Magyar Sajtó, 1973 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1973-05-01 / 5-6. szám
„Tilalomfok" vagy alaposság? Állandóan visszatérő kérdés a szakmában: moit „lehet” és mit nem célszerű megírni? Sokszor csak magunknak tesszük fel a kérdést, az egyesek szerint túlságosan kifejlődött önkontroll szabályai szerint, de műhelybeszélgetéseken is szóba kerül, általában fiatal pályatársak kérdezik, s előfordul, hogy felhevülten tiltakoznak az idősebbek óvatosságra intő szavai hallatán. Ilyenkor valamiféle tilalomfákat emlegetnek, amelyek bénítóan hatnak nemcsak az alkotó szenvedélyre, hanem a használni akarás tettvágyára is, bizonyos értelemben illuzórikussá téve az újságírás eredendően közéleti hivatás jellegét. Kétségtelen, hogy a „tilalomfák” léteznek. Mindenekelőtt a dolgozó nép sajtója nem biztosít nyilvánosságot semmiféle nép- és rendszerellenes szövegnek; jó, hogy ezt ma már nem szükséges különösebben hangsúlyozni, a hazai újságíró társadalom szocialista homogenitása napjaink realitásai közé tartozik. De ha ezt adottnak vesszük, akkor meg miféle tilalomfák kerülnek még szóba? Azok a belső tilalomfák főként, amelyek visszatartanak bennünket attól, hogy véleményünket, álláspontunkat kifejtsük, kiálljunk az objektív igazság mellett kényesnek mondott kérdésben akkor is, ha ez bizonyos kockázattal jár a kézirat sorsát, vagy annak megjelenése után az illetékesek reagálását illetően. Továbbá az olyasfajta elutasító jelzések, amelyekkel szembetaláljuk magunkat, amikor témánkat úgy szeretnénk feldolgozni, hogy a szűkebb és szélesebb érdekek egyeztetését elősegítő munkánkban az olvasó ne a mindenáron való kompromisszumot lássa, hanem a lehetséges alternatívák egyikét. Tapasztalatom szerint azonban a tilalomjelzés fényereje egyenes arányban növekszik a bonckés alá vett jelenség ismeretanyagában mutatkozó bizonytalansági tényezők méreteivel. És minél többet tudunk arról, amiről írni akarunk, annál biztosabban formálhatunk és fogalmazhatunk véleményt róla. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a témában szerzett előzetes tájékozottság, a jó információ és jó informátor valamint azoknak az összefüggéseknek naprakész ismerete, amelyekhez a tárgyalt jelenség kapcsolódik. Mindezt pedig csak akkor tudjuk megszerezni, ha szemléletünk alapja az ismeretek bővítésének kiapadhatatlan igénye, egy olyanfajta készenléti állapot, amelyben az ember nem tud nem odafigyelni arra, ami működési területén lényeges, vagy az lehet. Egy bizonyos területen kompetensnek kell lennünk — hangsúlyozzák okkal a szerkesztőségek vezetői, sőt kompetencia listák készülnek, amelyek a tartós kapcsolatteremtés fontos eszközei. Azt a célt szolgálják, hogy az adott gazdasági, politikai, kulturális és egyéb részterületen valóban partnerei legyünk annak, akit interjú, riport vagy publicisztikai ügyben felkeresünk. Nem könnyű ezt elérni. Idősebb kollégáink a megmondhatói, hány évtized szorgos munkájába került, amíg valaki egy bizonyos területet annyira megismert, hogy ma a miniszter is odafigyel arra, amit kérdez, s amit megírni szándékozik. Informáltnak lenni ma többet, jóval összetettebb tennivalót jelent, mint bármikor régebben. Nemcsak azt fontos tudnunk, „honnan fúj a szél”, legalább ennyire szükséges a helyzetmegítélések sokféleségében megtalálni a helyes utat, azzal a készséggel, amely a saját vélemény, álláspont kialakításának feltétele. Az elegáns rögtönzések kora a mi szakmánkban is lejárt, ez természetes. Az „elnagyolt”, tértől és időtől független, véleménynek feltüntetett hangzatos kinyilatkozások nem érik el a kívánt célt, kézlegyintéssel térnek napirendre fölöttük, éppen azok, akiknek segíteni akarnánk.