Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
86 JUSTH ZSIGMOND. — Talán ma mondtam utoljára. És most elkomorodott, halványabb lett, aztán hirtelen mélyen ásítva hátat fordított a dsidásnak, odament az orvoshoz s vállára tette kezét: «Édes barátom, elbocsájtom magukat, fáradt vagyok ... de nagyon is hangja tompán, szívtelenül hangzott el. — Ezt értem, kegyelmes grófné, a Pál gróf betegsége . . . persze. . . — Igen, igen, az... aztán ön is elutazik még ma. Ugye? Hánykor indul a vonat ? Tizenegykor ? A báró tán lesz oly szíves és elviszi kocsin ? A «báró» kelletlenül nézett hol reá, hol az orvosra, majd, miután mást úgy sem tehetett (nem lévén az éjszakára tartóztatva), felajánlotta a tanárnak kocsiját. — Tehát holnap... ugye grófné megengedi, hogy kijöjjek ? — Hogyne . . . hogyne, csak jöjjön— felelt Ilona szórakozottan nézve maga elé. IV. Egy óra múlva Ilona boudokjának egyik sarkában ült, a komornát már elküldötte, egyedül maradt. Pár perczig mereven maga elé nézett, majd felkelt s lassú ingadozó léptekkel átment a szomszédban levő gyermekszobába. A fehér függönyös világos szobát az éjjeli lámpa zöldes halvány színnel árasztotta el. Zöldes fénynyel hintette be a kisfiú kipirult lázas arczát is, ki nyugtalanul hánykolódott ágyában néha-néha értelmetlen szavakat rebegve. Az anya sokáig nézett reá, majd visszafordult .