Magyar Szó, 1902. augusztus (3. évfolyam, 180-198. szám)
1902-08-01 / 180. szám
' Augusztus 1. haragszunk', sőt szívesen dicsérjük még a személyes ellenfelet is, ha a nemzetnek jót tesz. Budapest, július 31. Katolikus autonómia. A M. A. nyomán mi is megírtuk, hogy a kormány a katolikus autonómiai kongresszus tervezetét nem fogja megerősítésre ajánlani a koronának. A M. A. e hírével szemben a P. X?., nyilván kormányköröktől kapott értesülés alapján, kijelenti, hogy a M. A. híre ez idő szerint nem felel meg a valóságnak. Az ügy elbírálására illetékes miniszterek csak most tanulmányozzák a tervezetet és eleddig még egyik sem mondott róla véleményt. Hozzáteszi azonban a P. Ll., hogy alig tartja hihetőnek, miszerint a kormány az autonómiai tervezet megerősítése mellett foglalna állást. MAGYAR SZÓ, 180. szám 3 Budapesti erkölcsök, Budapest, július 31. A Budapesten elharapózott rettentő erkölcstelenség ellen küzd a társadalom, a hatóság, de nagyon csekély eredménnyel. A székesfőváros ez idő szerint valóságos Sodorna s a társadalom, mely leginkább volna hivatott, a bajok korlátozására, nagyrészt azért tehetetlen, mert nem igen ismeri a bűnök szövevényeit, forrását. Ez az ok vezetett bennünket arra, hogy képét fessük a budapesti erkölcsöknek. Úgy gondoljuk, hogy csak azt a beteget lehet igazán gyógyítani, akinek baja az orvos előtt teljesen ismeretes. Alábbiakban folytatjuk a sorozatot, mely világosságot vet a budapesti erkölcsökre. A vásárolt férjek. Az, mely szerint erkölcsi tekintetben javíthatatlanok, kik nem tartják be a főváros és rendőrség szabályrendeleteit, a főváros területéről kitilthatók. Jelen sorok írójának alkalma volt a rendőrségen egy bukott nő beszélgetését hallani. — A kitiltástól csak félnek ? hangzott a kérdés. — Félünk bizony, de nem nagyon. — Miért «nem nagyon»? A kérdezett körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, amit mond s így adta meg a felvilágosítást: — Mi tudjuk azt, régibb nők, hogy a fővárosból csak azt lehet kitiltani, aki nem budapesti illetőségű. Sokan azt is tudjuk, hogyha férjünk volna, ki budapesti illetőségű, nem tilthatnának ki, mert házas asszony ugyanoda illetőségű, ahová a férje. Ezeket előrebocsátva a bukott nő így folytatta: — Akinek esze van, az férjhez megy. Nem azért kell férjhez menni, hogy az ember megszabaduljon ettől az élettől, hanem azért, hogy nyugodtan folytathassa. Megdöbbenve nézett rá az, akivel beszélt. — Férjhez kell menni? hát ki veszi el magukat? A nő kaczagott. — Hogy ki vesz el ? Száz is, ezer is akad. Tudja meg, uram, hogy ötven— száz forintért minden leány tíz férjet is kap. Mindig van Budapesten egy csomó olyan züllött ember, aki jó pénzért hajlandó házasságra lépni velünk. Nem a házas élet kedvéért, hanem azért, hogy pénzt kapjon. Lássa, én is így voltam. A rendőrség lebüntetett többször. Egyszer attól kellett tartanom, hogy eltolonczolnak Zemplén megyébe, a szülőfalumba. Mit csináltam ? Fogtam magamnak egy verklist, aki száz forintért vállalkozott arra, hogy elvesz feleségül. Egy hét alatt kijártuk a dolgot: ő megesküdött velem. Azóta se láttam, de a felesége vagyok s az ő révén budagazdag «sportsmen», aki gavallérember volt, egyszerűen visszavonult, mikor látta, hogy Irénnel sehogysem boldogul. De volt a kávéháznak egy gazdag bankár-vendége, aki nem hagyott föl oly hamar az ostrommal. Minden áron birni akarta a makranczos erényhősnőt, aki szerinte csak teteti magát, hogy annál drágább legyen. Midőn már a lehető legmagasabb árt kínálta és Irén anyját is körülhálózta, aki a család boldogságát várta leánya «szerencséjétől» és meg sem ért czélt, sőt azt tapasztalta, hogy Irén többé le sem ül az asztalához, más módszerhez nyúlt. Megvesztegette a kávést, a főpinczért, a karmesternét és azt a tervet eszelte ki velük, hogy adandó alkalommal kávéjába altatószert hintenek! Csakhogy a kiszolgáló pinczérben, akit szinte be kellett avatni a dologba, az utolsó pillanatban megszólalt a lelkiismeret, lehet azért is, mert egyik titkos imádója volt a szép Irénnek. Elhagyva a végzetes estén szolgálatát, mindent elárult Irénnek. A halálra ijedt leány többé be nem tette a lábát abba a rettenetes barlangba. Éjjel-nappal a varrógépen dolgozott, vagy hímezett s így kereste meg családjának kenyerét. Fele jövedelme sem volt most, mint zenésznő korában, de a takaró után nyújtózkodva, keservesen mégis megéltek. Végül az a pinczér, aki megmentette, és fizetőpinczér lett egy nagyobb üzletben, megkérte kezét s az «édes lányok» legédesbike, aki a férfiakat csak utálni, tanulta, pesti illetőségű. Tehetek, ami jólesik s a rendőrség nem tolonczolhat el. E sorok írója beszélt e dologról egy magas állású rendőrtisztviselővel, akinek hatáskörébe tartoznak ezek a dolgok. A rendőrtisztviselő ezeket mondotta: — Uram, a vásárolt férj igen közönséges, mondhatnám mindennapos áruczikk minálunk. Budapesten az utczai «leányok» nagy része asszony, de csak ilyen asszony. A legtöbb férj soha többé nem látja viszont a «feleségét». Már most mit csináljunk velük? A férjek ellen el nem járhatunk, pedig megérdemelnék az akasztófát. S az asszonyok? Azok ellen pedig a végső eszközt, a kitiltást, nem érvényesíthetjük, hiszen a férjük révén budapesti illetőségűek. Érdekes, amit a rendőrtisztviselő ezekre vonatkozólag mondott saját tapasztalatából: — Uram, a vásárolt férjek rendszerét kellene valahogyan megfogni s megszüntetni, ha lehet. Mert az, rendőri szempontból még hagyján, ha a «feleség» soha az életben viszont nem látja a «férjét». De gyakran előfordul, hogy a férj abból él, hogy ő a feleségének a férje. Ezt így kell érteni. A százforintos férj megjelenik a rendőrségen s tiltakozik az ellen, hogy feleségének türelmi bárczája legyen. A rendőrség megidézi az asszonyt, hogy elvegye tőle a barczát. Az «asszony» kényszerhelyzetben van s mi az ilyen dolog vége ? Az, hogy a a férj», ki rendesen züllött csavargó, visszavonja kérelmét, ha husz-harmincz forintot kap a feleségétől. Borzasztó és embertelen állapot ez. Mit tegyen a rendőrség ? Akármit tesz is, nem jól tesz. Na a férj kérelmére nem vonja be a türelmi jegyet, azt lehet mondani, hogy a házasélet szentsége ellen tör. Ha meg bevonja, elősegíti annak a csavargónak zsarolását, mely annál súlyosabb beszámítás alá esik, mert az a züllött nő azt a testével, a becsülete árán keresi, és aki iránt csak ez a férfi mutatott őszinte, önzetlen ragaszkodást, nem utasította vissza A rendőrség a legerélyesebben azon van, hogy a budapesti erkölcsöket javítsa. Nagy, szinte elérhetetlen feladat, mely a világ egyetlen rendőrségének sem sikerült. A budapesti rendőrségnek pedig azért nem sikerül, mert nincsenek eszközei a bajok elhárítására. Amely eszközök rendelkezésre állanak, azok hatálytalanok, kijátszhatók. Így különösen egy rendelkezés ötlik szemünkbe valakivel, utóvégre is nem bűn. Ha többet kívánna tőlem a kávés, a karmesternő vagy a vendég, azonnal kilépnék és inkább napszámba járnék. — De, így felelt ezekre az ügyvéd, ha az emberek úgy éjfél táján itt látják férfiak társaságában kaczintani : ki hiszi el azt, hogy mégis erényes? — Azzal, hogy elhiszik-e, nem törődöm. Beszéljenek, gondoljanak bármit, csak ne legyen igaz, csak lelkiismeretem legyen nyugodt. Hogy Irén igazat beszélt, hogy női erényét többre becsülte minden kincsnél, azt abból a magaviseletből is észlelni lehetett, amelyet a zenekar többi tagjai, a karmesterné és különösen a kávés az ő irányában tanúsítottak, akik jóformán haraggal, a kávés pedig szinte gyűlölettel beszéltek a férfivendégek iránti tartózkodó magatartásáról és váltig szemére hányták, hogy sokkal több jövedelme lenne a zenekarnak is, a kávéháznak is, ha kevésbé őrizné női érintetlenségét. A karmesterné és a kávés mégsem küldhették el Irént, mert nélküle sok vendég kimaradt volna. A férfiak mégis csak miatta jártak oda leginkább s addig, amíg belátták, hogy ezért nem érnek, mégis csak költöttek az ő kedvéért. Igaz, hogy ha Irén előzékeny lett volna, többet költenek és tovább eljárnak oda. De jöttek mindig újak és így mégis hasznát látta a karmesterné is, a kávés is az ő ottlétének. De ez az állapot nem tartott sokáig. A ajánlatát.* Ebből az egyszerű, de életből merített igaz történetből hiányzik minden szecesszió, az újabb tárczaírók szellemeskedése és leleményessége, de az a tanúság rejlik benne, hogy a női erényt nem csupán a nagyúri társadalomban, az üvegházakban őrzött gróf- és bárókisasszonyok között kell keresni, hanem feltalálható az éjjeli barlangokban is, mert embere válogatja. Az a nő pedig, aki a bűnnek közepette őrzi meg szeplőtlenül becsületét, aki inkább munkában görnyedsz, semhogy áruba bocsássa magát: a női erény legmagasabb fokán áll, mert könnyű annak becsületesnek lenni, aki bőségben él, akit egy művelt, gondos anya megóv a külvilág ártalmas leheletétől is, de keserves annak, akinek saját anyja ellen is meg kell védenie magát, mint Irénnek, a boldogtalan édes leánynak. Boldogtalan ? Nem ! Irén nem boldogtalan. Gazdagabb, mint sok grófné, akinek érzékeit a folytonos élvezet eltompított, akinek mindegy, egy-két drága ékszerrel, egy-két selyemruhával több vagy kevesebb, mert nincs már igazi öröme semmiben. Irén örül, ha gyöngéd, szerető férje egy szerény batisztruhával lepi meg, ha egyszer vasárnaponként a színházba viszi. Örül az egyszerű, de becsületes házaséletnek, mely a mai világ előtt lehet gúny tárgya, de neki mindene.