálta a praktikus módját. Megjegyeztük, hogy sokszor mindennap a virágsorban alkudott, máskor meg egy hétig se fordult arra. — Kinek veszed azt a rózsát? — ezzel fogtuk meg egyszer. Nem illik ilyet kérdeni — nős embértől ! — Bölcsen mondád, bocsáss meg az Indiskrécziórt. — Indiskréczióért indiskréczió: hát megmondom, hogy Mariskának — uh, ón bamba, azt hittem, hogy — a feleségednek! — Vele ma fáséban vagyok. Hogy ne kelljen egyszerre kettőnek virágot vennem, kevés a pénzem. — De hát aztán holnap ? — Holnapra Mariskával leszek fáséban. — Értem , de hátha egyszer mindkettőjükkel „fáséban” találsz lenni. — Az lesz a legjobb, akkor vehetek valami drágább virágot — a harmadiknak ! Szükségesnek láttuk e jó módszert mindjárt a tavasz kezdetén elmondani. Sok férj hasznát veheti. Nem is kell hogy bevárja a rózsát, kezdheti mindjárt az ibolyán. Mert van már elég. Igaz, hogy ott a veteménysorban szegődik az illatához egy kis veres-, és fokhagyma illat is, de ennek is megvan a maga haszna: legalább mikor az asszony a szalonban kezébe veszi, eszébe jut, hogy konyha is van a világon. Tanúság: akinek rész gazdasszony a felesége, csak ibolyát vegyen neki a veteménypiaczról. Úgyis: hány városi ember van, ki csak innen látja, s nézi a tavaszt! Ibolyát is örökösen csak csokorban látott; annak pedig sohase volt tanúja, hogy a völgy pázsitja miként nyeri vissza lassanként régi egésséges színét; az erdők avarját miként fedi el lomb, és virág; a kopasz oldalt miként önti el az ingó bingó vetés zöld hulláma; s a berekben miként szánt a barna földön az eke, a kéklé magasban pedig a pacsirta... Óh, az ilyen ember hasonlít a kalitba zárt madárhoz ! De mégse: a madár legalább ismeri mindazt, amitől el van zárva, ami felé oly epedően repes. A városi ember a mohos kövek és büzhödtség világán kívül nem ismer semmit, egy nem lehetnek vágyai sem. Pedig nem volna elzárva, pedig szabadon repülhetne. De hát, ha nincs vágy, nincs szárny sem az ismeret hiánya a legnagyobb rabság. • „De Btrigis, quia non Bunt, nulla questio fiat*: régi magyar törvény, még Könyves Kálmán (nem a Tóth, hanem a Király) hozta volt. Hanem hát ez elévült mint annyi más jó dolog, mit a kutyabőrrel együtt elrágott az idő, vagy az egér Nálunk napirendenvannak ismét a .boszorkányok* és .ördögök.* Igaz, hogy csak a színházban, ahová nem jár senki. De hogy is kivárhatják, hogy járjanak ördögök közé ? Megkapja az ember az életben is a poklot. Nagy fényűzés volna, hogy még fizessen is érette, azt mondják, zúgolódik a közönség a száz esztendős darabok elővétele miatt. Pedig még sok van hátra azok után, amiket már szinte hoztak : igy a „Remete és vason bába“; a „Sódar és iszkábáló czigány“; „A 77 fol, vagy nagyanyám nagy inge“ stb. stb. És mi nagyon helyeseljük azok eljárását, kiktől a műsor megállapitása függ. Elvére is azok annyira régi darabok, hogy előttünk mind ujjak. Csak szegény Kadácsi bácsi lenne az, ki valamelyiket másodszor látná. De miután ő már nem zsémbelhet többet a színház intéző köreire, nekünk nincs okunk zsémbelni, mert a most feltámasztott darabok — mint mondók — oly régiek, hogy ez az emberöltő egyiket se látta. Tehát, mikor ezeket be- magyar középiskolai törvényjavaslat újabb bukása. Márczius 23-án hét szavazattal öt ellen a közoktatási bizottságban leszavaztatott s részletes vitatása lehetetlenné vált; az ellene szavazók: Zay Adolf, Baustuern Guidó, Hoffmann Pál, Miehl Jakab, Dimitrovics Miklós, Kovács Albert és Hegedűs László; a mellette szavazók: Baross Gábor elnök, Szathmáry György jegyző, Bárczay Ödön, Mikó Bálint és Bubics Zsigmond. A vitát Trefort miniszter kezdette meg államférfim szép és emelkedett beszéddel, a kormány és állam részére valóban a legkevesebbet kívánva, t. i. hogy a tanárokat képesíthesse a kormány az államhatalom tekintélye alatt, s ez nem adatott meg. Az elv, amit e szerint a többség eltemetett, az, hogy aki Magyarországon magyarul vizsgát állani nem tud, középiskolai tanárságra ne képesíttessék, bár bizonyos évi tartamra a miniszter dispensálhatási jogot kötött ki a nem magyar vizsgázókra nézve. A miniszter nem szavazott, az elnök ily végzés aláírásától idegen volt, a jegyző a végzés szerkesztésére szintén nem vállalkozott s hivatalaikról, utóbbi a bizottsági tagságról is lemondott. A helyzet ura Zay és Kovács Albert lett, az első indítványozta, hogy Hegedűs László szerkeszsze a jegyzőkönyvet. Kovács a jegyző tisztének vélte azt, az elnök a kényszerítésnek helyét nem látta, s így a bizottság Kovácsot bízta meg a házhoz teendő jelentés elkészítésével. Elmondanom is elszomorító ez eseményt, vizsgálnom épen fájdalmas. Amely várat bátrabban ostromolnak a külső vívók, mint véd a benne levő őrség, az alkalmas időben be fog vetetni. Mikor egy nemzet joga mellett nem tud úgy lelkesülni, mint akik el akarják venni, előbb-utóbb ezeké lesz a diadal. Tizennégy éve annak, hogy a magyar kicsikartatni engedi kezeiből a politikai hatalmat lármás, erőszakos, izgató, fenyegető s délen, északon és nyugaton árulkodó és konspiráló kisebbségek, nemzetiségi töredékek által. Hogy ne mondhassák rólunk, hogy magyarosítni akarjuk Magyarország polgárait, meghunyászkodva-e vagy nagylelkűségből ? én nem határozom el, lemondunk mi saját ezredéves államjogainkról s magyarságunkról. Most nem vádolhatnak azzal, hogy az uralkodóháztól el akarunk szakadni; azzal gyaláznak hát, hogy a németséget üldözzük. Barbároknak neveznek, s mikor középiskoláinkat magasabb színvonalra akarjuk emelni, ellene állnak : szászok, németek, szerbek, protestáns és katholikus magyarokkal együtt. Zay és Bausznern két református magyarral együtt küzdenek a magyar államjog, magyar állampolgárság és magyar nemzeti cultura ellen ! Való, amit a költő irt, átok fogta meg a magyart. Ismerik ezen barátaink amaz axiómát :duocum faciunt idem, non sunt idem. Más az ő szándékuk, más társaiké, de nemzetünk megrontásában mindketten egyeznek. Kovács és Hegedűs személyeiket tisztelem, de eljárásukat vészesnek tartom. Ha ott ülnék, ahol ők, szemükben mondanám, így ez utat kell választanom. Esküdt ellenséggel egy czélra egyesülni soha nem tudnék. Most a legszerencsétlenebb időben segítik barátaink a szász árulkodókat. Mikor a Schulverein azon ponton van, hogy az ország közvéleménye előtt fegyverét letenni kényszerítve legyen, két protestáns magyar az ország szivében, sőt fejében a törvényhozás színe előtt segít legyőzni a magyar államot s felségi legislativ jogát! Bausznern és Zay nyugat népei előtt már-már csatát vesztendők voltak, íme itt, benn közöttünk, saját kebelünkben, magyar testvéreink segélyével győznek le. Keserű iróniája a sorsnak ! A bizottsági gyűlésekből kiszivárgott a baljóslata hír, hogy akik a törvényjavaslatot pártolták, azok is hallgattak vagy lanyhán védték, míg ellenzői hatalmasan s hévvel érveltek, bátran támadtak és vakmerőségig követelték a visszautasítást, elbizakodottan állítva, hogy amit a szászok, románok, szerbek perkorrestálnak, titkon ellenzi a lutheránus, református, katholikus és unitárius magyar egyiránt. Az eredmény, fájdalom — egyelőre őket igazolta. De e határozatnak a ház elé kell menni. Lehetséges lenne, hogy az csak tudomásul vegye? S hogy a kormány és annak — sikereire méltán büszke — elnöke e vereséget hidegen fogadja, magát a a szász fondorkodások és Scheverein által legyőzöttnek, sőt bizonyos tekintetben megszégyenítettnek bevallja ? Alig hihető, hiszen ez az államhatalmi jog abdicatiója, ez a magyar nemzetnek önmagáról s jövőjéről nyilvános lemondásával egyenlő, ez a legcsattanósabb erőtlenségi bizonyítvány, ez megfélemlés, felbátorítása a nemzetiségeknek újabb és bátrabb ostromlásra a magyar nemzet, állam és alkotmány védvára ellenében, ez azon állapot, mikor Róma légiói a gothok és longobárdok előtt Daciából és Pannóniából vissza kezdettek húzódni, ez a vég kezdete. Ha a magyar törvényhozás a katonai törvényt napirendről leveszi, érteni lehet. Ha a polgári házassággal Fabius Cunctator-politikát űz, azt is igen. Ha a hadi létszámot leszállíttatni nem indítványozza, bárha az állam már-már roskadoz is az elbirhatlan teher alatt, nem csodálhatni. Megvan ezeknek kényszerű hatalmi oka. De ha egy egészen és kizárólag belső, keleti ügyet, a közoktatás és magas nemzeti műveltség ügyét, a magyar állam és magyar nemzet közjava és érdekei szerint törvényhozása elintézni nem képes, azért, mert a Németországra támaszkodó szászok és Oláhországban s Szerbiában bízó románok és szerbek a magyar katholikus, református, lutheránus és unitárius autonomistákkal egyesülve, azt meg tudják akadályozni, akkor Magyarország ne gúnyoltassa magát államfélnek, a magyar nemzet ne álmodozzék jobb jövőről, hiszen a legnyomorultabb kis európai államnál megalázottabb, Montenegro, Bulgária, Románia, Szerbia nagyhatalmak hozzá képest s napjai meg vannak számlálva. Semmiben valami kitűnőt magamnak nem tulajdonitok, de azt érzem, hogy hazámat, nemzetemet s alkotmá-