Magyar Sajtó, 1985 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1985-02-01 / 2. szám

a mi környékünkről a Szabadság-híd ideiglenes helyreállításáig csak nagy kerülővel tudtunk közlekedni. A kapcsolatok felvétele azonban gyorsan fejlődött, gyermekkori barátom. Székely László a Magyar Nemzet kiadóhivatalának igazgatója - ők a Pasaréten már karácsony előtt fel­szabadultak­­, mondta el, hogy a Glóbusz Nyomdát egy óriás légiakna szinte teljesen elpusztí­totta, ott a lapot megindítani nem lehet, de ő vállalta közben a Nemzeti Parasztpárt lapjának, a Szabad Szónak a megjelentetését. Egy pesti szállás után néztem, mert azért naponta oda-vissza közlekedni Buda és Pest között még fárasztó és nem egyszer bonyolult vállalkozás volt. A március nagy része a szervezkedéssel telt el. A Parasztpárt a Nagymező utcában az Általá­nos Nyomdát foglalta le. A nyomdászok már helyükön voltak, javítgatták, tisztították a gépeket és igyekeztek rendet teremteni az épületben. Azért is jó választás volt az Általános Nyomda, mert könnyen meg lehetett közelíteni a Parasztpárt központját az Upor-házat az Andrássy úton, szemben az Operával. A szerkesztőségben a fűtést még nem sikerült megjavítani, így nagykabátban inkább föl-alá sétáltunk, semmint üldögéltünk. Egy redőnyös amerikai íróasztalnál Boldizsár Iván ült, mint szerkesztő, ő csinálta a lapot. Darvas József, a főszerkesztő is több órát töltött a Nagymező utcában, de idejének nagyobb részét a pártpolitikai munka vette igénybe. Hetente így is leg­alább egy cikket írt, akárcsak Veres Péter, Illyés Gyula vagy Kovács Imre. A népi írók országosan ismert kiválóságai is a lap szőkébb munkatársi gárdájához tartoztak. Erdei Ferenc, mint a koalí­ciós kormány belügyminisztere, természetesen rengeteg munkával küszködött, de időről időre még ő is küldött cikket. Bár a belpolitikai rovat munkatársai közé tartoztam, de a háború még tartott, így foglalkoznom kellett a hadicselekmények összefoglalásával is. A lap fő feladata ebben a kezdeti szakaszban kettős természetű volt: egyfelől elő kellett készíteni a földreformot, másfelől a Szabad Szó valóban „kollektív szervező és agitátor" szerepet töltött be, gyakorlatilag a lap szervezte vidéken a Parasztpártot. A tiszántúli területeken ez könnyebben ment, a nincstelen parasztok és volt béresek hamar felismerték, hogy a Parasztpárt inkább tekinthető a sajátjuknak, mint a Kis­gazdapárt. A napilapszerkesztés még elemi nehézségekbe ütközött. A kőnyomatost a Magyar Távirati Irodától gyalogküldönc hozta el napjában többször, a betördelt oldalak levonatát pedig egy munkatársnak kellett elvinni a Múzeum utcába, ahol Gruber százados, a szovjet cenzúra vezetője működött. Csak az ő imprimatúrája után lehetett a nyomást megkezdeni. A terjesztés sem ment simán, a vonatok rendszertelenül jártak, ha jártak, teherautók szállították a lapokat, ha éppen le nem robbantak. A lapzárta korai időpontja gyors és intenzív munkát követelt, hiszen este még érvényben volt a kijárási tilalom. A sajtópaletta gyorsan színesedett, akárcsak a fegyverzaj elcsitulása után a virágos mezők. A Szabadság volt az első, azt követte a Szabad Nép, majd a Népszava és a Kis Újság. Áprilisban új lap jelent meg az utcákon, a Kossuth Népe, a Honvédelmi Minisztérium félhivatalos orgá­numa, Felkai Ferenc felelős szerkesztésével. Május 1-én pedig a Magyar Nemzet, nem a régi helyén és a régi nyomdában, hanem a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Hungária Nyomdában. Balogh István (a Balogh páter) segítségével Hegedűs Gyula lett a felelős szerkesztő, aki a koalíciós kormánypolitika népszerűsítésének korántsem egyszerű feladatát vállalta magára. Én a Szabad Szótól e két utóbbi laphoz szerződtem át, a Kossuth Népéhez, mint a Honvédelmi Minisztérium sajtóelőadója, a Magyar Nemzethez pedig a hagyományok miatt. Akkoriban az újságírók számottevő befolyással rendelkeztek, mivel a szakmai igazolást csak azok kaphatták meg, akiknek antifasiszta múltjához és ellenállási tevékenységéhez semmi kétség sem fért. A koalíciós torzsalkodások egyenes következménye volt, hogy nemcsak a pártok, hanem az egyes minisztériumok is igyekeztek az ismertebb újságírókból kialakítani a maguk sajtóbázisát. Hiszen a napi politikai és személyi vitákban a gyorsan romló pengőnél sokkal többet ért egy szellemes és az ellenfél elevenébe vágó újságcikk. Nem panaszkodhattunk az információ szűkösségére, mert a koalíciós partnerek szinte kéjes gyönyörrel szellőztették egymás szennyesét s elegendő volt a parlament piros szőnyegén sétálgatni ahhoz, hogy az ember a pletykák, híresztelések, intrikák és készülő jelentősebb döntések beavatottjaként bőséges és célirányos anyaggal lássa el szerkesztőségét. Ha negyven év után fellapozom az akkori újság­jainkat, még mindig megcsap a frisseség, a napilapszerűség, a harcos vitalitás „édes illata".

Next