Magyar Sakkvilág, 1940 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1940-04-01 / 4. szám
jen, rábízza ellenfelére: veszítsen úgy, ahogy tud. ő csak tovább játszik, így tett Réthy ellen. Ha rosszul áll, többé már nem az abszolút legjobb lépéseket keresi, ami lassan bár, de biztosan és következetesen veszít, hanem a viszonylagosan legjobbat, amit legkevésbé vár az ellenfél, ami nem dörög, de villámlik, így játszott ellenem. Az ilyen mentést sokan szerencsének mondják. Pedig ez a töretlen energia és találékonyság megérdemelt jutalma. Mindenesetre jó lenne még találkozni vele a magyar sakkozás Filippijén. E sorok írója két egyenlő állást — Balla és Réthy ellen —nyert, két jobb állást, — Szabó és Vidmar ellen —■ remisre rontott. Hiányzik nála az a biztosság, amit a hétköznapian fejlődő sakkozónak csak a nagymesterekkel és kiváló nemzetközi mesterekkel való találkozás adhat meg. Tanulság: a nagyobb külföldi versenyeken való részvétel jogát nem szabad monopóliummá tenni. Szabó gyenge eredménye sokak szerint érthetetlen. Mi nem elégedhetünk meg ilyen illogikus magyarázattal. Más versenyen is többször került teljesen vesztett állásba. Csak Kleinberger és Sterk elleni játszmájára hivatkozom a közelmúltból. Ennyire rossz állásba most nem is tudott kerülni. Igaz, hogy itt ennyi is elég volt a vesztéshez. Ott viszont nyert. A mostani verseny neki nem „feküdt“. Szüksége van olyan partnerekre is, akik ellen a felületesség nem hátrány, hanem érdem, mert könnyebb a nyerési lehetőség. Hivatali lekötöttsége volt, de melyikünknek nem volt? Mindezt meg kell írnom, mert a múltban igen sokszor mértek kétféle mértékkel. Gondoljunk a stockholmi olimpiát megelőző nemzeti mesterversenyre. Milyen ítélkezési „jogalap“ lett egyszerre egyetlen rossz — legyen bár még oly érthető és indokolható is — versenyeredmény. Ami volt, az elmúlt. De a jövőben legyünk legalább következetesek. Vagy egy eredmény dönt, vagy összesített eredménysorozat. De mindenkinél! Csak annak írom, akit illet. E kérdésben kész vagyok vitára. Balla jól játszott. Játszmái — mint mindig — bővelkedtek szellemes fordulatokban. Viszont nem elég pontos. Elgondolásokra épít s a gépezet néha egyetlen parányi csavarszeg híjján megy tönkre. Eredménye is, de főleg játszmáinak színvonala igazolta meghívását. Réthy három óráig bírta az iramot, jól játszott. Ekkor szinte matematikai pontossággal bekövetkezett a kihagyás. Valamikor taktikai készsége volt legnagyobb, most éppen ez tűnt tova. Optimizmusa már legfeljebb csak vesztett állások végletekig való játszásában nyilatkozott meg. Ilyenkor már késő. Erről le kell szoknia. Végső következtetés: értsék meg a mesterek, hogy gyakorló versenyekre szükség van. Ez nem áldozat részünkről, hanem az egyetlen fejlődési lehetőség. Áldozatot csak a szövetség hoz — még akkor is, ha az ilyen verseny csak költségmegtérítéses — ha a gyakorlást lehetővé teszi. A magyar sakkozás Capitóliumán halljuk meg végre a ludak gágogását. * Barcza Gedeon