Magyar Szemle, 2013 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11-12. szám - TANULMÁNYOK - Éles Csaba: Esztétikai kultúrák kritikus koronatanúja. 150 éve született Justh Zsigmond I.
ÉLES CSABA: JUSTH ZSIGMONDRÓL 141 a színházaktól a hálószobákig terjed. A századfordulón, Justh pályatársai közül, bizonyosan ilyen nagy kivétel volt Bródy Sándor, akinek a színészekhez-színésznőkhöz fűződő esztétikai, baráti és szerelmi viszonya egy róla szóló esszé külön kis fejezete lehetne. A fiatal Lukács - Justh Zsigmonddal ellentétben - eleve elutasítja az esztétikai kompromisszumot. Mivel esetében Shakespeare a drámaszerzői etalon, mércéjét hiteltelenítené, ha a közelébe engedné ifjabb Dumas írásait. Már legelső kritikájának (A kegyelemkenyér, 1902) első sorai - amelyben, nota bene, üdvözli Turgenyev színrevitelét a Nemzeti Színházban - egyértelművé teszik állásfoglalását. „A sok Francillontól Shakespeare nem jut szóhoz." Justh fülének a legvarázslatosabb muzsika többnyire a német zene. Ez az állításunk úgy igazolódik, hogy a legtöbb zenei nagyságot a német komponisták közül választotta ki magának. 1888. május 16-án így nevesítette a zenetörténet hegycsúcsainak nagy vonulatát: Johann Sebastian Bach és Ludwig van Beethoven, Robert Schumann és Richard Wagner. Justh azon a napon hallgatta meg a Máté-passiót, mint olyan múltbeli kompozíciót, amelyet egy modern ember is maradéktalanul élvezhet. „Bámulatos mély zene. Hiába, csak a klasszikusok között ez a legérdekesebb s legkevésbé banális zeneszerző." Azonban még a Máté-passió után is Wagner marad meg „a mesterek mesterének", akinek művészete - metaforánknál maradva - a muzsika Mount Everestje. Az a Richard Wagner, aki az április 8-i koncerten - a Zarándok kórus révén - mindenkit maga mögé utasított. Massenet-t toronymagasan, de Webert és Mendelssohnt, sőt Schumannt és Beethovent is. Wagner iránti rajongása még tovább fokozódott, amikor egy év múlva, 1889. április 14-én, Budapesten megnézte A walkűrt. „Milyen elragadó mű azonban ez a zenedráma! Benne van e műben minden, a legelragad