Magyar Szemle 5. kötet (1929. 1-4. sz.)
Halász Gábor: A magyar regény problémája
284 MAGYAR SZEMLE regényekben ilyenhez nem szokott olvasót, így Szakhmáry Zoltán és felesége összeveszésében. Legutolsó novelláskötete, az „Ágytakaró" azonban felfedi pszichológiai képességeinek a határait. Nyárspolgárait, akiket késő szerelmük vagy a váratlan kínálkozó kaland kizökkent mindennapi életük egyformaságából, sehogy sem tudja érdekessé tenni, szándékosan egyszerű szavú előadásában elszürkülnek. Nem nagyon tud mit kezdeni egyedül álló alakjaikkal, siet mellékfigurákkal körülönteni őket és a belső törekvésekről gyorsan és megkönnyebbülten tereli át a szót külső mellékeseményekre. (Lásd a „Kamaszok" című darabját.) A boncolgatás nehéz munkája helyett hősei lelkiválságát olcsó életbölcseségekkel kommentálja, elmélkedésekkel a modern életviszonyokról, házasságról, öregedésről stb., amelyek valahogy középúton állanak az írói megfigyelés és a hamarjában rögtönzött zsurnaliszta ötletek között. A mélybe nem hatolnak, mert nem is jöttek mélyről. Ha visszaesik régi modorába, a régi brutális naturalizmussal dolgozik, például „Az asztalos" című novellában. Az adoma terpeszkedik el Komáromi János legújabb regényében. („Régi ház az országútnál.") Komáromi rendületlenül ismétli egyszer bevált írói fogásait, a fejlődés, az újat keresés szándéka teljesen hiányzik belőle. Az „Idegen leány" titokzatos és rokonszenves hősnője új, meg új kiadásban kerül elénk, alig változva és már érdektelenül. Szerencséje volt néhány groteszk alakjával, most egyszerre nyugtalanító bőségben és egyhangúságban önti elénk őket. Utolsó regényében sorra vonulnak fel a furcsa figurák, elmondják mondókájukat és eltűnnek, hogy még jó párszor visszatérve eljátsszák kis szerepeiket. Dickens egyes komikus vonások ismétlésével nagy hatást ért el, mert mértékkel alkalmazta és ismétlődéseiben mindig volt valami váratlan és meglepő. Komáromi nem ismeri a mértéktartást és a gondosan másolt komikus helyzetek, jelenetek, mondások csakhamar idegesíteni kezdik az olvasót. Még hogyha szélesen folyó történetbe ágyazódnának és a cselekmény bonyolultságát ellensúlyoznák mechanikus játékukkal, mint Dickensnél. Nem, itt az adomák, történetkék hordozzák őket súlyos teherként. A kis diákgyerek, Mudrony Sanyi életfolyása ürügy csupán, vékony cérnaszál, amelyre színes, változatos és jelentéktelen apróságok fűződnek fel. A lélekbe is néző Komáromi ritkán mutatkozik meg az egész vaskos kötetben, legkiválóbban még a kamaszérzékiség ébredésének diszkrét rajzában. Kassák új regényében („Napok, a mi napjaink") már más módon vetélődik el az igazi lélekrajz. Kassák a teória jármába töri az ábrázolt életet, alakjait elvei érdekében formálja, fény- és árnyékelosztása nem az emberismeretet, de szocialista tanainak érvényesítését szolgálja, nem megfigyel, hanem erőszakosan konstruál. Vannak írótípusok, akiknek stíluseleme a valóság és elmélet kapcsolata, akik ritka erővel és élethűséggel tudják megjeleníteni alakjaikban az igazolni óhajtott gondolatokat: ilyenek Bourget, Barrés. Az eszme, amely mellé elszegődtek, mesteri ábrázolásukban elválaszthatatlan részese lesz hőseink sorsának, jellemének, életkörülményeinek, valóságosabb lesz a külső események valóságánál. Kassák egészen más típus. Művészivé csak akkor tud lenni, ha nem reflektál, ha minden hátsó gondolat nélkül ábrázol, ha még stílusintencióit is kiküszöböli, ha minden beállítás, szépítés, igazítás nélkül veti papírra élményeit, ezért sikerült nagyon jól az önéletrajza. („Egy ember élete.") De tehetetlen akkor, ha agitatív célt tűz ki maga elé, gyámoltalanul aggatja teóriáit idétlen alakjaira, elveszti minden jellemző készségét, elfelejti még beszéltető művészetét is. Micsoda lehetetlen párbeszédeket folytat regényében az államügyész és Ulrich, a szocialista lapszerkesztő! Nem is agitátoriskolai vitákra, hanem ilyen vitáknak papirosan lefektetett vázlataira emlékeztetnek; az előszó már nem lehet