Kolozsvár, 1893. január-június (7. évfolyam, 1-146. szám)

1893-04-08 / 79. szám

Szerkesztő-iroda: BELKIRÁLY-UTCZA 6. SZÁM A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZI­RATOK Heti ADATNAK VISSZA Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. B­ELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM ELŐFIZETÉSI Dija« Kg*»z évre............................16 frt. Fél évre ..............................8 frt. Negyed évre....................4 frt K«y hór».........................1 frt 50 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: KgV □ «'•ni. tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér goza 20 kr. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed alkalmából felhív­juk a t. közönség figyelmét lapunkra. Tesszük ezt rövid néhány szóval, mert azt hisszük, hogy a lap tartalma meg­győzőbben beszél minden ígéretnél. Igye­kezetünk folyton arra irányul, hogy a „Kolozsvár“ minél változatosabb és mi­nél érdekesebb legyen, s örömmel ta­pasztaljuk, hogy a közönség méltányolja törekvéseinket, a­mi nekünk buzdításul szolgál a munkára. Azt is tapasztalhatja közönségünk, hogy kiváló gondot fordí­­tunk erdélyi haza részünk és Kolozsvár érdekeire, s levelezőink és munkatár­saink számát folyton gyarapítjuk. Bizalommal kérjük az előfizetések megújítását és lapunk terjesztését. A „Kolomár“ előfizetési árai: Egész évre........................................16 frt. Félévre..............................................8 frt. Negyedévre.........................................4 frt. Egy hóra..........................................1 frt 60 kr. ■C Lelkészek, tanítók, kereskedők és ipa­rosok számára a kiadóhivatal kedvezményes áron adja a lapot, t. 1. negyed évre helyben 3 frtért, vidékre 3 frt 60 krért. Hangulat. Budapest, ápr. 7. Apponyi Albert gróf tagadhatat­lanul érez magában lelkiismereti furda­­lásokat, mint olyan államférfin, a­ki nagy dialektikai adományait és tehetsé­geit nem a produktív munkára, hanem a parlament meddő veszteglésének táp­lálására fordította. Logikailag indokolt tehát, az, hogy időnként megszállja őt a bűnbánat s a nemzet elé önvallomá­sokkal járul, a­melyeknek az a színük, mintha nem ő fokozná mindig és mes­terségesen az­ ellentételeket, hanem a sza­badelvű párt térne el attól az álláspont­tól, a­mely a nemzeties irányú haladást egyedül teszi lehetségessé. Apponyi tegnapi beszéde szintén ennek a czélnak hódol s abban a dia­lektika öszszes mesterköltségével úgy csoportosítja a tényeket, hogy a felüle­tesen gondozó csakugyan rá­téveszthető arra az okoskodásra, hogy ime Appo­nyi Albertet a szabadelvű párttól csak az választja el, hogy ő a hadseregnek nemzeties irányú tovább­fejlesztését tűzi ki feladatul, s elég sajátságosan ezért a nemzeti aspiráczióért jut ki nem egyen­líthető ellentétbe a kormánynyal. A tiszta valóság azonban az, hogy Apponyi Albert, a­ki sokáig vitatta a maga részére a közigazgatási reform apaságát, a reformmal szemben tornyo­sult nehézségek folytán gondolkodóba esett s annak kivitelét utóbb egészen meg is tagadta, hozzá szegődvén az obstrukcziós elemek táborához. Appo­nyi Albert azután ugyancsak hangosan hirdette a liberális egyházpolitikai pro­­grammot, a teljes vallás­szabadságot, a polgári házasságot , más efféle szabad eszméket, a mikor azonban most a nem­zet azt várná tőle, hogy ellenzéki párt­állása daczára is, nyíltan törjön lánd­zsát ez eszmék mellett, amint azt meg­tette Eötvös Károly, sőt maga Kossuth Lajos is, akkor Apponyi Albert néma, mint a sír, szava nem hallható, ha­nem igenis megragadja a legelső al­kalmat arra, hogy a magyar államfér­fi a minőség sinequa non-ja gyanánt egy már régen a fokozatos kifejlődés út­jára terelt, de valójában igen kényes kérdésnek, egyszerre való megoldását, bizonyos nyereséggel dobja oda; egy oly kérdését, a­melynek bármily nemes in­­tencziókból fakadjon is, most, a mai komplikált és nehéz viszonyok között, felszínre hozása, teljességgel nem időszerű és nem szerencsés. Apponyi Albert az ő ékes be­szédeiben kezdi a csábító hangú szirént, a bolygó lidércz fényt játszani, a­mely folyton-folyvást csalja a rája hallgatót, közelebb és közelebb azokhoz a szíriek­hez és süppedékekhez, a­honnan a me­nekülés, a kigázolás vajmi nehéz. Hogy a mostani politikai viszonyok között az ellenzékeskedés hálás mester­ség, s a szabadelvű párt elvei mellett való szilárd kitartás az önfeláldozás bi­zonyos mértékét kívánja meg, az két­ségtelen, nem is csodálkozhatunk te­hát azon, ha a politikai élet kislel­­kű tényezői zavart fővel tekintgetnek jobbra és balra, a háborgó tengeren him­báló hajón megszorult patkányok mód­jára, keresvén a meleg helyet, a­hová legjobb lenne szegődni, de egy Appo­nyi Alberttől több nyíltságot és őszin­teséget lehet követelni annál, hogy a midőn folyton ajkán hordja a béke jel­szavát, a komoly munka szükségét, va­lójában a politikai helyzet nehézségeit csak arra használja fel, hogy a külön­ben is izgatott nemzeti közvélemény elé, az ellentétek újabb és újabb kérdéseit, gördítse. A szabadelvű párton sokan vannak, a­kik daczára az Apponyi megbízhatat­lan politika harczmodorának, a vele való békességet óhajtják. Óhajtják pedig azért, mert végre is Apponyi ma már oda nőtte ki magát, hogy vele számolni kell,­­ ő, ha mást nem, azt bizonyára meg­tudja tenni, hogy a parlamenti munkás­ságot rendesen és következetesen meg­­zsibbaszthatja. A­kik tehát azt látják, hogy a kor­mány valóban üdvös reform­programmja, a parlament örökös meddő harczai miatt, majdnem megvalósíthatatlan, nem ok nélkül hajlandók még bizonyos áldoza­tokra is, abból a czélból, hogy e nehéz­ségek lehetőleg eloszlattassanak s a refor­mok keresztülvitele a parlament számot­tevő ellenzéki elemeivel kötendő, bizo­nyos acceptálható békepontok mellett biztosíttassék. Az Apponyi módszere azonban ezt a reményt teljesen ledönti s a vele való együttes munkásság gondolatától letenni kényszerít. Ily körülmények között aztán alig lehet egyebet kivánnunk, minthogy a sza­­badelvű párt minél előbb kezdje meg a házban a döntő ütközetet. Az előcsatá­­rozásban a seregek már kifáradtak,nem egy elszánt katonát a kétely fog el, ké­tely az iránt, hogy az ő lelkesedése nem­­e gyümölcstelen, meddő dolog ? Mint a fellegekkel terhes égbolt kívánatossá te­szi az üdítő, tisztító égiháborút, azonké­­pen a magyar politikai közélet mostani komplikált, mondhatnni túl sok ideje Va­júdó viselőssége egyenesen várja, megkí­vánja a döntő küzdelmet. Azt a küzdelmet, a­mely az elhasz­nált, lejárt vagy impossibilis embereket elsöpri a harcztérről s a liberális ala­pon álló, cselekvésre képes, harczot álló politikusokat, a­kiké a jövő, s a nem­zet őszinte rokonszenve, elvi alapon tö­möríti. SZENTKIRÁLYI KÁLMÁN: A „KOLOZSVÁR” TÁRCZÁJA. A Rákóczyak kincse. (Vége.) Beniczky Miklós előadja, hogy Báthory Zsófia parancsolatjára egy alkalommal 6 tár­­szekeren kerülbelöl 24 hordó ezüstöt szállítta­tott Selim­czbányára, hogy abból a likavai és rosenbergi uradalmak kiváltására pénzt verje­nek. M­nthogy azonban tudomása szerint az öreg fejedelemasszony ezt a pénzt sem a mon­dott czélra, sem hadakozásra, sem Rákóczy Ferencz feje vakságára nem fordította, erő­sen hiszi, hogy Munkács várában rejtette el jövendő időire. Igaz ugyan, hogy egy barát Báthory Zsófia temetése alkalmával a szószék­ről hirdette, hogy a fejedelemaszszony kincseit „a Jézus társaságában lévőknél keressétek!*, erre a gyanúsításra azonban csakhamar megte­lelt Pater Kiss a path* diából, mondván: „Nem vi­szett el ennek a kincse, megvagyon s megad­ják, ha I.­ten fölnevelvén az árvákat, ember­­kért élnek, és avval is megbizonyitják, hogy nem a Jézus társaságában lévőknél . . . va­gyon a. mn­­eltóságos ház kincse.“ Sőt úgy látszik, Pater Riesnek nagyon érdekében áll­hatott, hogy a gyanú tovább ne terjedjen, mert a temetést követő napon Beniczky füle halla­tára, a jezsuitáknál nyilvánosan megesküdött papi­ hiti­re, hogy „lesz olyan ember, ki meg­mondja, hol vagyon Rákóczynak a kincse, én fa­i­­h­m, te szent szerzetem felől ne kételked­jek, hogy nállunk volna.“ Tanú megjegyzi, hogy erről a dologról nem kényszerítésből, de szabad jó akarata szerint nyilatkozott előtte a páter, akkor, midőn Zrinyi Ilona nem adott neki új költséget , az elmondottakból is kö­vetkezteti, hogy „volna eltett kincse Báthory Zsófiának“, de hogy a németek épen azt ta­lálták volna meg a várban ? bizonyosan nem állíthatja, bár maga is gyanúsnak tartja a pre­­fontmesterné hallatlan fényűzését. Zsófia asszony, bizonyos Mátyás nevű puskás katona felesége, névvel is megnevezi a kincstaláló német drabantokat (Czirkisszer, Partimé, Tischler) s hosszadalmasan beszéli el, mikép dorbézoltak nap-nap mellett, úgy hogy a korcsmáros meggazdagodott utánuuk, bár pa­naszkodott később, hogy Fischer káplárnak visszaadá a rábízott süveg pénzt, melylyel az­tán csakhamar meg is szökött Munkácsról. Zsófi asszony leány korában Radics An­drás várkapitánynál szolgált, és szemfüles per róma lévén megfigyelt mindent a mi körülötte történt. Jó emlékező tehetsége mellett bizonyára élénk phantaeiája is volt, mert úgy pergett a nyelve, mintha csak tegnap és nem 13 eszten­dővel azelőtt esett dolgok forogtak volna sző­nyegen. Állítólag az 1683-ik év telén történt, hogy egy éjjel a hálószobája mellett való kamarában valami különös zajt hallott. Noeza fut a sza­kácshoz, felkölti álmából, de ez sem tudja mire vélni a dolgot s más napra kelve jelentette gazdájának, hogy az éjszaka „mint egy üstben való zörgés“ hallatszott a szomszéd kamrá­ból. Ez csak annyiban maradt, de két-három nap múltán észrevette a tanú, hogy a szóban­­forgó kamrának egy befalazott titkos ajtaja ki­­bontatott. Gyanúsnak találván a dolgot leske­­lődni kezdett a egy alkalommal megpillantotta Gyürkyt, az akkori porkolábot, Sárosait a prae­­fectust és magát a kapitányt Radics Andrást, a­mint a titkos ajtó mögött lévő rejtekből sok kissebb-nagyobb ládát vonszoltak kifelé és csak­hamar nyitogatni kezdek. A leskelődéssel meg­­nem elégedvén, néhányszor be is szaladt hoz­zájuk s bár hamar dolgára küldötték, annyit mégis meg­látott, hogy a ládák némelyikében arany-ezüst mivek, drága öltöző ruhák voltá­nak,­­ ezenkivöl bársony ecárlát, és gránát-posz­tó találtatott bennük végszámra. Még az sem kerülte el figyelmét, hogy Radics András a ruha közül egy szép sárga fából való ládát emelvén ki, feleségének ke­zébe adá, a­ki az Ő szeme láttára tüstént szo­bájába vitte, a paplana alá rejté, mondván: „Csak azért szeretem ezt a kis ládácskát, mert jószagú.“ Mikor pedig a ládákat mind kiürí­tették, az ajtóra lakatot vetettek, de hogy a sok drága portékát hova tették, hova nem , arról bizony nincs tudomása. Látta azonban, hogy mikor Radics a capitulatio után kiköl­tözködött a várból, se bort, se búzát nem vitt magával, hanem 7 társzekeret ládákkal s „por­tékákkal“ rakatott meg. Kíséretül egy compa­nia német katona rendeltetett mellé, mire né­melyek megjegyeztek : „Bizony nem ezer fo­rint érő jószágot adott ezért az a németeknek.“ Dobos alias Szappanyos Péter azt vallja, hogy Báthory Zsófia egy ízben körülbelől 3 vékányi pénzt mosatott meg és a felső várban saját ablaka alatt szárittatta. A pénz pedig 10—12 poltuzásokból és dutkákból állott, a mit onnan tud, mert három nap és három éj­szakán keresztül őrizte a bástyán egy meghalt társával s két inassal együtt. Megszáradván a pénz, Borsoló Mihály behordá azt a tárházba s aztán előhivatták a városból Kőmives Mi­hályt, a­ki két éjszakán keresztül dolgozott zárt ajtók mellett, a fejedelemasszony és Pater Kiss jelenlétében, mialatt Borsoló több ízben meszet vitt oda. A tanú állott őrt az ajtó előtt egy hajdúval, nagy esküvéssel megesket­­tetvén, hogy a dolgot titokban tartják és egy lelket sem bocsátanak át a küszöbön. Mikor azonban a fejedelemasszonynak nyitottak ajtót, betekintvén tanú a tárházba, látott a földön körülbelől harmincz ,tégla formára csinált arany darabokat,a melyek egyaránt tenyérnyi széles, arasznyi bosszú és két ujjnyi vastagsá­gúak vajának. Úgy hallotta, hogy a kincsnek egy részét a Zrínyi Ilona által lakott bástya pinczéjében rejtették volna el. Arról, hogy a németek kincset találtak volna a várban, nincs semmi tudomása, de azt határozottan állítja, hogy mikor Pater Kiss Zrínyi Honával össze­veszvén, elhagyta Munkácsot, a téglaforma ara­nyakból is elvitt magával. Beniczky Miklósné, Gyulay Judit úrasz­­szony, hallotta, hogy Báthory Zsófia Pater Kis­sel együtt Rákóczy Ferencz temetésekor az audencziás házban kincset rejtett volna el. Be­szél­e volt előtte, valamint férje előtt a mos­tani porkoláb Gombkötő Mihály, hogy az ecze­­tes házban a fal megrepedvén, benézett a re­pedésen és ott sok ládát látott velna. Más al­kalommal pedig az említett porkoláb saját val­lomása szerint ráakadt a várban „Szent László sisakjára, mely pamuttal lévén megtöltve, ki­ben az arany mív helyei mind megvoltazak.é s azzal együtt bizonyos fegyvert és ezüstös bársony nyergeket is talált, mindezeket pedig levitte a „fehér házhoz.“ Beszélte még Gombkötő Mihály, hogy Lo­­rántffy Zsuzsánna egy levelét olvasta volna, melyben valakinek meghagyta, hogy „a kin­cset úgy tétesse el kad, hogy a mely emberrel eltéteti, az többé napfényt ne lásson.“ Megjegyzi a tanú, hogy kész a porkolábnak is szemébe mondani az előadottakat. Végül nagyon csodál­kozik a prófontmi stem­én, a­ki lyányostúl gyé­­mántos, rubintos, zománczos arany ékszereket visel, a melyek meglepett, hasonlítanak a Rá­­kóczy-ház ékszereihez ; mert igaz, ugyan, „hogy vagyon ő felségétől fizetése, de mód nélkül való annak vásárlása és magaviselése, mert úri asszonyokhoz h­asonlítja magát stb. Október 2-án a juratus Ungvárra érke­zett, és Gall Márton táblabirót hallgatta ki.— Ennek rövid, de a fenforgó ügyre nézve igen fontsa vallomását s­zó szerint közöljük : „Hallotta néhai Brassay János, akkori munkácsi czeibarter szájából, hogy méltóságos néhai boldog emlékezetű Báthory Zsófia feje-­­delemasszony Pater Kiss akkori confessariussá­­nak és néhai nemzetes Botth Anna, ő asga öreg asszonya praesentiájokban munkácsi Kő­mives Mihály által Munkács várában az tár­ház és azon kamarka között, az holott néhai Badinyiné asszony említett Botth Anna a kony­ha mindennapi szükségére az vajat szokta volt tartani, bizonyos és notabilis kincsét az vár árka felé kőfalban rakatta volna titkon be. Ezeket pedig kérdésben vevén a latens Bras­say uramtól, hogy bonnét és kitül tanulta vol­na ki? arra felé, hogy ő említett Kőmives Mi­­hálytól vagy titokban értette, a midőn mind az méltóságos fejedelemasszony, mind Pater Kiss uram, mind pedig Badinyiné asszonyom meghalálozzanak; igy ehhez képest maga is öreg és beteges ember lévén, jelentette oly rég­gel, ha quo casu halála történnék, az midőn Isten a méltóságos árvákat szárnyakra birná, akkoron megint Brassay János homagialis ob­­ligatiója alatt ő usgoknak jelentené meg. De minthogy említett Brassay János erőtlen és be­teges ember lévén pariformiter, ő is igaz szol­gai kötelességtől viseltetvén, és ezen ő usgok jövendőbeli hasznára deserviálandó jót titok­ban hagyni holta után is nem akarván, jelen­tette meg a Dominus latensnek. Melyről is to­vábbra való s ő nsgok­hoz tartozó devotióját kéváltván contestálni, minek előtte Munkács várából kibontakoztatak volna ő nsgok, az méltóságos fejedelemnek emlékezetére és ő usgának értésére atta.“ A következő nap r szobránczon Fekete Zsigmondné Lázár Zsuzsánna úrasszony, mint saját szemeivel látott dolgot előadá, hogy mi­kor Báthory Zsófia halála után Pater Kiss oda hagyta Munkácsot, egy nagy fekete ládát vitt magával, melyet 6 legény is nehezen emelt. —■ Visszatérvén pedig Lengyelországból, a páter­nek egy étekfogója hittel erősítette, hogy ab­ban a ládában pénz volt. ^ _ . Október 4-én Kassán báró Hulló Z­.ig­mondot és Olasz Ferenczet, a szepesi kamara A királyi pár Gödöllőn Érdekesnek tartjuk közölni budapesti levelezőnk következő sorait: A gödöllői idillikus királyi kastély már nem sokáig áll pusztán, elhagyatva. A májusi virulással ott is bimbózni és illatozni fog minden, csendes pompában, széppé téve annak a magasztos nőnek a jelenléte által, ki sohasem szűnt meg Magyarország védaágyaia, a magyar nép legjobb barátja s pártfogója lenni. És a király ez a jóságos atyja az or­szágnak, meg fogja látogatni, mint, egyébkor is, idillikus nyári lakhelyén szeretett nejét, és is­mét sütkérezni fognak kölcsönös szerelmükön és a magyar nemzet­nek oly meleg, oly mély és őszinte szeretetén, tiszteletén. És végre el fog némulni a királyi pár ál­lítólagos haragjáról szóló mese. Magyarország­nak nem volt jó barátja az, s e mesét kigon­dolta,­­ nem lehet okosaknak mondani azo­kat, a­kik azt tovább terjesztették. De hogy a mese egyáltalán keletkezhetett és hogy külön­ben komoly emberek képesek voltak azt to­vább fonni és terjeszteni, az csak azt bizo­nyítja, hogy meglehetős általánosan érezték azt a nyomott tudatot, hogy valami hiba lett el­követve, oly valami történt, a­mi kedvtelensé­­get kelthetett az udvarnál. Nos tehát, ha meg­van ez az érzés, ak­kor cselekedjünk is a szerint, és hagyjunk fel oly játékokkal, melyek magukban csak gyer­mekesek, miután pozitív alapot, senki sem szeretne nekik adni, a végtelenségig ismételve pedig és nyilvános találkozási helyekre, éppen az utczára czipelve valóban bosszantóknak kell lenniök, és pedig nem azokra nézve, a­kik az excresszív dolgot önmagában ízetlennek talál­ják, hanem arra nézve is, a­kit a gyermekes rikkantással — mint tévesen histik — meg­tisztelnek, a kinek méltósága és históriai nagy­sága az ily c­éltalan „tréfák“ által csak szen­vedhet. A­ki a magyar szabadság „nagy öreg­emberét“ igazán tiszteli, nem nézheti szégyen és megbotránkozás nélkül, hogy az őt di­csőítő refrain mint lett csőcselék­ közhelylyé, akár holmi tra-ra-ra bum dié. A gondolkozó és érző magyarság másképen gondolkozik és érez. Király és királyné pedig, apa és anya, ismerik a magyar gyermekeiket és nem ítél­nek a nap és a napi juksz mulékony tünetei szerint. Kereskedelmi szerződés Romá­niával. Ebesből jelentik, hogy a Romániával kötendő kereskedelmi szerződés dolgában a na­pokban újra megkezdik a tárgyalásokat. Mint­hogy a leglényegesebb pontokat illetőleg többé véleménykülönbség nincs,­­ és a megegyezés tényleg már megtörtént, a kereskedelmi szer­ződés létrejöttét egészen bizonyosra vehetjük. Papiniu, a román kormány megbízottja tegnap Bécsbe érkezett és megkezdte a tárgyalásokat báró Glanz osztálytanácsossal. Papiniu a román­­ külügyminisztérium vámpolitikai osztályának főnöke. Az új franczia kabinet nyilat­kozata. A képviselőházban felolvasott mi­niszteri nyilatkozat a következőket tartalmaz­za: A kormány nem huny szemet a helyzet nehézségei előtt, de megnyugtatja az országban létező mély nyugalom és az ország kitartó bi­zalma a köztársasághoz. Ez bizonyítéka annak, hogy a legutóbbi hónapok fájdalmas eseményei, daczára bizonyos fáradozásoknak, hogy azokat politikai czélokra kiaknázzák, sem a köztár­saságot erőteljes fejlődésében, sem a hazának hagyományos jóhírnevét a tisztességben és be­csületességben meg nem ingatták. (Tetszés.) A tanulság, melyet azonban a megpró­báltatásokból meríteni kell, az, hogy jólét és vagyon csak munka által szerezhető és az er­kölcsök nemesítése és az élet méltósága által tartható meg. A nemzet lelkiismerete megér­tette ezt a tanúságot és a köztársaság jövője elé bizalommal tekinthetünk Az általános sza­vazati jog napról-napra mindinkább összhang-­ zásba hozza a demokratikus törekvéseket és a köztársasági intézményeket , nincs távol az a nap, a­melyen Francziaország és a köztársa­ság kölcsönösen áthatva egymást és véglege­sen megazonosodva az összhang teljességét még­­ inkább elősegítendik. Ez eredmény leggyorsabb elérésére a leg­­­­biztosabb mód, az, hogy a hierarkia minden lépcsőjén pontosan, jóakarattal és méltányos­sággal munkálkodjanak a polgárok közjólétén. Felhívjuk önöket, nyújtsák az országnak a par­lamentáris élet normális menetének benyo­mását, határozottan csatlakozván a napiren­dhez, mely a törvényhozás munkáját méltóan megkoronázza. (Helyeslés.) Figyelmük termé­szetszerűleg az e napirendben foglalt gazda­sági és szocziális törvényekre fog irányulni, különösen a produktív szövetkezetekről és a mezőgazdasági hitelintézetekről szóló törvény­­javaslatokra. Közvetlenül elintézésre vár az 1893. évi költségvetés, melynek megszavazása a két ka­marának elkerülhetetlen megegyezése útján meg fog történni. Ez egyetértésen teljes erőnkből közre fogunk működni és reméljük, hogy nem lesz szüksége újabb budget provizóriumot igénybe venni és hogy az 1894. évi költségve­tést idején elő fogjuk terjeszthetni. A nyilat­kozat a következő szavakkal végződik : E né­zetekkel és szándékokkal vesszük kezünkbe a kormányhatalmat. Kérjük közreműködésüket és meg vagyunk győződve, hogy önök azt meg fogják adni oly férfiaknak, kik jóakaratukat, teljes odaadásu­kat és egész szívüket a köztársaságnak és Fran­­cziaországnak szentelték. (Tetszés balról.)­­ A miniszteri nyilatkozat felolvasása után a képviselőház Peytral miniszter kérelmére tár­gyalás alá vette és elfogadta a költségvetés utolsó tételét és az egész költségvetést abban a szövegzésében, mellyel a képviselőház első tár­gyalása alól kikerült. Az országházból. Budapest, ápr. 7. A képviselőház mai ülése egy elveszett nap a törvényhozás működésében. Nem kíván­juk az ülés lefolyását hosszasan tárni közön­ségünk elé, mert arra a sok üres felszólalás és közbeszólás nem érdemes, hogy megörökít­­tessék. A dolog lényege az volt, hogy a teg­napi ülés jegyzőkönyvének azt a részét az el­lenzék nem akarta hitelesíteni, a­mely a hon­védelmi miniszternek a temesvári esetre adott válaszára vonatkozott; az volt a fő kifogásuk ugyanis, hogy a szavazásnál Bánffy Dezső báró elnök nem rendelte el az „ellenpróbát.“ Az ellenzékről szóltak Eötvös Károly, Horváth Ádám, Bolgár Ferencz, Helfy Ignácz, Polónyi Géza, Horánszky Nándor, Horváth Gyula és Károlyi Gábor gróf. Zichy Jenő gróf is részben az ellenzék álláspontját foglalta el. A vihar lecsillapítására We­k­er­­­e Sándor mi­niszterelnök előadta a kézzel fogható, legtár­­gyilagosabb argumentumokat és segítettek neki P­u­l­s­z­k­y Ágost, P­e­r­c­z­e­l Dezső, D­á­n­i­e­l Ernő, és Rohonczy Gedeon. Az ellenzék azonban oly ingerült volt, hogy Rohonczyt nem is akarták végig hallgatni. Parlamentünk ki­váló dicsőségére fog szolgálni az is, hogy több órai üres vita után Károlyi Gábor gróf, a

Next