Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)

86 JUSTH ZSIGMOND. — Talán ma mondtam utoljára. És most elkomorodott, halványabb lett, aztán hirtelen mélyen ásítva hátat for­dított a dsidásnak, odament az orvos­hoz s vállára tette kezét: «Édes bará­tom, elbocsájtom magukat, fáradt va­gyok ... de nagyon i­s hangja tom­pán, szívtelenül hangzott el. — Ezt értem, kegyelmes grófné, a Pál gróf betegsége . . . persze. . . — Igen, igen, az... aztán ön is eluta­zik még ma. Ugy­e? Hánykor indul a vonat ? Tizenegykor ? A báró tán lesz oly szíves és elviszi kocsin ? A «báró» kelletlenül nézett hol reá, hol az orvosra, majd, miután mást úgy sem tehetett (nem lévén az éjszakára tartóztatva), felajánlotta a tanárnak ko­csiját. — Tehát holnap... ugy­e grófné megengedi, hogy kijöjjek ? — Hogyne . . . hogyne, csak jöj­jön— felelt Ilona szórakozottan nézve maga elé. IV. Egy óra múlva Ilona boudok­jának egyik sarkában ült, a komornát már elküldötte, egyedül maradt. Pár perczig mereven maga elé nézett, majd felkelt s lassú ingadozó léptekkel átment a szomszédban levő gyermekszobába. A fehér függönyös világos szobát az éjjeli lámpa zöldes halvány színnel árasztotta el. Zöldes fénynyel hintette be a kis­fiú kipirult lázas arczát is, ki nyugtala­nul hánykolódott ágyában néha-néha értelmetlen szavakat rebegve. Az anya sokáig nézett reá, majd visszafordult .

Next