Kolozsvár, 1891. január-június (5. évfolyam, 1-145. szám)
1891-04-08 / 78. szám
V ik. évfolyam 1891. BELMONOSTOR-UTCZA 8. SZÁM. a lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEU ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnepes vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, szerda, április 8. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre............................16 frt. Fél évre...........................8 bt. Negyedévre..............................4 frt. Egy hóra..................................1 frt bő kr. Egy számára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. 78. szám. MÁJUS ELSEJE. Koloxavár, April. 8. Közeledik május elseje és általános a mozgalom a nagyobb ipari államok munkásvilágában. Francziaországból, Belgiumból, Németország és Ausztria különböző részeiből érkező tudósítások mindenütt forrongónak, sőt helyenként fenyegetőnek mondják a helyzetet. A májusi ünnep megtartása, a munkaidő leszállítása és a bér fölemelése,—e jelszavak körül csoportosulnak a munkások tömegei, nagyobbszerű tüntetéseket és sztrájkokat tervezve. A munkáskérdés ma kétségkívül komolyabb és sürgetőbb, mint amilyen valaha visszautasítással volt. Tagadással, merev kitérni előle lehetetlenség. Kell találni módokat ahoz, hogy munkaadó és munkás közt, tőkebirtokos és dolgozó közt, a jövedelem méltányosabban osztassák meg. Kell találni módot, hogy a két keze munkájából fáradságosan élő roppant tömeg ne legyen kénytelen úgy szlován napról-napra élni, biztosítás és megfelelő ellenkötelezettségek nélkül. Kell érvényesíteni nagyobb mértékben a humanizmus föltételeit ez osztállyal szemben, melynek tagjait nem egy helyt méltán nevezik fehér rabszolgáknak. De Magyarországon nincs olyan értelemben vett munkáskérdés, amilyen az előhaladottabb külföldön mély válságokat. Nemcsak idéz elő kőiparunk, de részben nyerstermelésünk is sokkal kevésbbé vannak kifejlődve, hogysem ama nagy betegségek valójában gyötörhetnék. A szoczialisztikus irányzat nálunk ez idők szerint csak mesterségesen szíttatik, anélkül, hogy ipari viszonyainkban belső , igazi indokait lelhetné. A magyar iparnak életerős, de nagyon zsengekorú fája még nem szenvedhet korhadtságban és nem gyógykezelésre, hanem együttes, váll vetett oltalomra, növesztésre szorul, amely fontos érdek szolgálásában a küzködő munkaadónak s a szegény munkásnak közös kötelességei vannak. A főváros és az ország egynéhány nagy ipartelepének kivételével — hazaszerte sehol sincs valódi ok a lázra, mely a külföldi ipart borzongatja. És ha valaki mégis erőszakolja ezt a lázt, az agitatióval árthat ugyan a munkaadónak, de árt egyszersmind a munkásnak is. Mert zavarokat és megterheltetést okozván amannak, könnyen bajba sodorhatja az utóbbit is, amiből az következhetnék, hogy mind a ketten arra ébrednének egy szép napon, hogy már most „testvériesen és egyenlően“— semmijük sincsen. A helyzet nálunk egészen más: külföldi haladottabb országokban túlterjeng a tőke, s ha a franczia, belga, német stb. munkás követelésekkel lép föl a töméntelen milliókkal szemben, melyek megszerzésében részt vesz, — ez olyan igény, a minek meg van először a tárgya, másodszor (a munkásra vonatkozó hiányos rendelkezések miatt) a jogosultsága is. Hanem: kitől és mit követelhetünk itthon ? Hiszen, a főváros és még egykét pont kivételével egész Magyarországon alig vannak üzleti vállalatok, melyeket a munkás gazdaggá tehet, s a gazdagság fölöslegéből magának is igényelhetne valamit? Nemhogy túlhatalmasodva lenne a tőke, de egyik fő bajunk épen az, hogy nincs elegendő tőkénk! Ha szegény a munkás, hát bizony szegény, kivált vidéken, a munkaadó is, — ugyannyira, hogy gyakran ez utóbbinak lehetne kedve és joga a sztrájkolásra. Tekintve azt, hogy a munkások helyzetének javítására a kormány tett és jövőre is kontemplál lehető intézkedéseket,ppen semmiféle szempontból nem indokolható, hogy a külföldi forrongás átszármazzék a mi elmaradott országunkba is, ahol ma még nem hadakozni kell a munkaadóval, hanem megfogni azt, hogy maradjon; ahol előbb még össze kell hozni azt a tőkét, mely fölött a külföldön harczolnak. Nálunk tehát nincsenek, nem is lehetnek nagyobb hullámverései annak az áradatnak, mely a munkáskérdés képében ugyancsak ostromolja külföldön a hatalmas tőkét és — következményképen — a társadalmi rendet is. És így, május elsejének közeledtével, alig érzünk valamit abból a forrongásból, mely osztrák, franczia, belga, német földön háborgatja a kedélyeket. A magyar kormány eddig is gondoskodott arról, hogy törvényhozási és miniszteri üdvös intézkedésekkel javítson a munkások helyetén. Ami e tekintetben szükségesnek mutatkozik, azt később se fogja elmulasztani. És a magyar munkásban bizonyára lesz elegendő józan megfontoltság, hogy követeléseiben ne ragadtassa magát olyan túlzásokba, amelyek sem a kormány jóakaró támogatásával, sem ipari tényleges viszonyainkkal nincsenek kellő öszhangban. (Kolozsvár, ápril 8.) Somogy megye határozata. Tegnap tartotta meg Somogy vármegye közgyűlését a közigazgatás rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyában s azon 280 szavazattal 17 ellenében a vármegye közönsége a javaslat mellett nyilatkozott. Az ellenzéki sajtó különös és egészen sajátszerű felfogással bírál meg mindent, mi az új javaslatra kedvező lehetne. E szerint amelyik vármegye az államosítás ellen nyilatkozik: az az ősmagyar szabadság hű védelmezője s meggyőződésből cselekszik, amelyik azonban mellette szólal fel, ottan már a főispánoknak kiadott „tikos rendelet“ működik s érdekhajhászat vezérli az elhatározást. Ha a kormány és pártja az új javaslat főelveihez a kompact többségben ragaszkodik, akkor „meg akarják ölni a közszabadságot, s saját önző érdekeiket biztosítják“, ha pedig a minszterelnök alkotmányos előzékenységgel hajlandó némely módosításokra, abból meg azt magyarázzák ki, hogy meg van bomolva a párt s ezért hajlandó a konczessiókra. Végre is minden meggyőződés tiszteletre méltó, — de nem csak a túlsó oldalon. (Budapest, ápr. 7.) A református konverti Ma délelőtt nyílt meg a református gymnázium dísztermében a református konvent Kun Bertalan püspök egyházi elnök megható imájával, melyben a tanácskozáshoz, és a konvent tagjaira az ég áldását kérte. A diszes nagyterem zöld asztalainál Vay Miklós koronaőr főrendiházi elnök, valamint Kun Bertalan elnökökön kívül Szász kis püspökök, Károly, Pap Gábor, Szász Domokoss Árén püspök-helyettes, Vályi János, Tisza Kálmán, báró Bánffy Dezső főgondnokok, Szilágyi Dezső miniszter, Kerkápoly Károly, Ballagi Mór, Degenfeld József gr. Kovács Albert, Kovács Ödön, Széll Kálmán stb. foglaltak helyett. Vay Miklós báró elnök nagyhatású beszéddel nyitotta meg a konventet. Felemlíti, hogy élete nyolczvanadik évének utolsó napjait éli s tapasztalja, hogy a lefolyt év a ref. egyház életére is fontos eseményeket jelez, melyek azt mutatják, hogy milyen más időket élünk most, egyházi téren mint akkor, mikor ő működését megkezdette. Ő részt vett az 1843/44. évi országgyűlés vallási kérdéseinek tárgyalásában összehasonlítván azt az időt az elmúlt évvel, konstatálja, hogy milyen nagy a különbség a modort, a felfogást és szellemet illetőleg, melyek e két országgyűlés tárgyalását jellemezték. Ismeretes, hogy a legközelebb az elkeresztelések tárgyában merültek fel a vallásügyi kérdések a tárgyalások egész folyama rea mint öreg emberre, azt a benyomást tette, hogy nagy a felvilágosodás hatalma és ereje; a szabad gondolkodás és lelkiismereti szabadság mind inkább terjed, tért foglal és követel hazai kultúránkban is. De arról is meggyőzték a tárgyalások, hogy a protestantizmusnak, erős kötelessége és elengedhetetlen feladata fenn lobogtatni zászlaját megmutatni, hogy épen nem hivatása a puszta negáczió terén szereplés, mint azt néhol hangoztatják, hanem élethatalmat és erőt képvisel az, a józan fölvilágosodás, igazi keresztyénség és lelkiismereti szabadság szent jogainak biztosítása érdekében. Ezután az év eseményeiről tesz jelentést. A protestáns irodalmi társaság alapítását említi föl, majd a Károlyi Gáspár emlék fölállításáról szól s kiemeli, hogy e megható ünnep bizonyítéka annak, hogy milyen hálás a protestáns közönség az iránt a férfiú iránt, aki a szentirást édes hazai nyelvünkbe először átültette. Örömmel emlékszik meg az engedélyezett sorsjegy kölcsönről s meleg köszönetet szavaz érte Tisza Kálmánnak és Wekerle Sándor miniszternek. (Zajos éljenzés.) Az egyházi belügyek ismertetése után áttér a jelen konvent napirendjének ismertésére, melyből kiemeli azt, hogy a közoktatásügyi miniszter a lelkészi és tanítói állások egyesítését általánosságban nem engedi meg. Végül megemlékezik a testvér ágostai egyház püspök hallottairól s kegyeletes szavakat szentel emléküknek, de örömmel üdvözli az új püspököket is. Ezután még egyszer üdvözli a konventet és a tanácskozásokat megnyitja. (Zajos éljenzés.) Szász Károly püspök indítványozza, hogy a főgondnok és elnök egész beszédét egész terjedelmében a konvent jegyzőkönyvébe iktassák. Kéri a mindenhatót, hogy a szeretve tisztelt főgondnok életét és egészségét sokáig tartsa, hogy ép szívvel és lélekkel szentelhesse működését egyházának és sokáig vezérelje még az egyházat azzal az erővel, amellyel eddig tette. (Élénk éljenzés.) Ezután a tagokat igazolta a konvent és a tárgysorozatot állapította meg. Majd a jelentéseket és előterjesztéseket vették tárgyalás alá s azokat a konvent néhány rövid felszólalás után tudomásul vette. A szuplikáczió kérdésében már az elmúlt évi konvent is nyilatkozott, de még az egyházkerületek jelentéseit kérték be. A jelentések annyira eltérők, hogy a konvent elhatározta, hogy ezt a kérdést eldöntés czéljából a zsinat tárgyai közzé veszi föl. A konventet holnap folytatják (Kolozsvár, ápril 7.) A közigazgatás rendezéséről szóló javaslat az országos magyar gazdasági egyesület közgazdasági szakosztályában tárgyalás alá került s különösen élénk vitára adott alkalmat a mezőgazdasági felügyelői állások szervezése, melyet a közigazgatásról szóló törvényjavaslat minden megyében tervez. A kérdéshez igen sokan szóltak s különösen a gazdasági felügyelő hatáskörét illetőleg. Itt a szakosztály Kvassay Jenő javaslatát fogadta el, amely szerint, míg a gazdasági életben a lehető széleskörű befolyás biztosíttassák és ellenőrzése alá bocsátanák mindazokat az állami szakerőket, földművelési iskolákat, melyek nem állanak az egyes minisztériumok közvetlen ellenőrzése alatt, addig megmaradna a megyei életben véleményadó és ellenőrző közeg. Mivel azonban fontos feladatának betöltése társadalmi tekintélyt is követel, a szakosztály egyhangú határozata szerint kérelmezni fogja a képviselőháznál, hogy a gazdasági felügyelők, a kir. tanfelügyelők, erdőfelügyelők, pénzügyigazgatók stb. — külön ugyan meg nem jelölt, de a törvényjavaslat több pontjában szakfőnökökül nevezett hivatalnokkal egyenlő rangban szereztessenek és kinevezésüket ne a földmivelési miniszter, hanem ennek javaslatára a király eszközölje Hosszabb diskusszióra adott alkalmat a gazdasági felügyelők qvalifikácziójának kérdése. E kérdéshez hozzászólottak: Szeniczey Ödön, gróf Dessewffy Aurél, gróf Károlyi Sándor, Tavaszi Antal és többen, míg végre gróf Apponyi Albert párbeszéde után a szakosztály tekintettel arra, hogy a gazdasági felügyelőknél, hogy hivatásuknak megfelelhessenek első sorban is gazdasági qvalifikáczióra van szükségük, a jogi kvalifikáczió pedig működésükben nagyon alárendelt szerepet fogna úgyis játszani, az egyesület kérelmezni fogja a képviselőháztól, hogy gazdasági felügyelőkül csakis a magyaróvári gazd.akadémián végbizonyítványt nyert, kellő gyakorlati tapasztalattal is rendelkező egyének legyenek alkalmazhatók. A gazdasági egyesület e kérelmének indokolásául különösen hangsúlyozni fogja azt, hogy így a törvény mint első, amely a magyar törvényhozásban a gazdasági qvalifikácziót is valamely előkelőbb állásra megköveteli, az egész ország gazdasági szakértelmének fejlesztésére előnyösen fog közrehatni és földbirtokosainkat is készítetni fogja arra, hogy fiaik által a gazdasági akadémiát sűrűbben látogattassák. Eltekintve különben ezen felsőbb, az egész nemzetre kiható szempottól, magától a gazdasági felügyelői állás szervezésétől is üdvös hatást csak emez esetben vél az egyesület remélhetőnek. Átmeneti intézkedésként azonban kérelmezni fogja az egyesület, hogy ameddig a gazdasági akadémia a felterjesztésben röviden fölsorolt irányokban újjá szerveztetni nem fog egyébb gazdasági tanintézetek, középiskolai érettségi bizonyítvánnyal végzett hallgatói és legyenek gazdasági felügyelőkül alkalmazhatók és ugyancsak kinevezhetők legyenek egyes megyék kiválóbb gazdái, akik e téren úgy helyi ismereteik, mint gyakorlati tapasztalatukkal az ügyet szolgálni hivatottak lesznek. A képviselőház elé terjesztendő kérvény utolsó pontja a gazdasági akadémia újjászervezését fogja kérelmezni. A közigazgatási reform. Budapest, ápril. 7. A képviselőház közigazgatási bizottsága, Tisza Lajos gróf elnöklete alatt tartott mai ülésében folytatta a „közigazgatási s önkor A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Egy százados kérdés vége. Hogy a piaczi nagytemplom, melyet Zsigmond király épített, melyben a Hunyadiak imádkoztak, kezd környezetétől megszabadulni, a fenséges arányai mind jobban domborodnak ki, helyes lesz még egyszer elmondani emlékezetnek okáért annak a történetét, hogy kik sürgölődtek s érdemesültek e dolog körül, kik gyűjtöttek, adakoztak s kik segítették dűlőre a templom körüli épületek lebontásának ügyét. A kérdés elég régi. Épen százesztendős. Üljük is épen a jubileumát, mert mesteremberek sürgősen dolgoznak, most épen a lebontásban. Az első gondolat arra, hogy a templom attól a környezettől, (mit azalatt vontak köréje, mig 150 évig az unitáriusok birtokában volt, megtakarittassék, 1791-ben vettetett fel. úgy fogták fel akkor már a kérdést, hogy az ez nem felekezeti kérdés. Az a templom ott nemzeti emlék és kincs, mely az idegennek épen úgy, mint nekünk idehaza, régi nagyságunkról tesz tanúbizonyságot. Mikor a kérdés abba a stádiumba jutott, hogy adakozni kezdtek az épületek megváltására, akkorra se változott ez a felfogás, mit bizonyít az, hogy a legnagyobb aláírók között egyenlő arányban van a katholikus és protestáns. Az egy századdal előbb megpendített gondolat elpengett, s csak a szabadságharcz után vetődött fel ismét. Mind tudjuk, hogy Schütz Jánosé benne az érdem, e német nevű erős magyar emberé, e nyers, de nemes, jószívü, tetterős, lelkes régi kolozsvári polgárcsaládból származott férfié, ki annyit tett Kolozsvárért, hogy háládatlanság azt elfeledni. Ő rendezte itt a szegényügyet, építtetvén a szegények házát; ő rendezte a temetőt; adakozásokat gyűjtött, utakat nyitott, fákat, virágokat ültetett, ő nyitotta a színház mellett az utczát ; neki köszönhetjük azt, hogy egy pompás sétaterünk van, melyet az idegen megbámul és megirigyel. Miután visszavonult a közpályától (előbb hidelvei szolgabiró, később 1847-ben adótárnok volt) városa szépítéséért élt. Vén házában (szemben a templommal, ahol most a Gergely-féle kereskedés van), egész kis múzeumot rendezett be s onnan nézte a gyönyörű templomot, colossalis arányait 8 megszületett benne ismét a terv, hogy csúf környezetétől megszabadítsa azt. Milyen merész gondolat volt az! A piacz legértékesebb helyén annyi házat tisztán társadalmi segítséggel (és mily elesett volt a vagyonilag akkor 1852-ben ez a társadalom) kisajátítani s lerombolni annyi házat. A tervet hóbortosnak ítélte mindenki. Nem hittek a lehetőségében. Schütz nem csüggedt. A mag lelkesedésének erejében hitt, s lassanként átplántálta azt mindenkibe. Járt-kelt, beszélt, buzdított,magyarázott, s 1852-ben a városi képviselőtestületben megtette az indítványt. Felfogadták, s egy bizottságot küldtek ki a terv megvalósítására. A bizottság előbb a kath. püspöknek irt, hogy feltételeit, melyek alatt egyezkedni kíván az egyház tulajdonát képező telkek iránt közölje. Haynald mindjárt válaszolt. A tervet elvben helyesli, de utal a nagy szükségekre és nagy kötelességekre, melyek a kolozsvári kath. egyházközségre nehezednek, utal arra, hogy a pénz értéke forgandó, s az egyházat nem szabad kitennie annak, hogy ne teljesíthesse egyenes kötelességeit, ezért házért házat kíván. Olyan jövedelmű és értékű házat máshol, amelyet az egyházközség átbocsájt lebontásra. Százhúszezer forintról volt szó. Megrettent a tervtől mindenki! Honnan venni a forradalom alatt kizsarolt városból ekkora tőkét ! Schütz is visszavonult egy perezre, de érlelte csendesen és készítette elő a tervét. 7 esztendő után ismét felvetette a városi képviselet közgyűlésen, és az évben lelkes felhívást bocsátott ki a közönséghez. És megkezdetett a gyűjtés. Minden tizedbe más aláírási ívvel küldök ki egy biztost. De a kéregető Schütz maradt mindenfelé, és el nem fáradt egész élete végéig. Megadóztatott mindenkit. Előbb a házbirtokost, kivetette rájuk a sarczot, megnyerte az arisztokrácziát, a kereskedőket. Megszabta, hogy ki mit fizessen és azt effektuálta. El nem fogadott kevesebbet, mint amennyit méltányosnak látott. Ha az kevesebbet irt alá, kiigazította. Az ablakából úgy lesett le a járdára, mint egy pók a légyre. S lecsapott s megfogta az elmenőt és aláíratott vele. Mikor a városból kifogyott, s már nem volt zseb, a melyekből ne vett volna ki a nagy czélra, a vidékre vetette magát. Irt, járt, buzdított, lelkesedése elragadt mindenfelé és néhány hó múlva 30 ezer forint volt aláírva kötelezvényébe. Most következett még a kérdés nehezebb része. A kötelezvények értékét be kellett hajtani. Támadást, barátságos exekueziót vitt a nyakára az aláírónak, kért, követelt, rendelkezett, s abból az 50 ezer forintból, ami alá volt írva, be is hajtott tényleg 30 ezeret. A tervnek hát volt most alapja. A bizottság magát kiegészítette az aláírókból és ismét megkezdte a tárgyalást. Az ügynek kezdettől fogva nagy segítsége volt ebben a kérdésben Schütznek Kőváry a historikus, ki pennája volt a lelkes férfiúnak s maga is buzgó tényező a gyűjtés, a pénzfelhajtás körül. 1867-ben ismét felvétetett a kath. hitközséggel az alkudozás fonala. A kath. részéről egyezkedő bizottság ragaszkodott az eredeti felfogáshoz: házért, házat. A lerontó bizottság ekkor megvásárolta a hidutezai 3-ik számú házat. Pénz nem volt még akkor elég. Schütz, hogy lelkesítse az aláírókat, kieszközölte, hogy a város a templom körüli épületek között levő s az ő tulajdonát képező várda és vámház lebontásába egyezzék bele s 1865. ujesztendő reggelére egy éjszakán át lebontatta a vámházat. Innen kezdve apróbb kérdések felett folyt szünet nélkül az egyezkedés. Az alapot növelték, gyarapították, kamataival s az alap tulajdonát képező ház kibérlésével. A püspük elé is tervet tettek, mely a hidutezai házért cserében adandó épületekről szólt. A püspök nem erősítette meg a szerződést. S két év múlva azt kötötte ki, hogy csak úgy megy bele az alkuba, ha 5 év alatt kötelezi magát a romboló alap a többi épületek lebontására is. Ez súlyos feltétel volt, melyet nem lehetett teljesíteni. Közben Schütz is betegeskedni kezdett. Már igen öreg volt. Akkorig 22 esztendeig buzgott az ügyért. Ekkor választatott a romboló alap bizottságának elnökéül Züllich István s a bizottság ügyrendet dolgozott ki s a várossal szemben való jogi viszonyát szabályozta. Ideje is volt e szabályzat elkészültének, mert Schütz, a vállalat lelke, 1877. derekán behunyta örök álomra szemeit. Innen kezdve az ügy a Schütz hű lelkes munkatársára, Kőváry vállaira maradt , övé az érdem java-része, (övé és az alap elnökéé, Züllich Istváné) hogy be is fejeztetett. Ő nevelte, gondozta az alapot s vezette tovább az ügyet szeretetteljes érdeklődéssel. Addig azonban töménytelen nehézség állott előttük. A Schütz halálával az alap felszaporodott elég szépen. Majdnem 100,000 frt volt. Azonban ez idő alatt a telkek bérértéke is növekedett s bárha most azt a 6000 frtot lehetett volna biztosítani, mennyi az aláírások kezdetekor a templom körüli épületekért felszószámíttatott, most mégis jóval nagyobb összeg látszott szükségesnek. Az újabb egyezkedésre az volt a válasz, hogy az egyház nem tartja tovább függőben a kérdést, régi épületeit le fogja bontani s helyébe újakat épít, s ezt 1878-ban be is jelentette a városnak. Ez teljesen lesújtó volt. Hozzájárult még, hogy a piaczi telektulajdonosok a lebontástól telkeik értékét féltették s belenyugodtak volna abba, hogy az egyházközség inkább építtessen. A hangulat megfordult s az alap nem tudott ellene tenni. Mind inkább tért foglalt az a felfogás, hogy építeni kell a templom körül. És pár év alatt odáig ért a dolog, hogy a szerződés a várossal megkészült és aláírta azt a kath. püspök s aláírta a város, sőt aláírta az alap kezelősége is. És elvégeztetett, hogy a templom ismét eépittetik s elfedezik. Egy mérnök négy úgynevezett pavillont tervezett a templom négy szegletére, mely tulajdonképen 4 kaszárnya volt. Elfogadták. A 12 ik órában egy másik mérnök, Maetz (aki különben szintén készített terveket a be✓