Magyar Szó, 1900. február (1. évfolyam, 1-25. szám)

1900-02-02 / 1. szám

Február 2. MAGYAR SZÓ a­melyen ez a párt évtizedeken át megállott. A programmot magukévá tévén, a politikai gondolkodásra, mely ugyancsak évtizedeken át ellenkező irányban művelődött ki, tudott-e már hozzásimulni az uj programúihoz és kü­lönösen az uj feladathoz, mely a puszta kri­tika helyett a felelősséggel járó alkotás mun­kája, az olcsó támadások helyett a hathatós védelem kötelessége ? A programm a maga tételességében és világosságában mégis csak általánosságokat tartalmaz: ezeknek az ér­telmezésében egy-e az új elemek felfogása a régiekével ? Nem nyilatkozatokat várunk egyes poli­tikusoktól, sem a szabadelvű párt homogeni­­tásának és az új elemek teljes politikai meg­bízhatóságának hangsúlyozását, hanem látni akarjuk s magunk megítélni, hogy a kor­mánypárt rétegeiből felvetődő eszmékből és irányzatokból kitűnik-e az a lélekbeli egybe­­simultság, melyre a maga nagy feladatai telje­sítésére a vezető és kormányzó pártnak szük­sége van. Minden fölfogás egy-egy adat le­gyen a vizsgálódónak, melynek összetételéből csakugyan előáll-e az egységes, politikai irány, a­mely a mellett, hogy a pártprogramm által kiszabott irányokat betartja, a kimért kereteket homogén tartalommal ki tudja-e tölteni. A mostani költségvetés vitája tehát jelen­tőségben fölülmúlja az eddigieket és a vezér­­szerepet benne a szabadelvű párt van hivatva játszani. Az egységes, nagy feladataival tisz­tában levő pártnak ebben a vitában úgyszól­ván első ízben ünnepiesen be kell mutatkoz­nia az országnak, mert az eddigi politikai fejlemények mellett erre még alkalma nem volt. Ki kell tűnnie, hogy a­mikor nem aka­dályozzák meg, ez a párt most is munkaképes, és ki kell tűnnie, még­pedig nem politikai nyilatkozatok útján, hanem spontán módon, hogy a régi programm alapján csakugyan a régi, kipróbált és a nemzet többségének politikai gondolkodását képviselő szabadelvű párt áll-e. főrendiház elnökévé való kinevezése ese­tén — mint politikai körökben beszélik, — báró Vay Béla, a főrendiház alelnöke le fog mondani állásáról. 1. szám. 3 A főrendiház elnöke. Gróf Károlyi Tibor, a főrendiház el­nöke kijelentette, hogy egészségi állapo­­­­tára való tekintettel, a főrendiház elnöki állását nem viselheti tovább. Az ekként­­ megürülő állásra — értesülésünk sze­rint — gróf Szápáry Gyula a legkomo­lyabb jelölt. Gróf Szápáry Gyulának a A guruló lej. Budapest, febr. 1. Az „Egyetértés“ hónapok óta feszegeti a brassói szubvenció ügyét, azt állítván, hogy a Bánffy Dezső által betiltott oláh szubvenciót Széli Kálmán engedélyezte. Ma ebben a kérdésben Komjáthy Béla meginterpellálta Széli Kálmánt. Kikérdezte az iránt, hogy igaz-e, amit a hít beszél? Igaz-e, hogy Széli a román kormán­nyal megegyezett a szubvenció engedélyezése tár­gyában. Komjáthy hévvel, tűzzel beszélt. Beszédének minden szavából kitűnt, hogy a haza érdekeinek elárulását véli e megegyezés­ben felfedezni. Jó, hogy ez a beszéd a magyar parlament­ben nem tett semmi hatást s így ebből nem is támadhat komolyan kellemetlen affér. Akiktől Komjáthy várhatta volna álláspontja­­ támogatását: a Kossuth-párt hallgatásba me­­­­rült, az Ugron-párt pedig a leghevesebb düh­­­kitöréseivel zavarta Komjáthyt, sőt Polónyi Géza sorra informálta a kormány sajtójának jelen volt képviselőit a teendők tekintetében. Komjáthy beszédének tartalma ellen van egy alapos kifogásunk. Föltétlenül tévesen állította azt, Bécsben kívánták a magyar érdekek kiszolgáltatását az oláh irredentának. Nem kell ennek bizo­nyítására egyebet felhoznunk, mint azt, hogy Bánffy Dezső annak idején szabadon eltilt­ j h­atta s a legszigorúbb eszközökkel elfojt­­­­hatta a szubvenció behozatalát. Bánffy Dezső­­ alatt pedig hál’ Istennek ugyanaz a magyar király uralkodott, mint a­ki ma uralkodik. Széll Kálmán azonnal válaszolt az inter­­­­pellációra. Beszédének lényege az volt, hogy ezt a­­ kérdést nem hazafias szempontból, nem a­­­­ magyar nemzeti érdek szempontjából, nem a­­ magyar állami integritás szempontjából kell­­ megítélni, hanem a jog, törvény és igazság szempontjából. Ebből a szempontból aztán Széll Kálmán kifejtette, hogy respektálnunk kell a brassói oláh irredenta amaz állítását, hogy nekik szerzett jogaik vannak a szubvencióhoz. Tanúságot tehetünk Széll Kálmán mellett annyiban, hogy már Bánffy Dezsővel szem­ben is éltek az oláhok efféle mesékkel. Ámde Bánffy megkívánta tőlük a bizonyítékokat, a­melyeket ezek természetesen nem tud­tak előállítani. Igaza volt tehát Széll Kálmánnak, amidőn azt állította, hogy a Bánffy által vezetett vizs­gálat nem vezetett eredményre. Ámde csak arra az eredményre nem vezetett, amit az olá­hok kerestek. Magyar szempontból a­ vizsgálat teljes eredményre vezetett, a­mennyiben bebi­zonyult, hogy az oláhoknak összesen legfel­jebb mintegy 12,000 franknyi kapni­valójuk van Romániából. Ha már most Széll Kálmán e 12,000 frank helyett 953,000 frank behozatalát engedi meg, ez csak az ő nagyarányú államférfim látkörét bizonyítja, a­melyik nem tűri, hogy holmi rongyos 12,000 frankos összegekkel kínlód­jék Magyarországon a Magyarország megron­tására törő oláh irredenta. Nur Lumpen sind bescheiden. Abban is tökéletes igaza van Széll Kál­mánnak, hogy a­mikor Bánffy Dezső meg­indította az ő vizsgálatát, akkor úgy a román kormány, mint Román Slmron oláh metropo­­polita eltagadták a szubvenció bejöve­telét. Csakhogy akkor a kérdés ekkép vető­dik föl: „Ha ezek eltagadták a pénzt, mikop állíthatják most, hogy már a XV-ik század óta jár az nekik ? Ha 1896-ban nem volt joguk hozzá, honnan merítik ők amaz állításuk igazolását, hogy ősi magánjogi ala­pon jő nekik a pénz?“ Bánffy Dezső vizsgálata annak idején ki­mutatta, hogy a guruló lej titokban rendsze­­sen átgörög hozzánk. Bánffy Dezső kimutatta, hogy ez a pénz vagy talán sört? Azt iszol ? Bort, borjátit. Egy megkezdett fiaskó van az ivóasztalomon — hozza azt. Nagyszerű. Siessen. Mit szólsz erre a gyönyörű cikkre? Bacsó tanárral írat­tam. Harmincöt példányt küldtem szerte. De küldök még vagy hetvenötöt a legjobb helyekre. Egyet kapsz te is. Oh barátom számításaiul felségesen beválnak. Te, a kétszerkettő nem igazabb, mint az én számításom. Az egylete­ket mind megszereztem, azok mind az én megrendelőim — igaz, jobbára könyvre, hozamra. De megjön, megjön. A vén Pernicsek a nagy piacon már tönkre van téve. Azt a nagy cserepes házát már árulja. A mint haza hoztam az asszonyt, — megve­szem. Azzal egy óriásit ugrom fölfelé. Árpá­val fogok kereskedni, de nagyban. Össze­veszem az egész vidék árpáját. Számításom tiszta. Kegel és Márk Bonyh­ádon a borkirály, — én itt messze be az árpakirály leszek. Tudod, mi az „árpakirály” ? Tíz-tizenöt ezer forint minden évben, mint egy krajcár. Nem vetek neki öt esztendőt, közel állok a száz­ezerig. Akkor megalapítom az Első magyar dzsentri takarékpénztárt. Az egész tisztikart én állítom össze. Okvetlenül reflektálok rád. Nagyszerű számításaim vannak. És tiszták, átlátszóan tiszták. És hát ez a bor ? Szuperh. Igyál. Most egy kis időt kell szentelned, — megteszed, ugy­e ?­­— Miben ? — Összeírjuk a lakodalmi vendégeket. Képviselve lesz az egész vidék legtehető­sebb birtokosaival. Lássa az apósom, mi vagyko és mi leszek még. Ne hidd, hogy Bella szép. Oh én a szépségre nem adok semmit. Összeköttetés, pénz, ez a fő. Számí­tásom tiszta. Bella lehet már — mondjuk 28 éves. Mit tesz az ? Csak jó hintón és pom­pás lovakon tegyük meg a látogatásokat. Tárt karokkal fogadnak mindenütt. Sírt érne nekem a legszebb, legcsinosabb tizennyolc­­tizenkilenc éves leány, ha hozománya csak az arca. — Nem igaz? Szerelem? Az az üzletvilág­ban nem létezik. Az én öregem egyszerű tanító volt, anyám közönséges földmives leánya — én nevet akarok és vagyont. Meg akarom vetni a lábamat ebben a megyében. Nem mondom, hogy utálom a szegény embert, de nem tartom semminek. A szegény ha meg­alázza magát, utálatos; ha gőgös, akkor ne­vetséges. Csak a vagyonos, a gazdag em­ber, az a­ki imponál. Barátom a vagyonos ember több az embernél, az egy kis Isten. Más annak a hangja , valami édes, más a szeme, valami fölemelő, más a já­rása, mintha a nap is ezt kísérné. Én csak az előkelő embert tudom szeretni. Hát pajtás ez az én bibliám.De ma még három gyűlésem lesz; a Betegsegély-egyesületnél — óh milyen hitvány világ ez, de hát lépcső fölfelé — és én a magasba vágyom; az iskolaszéknél — ezek is rongyos egzisztenciák, de nagy a szájuk; s a vigalmi bizottságban itt vannak a legü­resebb fejű­ek s ezek kormányozzák az egész várost, sőt vidéket. Ide be kell lépned Pista. Hát szervusz — számitok rád. Föltét­lenül. Ha a bort megittad, az üveget küld haza. Verődi­ Jóska fölkelt, helykén­t felcsapta cilinderét — és úgy jó messziről — ny’ujtotta a kis ujját. Mit szólhattam mindezekre? Semmit. Olvas­tam tovább. A szivarítisz befogott mindent és se a sze­gény se a gazdag arcát nem láttam. A mindennapi élet, a küzdés, a munka el­­feledtette velem e boldog rokon számításait. II. Ny­olc-tíz év telt el ez elbeszélt jelenetek után. Mint legtöbb embernek: a sors nekem sem igen kedvezett. Lassan emelkedtem az albiróságig, de elégedett voltam s mások rohamos szerencséje kedvemet soha se tudta elvenni. Szabadrétről egy borsodmegy­ei fé­szekre hely­eztek. Kora reggel lehetett még, alig voltam magam a hivatalban. Lefátyolozott feketeruhás uriasszony ron­tott be irodámba. Sírt, sikoltozott, majd rám vetette magát. — Asszonyom------­— Én a szerencsétlen Verődy Józsefné vagyok. — Hogy ? hisz annak emelkedéséről mesés híreket hallottam. — Igen, takarékpénztárt alapított, enge­­met is, a szüleimét is tönkre buktatott, eme­letes palotát építtetett — én uram valamikor jó barátja volt— egy okmányért jövök önhöz. — De kérem asszonyom a sírás — — Meglőtte magát Józsi — és egy garasa se maradt. Képzelje! — Hát ez volt a tiszta számítás ! — el­­gondolkozám barátom gyors emelkedésén , .

Next