Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)
PARISIANIS MUS. (Idegenek és francziák Parisban.) Irta Justh Zsigmond. Egy tavaszi délután egyik művészbarátomnál voltam Párisban, ki a franczia főváros legzajosabb s a mellett legelragadóbb pontján lakott. A nagy műterem ablakaiból messze messze ellátott az ember. Az avenue virágos hajlongó gályái meg-megkopogtatták az atelier üvegtábláit. Idáig hallatszott az oly művészies, az egész világon páratlanul álló élet lüktetése. «Mily gyönyörű mégis ez a Páris», szólalt meg végre önkénytelenül az én piktorom, lassan odamenve a széles atelier-ablakhoz. Majd ismét leült mellém, s én is, s ő is elhallgattunk. Mind a kettőnket megszállta az a művészi hangulat, amelyet sehol sem érezni annyira, oly intenzív erővel, mint bizonyos pillanatokban Párisban. Csak hallgattunk tovább___ egyszerre egy idegen úr lépett be az ajtón. Simán lefésült haj, méla bágyadt kifejezésű savószínű szemek, édes fanyar mosoly a beretvált keskeny ajkak felett. «Nevem X. és tanár vagyok az yr i egyetemen» — mondta, mélyen meghajtva magát a festő előtt. Barátom udvariasan leültette, bár azt (Utánnyomás tilos.) hiszem, e perezben oda kívánta, ahol a bors terem. «Régen van már Párisban a tanár úr» kérdte, hogy valamit kérdjen. És a «tanár úr» leült mellé s válaszolt. Kimért hangon, nagy súlyt tulajdonítva szavainak (ehhez valószínűleg a kathedrán szokott) beszélt, éreztetve mivelünk, hogy mennyire lenézi ő ezt a várost, milyen semmisnek, milyen «factice»-nek találja, hogy milyen kicsinynek tűnik fel, az őnéletpontjából, ez az «óriási szappanbuborék». A legkisebb skandináviai egyetemen volt a filozófia tanára, mert ezt is elmondta, meg azt is, hogy mennyire megbánta azt, hogy ide jött. Milyen üres, milyen kicsinyes itt neki minden, ő neki, ki mindig Athénről álmodott, ahol azonban nem volt még s ahová (itt egy nagy sóhajt csak nehezen bírt elnyomni) tán soha sem is fog jutni... Mi udvariasan hallgattuk azt, amit beszélt, tán még mosolyogva is hozzá (vagy íát ), megbotránkozásunk aztán csak akkor tört ki, midőn az édesen fanyar kis norvég professor mögött bezáródott az ajtó. Ugyanazon nap estéjén egy rend