Magyar Szó, 1901. május (2. évfolyam, 103-127. szám)
1901-05-31 / 127. szám
Május 31. A főszerkesztő hazugsága. Tudósítónk a legilletékesebb helyen azt az értesülést szerezte, hogy gróf Szapáry Pál a szédelgő lapvállalatról mit sem tud, azt sem anyagilag, sem erkölcsileg, nem támogatja és Kulcsár Bélát egyáltalában nem ismeri. Kulcsár Bélának tehát minden erre vonatkozó állítása, egyszerűen hazugság. MAGYAR SZÓ 12T. szám. 5 A Turul-szédelgés, A jóhiszemüek. Budapest, máj. 30. (S—r.) Kétségtelen, hogy a „Turul“ ügyben úgy a temesvári részvénytársaság, illetve az ezzel azonos Fränkl Alfréd, mint a temesvári kereskedelmi és iparkamara közegei vétkes rosszhiszeműséggel jártak el s bizonyítani is fogjuk, hogy ez a rosszhiszeműség félre nem ismerhető, félre nem magyarázható tényekben nyilvánult. A jogélet a rosszhiszeműség jelzővel ruházza föl mindazok viselkedését és magatartását, akik a reájuk bízott érdekeket nem a képességüknek és erejüknek megfelelő gondossággal oltalmazzák és ápolják, hanem azokat mások javára föláldozzák. A jogéletnek ez a felfogása a közéletével azonos. Ha tehát , valaki a köteles gondosság ellenére jár el, ha kötelezettsége teljesítése körül súlyos hibákat és mulasztásokat követ el, valósággal rosszhiszeműnek tekintendő és pedig annál is inkább, mert a rosszhiszeműség nem a szívekben és vesékben való lehetetlen vizsgálódás, hanem csakis a jelentkező és látható tények alapján állapítható meg. A „Turul” cipőgyár részvénytársaság a magyar ipar fejlesztése céljából alakult, ezért részesül állami támogatásban és jelentékeny kedvezményben, élén tanult, értelmes emberek állanak, akiknek kötelességüket ismerniük kellett. S ha mindezek dacára súlyos hibákat követtek el, ha kötelességüket nem a kellő gondossággal teljesítették és ezzel a visszaéléseknek szabad utat nyitottak, a roszhiszemüség vádja alól föl nem menthetők. Hogy a temesvári gyár maga, az épület, gépek és a háromlábú székek nem roszhiszeműek, azt a vizsgálónak szívesen elhisszük, de a gyár vezetőit és az osztrák gyárost feltétlenül részhiszeműeknek tartjuk és azoknak tartja velünk együtt az egész magyar közvélemény. Egy osztrák gyártulajdonos cipőgyárat akar nyitni Magyarországban. Kap hozzá állami segélyt és adókedvezményt azalatt a feltétel alatt, hogy magyar nyersanyagot magyar munkásokkal dolgoztat föl. A magyar gyárban alig készült még el pár cipő, a „Turul“ cég széles ez országban mindenütt megjelenik, az ezen cégér alatt folytatott üzletek mindenütt megnyílnak és pedig árukkal zsúfoltan. Kitűnik, hogy ezek az áruk kivétel nélkül a mödlingi gyárban készültek, de magyar gyártmány gyanánt árusították. Az egész országban felzúg a felháborodás moraja és egyszerre előtűnnek az áruk osztrák eredetét tanúsító, de addig egy lélek által sem látott üzleti táblácskák és a cipőtalpakra ragasztott hasonló tartalmú papírdarabok , ahol pedig ezek elkészítésére már idő nem volt, a vizsgálat elől az árukat más városba szállították. Kitűnt, hogy az osztrák gyár azalatt az idő óta, amióta a magyar részvénytársaságot megalakította a „Tugus“ védjegyet Ausztriában is, osztrák gyártmányaira alkalmazza. Az eseményeknek és tényeknek ez a láncolata toronymagasságú részhiszeműséget igazol, s valóban csodálatos, hogy a vizsgáló hatóság ezt meg nem látta. Ha én magyar gyártmányt Magyarországban készíteni akarok, mi szükségem van arra, hogy védjegyemet Bécsben és nem Magyarországban lajstromoztassam ? Ha osztrák gyártmányt árulok, szabad-e ezt magyar eredetűnek feltüntetnem csak azért, hogy a közönséget félrevezessem és hazafias érzelmek kihasználásával magamnak vagyoni hasznot szerezzek. Ha jóhiszeműleg járok el és ártatlan vagyok, mi szükségem van a bujkálásra, dugdosásra, új jelvények, táblácskák készítésére ? Ez nem jóhiszeműség, sőt a rosszhiszeműségnél is több, a magyar iparosok rovására jogtalan vagyonszerzés. S pedig célzatosan rosszhiszemű, célzatosan jogtalan. Mert a védjegynek Bécsben való belajstromozása, annak az osztrák gyártmányokon való alkalmazása és ezeknek Magyarországon való tömeges árusítása határozottan azt igazolja, hogy Frankl Alfréd kezdettől fogva a magyar kormány és ipar becsapásán dolgozott és most bizonyára igen sikerült üzleti fogásnak tartja, hogy ezt és még hozzá magyar pénzen véghezvinnie sikerült. Sikerült pedig büntetlenül, mert a miniszteri határozat az egész magyar közvélemény által emelt vád terhe alól valósággal fölmenti. Marad minden a régiben, a szerződés, az állami segély és adókedvezmény, amelyeket az osztrák gyáros megkap, mihelyt a temesvári gyárban néhány pár cipőt készíttet. Mert ne áltassuk magunkat! A „ Turul” jelvényes cipők és nyersanyagok ezután is tömegesen fognak Ausztriából érkezni, csakhogy ezután már Frankl úr nagyobb óvatosságot fog kifejteni és egyhamar nem fogják ismét rajta kapni. Az ellenőrzés ugyanis fölötte nehéz, mert a kereskedelmi miniszter és iparhatóságok végre is nem állhatnak állandóan őrt a temesvári gyár kapuja előtt, s nem ellenőrizhetik, hogy hány pár cipő készül Magyarorszában, mennyi Ausztriában. A forgalomba kerülő összes cipők talpain pedig ,ott lesz a turul. Frankl úrnak tehát szabad tere maradt a megkezdett szédelgés folytatására és a kezdet után ítélve ezt a szabadságot föl is fogja használni és pedig annál inkább, mert a telepe helyén székelő kereskedelmi és iparkamara ahelyett, hogy őt ellenőrizné és a törvényesség korlátai közé szorítaná, fizelmeit elősegíti. A temesvári kereskedelmi és iparkamara elnöke az eléje járuló temesvári iparosoknak ékes német nyelven, de magyarán meg is mondta, hogy nincs igazuk és a „Turul” részvénytársaság, akkor, midőn magyar cégár alatt cipőt árusított, jogosan járt el. Ilyenek a magyar ipar érdekeinek képviselői, ezejtre nem boldogulhat a magyar ipar. • Az elintézett postaviszály. Konstantinápoly, máj. 30. Az osztrák-magyar, francia és angol nagykövetek elhatározták, hogy a porta jegyzékére, amelyről tegnap hírt adtunk, válaszolni fognak és pedig ki fogják jelenteni, hogy május 20-iki jegyzéküknek csupán az volt a célja, hogy Terűk hasának a postakonfliktusra vonatkozó szóbeli kijelentései tudomásul vétessenek. Hozzáteszik, hogy Tevfik basa elismerte a május 20-iki jegyzék tartalmának a helyességét, tehát sem magyarázatot, sem föntartást nem engednek meg erre a jegyzékre nézve. Minthogy kormányaik Tevfik basa nyilatkozataival meg vannak elégedve, az ügy végleg el van intézve. TÁVIRATOK: Hómét francia barátkozás, Berlin, máj. 30. A Localanceiger értesülése szerint Vilmos császár a 2. testőrgyalogdandár fölött tartott szemle alkalmával adott reggelin, amelyen Bonnal francia tábornok és hadsegéde is jelen volt, beszédet mondott, amelyben elsősorban néhai Frigyes császárról emlékezett meg, aztán pedig azt mondta, hogy nagy örömére szolgál, hogy azt jelentheti, hogy távol keleten létrejött a béke és hogy ez alkalommal sok oldalról elismerő és küsszünő iratokat kapott, köztük egy táviratot, amelyet Miklós cár maga küldött neki. Ezt a táviratot fel is olvasta. Beszéde további folyamán a császár megemlékezett a két francia tiszt megjelenéséről és kiemelte, hogy most küzdenek német és francia csapatok először, mint jó fegyverbarátok és hühajtílusak közös ellenség ellen. Beszédét a két francia tisztre és egész hadseregükre mondott hurrával fejezte be. A császár beszéde után Bonnal tábornok köszönetet mondott az iránta tanúsított figyelemért és a német hadsereget és katonai császárját eltette. NAPI HÍREK. A fizetőpincér. Egyik fővárosi napilap pünkösdi számában kíméletlen hangú és igen megokolatlan támadás jelent meg egy dolgon, és, mivel becsülettel végzik a dolgát — érdemes testület ellen, amelynek tagjait a vendéglői, vagy kávéházi közönség csak úgy szokta hívni, hogy : „pszt! hé, izé, fizetek! „ . A fizetőpincérekről van szó, akikről a nevezett lap egyszerűen és egyetemlegesen kimondta, hogy csalók és tolvajok, akik minden alkalmat felhasználnak arra, hogy lopják, vagyis rászedjék a vendégeket, akiknek fizetés alkalmával következetesen mindig többet számítanak fel, s akik mindezt „birkatürelemmel“ tűrik és inkább fizetnek, semhogy tiltakoznának a csalás ellen. Erre az alaptalan és méltatlan közleményre ma igen okos sorokat kaptunk egy vidéki fizetős pincértől, aki levelében többek közt a következő, meghallgatni való dolgokat írja: A cikkíró úgy állítja a pincéreket a magyar közönség elé, mintha mindnyájuk legalábbis; Rózsa Sándor volna. Nem állítom, hogy nem történnek visszaélések, de szolidabb üzletekben nem igen fordulhat elő csalás. A főpin jcérnek különben egészen fölösleges, hogy azzal szolgáljon rá az elcsapatásra, hogy többet számít fel a vendégnek, mint amennyit a számla valójában kitesz; teljesen elég, ha megtagadja valamelyik „gavallértól“ azt a 10—20 forintot, amit ez kölcsön kér tőle s már nincs maradása többé az üzletben, mert ekkor már mindjárt „resz a kiszolgálás“, alsópincér pedig olyan „arcátlan, goromba fráter“, hogy a tulajdonos — nehogy vendégét veszítse el — inkább a pincérnek adja ki az útját. Mert nem írta meg a támadó közlemény írója azt is, mikor nagy lármával becsörtet egy vendégsereg és: — Hé, pincér, pezsgőt ! — rendelkezik nagy hangon ez is, az is. Uraktól, természetesen, nem lehet előre kérni a pénzt. A szegény rabszolga, már tudniillik a pincér, egész éjjel ott ugrál a vendégi körül s ha esetleg nem eléggé gyors, vagy az ábrázata nem tetszik, gúnyolódnak, gorombáskodnak vele, vagy a családi dolgait feszegetik otromba rebejjel, sőt akárhányszor meg is lökdösik, anélkül, hogy a pincér, ha csak botrányt nem akar, egy tiltakozó szót is monhatna. Mikor aztán vége a mulatságnak, akkor:] — Jani (vagy Adolf) írja fel ! S az ilyen esetek napirenden vannak; igyi aztán, ha egy fizető pincér egy-két évig, egészsége árán éjjel-nappal fáradva, — se ünnepe, sem éjszakája — összeszámol, kint van 2—3000 forint követelése. Természetesen nem győzi tovább a hitelezést, a főnőkhöz kezdenek jönni a panaszok, hogy a pincér goromba, (mert a pénzét kéri) s a főnök félve, hogy kimaradnak a vendégei, a saját érdekében kiteszi a pincért. Mert mindössze 3 napi felmondásra van kötelezve pincérjével szemben, aki pedig sokszor 3—4000 forintot is befektet az üzletbe. De