Magyar Polgár, 1886. január-június (20. évfolyam, 1-145. szám)
1886-02-23 / 43. szám
Huszadik évfolyam. Előfizetési díjak: egész évre................................16 frt. félévre......................................8 frt. Negyedévre................................4 frt. így hóra ... ... 1 frt 60 hz Mindennapi elárusításra helyben, az elárusítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive. Egy szám ára 5 kr. Hirdetési dijak: Egy négyszög centimeternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttér apra 36 krajos kr. — 43. szám. Kolozsvár, 1886. kedd. február 23. SZERKESZTŐségi KIADÓHIVATAL ■.MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belközéputcea 4. 11. Megjelenik mindennap reggel, vasárnás ünnepnapok utáni reggelek kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR FEBRUÁR 22. A keleti piaczok. Az iránt már rég meg van állapodva a közvélemény, hogy Magyarországnak kiválóan érdekében áll a keleti piaczoknak részint megtartása, részint meghódítása. Az úgynevezett nyerstermelő államok, melyek a mi kereskedelmi kifejezésünk szerint a keletet képezik, a következők: Románia, Szerbia,Bulgária, Montenegró, Görögország és Bosznia- Hercegovina. Az 1883-ik évben, mint amelyről közkézen forgó legújabb hivatalos adatokkal rendelkezünk, a monarchia kivitele ez országok és tartományokba 454 és fél millió frtot tett, míg ugyanakkor a nyugati államokba 430 millió értéket vittünk ki, tehát még most is, mikor nem is foglaljuk el kellő mérvben a keleti piacokat, 24 millióval veszünk be többet onnan, mint nyugatról. Ez is jelzi és bizonyítja az irányt, mely felé nekünk törekednünk kell. Ha azonban tekintetbe vesszük azt, hogy a fenti öt évben ugyancsak keletről 475 millió értéket hoztunk be, hogy tehát áruforgalmunk a jelzett irányban tetemes passivát mutat fel, e törekvés fokozására még több indokot találunk. Igaz, hogy e passiva azon nagymérvű nyersterménynek tulajdonítható, melyet keletről behozva és itthon feldolgozva, nyugatra exportálunk és mely jelentékeny szerepet játszik abban, hogy 422 millióra menő nyugati behozatalunkkal szemben 430 millió kivitelt s így 8 millió activ forgalmat mutathatunk fel, de e körülmény korántse ment föl minket azon magunk iránt tartozó kötelességünk teljesítése alól, hogy a keleti szükségleteket lehetőleg mind mi elégítsük ki, kiknek már földrajzi fekvésünk is a nyugati versenyző államokkal szemben erre legelőnyösebb. Külön Magyarország forgalmáról a következő adatok után alkothatunk képet magunknak : behozatalunk volt 1883- ban 53 millió, kivitelünk csak 24 millió, tehát hazánk passivása még nagyobb, mint a monachiáé együtt véve, miből következik, hogy iparczikkek tekintetében nemcsak a nyugati államok nagy versenytársaink, hanem Ausztria is. E forgalomból csak Romániára esik a behozatalnál 32 millió, a kivitelnél 12 millió, tehát ebből következik, hogy legfőbb keleti piacaink Romániában vannak. Nem mellékes e kérdés megvilágításánál a forgalmi czikkek tekintetbevétele is. A behozatali czikkek között főbbek: a gabona, gyapjú, élő állatok, bőrök, nyers kőolaj, kátrány és csont; kiviteli czikkeink között pedig: erdélyi posztó, gyapotfonal, zsák, kötélverő áruk, kész lábbeli, talpbőr, férfi ruházat, nemez kalap, vasszerszámok, vasrudak, deszka, liszt, papír, szesz, bor, ásványvizek, géprészek. Ezekből látható, hogy hazánk s ebben különösen az erdélyi részek ipara a keleti piaczok által a legnagyobb mérvben érdekelve van. Épen nem lehetnek tehát reánk nézve közönyösek azon jelentések, melyek a bukaresti és a ruszcsuki osztrákmagyar consulátusok által a keleti piacok legújabb viszonyairól kormányunk elé terjesztettek. E jelentések szomorú világot vetnek a mi élhetetlenségünk következményeire, mert constatálják, hogy a nyugati államok és legkivált Németország, a legnagyobb erőfeszítéseket fejtik ki az ottani piacok elhódítására. De tudjuk, hogy e tekintetben Németország nem áll egyedül, mert Anglia is mind nagyobb tért hódít el előlünk. Mindkét állam kereskedelmi és közlekedési politikája egyenesen arra van irányozva, hogy iparczikkei előtt az utakat kelet felé minden lehető eszközzel egyengesse. És amíg mi enkettezünk, s keleti múzeumokról gondolkozunk, addig a német és angol kereskedők cselekesznek, s ha mi még sokáig megmaradunk az elméleti utakon, egyszer csak azon vehetjük észre magunkat, hogy mások a gyakorlati utakon jóval megelőztek. Nem tartjuk fölöslegesnek e körülményeket különösen azok figyelmébe ajánlani, kik a Királyhágón túl a tárgyalás alatt álló román vámegyezség alkalmából erős védvámos elveket hangoztatnak. Láthatják, hogy ez által egyenesen hazánk ipari érdekei ellen cselekesznek, mert Románia, s általában a keleti tartományok élőállat- és gabonakivitele máris nagyon Nyugatra és Angliába irányíttatott, tehát ezekkel nincsenek a mi piaczainkra szorulva. Ellenben mi, kik ipari czikkeink számára nyugati piaczokat nem remélhetünk, ezekkel igenis a keleti piaczokra vagyunk utalva. Tehát mi épen e vámegyezséget tartjuk egyik alkalmas eszköznek arra nézve, hogy iparczikkeink bevitelét, s a nyugati államok hasonló czikkeivel való versenyét megkönnyítsük. Méltányos és kölcsönös érdekekre fektetett tarifa, s a zaklatások ellen biztosító intézkedések Romániával szemben sokat lendítenének forgalmi viszonyaink javításában. Ezeken kívül konzulátusainkat kell a keleten úgy szervezni és oly erőkkel ellátni, hogy a politikai tekinteteken kívül közgazdasági érdekeink ápolására is alkalmasak legyenek. Ha még az Al-Dunán levő akadályok elhárításával vízi utunkat megkönnyítjük, s vasúti összeköttetésekkel a szállítást gyorsabbá és olcsóbbá tesszük, szintén lényegesen hozzájárulunk keleti érdekeink biztosításához. Mindezek mellett nem kicsinyeljük a keleti múzeum jelentőségét sem, de ennek, mint általában minden intézkedésünk felhasználásához elsősorban iparosaink buzgalma, tanulási kedve, utánjárása és kereskedőink józan számítása, vállalkozása szükségesek, mely tulajdonok nélkül minden mesterséges intézkedés gyömölcstelen marad. Mi pedig eddig is leginkább e tulajdonok hiányában találjuk okát annak, hogy a keleten észrevehetően veszítjük a tért. E bajon pedig iparosaink és kereskedőink társulás útján segíthetnének legsikeresebben. A kölcsönös érintkezés kölcsönös életrevalóságot teremtene, melyre e kérdésnél is legnagyobb szükségünk van. TÁRCZA: Salisbury lord és Gladstone otthon. Az államférfiak változékony sorsa rövid idő alatt megbuktatta Salisbury lordot, s régi, harczedzett ellenfelének, Gladstonenak kezébe adta ismét a kormány gyeplőit. Ámde azért elég tevékeny államférfi Salisbury marquis arra nézve, hogy ne hagyja el reményvesztetten a parlamenti harczok színterét s ne vonuljon vissza a batfield house magányába, hol családja időzni szokott. Gladstonst is kiragadta a megfordult politikai áramlat csöndes otthonából, és így mind aketten ismét ott hagyták azt a hajlékot, melyet ők, angol felfogás szerint, családi szentélynek tekintenek és a mélybe, nehéz tusái után a közéletnek, most csak megpihenni térnek olykor-olykor. A két legnagyobb angol államférfi családi élete azonban — mint általában minden nagy emberé — elég érdekes arra nézt, hogy hiteles források után megismertethessük, s ezt szándékszunk tenni az alábbiakban. * Salisbury lord otthona: Hatfield house, 10 mértföldnyire fekszik Londontól, s első Jakab király adományozta a család ősének, Robert Cecil államtitkárnak. Minden évben kéttavaszszal és őszszel víg társaság gyűlölte az ódon úriak. Egy alkalommal egy tourista is bepillanthatott a vendéglátó kastély beléletébe, s abból a következő jellemző vonást beszéli el: „Alig szálltam le — úgymond — kocsimról, a midőn a Salisbury legidősbbisarjadéka keresett föl szobámban, hogy szívélyesen üdvözöljen. „Abin Peelt olvassa?“ — kiáltott föl az ifjú lord, midőn Guizotnak a neves államférfiúról írott tanulmányát megpillantó asztalomon, hova a kicsomagolás folytán került. „Igen — feleltem — szeretem Peelt!“ — Én nem — válaszolt az ifjú lord — én gyűlölöm Őt. Áruló volt!* S midőn csodálkozva tekintettem reá, ezt tette hozzá. „Én ugyan conservativ vagyok, ön pedig liberális, — de ez nem szolgál gátul, arra nézve, hogy jól megférjünk egymással!“ Ezt a jellemző szóváltást jegyzi föl az említett utazó. Nálunk a continensen a ritkább esetek közé tartozik, hogy nagyon fiatal emberek, akár polgári származásúak, akár pedig fényes ősi nevek örökösei legyenek is, szigorúan ragaszkodjanak politikai pártárnyalakothoz. De Angliában még az ifjak nevelésére is rá van nyomva a pártszinezet, és tán a bölcsőben nyugvó kisdedek fölött is a vrighek és toryk tündérei viaskodnak. Ott a pártszinezet örökség, s a mostani Salisbury Ka rd, a peercéggel, mely atyjáról 1868-ban szállt reá, egyszersmind előkelő vezérszerepet nyert a toryk táborában. A Cecilek őseik közé egy olyan világhírű embert is számíthatnak, mint lord Burleigh, ki Erzsébet hatalmas minisztere volt. Mir Rufus William harczaiban szerepeltek, de hatalmuk legnagyobb a 17 ik században lett, mikor mostani nevüket fűzték a Cecilhez. A család mostani feje, Salisbury lord, nagy államférfi bizonyára, de bizonyos arisztokratikus gőgöt, lenéző kicsinylést és kíméletlenséget nem lehet megtagadni tőle. A parlamentben, ha heves vita van, nagyon keményen szokott nyilatkozni, amiért is őt általában a „pugnacisus* (harczvágyó) melléknéven emlegetik. Egy izben Gladstonet e szavakkal támadta meg: a kincstárnok politikája inkább hasonlít az ügyvédek cselfogásaihoz, mint egy államférfi cselekedeteihez*. S midőn ezt az Angliában szokatlanul kemény kifejezést a wighek nagy zúgással fogadták, még hozzátéve Salisbury : „Sajnálom, hogy az ügyvédekkel szemben igazságtalan voltam. A tiszteletreméltó ügyvédeknek bizonyára mindenike szégyennel fordulna el az olyan kicsinyes fogásoktól, minőket a kormány használt, hogy a szavazattöbbséget biztosítsa!“ Persze, minálunk a magyar parlamenten az ilyen nyilatkozat a bevett szólásformák közé tartozik, de Angliában meggondolatlanságnak, kíméletlenségnek tartják. Egy ízben maga lord Beaconsfield utasította rendre a fiatalabb korában még hevesebben nyilatkozó Salisbury lordot, s így szólt róla ez alkalommal: „Mi mind olyannak ismerjük a nemes lordot, ki szavait nem szokta kellően megfontolni. Az irónia, az élet, a csípős gúny mesterének hiszi magát. De meg kell jegyeznem, hogy az ő kifakadásait társaim közül senki sem veszi komolyan, rosz néven!“ így tromfolta le Disraeli a heveskedő ifjú lordot, ki ebből a tüzes temperamentumból nem sokat vetkőzött le azóta. Pedig Angliában csak az elsőszülött az igazi mágnás, a többit csak becsületből szólítják lordnak. Az első szülött a név, rang és vagyon örököse, a többi kereshet magának pályát, hogy felküzdhesse magát. Sansburynek öt fia van. Az első szülött most 22 éves, szelíd, vallásos és tanult fiatal ember. A más négy fiú közül az egyik papi pályára van szánva; egy jó kövér püspökség biztos a számára már a közeljövőben, s addig sem sokat szigorkodik. Egyike a legszenvedélyesebb sportsmaneknek, s egészen Talleyrand útmutatása szerint él, ki tudvalevőleg így nyilatkozott: „Egy jó kövér apátság meghódítása nem akadályoz meg egy szép nő meghódításában !“ Harmadik fia ügyvédnek készül, s mivel ahhoz a praxis okvetlen megkivántatik, a nagy család grófi sarjadéka bizony épen úgy ügyvédbojtároskodik, mint bárki más. És most pillantsunk be Salisbury lord otthonába. Egy Coppini nevű orvos, ki hosszabb ideig élt a Salisbury-családban, megváltja, hogy bizonyos előítéleteket táplált Salisburyvel szemben, s mielőtt megismerte, barátságtalan, kellemetlen embernek tartá, de ez előítéletei csakhamar eloszoltak, bár ama fogadtatás, melyben őt Hatfield house-ban részesítik, épen nem volt a legbizalomgerjesztőbb. A doktornak egy szobát adtak át a kastélyban és aztán senki sem látszott vele törődni többé. Az angol vendégszeretet olyan, mintha azt mondaná : „én uram, ezért, vagy azért, házamban időzik. Ön az én vendégem. Tegyen úgy, mintha otthon lenne. És hogy ezt az illúsióját teljessé tegyem, olyan kevés figyelemben fogom részesíteni, mintha nem is nálam volna!“ Az orvos a felől is panaszkodott, hogy a háziúr alig foglalkozik vendégeivel, sőt köszöntéseiket is alig veszi számba. Azonfelül azt is megjegyzi, hogy 14 napot töltött ugyan Salisbury kastélyában, de a ház úrnőjével két szónál többet váltani nem volt alkalma. Erre aztán ezt az alig kielégítő választ nyerte egy angol hölgytől: „Hova gondol?! Itt mi legalább is ötvenen vagyunk a ház vendégei. Ha a marqinsnő mindenkivel társalgásba akarna bocsátkozni, egyebet sem tenne egész nap, mint társalogna és társalogna. És még így sem volna ideje mindenkivel beszélni!* Coppini leírása szerint lord Salisbury házában különben is mindenben angol szokások és elvek az irányadók. Csak a háziúr az, ki néha barátságosabb, s az egyedüli, ki némelykor viszonozza vendégei jó reggel-kivonásait. A gyermekek azonban úgy jőnek rendre a reggelihez, mintha apjuk, anyjuk a teremben sem volna. Elfogyasztanak egy csésze teát, egy Az 54-ik. A köztörvényhatóságokról szóló törvényjavaslatnak sokat vitatott 54, most már 57-ik czikkére vonatkozólag, mely a főispánoknak a bíróságokra nézve is bizonyos felügyeleti és ellenőrzési jogot biztosított volna, legújabban azt a hírt vesszük, hogy a kormány által elejtetik. Bár tudjuk, hogy a kormánynak eredetileg se volt ezzel oly messzemenő terve, mind azt az ellenzékről megindított agitáczió feltüntette, mégis örvendünk kormányunk ez elhatározásának már csak azért is, hogy ezzel a további agitáczióknak eleje vétetik. A bortermelők országos congressusa. 1. Mint szőlőtermelőknek nem lehet eléggé örvendenünk mindazon mozgalmaknak, melyek újabb időben a szőlőtermelés érdekében megindultak és melyekben most már nemcsak egyes elméleti tudós szőlészekkel, hanem nagy számával találkozunk az oly nagynevű szőlőbirtokosoknak, kik társadalmi tekintélyük és anyagi képességük által a mozgalom sikerére mindenesetre több biztosítékot nyújtanak, mint egyes emberek bármily busgolkodása is. Ily értelemben üdvözöltük mindazokat a szőlészet és borászat érdekében tett lépéseket, melyek főkép a székesfehérvári kiállítás óta egy vagy más programmal indultak és a melyek szintén országos színezetű értekezletek által a szőlőtermelő közönséget kisebb-nagyobb reményekkel kecsegtették, de a melyek részint a kisebb érdeklődés, részint a czélhoz vezető utaknak nem éppen szerencsés megválasztása miatt, vagy csak, mint szép ideákra épített kísérletek, minden nagyobb hatás nélkül enyésztek el. Megvallom, hogy a f. hó 27-én tartandó borászati congressusnak is, ámbár előre örvendek, mert csalhatatlanul kedvező jelnek tekinthető a borászat érdekében ezen nagyobb körben elterjedt érdeklődést, mely az egész ország termelőinek értekezlete és közrehatása által a szőlőtermés jövedelmét a legjobb akarattal emelni akarja, hanem azért ezen congressustól sem várom azt, mint talán sokan reménylenek, hogy az előértekezlet által megvitatás alá kitűzött gyógymódok egy vagy más módosításával valakinek a rosszul kezelt szőlője holdanként 100 hl. kitűnő asszu bort terem. — Vagy hogy a congries 808 határozata következtében a korán leszüretelt és büdös hordókba tett és rossz pinczében vagy kamarában savanyu káposzta és eczetes hordó társaságában helytelenül kelést borát a külföldnek 20—30 forintért adhassa el. Ily képtelenségeket nem kell várnunk a congressustól. Azonban a nagyobb siker biztosításáért mégis óhajtottuk volna, hogy a congressus előértekezlete, mielőtt a kitűzött 7 pontot — melyeknek kedvező módosításától reménye a borászat hiányainak orvoslását, szakértői között felosztotta volna azon czélból, hogy mindenik a feladott pontjában megkeresve a gyógyszert, az egész baj orvoslásáról a congressus elé kimerítő javaslatot készítsen — előbb tisztába jön magával a bajjal, melyet gyógyítani kíván, mert csak azután, ha a bajt határozottan felismerve, megállapított és annak okait is alaposan kikutatta, lehet képes czélhoz vezető javaslatot készíteni. E nélkül a congressusra vár a hiányok megállapítása és ezek valódi okainak kikutatása, mi a congressus vitatkozását annyi elágazásra vezetheti, hogy a helyes iránybani megállapodás vagy igen sokára, vagy csak nagyon is kis mértékben lesz elérhető. Mert tudjuk, hogy egy ilyen congressuson igen sok érdekelt ember összejöhet és azok között vannak kitűnő szónokok, kik ezen szép tehetségeiket gyakran feltűnési vágyból, de sokszor legjobb szándékkal is minden nagyobb gyülekezet előtt felmutatni hajlandók és még a harangöntésről is oly szép dictiókat mondanak, hogy a közönség nagyobb része viharos tapsokkal jutalmazza. Azonban, de a beszéd értelmét figyelemmel hívgatjuk, csakhamar feltűnik, hogy az illető szónok a szőnyegen levő tárgyat csak híréből ismeri, de annak tanulmányozásával vagy annak kezelésével közelebbről soha nem foglalkozott. Az ily jeles szónokok beszédeinél azután, ha arra időnk elég van, gyönyörködhetünk ugyan a helyesen megválasztott legszebb szavak logikus összetételében és azoknak folyékonyan és csengő hangon való elmondásában, de minthogy nem a dologra beszélve, a fenforgó ügy malmára kevés vizet hajtanak, annyit érünk velük, mintha a faültetés kérdésénél a tyúkszem-kenőcsöt dicsérnénk, így az összejövetel egész idejét 2—3 jeles szónok foglalja el, kiket a beszédeik bevégzése után szépen mégis éljenzünk és csak mikor szétoszlunk jut eszünkbe, miszerint azt sem tudjuk, hogy tulajdonképen miért jöttünk össze és mi hasznosat végeztünk s legfeljebb egy 3—4 frtos bankot és néhány uj ismerős szerzése kárpótól az elvesztett időért Ily véleményben lévén a legtöbb dilettáns congressus működésének sikeréről — képtelenségnek tartom, hogy egy 2—3 órai értekezletre összejött nagy gyülekezet, egy alaposan kidolgozott javaslat nélkül, mindazon nagyobb és kisebb akadályokat számba vehesse és azok elhárításáról helyesen intézkedhessen, melyek a borászati ipar emelkedésének útjában állanak. A congressus elé csak kimerítő és kész javaslat való, melynek egyes pontjait úgy, amint vannak, vagy némi módosítással helybehagyva magáévá teszi. A kitűzött 7. pont szétosztása által pedig alig hiszem a kérdés sikeres megoldását, mivel ezek annyira egymáshoz tartoznak, hogy egy vagy más ok elhárításáért 3—4 pont módosítása is szükségessé vállik. P. o. A szőlőtermelőknek legtöbb panasza amiatt van, hogy a szőlőtermelésből nem vesznek be annyi jövedelmet, mint amennyit felfogásuk szerint óhajtanának és úgy hiszem, hogy a jelen congressus összejövetelét is ez a panasz idézte elő. Igaz, hogy ez a panasz hangzatos arra, hogy a könnyen hivő embereket mozgásba hozza, de azért nem szabad mindjárt félrevernünk a haringot, hanem vizsgáljuk meg elfogulatlanul, hogy a felhangzott jajkiáltások csakugyan valami felette veszélyes betegséget jelezenek-e, vagy az illető csak képzeli azt, mivel határtalanul költekező hajlamát még a különben jól fizető szőlő sem képes kielégíteni, avagy éppen a remélt segély miatt tetteti azt. Én abban a nézetben vagyok, mire saját tapasztalatom vezetett, hogy Magyarországon igen sok szőlőtermelő van, kinek nincs és nem is lehet a szőlő jövedelmezősége miatt panasza, mivel más gazdasági ágakhoz és befektetésekhez képest ezek jövedelmét a szőlő jövedelme messze felül haladja.