Magyar Szemle, 1893 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1893-01-01 / 1. szám
egész irodalom pártolása; amit a gyermek megszokik, azt nagyobb korában is kedveli. Ma is kedves gyermekkönyv a „Flóri könyve“, amit látszik, hogy anya itt. Ha valaki, úgy egy anya tud igazában a gyermeknek írni, hiszen ő hat először képzeletére, ő vezeti be meséivel az ábrándok világába. Ha egy gyermek képzeletét és ábrándvilágát megmérgezzük, úgy egész életére tönkre van téve. A gyermeket legelső olvasmányai nyerik meg a szépnek, jónak és igaznak, mely egész lénye harmóniájának sarkköve. Nemcsak szórakoztatni kell és felemelni a mindennapi életből a költészetbe, de egyúttal oktatni is. Hoffman és Schmidt Kristóf, Lafontaine, Telemak, Kolumbus az egész világirodalomban ma is divatos olvasmányai a gyermekszobáknak. A mi irodalmunk szép gyermek- és ifjúsági könyvtárt alkot s vannak a régibb időből, a közelmúlt évtizedekből igazi gyöngyei is. Emlékezzünk csak vissza, mindnyájan olvastuk és tanultuk. Ki ne emlékeznék azok közül, kik az ötvenes években voltak gyermekek, Lukács bácsira, azaz könyveire. Olyan nevelőnek készült ember volt, ki egész életét a gyermekeknek áldozta és bátran nevezhetjük a gyermekek pallásánal. Legalább hatvan kötetre Himlő munkát irt s mindegyiket egy-egy tanítványának kedélyéből merítette-tersei belemásztak a gyermek fülébe s el nem felejtette soha. Mintha csak anyja szerette volna. A „Kis utazó“, „Kis furulya“, „Kis hegedű“, „Gödöllői kis bokréta“, „Hervadt bokréta“, stb. szebbnél-szebb gyermekverseket tartalmaznak, melyekből a természetet, a hazát, a történelmet, a találmányokat megismerheti, megtanulhatja a gyermek. Megérti minden sorát és átérzi az egészet. Lukács Pál érdemeit nem jegyezte föl az irodalom. Talán maguk a pedagógusok sem ismerik, de tessék csak elolvasni és kitűnik, hogy valódi nagy gyermekiró, ki a világirodalom bármelyik nagyságával versenyezhet. Természetesen Lukács Pál idejét, lelkét, szivét áldozta a gyermekeknek s amit irt, szivéből fakadt. Ma másként áll a dolog. Aki gyermeknek ír, az ledarálja az egészet. Valóban látszik, hogy mennyire kínlódik s mennyire nem érzi azt, amit ír. Felvállalta, elvégezi a sok Elek apa, Lajos bácsi, Kálmán bácsi és mindenféle néni, de nem ér semmit. A képeket meghozatják külföldről s itt írják a verset, még a kezdőbetű is meg van adva. Az utóbbi évtizedek gyermekirodalmában sok figyelemreméltót találunk István bácsitól, Boross Mihálytól, Samarjay Károlytól, Horkai bácsitól, Sujánszkytól, Kalocsa Rózától, Győry Vilmostól és akit először kellett volna említeni, Vachott Sándornétól, Remellay Gusztávtól. Némi szerencsével Beöthy Zsolt is tett körleteket. A katholikus papnöveldék önképző- és irodalmi körei (így már néhány év óta az esztergomi növendékpapság magyar egyházirodalmi iskolája) számos becses ifjúsági iratot ültettek át magyar nyelvre. A „Magyar Szemle“ örömmel üdvözölte őket az ily irányú vállalkozások terén s ez alkalommal is nem tudjuk eléggé figyelmükbe ajánlani a gyermekirodalom művelését. A szent István-társulat az ifjúsági irodalom emelése körül szintén igen sokat tehet. Pályadijakat tűzhet ki, hogy a szunnyadó tehetségeket ilyképen munkára serkentse. Erkölcsileg ez bizonyára bőven meghozná kamatjait. A hatvanas években a báró Balassa-fiuk tűztek ki egy ifjúsági elbeszélésre pályadijat, mit Győry Vilmos „Balassa János“ czimű elbeszélése nyert meg. A mai ifjúsági iratok nem foglalkoznak a hazai történelemmel, mint foglalkozott Garay Alajos és Remellay Gusztáv, sőt helylyel-közzel maga Jókai Mór is. Hazai útleírásokat hiában keresnénk. Mikszáth Kálmáné az érdem, hogy újabban a hazai várak történetéből irt meg egy füzetet. Miután az ifjúsággal nem kedveltetik meg és nem lelkesítik a történelemre, pangnak a történetírás, történetkedvelés, történeti festészet, történeti dráma, történeti elbeszélés és a hazafias dalok. Íme, a gyermekszoba bűnei hogy lengik át az egész irodalmat. Kailins Feréz, ez a kitűnő ifjúsági írónő rég feledve már. Ezek tökéletest alkottak. Miért ? Mert nemes szivük mellett ismerték azt a világot, melynek számára írtak. Ismerték a gyermekeket s azok kedélyéhez tudtak simulni. Azokon a férfiakon, kik az ő könyveikből tanulták szeretni a szépet, az emberiséget, a hazát és a vallást, mégis látszik hatásuk. Ezek még tisztelik és elfogadják az eszményt, ezek jelleme nem modernül ingatag s megállnak a részek között. Szívesen időztem köztetek, gyermekéveim álmainak ápolói. Ti megmentettetek attól, hogy ne fajuljak el teljesen hétköznapivá, ti tanítottatok meg, hogy szeressem hazámat és vallásomat. Ne fajuljak rideg, közönyös lélekké, ki csak rázkódtató dolgokat tud élvezni ! Nézzük meg az újabb nemzedéket, kik a „Kis Újság“, „Hasznos Mulattató“, „Leányok Lapja“, „Magyar Ifjúság“, „Ifjúság Lapja“ czímű gyermek és ifjúsági közlönyöket olvastuk és látjuk, hogy milyen üres, pusztán az anyagért hevülő, eszményért nem rajongó, tűlért, tartalmatlan tömeg ez. Még ha íróvá vagy művészszó lesz is, kitűnik lelke sivársága és megfigyelésre képtelensége. Tud széjjelnézni, de maga körül mit sem lát. Élete csak delejes álom, magasabb rugók nélkül, nem eredeti, nem önálló. Világfájdalma az élettapasztalatra fogékonytalan, adja a bölcset, pedig agyának csak kölcsönkért tartalma van. Ezt művelték a Dolinayak, kik szép üzletet csinálva, lélekben, szívben és kedélyben egy egész generácziót tettek tönkre. Nagyon természetes, hogy az így szórakoztatott gyermekek és ifjúság önálló nem lesz sem tettében, sem gondolatában és az ő képére idomul az erkölcsében és költészetében fékevesztett, teljesen hamis irányú irodalom. Botond: A franczia forradalom arczképcsarnoka. Irta: Czenzor. XVI. Lajos. „Királyokra és koldusokra, igazán és hamisan elítéltekre egyaránt kegyetlen dolog a meghűlés. Szánd őket, valamennyit. He a te legnagyobb szánalmad, képzeletednek és szivednek minden segélyforrásával együtt, milyen kevéssé éli fel a szánt dolog szánalmas voltát.“ E szavakkal kíséri a hires angol történelemiró a boldogtalan XVI. Lajost a vérpadra, hol neki, a hatvan király unokájának meghalnia kellett a törvény formái által. 1793. január 21-én, hétfői napon gurult feje a fűrészporos kosárba. Mindössze harmincznyolcz évet, négy hónapot és huszonnyolcz napot töltött e földön. A történészek egybehangzóim jószívű embernek és mintaszerű családapának mondják. Szellemi képességei meglehetősen korlátoltak voltak, a kormányzási ügyességet pedig teljesen nélkülözte. Annak a romboló viharnak a hangját, mely trónjától és fejétől fosztotta meg, csak akkor értette meg, midőn már nem tudott vele megküzdeni. Korlátlan hatalmat örökölt őseitől s ő azt enyhén gyakorolta. Szerette hazáját, szerette a franczia népet de születésénél, körülményeinél fogva nem tudta megérteni a forradalom jelentőségét. Önszántából akart oly kedvezményeket adni, amineket más fejedelem az ő helyzetében csak külső kényszer befolyása alatt adott volna. Ő tehát nem saját bűnéért lakolt meg, hanem mások ledérségét és aljasságát, elődeinek fennhéjázását és gőgjét torolták meg rajta. Kevés uralkodónak tragikus sorsa keltett az emberi szívekben annyi őszinte részvétet, mint e boldogtalan királyé. Általános emberi fogalmak szerint XVI. Lajos mint uralkodó semmi rosszat nem tett. De ime, az általános emberi fogalmak egy napon megváltoznak sőt bűnösnek mondják ki olyasmiért, mit egy ezredév hagyománya s az azon belül alkotott összes törvényczikkelyek jogosnak és megtámadhatatlannak nyilvánítanak. Képzeljünk el ily körülmények között egy tunyaságra hajló, gyönge észtehetségű embert, kinek szívében és elméjében megrendíthetetlen hit lakozik az iránt, hogy amit hatvan és jogosan birtokolt, az őt is föltétlenül megilleti. Lehet-e kívánnunk tőle, hogy a forradalom ügyéhez, melynek sem eszmei lényegét, sem erejét fölfogni nem volt képes, őszinte érzéssel csatlakozzék. Ő a forradalmi viharban egy elemi csapást látott, melyet elhárítani kell. Fájdalom, ehhez sem volt elég lelki ereje, az egyre szilajabb hevű áramlat habozásban találja. Várta a külföldi segélyt és szerette volna, ha a vihar a nélkül, vagyis magától lecsendesült volna. Mind a kettőre hasztalanul várt. Végre, midőn a közvetlen veszedelem árnyai nagyon ijesztően jelentkeztek a királyi palota körül, az életösztön hangjának engedelmeskedve, szökésben keresett menekülést.