Magyar Rendőr, 1985. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-08 / 23. szám
A hatalmas kocsi leoltott lámpákkal állt eddig. Kocsis Imre nem látott semmit, csak érezte, hogy mellette jobbról is, balról is ülnek. Aztán a csuklóján bilincs kattant. — Rendőrség — villant eszébe, és kissé elcsodálkozott azon, hogy ilyen gyorsan elkapták. A motor halk duruzsolással kezdett járni, és az autó nagyokat döccenve a gödrös terepen, megindult. 4. A GYILKOST ELRABOLJÁK Kísérői némán ültek. Kocsis megpróbálta kihúzni a kezét a bilincsből, de az még jobban összeszorult, s végül úgy meghúzódott, felszisszent a fájdalomtól. — Látod, te marha! Mit próbálkozol! — förmedt rá magyarul egy durva hang, s így folytatta: — Ha még egyszer meghúzod, nem igazítom meg. Viselkedj rendesen. A másik oldalról revolvert nyomtak a bordái közé, míg a durva hangú kulcsával kinyitotta a szerkezetet, és meglazítva, ismét csuklóba kattantotta. Csönd lett ismét. A kocsi sebesen száguldott keresztül a városon, és Kocsis legnagyobb meglepetésére nem állt meg sehol. — Hová visznek? — ötlött fel benne a kérdés, mert azt már látta, hogy nem a rendőrség jól ismert épületéhez tartanak. — Kik lehetnek ezek? Rendőrök? Akkor miért viszik túl a városon? Észrevette, hogy a sofőrülés oldalán, kívül, kék fényű lámpa ég, a rendőrautók jele. Tehát mégis hekusok. De hová mennek? Kocsis nem sokáig bírta a szótlanságot, a bizonytalanságot. — Mit akarnak velem? Véletlen baleset volt! — mentegetőzött. — Pofa be! — szólít rá gorombán a durva hangú, és annyi fenyegetőzés érződött a szavadból, hogy a fenegyerek jónak látta befogni a száját. A hatalmas autó pedig órákon át nyelte a kilométereket. Kocsis agyában száz gondolat és ezernyi menekülési terv kergette egymást, de tehetetlen volt. Végül is megadta magát sorsának, s elnyomta a kimerültség meg a kerekek monoton hangja. Elszunnyadt. A fényűzően berendezett irodában ketten tartózkodtak. A helyiség bálteremnek is beillett volna, mégsem volt túl üres. Az óriási íróasztal mögött üvegből készült a fal. A reggeli napsugár beragyogta a legtávolabbi sarkot is, ahol kényelmes, modern csőfotelekbe süllyedve két férfi beszélgetett. Az egyik mintegy ötvenéves lehetett, középtermetű, keménykötésűnek látszó, egyenes tartású, a másik néhány évvel fiatalabb, magas, széles vállas, akinek mellén hófehér ing feszült. — Whisky? Gin? — kérdezte az idősebb, aki a házigazda lehetett ebben az irodában. — No! — felelte rá mosolyogva a kérdezett. — Nem iszom. Coca-colát kérek. — Nahát, Jimmy! Látszik, hogy néhány éven át nem dolgoztunk együtt. Nem tudtam, hogy az Államok legnagyobb szeszfogyasztója zárdaéletre szánta magát. — Szó sincs róla — villogtatta fehér fogait a Jimmynek nevezett. — De bizonyosan hallottál a lodzi eseményről? — Hallottam — bólintott rá elkomolyodva a másik. — Az egyik embered lebukott, és nyakadra vitte a lengyeleket, ugye? — Igen. Részeg volt a fickó. És én alig tudtam megmenteni a bőrömet. Onnan van ez az emlékem is. — Kigombolta arany inggombját, felhúzta izmos karján az ing ujját, és partnere elé tárt egy sebhelyet. — Két lövés egy sorozatból. Azóta gyűlölöm az italt. Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, majd belépett rajta egy férfi. A belépő az asztalhoz sietett, katonás feszességgel megállt az idősebb előtt, és jelentette: — Colonel! Elhoztuk! Az ezredes szemében érdeklődés csillant. — Simán ment minden? — kérdezte. — Igen! Az utasítás szerint jártunk el. A pasas meg van győződve arról, hogy az Interpol őrizetében van. — Akkor nem is volt vele bajotok? — Különösebb nem. Eleinte megpróbálta ugyan a bilincsből kihúzni a kezét, de hát ismeri, ezredes úr, a mi automata szerkezetünket! — Hamar letett róla, mi? — nevetett fel az ezredes. — Hamar! — mosolyogta el magát cinkosan a másik is. — Nem is volt vele több gondunk. Úgy látszik jó idegei vannak, mert útközben elaludt. — Miről van szó? — kapcsolódott be a kérdésével Jimmy is a beszélgetésbe. Az ezredes a barátjához fordult. Mintha elfelejtette volna az iménti tréfás hangot, nagyon komolyan beszélt. — Nézd, Jimmy, odaát egyre nehezebb lesz a munka. Új taktikára és új emberekre van szükségünk. Olyan emberekre, akik nemcsak elszántak, hanem értelmesek és ügyesek is. De meg is fordíthatnám: olyanokra, akik nemcsak értelmesek, hanem mindenre készek. A magyar elhárítás nagyon erős. Annak az időnek vége, amikor turcatjával küldözgettük haza a fickókat, mondván, ha tizenegy lebukik, majd a tizenkettedik hoz valamit. Elgondolkozva abbahagyta a beszédet. Rövid szünet után folytatta. — Nem könnyű megfelelő anyagra bukkanni ezek között a disszidensek között. Csupa jelentéktelen fickó szökik át hozzánk. Nekiláttunk hát a leggondosabb válogatásnak. Komoly apparátust hoztunk létre, csak azért, hogy megfigyeljék az érkezőket, kikeressék azokat, akik alkalmasak lehetnek arra, hogy komolyan foglalkozzunk velük. Így jutottunk el néhányhoz, akik kiállták a vizsgálódásunkat, mondhatnám úgy is, fennmaradtak a szűrőnkön. Ezek közül az egyik az a fickó, akit Szentkürthyék most behoztak. — Szóval önt Szentkürthynek hívják? — fordult Jimmy érdeklődő arccal a magyar felé. — Ó, ti még nem ismeritek egymást, Jim Parkins őrnagy, a magyar szekció új főnöke — mutatta be a két férfit egymásnak az ezredes. — Ez pedig Mr. Szentkürthy, egyik legkiválóbb emberünk. — How do you do! — nyújtott kezet az őrnagy. — Remélem, sokáig együtt dolgozunk. — Egyszóval kiszemeltük magunknak ezt a Kocsist, akit Szentkürthyék most behoztak — folytatta az ezredes. — Elsősorban testi adottságaival hívta fel magára embereink figyelmét. Alig érkezett meg Bécsbe, máris a magyar halbstarkok vezére lett. Kitűnő verekedő. Már az első napokban feltűnt a mieinknek, hogy a legnagyobb verekedésekből is úgyszólván sértetlenül, jelentéktelen karcolásokkal került ki. Ez arra vallott, hogy esze van, a legnehezebb helyzetben is tudja, mit kell tennie. Kezdtük szisztematikusan figyelni. Egyidejűleg, de hiszen ismered a módszert, információkat szereztünk be magyarországi körülményei, múltja felől. Mondhatom, minden nagyszerűen alakult. A fickó nagypolgári család gyermeke, kitűnő iskolázásban részesült. A kommunisták alatt elszegényedtek. Az egyetemre nem kerülhetett be. Sofőr lett. Társasága azokból került ki, akik odaát a mi teenagereinket majmolják. Hogy is hívják őket a magyarok? — fordult oda Szentkürthyhez. — Huligánok. — Szóval huligán lett. Aztán az események után megszökött és menedékjogot kért. Bécsben ott folytatta, ahol Budapesten abbahagyta. Nagy erejű, mozgékony, ügyes, értelmes és gátlástalan. Szóval kitűnő nyersanyag. Utasítást adtam, hogy minden lépését kísérjék figyelemmel,kellő időben szervezzék be. Ma este azután Szentkürthy, akire az ügyet rábíztam, rádión jelentette, hogy ez a Kocsis furcsán viselkedik. Valami nőügyről volt szó, meg egy vetélytársról. A fickó magatartása arra vallott, hogy gyilkosságra készül a vetélytársa ellen. Úgy döntöttem, hogy ne avatkozzanak be, hanem vegyék filmre, bármit tesz is. Az őrnagykeze a fotel támlájáranehezedett, ujjai valósággal benyomódtak a textíliába. Arcán feszült figyelem látszott. — Tudod, mit csinált? A vonat alá lökte azt a másikat. A mieink elkapták, amikor menekülni próbált, és elhozták. — És elaludt az autóban? Tényleg jó idegei vannak. Ez kell nekünk — helyeselt Jimmy. — No, most már folytasd tovább — fordult Szentkürthyhez az ezredes, mire ez ismét feszesebbre húzta magát, és folytatta: — Utasítása szerint egy emberemet a helyszínen hagytam, hogy tüntesse el a nyomokat, mire a rendőrség odaérkezik. Sajnos, valami nő vetődött arra, aki látta a történteket. Az ezredes homlokán tucatnyi kis ránc képződött. Arca egyszeriben gondterheltté vált. Szentkürthy azonban számított erre, és még mielőtt főnöke szólhatott volna, sietve tette hozzá: — A tettest aligha ismerhette fel. Különben is, más tanú nincs, a nyomokatpedig eltüntetjük. — A felvételek? — kérdezte a parancsnok, még mindig gondterhelten. — Az egészről, rádióparancsa szerint, filmet készítettünk. A tekercs már a laboratóriumban van. — Eredj, kérlek, és nézz személyesen utána. Amint kész, azonnal hozd ide! A magyar feszesen kihúzta magát, majd sarkon fordult, és kisietett a szobából. — Goddam! — szitkozódott halkan a colonel. Jimmynek azonban más véleménye volt. — Nem tesz semmit! — szólt oda barátjának. — Kicsit elváltoztatjuk a fiúképét, amúgy is más igazolványokat kap. Még jobb is, ha így alakult. Egy okkal több, hogy haláláig ragaszkodjon hozzánk. — Igazad van! — derült fel a másik. — Igyunk! Töltött a poharakba, majd eszébe jutott, hogy az őrnagy nem issza a whiskyt. Töltött hát neki egy pohárra való coca-colát, ő maga pedig gyors egymásutánban felhajtotta a két pohár italt. Az ajtón isméthalk kopogtatás hallatszott, és máris visszatért Szentkürthy, kezében egy parányi tubust szorongatva. Diadalmas ábrázata elárulta, hogy jó híreket hoz. — Itt a tekercs! Kitűnően sikerült — lelkendezett, s az ezredes néma intésére máris nekikezdett, hogy befűzze a polcról leemelt kis vetítőgépbe. — Kész! — jelentette. Az ezredes ekkor megnyomott egy gombot. A falon levő függöny halkan félregördült, és helyet adott a vetítővászonnak. Szentkürthy lekattintotta a villanykapcsolót, s a sötétbe borult szobában, a fehér vásznon megelevenedett az éjszaka története. A szolgálat emberei kitűnő munkát végeztek. Speciális felvevőjükkel végigkísérték a gyilkosság minden fázisát, s a merénylet részletei tisztán bontakoztak ki a figyelő tisztek előtt. — Állj! Vissza! — parancsolta az ezredes, és szinte kockánként nézte át újra a Holló Erzsike feltűnéséről szóló felvételeket. — Mit szólsz hozzá? — kérdezte barátjától. Az őrnagy kész volt már a válasszal. — Nem ismerhette fel! Nincs különösebb jelentősége! — Én is úgy látom! — nyugodott meg az ezredes is, és dicsérően hozzátette: — Brávó, Szentkürthy! Jól dolgoztatok! A fickó egészen a kezünkben van! Le kell vetíteni neki ezt a filmet, Jimmy! — fordult az őrnagyhoz. — Te már ismered az ügyet. Nekünk most ilyen emberek kellenek. Ezeknek nincs mit veszteniük, ügyesek, bátrak, mindenre elszántak. Rád bízom a fickót! — Parancsára, ezredes! — fordította katonásra a szót a másik. Felállt, ő is kihúzta magát, és Szentkürthyvel együtt távozott a szobából. Kocsis Imre ezalatt fel s alá rohangászott egy szűk cellában. Megpróbált leülni a priccsre, amely a sivár szobácska egyetlen berendezési tárgya volt, de nem volt türelme sokáig ottmaradni. Néhányszor végigmérte a pár métert, ami az egyik faltól a másikig sétatérül jutott, aztán felugrott a deszkatákolmányra. Hiába! A parányi ablak, amely egészen a mennyezet alatt húzódott meg, túl magasan volt ahhoz, hogy bármiképpen is elérhesse. Leugrott tehát megint a cella szürke betonpadlójára, és folytatta rohanását: három méter oda, három vissza. Agya eközben lázas gyorsasággal váltotta a kérdéseket, gondolatokat s a legkalandosabb szabadulási terveket. Nem is sejtette, hogy a falba épített televíziós felvevő minden mozdulatát továbbítja egy másik szobába, ahol két férfi kényelmes karosszékben ülve figyeli a készülék ernyőjén. — Hol lehetek? — töprengett Kocsis. — Az autó rendőrségi volt, az biztos. Bécsből azonban feltétlenül kihoztak, de hová? És miért? Látod, te marha! Hát kellett neked elaludni? Most azt sem tudod, hogy húsz kilométert hoztak-e vagy kétszázat! A tépelődő ember nem is sejtette, hogy ez utóbbi gondolatával mennyire közel jár az igazsághoz. Valóban átaludta az időt, és így nem mérhette fel, hogy néhány száz kilométert autóztak, sőt, átkeltek egy országhatáron is. Igaz, az akkor már diplomáciai rendszámúvá változott luxuskocsit mind az osztrák, mind a német határőrök a legnagyobb előzékenységgel engedték tovább, s most egy München melletti kastélyban folytatódott a fantasztikus kaland. A zárkában egyre idegesebben rohant fel S’ alá a bezárt ember. Már egészen beleszédült a gondolatok hullámzásába. Százszor is megnézte a falakat, ablakokat, az ajtót és a rajta levő zárat. Eltervezte, hogy ha belép valaki, akkor leüti, levetkőzteti, és ruháját magára öltve megszökik vagy addig harcol — ha fegyverhez jut —, ameddig tölténynyel bírja. Neki már minden mindegy. «** A televíziónál a két férfi nyugodtan cigarettázva nézte Kocsis vívódását. Türelmesen megvárták, amíg a test mozgása lassult, s az arc fáradtságot árult el. Ekkor az őrnagy erélyes mozdulattal elnyomta cigarettáját, és odafordította fejét Szentkürthy felé. — Kezdhetjük! — parancsolta röviden, ésa másik máris szolgálatkészen ugrott továbbítani az utasítást. Kocsis magába roskadva ült a piices szélén. Időérzékét teljesen elveszítette, s úgy hitte, egy örökkévalóságot töltött már a rideg falak között. Legalább szólnának hozzá! Kihallgatnák! Vernék meg! De semmi. Meddig fog ez tartani? Mi lesz a vége? — töprengett, és magában már elképzelte, hogy a kötelet a nyakára hurkolja a hóhér. Hosszú idő telt el, amikor váratlanul megcsikordult az ajtó zárja. Kocsis azonban már el is felejtette, hogy nemrégen még szökési tervei voltak. Letargikusan meredt a belépőre, aki intett neki: — Jöjjön! A folyosón ismeretlen egyenruhás katonákat látott állni, sietni, bámészkodni azonban nem volt ideje. Vezetője bekopogtatott egy ajtón, amely megnyílt, s neki be kellett lépnie. A félhomály után belekáprázott a szeme a mindent elárasztó fénybe. Modern bútorokkal berendezett irodát látott maga előtt. A hatalmas íróasztal mögött megtermett, széles vállú férfi ült, és egy fiatalabb az íróasztal mellett foglalt helyet. — Állj ide! — szóltak rá keményen, de nem durván. Engedelmeskedett. — Szóval te vagy a gyilkos? — szegezte neki a kérdést az íróasztal mögötti, és Kocsis még ebben a helyzetben is elcsodálkozott, hogy ez a rendőr magyarul szól. Ha idegen kiejtéssel is, de magyarul kérdezett. Most szabályszerű kihallgatás következett. Csak úgy záporoztak a kérdések s a keresztkérdések. Az íróasztalon, feltűnően, hogy Kocsis is lássa, magnetofon rögzítette mindazt, ami ezalatt a fél óra alatt elhangzott. A tettesnek már ereje sem volt a tagadáshoz. Bevallott mindent, hisz tudta, úgyis hiába. Ezek ott voltak, látták, bizonyítékaik vannak. Pedig a legmegdöbbentőbb meglepetés még csak ezután érte a magyart: levetítették előtte a gyilkosság dokumentumfilmjét. Közben — ezt ő nem tudta — élesen figyelték arcának minden vonását. Nem volt mit nézni rajta. Az az arc meg sem rezdült, amikor Szőke Géza teste bebukott a robogó kerekek közé. — Elszánt gazfickó! — állapítota meg elégedetten Jimmy. — Ez kell nekünk! — de azért végig forgatta a tekercset, hogy áldozata minél jobban megpuhuljon. Azt akarta, hogy könnyen formálható viasszá váljon a keze között. Amikor véget ért a vetítés, és felgyulladtak a lámpák, akkor szólalt csak meg Kocsis újra. — Mit akarnak még tőlem? — kérdezte rekedten. A válasz oly meglepő volt, hogy majdnem hanyatt esett tőle az íróasztal mögött ülő férfi, és rideg, barátságtalan tekintete nyájasra változott. — Látom, nagyon meglepődött. Elárulom, jobb helyen van, amint eddig gondolta. Persze, csak akkor, ha okos lesz! Ön e pillanatban nem a rendőrségen van, hanem egy nyugati nagyhatalom védelmét élvezi. Mint láthatta, a véletlen folytán tökéletes bizonyítékokat szereztünk maga ellen. A társadalom iránti kötelességünk az lenne, hogy ezeket, magával együtt, átengedjük az igazságszolgáltatásnak. Önre akkor akasztófa várna. Ha mi eltekintünk ettől, mert ez a szándékunk, csak azért tesszük, mert a társadalomnak ezáltal más téren nagyobb hasznot tudunk biztosítani. Kis hatásszünet következett, azután folytatta: — Nézze, Mr. Kocsis! Maga gyilkolt, és ezzel rászolgált, hogy kötelet kapjon. Mi élete megmentésének olyan módját ajánljuk fel, amely saját kezébe helyezi sorsát, s egyben le is vezekelheti, amit a közerkölcs ellen vétett. Kocsis előtt forgott a szoba. Az egészből csak azt értette, hogy nem a rendőrségen van, ezek itt nem akarják a bíróságnak átadni, hanem valamiféle menekülési lehetőséget ajánlanak. — Mi lenne az a mód? — kérdezte izgalomtól rekedt hangon. (Folytatjuk.) Br-ES ÜGYNÖK