Kolozsvár, 1891. január-június (5. évfolyam, 1-145. szám)

1891-04-08 / 78. szám

V­ ik. évfolyam 1891. BELMONOSTOR-UTCZA 8. SZÁM. a lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEU ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep­­es vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, szerda, április 8. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre............................16 frt. Fél évre...........................8 bt. Negyedévre..............................4 frt. Egy hóra..................................1 frt bő kr. Egy szám­ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. 78. szám. MÁJUS ELSEJE. Koloxavár, April. 8. Közeledik május elseje és általános a mozgalom a nagyobb ipari államok munkásvilágában. Francziaországból, Bel­giumból, Németország és Ausztria külön­böző részeiből érkező tudósítások min­denütt forrongónak, sőt helyenként fe­nyegetőnek mondják a helyzetet. A má­jusi ünnep megtartása, a munkaidő le­szállítása és a bér fölemelése,—e jelsza­vak körül csoportosulnak a munkások tömegei, nagyobbszerű tüntetéseket és sztrájkokat tervezve. A munkás­kérdés ma kétségkívül komolyabb és sürgetőbb, mint a­mi­lyen valaha visszautasítással volt. Tagadással, merev kitérni előle lehetet­lenség. Kell találni módokat ahoz, hogy munkaadó és munkás közt, tőkebirtokos és dolgozó közt, a jövedelem méltányo­sabban osztassák meg. Kell találni mó­dot, hogy a két keze munkájából fárad­ságosan élő roppant tömeg ne legyen kénytelen úgy szlován napról-napra élni, biztosítás és megfelelő ellen­kötelezett­ségek nélkül. Kell érvényesíteni nagyobb mértékben a humanizmus föltételeit ez osztál­lyal szemben, melynek tagjait nem egy helyt méltán nevezik fehér rab­szolgáknak. De Magyarországon nincs olyan érte­lemben vett munkáskérdés, a­milyen az előhaladottabb külföldön mély válságokat. Nemcsak idéz elő kő­iparunk, de részben nyerstermelésünk is sokkal ke­­vésbbé vannak kifejlődve, hogysem ama nagy betegségek valójában gyötörhetnék. A szoczialisztikus irányzat nálunk ez idők szerint csak mesterségesen szítta­­tik, a­nélkül, hogy ipari viszonyainkban belső , igazi indokait lelhetné. A ma­gyar iparnak életerős, de nagyon zsen­­gekorú fája még nem szenvedhet kor­­hadtságban és nem gyógykezelésre, ha­nem együttes, váll vetett oltalomra, növesztésre szorul, a­mely fontos érdek szolgálásában a küz­ködő mun­kaadónak s a szegén­y munkásnak kö­­z­ö­s kötelességei vannak. A főváros és az ország egynéhány nagy ipartelepének ki­vételével — hazaszerte sehol sincs valódi ok a lázra, mely a külföldi ipart bor­zongatja. És ha valaki mégis erőszakolja ezt a lázt, az agitatióval árthat ugyan a munkaadónak, de árt egyszersmind a munkásnak is. Mert zavarokat és meg­terheltetést okozván amannak, könnyen bajba sodorhatja az utóbbit is, a­miből az következhetnék, hogy mind a ketten arra ébrednének egy szép napon, hogy már most „testvériesen és egyenlően“— semmijük sincsen. A helyzet nálunk egészen más: külföldi haladottabb országokban túl­terjeng a tőke, s ha a franczia, belga, német stb. munkás követelésekkel lép föl a töméntelen milliókkal szemben, melyek megszerzésében részt vesz, — ez olyan igény, a minek meg van elő­ször a tárgya, másodszor (a munkásra vonatkozó hiányos rendelkezések miatt) a jogosultsága is. Hanem: kitől és mit követelhetünk itthon ? Hiszen, a főváros és még egy­két pont kivételével egész Magyarorszá­gon alig vannak üzleti vállalatok, me­lyeket a munkás gazdaggá tehet, s a gazdagság fölöslegéből magának is igé­nyelhetne valamit? Nemhogy túlhatal­­masodva lenne a tőke, de egyik fő ba­junk épen az, hogy nincs elegendő tőkénk! Ha szegény a munkás, hát bi­zony szegény, kivált vidéken, a munka­adó is, — ugyannyira, hogy gyakran ez utóbbinak lehetne kedve és joga a sztrájkolásra. Tekintve azt, hogy a munkások helyzetének javítására a kormány tett és jövőre is kontemplál lehető intézke­déseket,­­­ppen semmiféle szempont­ból nem indokolható, hogy a külföl­di forrongás átszármazzék a mi elmara­dott országunkba is, a­hol ma még nem hadakozni kell a munkaadóval, hanem megfogni azt, hogy maradjon; a­hol előbb még össze kell hozni azt a tőkét, mely fölött a külföldön harczolnak. Nálunk tehát nincsenek, nem is lehetnek nagyobb hullámverései annak az áradatnak, mely a munkás­kérdés képében ugyancsak ostromolja külföldön a hatalmas tőkét és — következményké­­pen — a társadalmi rendet is. És így, május elsejének közeledté­vel, alig érzünk valamit abból a for­rongásból, mely osztrák, franczia, bel­ga, német földön háborgatja a kedé­lyeket. A magyar kormány eddig is gon­doskodott arról, hogy törvényhozási és miniszteri üdvös intézkedésekkel javít­son a munkások helyetén. A­mi e te­kintetben szükségesnek mutatkozik, azt később se fogja elmulasztani. És a magyar munkásban bizonyára lesz ele­gendő józan megfontoltság, hogy köve­teléseiben ne ragadtassa magát olyan túlzásokba, a­melyek sem a kormány jóakaró támogatásával, sem ipari tény­leges viszonyainkkal nincsenek kellő öszhangban. (Kolozsvár, ápril 8.) Somogy megye ha­tározata. Tegnap tartotta meg Somogy várme­gye közgyűlését a köziga­zgatás rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyában s azon 280 sza­vazattal 17 ellenében a vármegye közönsége a javaslat mellett nyilatkozott. Az ellenzéki sajtó különös és egészen sa­­játszerű felfogással bírál meg mindent, mi az új javaslatra kedvező lehetne. E szerint a­me­lyik vármegye az államosítás ellen nyilatkozik: az az ősmagyar szabadság hű védelmezője s meggyőződésből cselekszik, a­melyik azonban mellette szólal fel, ottan már a főispánoknak kiadott „tikos rendelet“ működik s érdek­haj­­hászat vezérli az elhatározást. Ha a kormány és pártja az új javaslat főelveihez a kompact többségben ragaszkodik, akkor „meg akarják ölni a közszabadságot, s saját önző érdekeiket biztosítják“, ha pedig a minszterelnök alkot­mányos előzékenységgel hajlandó némely módo­sításokra, abból meg azt magyarázzák ki, hogy meg van bomolva a párt s ezért hajlandó a kon­­czessiókra. Végre is minden meggyőződés tiszte­letre méltó, — de nem csak a túlsó oldalon. (Budapest, ápr. 7.) A református kon­verti Ma délelőtt nyílt meg a református gymnázium dísztermében a református konvent Kun Berta­lan püspök egyházi elnök megható imájával, melyben a tanácskozáshoz, és a konvent tag­jaira az ég áldását kérte. A diszes nagyterem zöld asztalainál Vay Miklós koronaőr főrendi­házi elnök, valamint Kun Bertalan elnökökön kívül Szász kis püspökök, Károly, Pap Gábor, Szász Domo­koss Á­rén püspök-helyettes, Vályi János, Tisza Kálmán, báró Bánffy Dezső főgondnokok, Szilágyi Dezső miniszter, Kerká­­poly Károly, Ballagi Mór, Degenfeld József gr. Kovács Albert, Kovács Ödön, Széll Kálmán stb. foglaltak helyett. Vay Miklós báró elnök nagyhatású be­széddel nyitotta meg a konventet. Felemlíti, hogy élete nyolczvanadik évének utolsó nap­jait éli s tapasztalja, hogy a lefolyt év a ref. egyház életére is fontos eseményeket jelez, me­lyek azt mutatják, hogy milyen más időket élünk most, egyházi téren mint akkor, mikor ő működését megkezdette. Ő részt vett az 1843/44. évi országgyűlés vallási kérdéseinek tárgyalásában összehasonlítván azt az időt az elmúlt évvel, konstatálja, hogy milyen nagy a különbség a modort, a felfogást és szellemet illetőleg, melyek e két országgyűlés tárgyalását jellemezték. Ismeretes, hogy a legközelebb az elkeresztelések tárgyában merültek fel a vallás­ügyi kérdések a tárgyalások egész folyama rea mint öreg emberre, azt a benyomást tette, hogy nagy a felvilágosodás hatalma és ereje; a sza­bad gondolkodás és lelkiismereti szabadság mind inkább terjed, tért foglal és követel hazai kul­túránkban is. De arról is meggyőzték a tárgyalások, hogy a protestantizmusnak, erős kötelessége és elengedhetetlen feladata fenn lobogtatni zász­laját megmutatni, hogy épen nem hivatása a puszta negáczió terén szereplés, mint azt né­hol hangoztatják, hanem élethatalmat és erőt képvisel az, a józan fölvilágosodás, igazi keresz­­tyénség és lelkiismereti szabadság szent jogai­nak biztosítása érdekében. Ezután az év eseményeiről tesz jelentést. A protestáns irodalmi társaság alapítását em­líti föl, majd a Károlyi Gáspár emlék fölállítá­sáról szól s kiemeli, hogy e megható ünnep bizonyítéka annak, hogy milyen hálás a pro­testáns közönség az iránt a férfiú iránt, aki a szentirást édes hazai nyelvünkbe először átül­tette. Örömmel emlékszik meg az engedélyezett sorsjegy kölcsönről s meleg köszönetet szavaz érte Tisza Kálmánnak és Wekerle Sándor mi­niszternek. (Zajos éljenzés.) Az egyházi bel­­ügyek ismertetése után áttér a jelen konvent napirendjének ismertésére, melyből kiemeli azt, hogy a közoktatásügyi miniszter a lelkészi és tanítói állások egyesítését általánosságban nem engedi meg. Végül megemlékezik a testvér ágostai egyház püspök hallottairól s kegyeletes szava­kat szentel emléküknek, de örömmel üdvözli az új püspököket is. Ezután még egyszer üd­vözli a konventet és a tanácskozásokat meg­nyitja. (Zajos éljenzés.) Szász Károly püspök indítványozza, hogy a főgondnok és elnök egész beszédét egész terjedelmében a konvent jegyzőkönyvébe iktassák. Kéri a mindenhatót, hogy a szeretve tisztelt főgondnok életét és egészségét sokáig tartsa, hogy ép szívvel és lélekkel szentelhes­se működését egyházának és sokáig vezérelje még az egyházat azzal az erővel, a­mel­lyel ed­dig tette. (Élénk éljenzés.) Ezután a tagokat igazolta a konvent és a tárgysorozatot állapította meg. Majd a jelen­téseket és előterjesztéseket vették tárgyalás alá s azokat a konvent néhány rövid felszólalás után tudomásul vette. A szuplikáczió kérdésében már az elmúlt évi konvent is nyilatkozott, de még az egy­házkerületek jelentéseit kérték be. A jelenté­sek annyira eltérők, hogy a konvent elhatároz­ta, hogy ezt a kérdést eldöntés czéljából a zsinat tárgyai közzé veszi föl. A konventet holnap folytatják (Kolozsvár, ápril 7.) A közigazgatás ren­dezéséről szóló javaslat az országos magyar gazdasági egyesület közgazdasági szakosztá­lyában tárgyalás alá került s különösen élénk vitára adott alkalmat a mezőgazdasági felügye­lői állások szervezése, melyet a közigazgatás­ról szóló törvényjavaslat minden megyében ter­vez. A kérdéshez igen sokan szóltak s különö­sen a gazdasági felügyelő hatáskörét illetőleg. Itt a szakosztály Kvassay Jenő javaslatát fo­gadta el, a­mely szerint, míg a gazdasági élet­ben a lehető széleskörű befolyás biztosíttassák és ellenőrzése alá bocsátanák mindazokat az állami szakerőket, földművelési iskolákat, me­lyek nem állanak az egyes minisztériumok közvetlen ellenőrzése alatt, addig megmaradna a megyei életben véleményadó és ellenőrző közeg. Mivel azonban fontos feladatának be­töltése társadalmi tekintélyt is követel, a szak­osztály egyhangú határozata szerint kérelmez­ni fogja a képviselőháznál, hogy a gazdasági felügyelők, a kir. tanfelügyelők, erdőfelügyelők, pénzügyigazgatók stb. — külön ugyan meg nem jelölt, de a törvényjavaslat több pontjá­ban szakfőnökökül nevezett hivatalnokkal egyenlő rangban szereztessenek és kinevezé­süket ne a földmivelési miniszter, hanem en­nek javaslatára a király eszközölje Hosszabb diskusszióra adott alkalmat a gazdasági fel­ügyelők qvalifikácziójának kérdése. E kérdés­hez hozzá­szólottak: Szeniczey Ödön, gróf Dessewffy Aurél, gróf Károlyi Sándor, Tavaszi Antal és többen, míg végre gróf Apponyi Al­bert párbeszéde után a szakosztály tekintettel arra, hogy a gazdasági felügyelőknél, hogy hi­vatásuknak megfelelhessenek első sorban is gazdasági qvalifikáczióra van szükségük, a jo­gi kvalifikáczió pedig működésükben nagyon alárendelt szerepet fogna úgyis játszani, az egyesület kérelmezni fogja a képviselőháztól, hogy gazdasági felügyelőkül csakis a magyar­óvári gazd.­akadémián végbizonyítványt nyert, kellő gyakorlati tapasztalattal is rendelkező egyének legyenek alkalmazhatók.­­ A gazda­sági egyesület e kérelmének indokolásául kü­lönösen hangsúlyozni fogja azt, hogy így a törvény mint első, amely a magyar törvényho­zásban a gazdasági qvalifikácziót is valamely előkelőbb állásra megköveteli, az egész ország gazdasági szakértelmének fejlesztésére előnyö­sen fog közrehatni és földbirtokosainkat is ké­szítetni fogja arra, hogy fiaik által a gazdasági akadémiát sűrűbben látogattassák. Eltekintve különben ezen felsőbb, az egész nemzetre ki­ható szempottól, magától a gazdasági felügye­lői állás szervezésétől is üdvös hatást csak emez esetben vél az egyesület remélhetőnek. Átmeneti intézkedésként azonban kérelmezni fogja az egyesület, hogy a­meddig a gazdasági akadémia a felterjesztésben röviden fölsorolt irányokban újjá szerveztetni­­ nem fog egyébb gazdasági tanintézetek, középiskolai érettségi bizonyítván­nyal végzett hallgatói és legyenek gazdasági felügyelőkül alkalmazhatók és ugyan­csak kinevezhetők legyenek egyes megyék ki­válóbb gazdái, a­kik e téren úgy helyi isme­reteik, mint gyakorlati tapasztalatukkal az ügyet szolgálni hivatottak lesznek. A képvise­lőház elé terjesztendő kérvény utolsó pontja a gazdasági akadémia újjá­szervezését fogja ké­relmezni. A közigazgatási reform. Budapest, ápril. 7. A képviselőház közigazgatási bizottsága, Tisza Lajos gróf elnöklete alatt tartott mai ülésében folytatta a „közigazgatási s önkor­ A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Egy százados kérdés vége. Hogy a piaczi nagytemplom, melyet Zsig­­mond király épített, melyben a Hunyadiak imádkoztak, kezd környezetétől megszabadulni, a fenséges arányai mind jobban domborodnak ki, helyes lesz még egyszer elmondani emléke­zetnek okáért annak a történetét, hogy kik sürgölődtek s érdemesültek e dolog körül, kik gyűjtöttek, adakoztak s kik segítették dű­lőre a templom körüli épületek lebontásának ügyét. A kérdés elég régi. Épen százesztendős. Üljük is épen a jubileumát, mert mesterembe­rek sürgősen dolgoznak, most épen a lebon­tásban. Az első gondolat arra, hogy a templom attól a környezettől, (mit azalatt vontak köréje, mig 150 évig az unitáriusok birtokában volt,­ megtakarittassék, 1791-ben vettetett fel. úgy fogták fel akkor már a kérdést, hogy az ez nem felekezeti kérdés. Az a templom ott nemzeti emlék és kincs, mely az idegennek épen úgy, mint nekünk idehaza, régi nagyságunkról tesz tanúbizonyságot. Mikor a kérdés abba a stá­diumba jutott, hogy adakozni kezdtek az épü­letek megváltására, akkorra se változott ez a felfogás, mit bizonyít az, hogy a legnagyobb aláírók között egyenlő arányban van a katho­­likus és protestáns. Az egy századdal előbb megpendített gon­dolat elpengett, s csak a szabadságharcz után vetődött fel ismét. Mind tudjuk, hogy Schütz Jánosé benne az érdem, e német nevű erős magyar emberé, e nyers, de nemes, jószívü, tetterős, lelkes régi kolozsvári polgárcsaládból származott férfié, ki annyit tett Kolozsvárért, hogy háládatlanság azt elfeledni. Ő rendezte itt a szegényügyet, építtetvén a szegények házát; ő rendezte a temetőt; adako­zásokat gyűjtött, utakat nyitott, fákat, virá­gokat ültetett, ő nyitotta a színház mellett az utczát ; neki köszönhetjük azt, hogy egy pompás sétaterünk van, melyet az idegen meg­bámul és megirigyel. Miután visszavonult a közpályától (előbb hidelvei szolgabiró, később 1847-ben adótárnok volt) városa szépítéséért élt. Vén házában (szemben a templommal, a­hol most a Gergely-féle kereskedés van), egész kis múzeumot rendezett be s onnan nézte a gyönyörű templomot, colossalis ará­nyait 8 megszületett benne ismét a terv, hogy csúf környezetétől megszabadítsa azt. Milyen merész gondolat volt az! A piacz legértékesebb helyén annyi házat tisztán tár­sadalmi segítséggel (és mily elesett volt a vagyo­­nilag akkor 1852-ben ez a társadalom) kisajá­títani s lerombolni annyi házat. A tervet hó­bortosnak ítélte mindenki. Nem hittek a lehe­tőségében. Schütz nem csüggedt. A mag lelkese­désének erejében hitt, s lassanként átplántálta azt mindenkibe. Járt-kelt, beszélt, buzdított,ma­gyarázott, s 1852-ben a városi képviselőtestü­letben megtette az indítványt. Felfogadták, s egy bizottságot küldtek ki a terv megvalósítására. A bizottság előbb a kath. püspöknek irt, hogy feltételeit, melyek alatt egyezkedni kíván az egyház tulajdonát képező telkek iránt közölje. Haynald mindjárt vála­szolt. A tervet elvben helyesli, de utal a nagy szükségekre és nagy kötelességekre, melyek a kolozsvári kath. egyházközségre nehezednek, utal arra, hogy a pénz értéke forgandó, s az egyházat nem szabad kitennie annak, hogy ne teljesíthesse egyenes kötelességeit, ezért házért házat kíván. Olyan jövedelmű és értékű házat máshol, a­melyet az egyházközség átbocsájt lebontásra. Százhúszezer forintról volt szó. Megret­tent a tervtől mindenki! Honnan venni a for­radalom alatt kizsarolt városból ekkora tőkét ! Schütz is visszavonult egy perezre, de érlelte csendesen és készítette elő a tervét. 7 esztendő után ismét felvetette a városi képviselet köz­gyűlésen, és az évben lelkes felhívást bocsátott ki a közönséghez. És megkezdetett a gyűjtés. Minden tizedbe más aláírási ívvel küldök ki egy biztost. De a kéregető Schütz maradt min­denfelé, és el nem fáradt egész élete végéig. Megadóztatott mindenkit. Előbb a házbirtokost, kivetette rájuk a sarczot, megnyerte az arisz­­tokrácziát, a kereskedőket. Megszabta, hogy ki mit fizessen és azt effektuálta. El nem fogadott kevesebbet, mint a­mennyit méltányosnak lá­tott. Ha az kevesebbet irt alá, kiigazította. Az ablakából úgy lesett le a járdára, mint egy pók a légyre. S lecsapott s megfogta az elme­­nőt és aláíratott vele. Mikor a városból kifogyott, s már nem volt zseb, a melyekből ne vett volna ki a nagy czélra, a vidékre vetette magát. Irt, járt, buz­dított, lelkesedése elragadt mindenfelé és néhány hó múlva 30 ezer forint volt aláírva kötelez­vényébe. Most következett még a kérdés nehe­zebb része. A kötelezvények értékét be kellett hajtani. Támadást, barátságos exekueziót vitt a nyakára az aláírónak, kért, követelt, rendel­kezett, s abból az 50 ezer forintból, a­mi alá volt írva, be is hajtott tényleg 30 ezeret. A tervnek hát volt most alapja. A bizottság magát kiegészítette az alá­írókból és ismét megkezdte a tárgyalást. Az ügynek kezdettől fogva nagy segítsége volt ebben a kérdésben Schütznek Kőváry a histo­rikus, ki pennája volt a lelkes férfiúnak s ma­ga is buzgó tényező a gyűjtés, a pénzfelhajtás körül. 1867-ben ismét felvétetett a kath. hitköz­séggel az alkudozás fonala. A kath. részéről egyezkedő bizottság ragaszkodott az eredeti felfogáshoz: házért, házat. A lerontó bizottság ekkor megvásárolta a hidutezai 3-ik számú házat. Pénz nem volt még akkor elég. Schütz, hogy lelkesítse az alá­írókat, kieszközölte, hogy a város a templom körüli épületek között levő s az ő tulajdonát képező várda és vámház lebontásába egyezzék bele s 1865. ujesztendő reggelére egy éjszakán át lebontatta a vámházat. Innen kezdve apróbb kérdések felett folyt szünet nélkül az egyezkedés. Az alapot növel­ték, gyarapították, kamataival s az alap tulaj­donát képező ház kibérlésével. A püspü­k elé is tervet tettek, mely a hidutezai házért cserében adandó épületekről szólt. A püspök nem erősítette meg a szerző­dést. S két év múlva azt kötötte ki, hogy csak úgy megy bele az alkuba, ha 5 év alatt köte­lezi magát a romboló alap a többi épületek lebontására is. Ez súlyos feltétel volt, melyet nem lehe­tett teljesíteni. Közben Schütz is betegeskedni kezdett. Már igen öreg volt. Akkorig 22 esztendeig buz­­gott az ügyért. Ekkor választatott a romboló alap bi­zottságának elnökéül Züllich István s a bizott­ság ügyrendet dolgozott ki s a várossal szem­ben való jogi viszonyát szabályozta. Ideje is volt e szabályzat elkészültének, mert Schütz, a vállalat lelke, 1877. derekán behunyta örök álomra szemeit. Innen kezdve az ügy a Schütz hű lelkes munkatársára, Kőváry vállaira maradt , övé az érdem java-része, (övé és az alap elnökéé, Züllich Istváné) hogy be is fe­jeztetett. Ő nevelte, gondozta az alapot s ve­zette tovább az ügyet szeretetteljes érdeklő­déssel. Addig azonban töménytelen nehézség ál­lott előttük. A Schütz halálával az alap felszaporodott elég szépen. Majdnem 100,000 frt volt. Azonban ez idő alatt a telkek bérértéke is növekedett s bárha most azt a 6000 frtot lehetett volna biztosítani, mennyi az aláírások kezdetekor a templom körüli épületekért felszó­­számíttatott, most mégis jóval nagyobb összeg látszott szükségesnek. Az újabb egyezkedésre az volt a válasz,­­ hogy az egyház nem tartja tovább függőben a­­ kérdést, régi épületeit le fogja bontani s he­lyébe újakat ép­ít, s ezt 1878-ban be is je­lentette a városnak. Ez teljesen lesújtó volt. Hozzájárult még, hogy a piaczi telektulajdonosok a lebontástól telkeik értékét féltették s belenyugodtak volna abba, hogy az egyházközség inkább építtessen. A hangulat megfordult s az alap nem tudott ellene tenni. Mind inkább tért foglalt az a felfogás, hogy építeni kell a templom kö­rül. És pár év alatt odáig ért a dolog, hogy a szerződés a várossal megkészült és aláírta azt a kath. püspök s aláírta a város, sőt aláírta az alap kezelősége is. És elvégeztetett, hogy a templom ismét eépittetik s elfedezik. Egy mérnök négy úgynevezett pavillont tervezett a templom négy szegletére, mely tu­lajdonképen 4 kaszárnya volt. Elfogadták. A 12 ik órában egy másik mérnök, Maetz (a­ki különben szintén készített terveket a be­✓

Next