Magyar Szó, 1902. augusztus (3. évfolyam, 180-198. szám)

1902-08-01 / 180. szám

' Augusztus 1. haragszunk', sőt szívesen dicsérjük még a személyes ellenfelet is, ha a nemzet­nek jót tesz. Budapest, július 31. Katolikus autonómia. A M. A. nyomán mi is megírtuk, hogy a kormány a katolikus autonómiai kongresszus tervezetét nem fogja megerősítésre ajánlani a koronának. A M. A. e hírével szemben a P. X?., nyilván kor­mányköröktől kapott értesülés alapján, kije­lenti, hogy a M. A. híre ez idő szerint nem felel meg a valóságnak. Az ügy elbírálására illetékes miniszterek csak most tanulmá­nyozzák a tervezetet és eleddig még egyik sem mondott róla véleményt. Hozzáteszi azonban a P. Ll., hogy alig tartja hihető­nek, miszerint a kormány az autonómiai tervezet megerősítése mellett foglalna állást. MAGYAR SZÓ, 180. szám 3 Budapesti erkölcsök, Budapest, július 31. A Budapesten elharapózott rettentő erkölcstelenség ellen küzd a társada­lom, a hatóság, de nagyon csekély eredmén­nyel. A székesfőváros ez idő szerint valóságos Sodorna s a társada­lom, mely leginkább volna hivatott, a bajok korlátozására, nagyrészt azért te­hetetlen, mert nem igen ismeri a bű­nök szövevényeit, forrását. Ez az ok vezetett bennünket arra, hogy képét fessük a budapesti erkölcsöknek. Úgy gondoljuk, hogy csak azt a beteget lehet igazán gyógyítani, akinek baja az orvos előtt teljesen ismeretes. Alábbiak­ban folytatjuk a sorozatot, mely vilá­gosságot vet a budapesti erkölcsökre. A vásárolt férjek. Az, mely szerint erkölcsi tekintetben javíthatatlanok, kik nem tartják be a főváros és rendőrség szabályrendeleteit, a főváros területéről kitilthatók. Jelen sorok írójának alkalma volt a rendőr­ségen egy bukott nő beszélgetését hallani. — A k­itiltástól csak félnek ? hang­zott a kérdés. — Félünk bizony, de nem nagyon. — Miért «nem nagyon»? A kérdezett körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, amit mond s így adta meg a felvilágosítást: — Mi tudjuk azt, régibb nők, hogy a fővárosból csak azt lehet kitiltani, aki nem budapesti illetőségű. Sokan azt is tudjuk, hogyha férjünk volna, ki budapesti illetőségű, nem tilthatnának ki, mert házas asszony ugyanoda illető­ségű, ahová a férje. Ezeket előrebocsátva a bukott nő így folytatta: — Akinek esze van, az férjhez megy. Nem azért kell férjhez menni, hogy az ember megszabaduljon ettől az élettől, hanem azért, hogy nyugodtan folytat­hassa. Megdöbbenve nézett rá az, akivel be­szélt. — Férjhez kell menni? h­át ki veszi el magukat? A nő kaczagott. — Hogy ki vesz el ? Száz is, ezer is akad. Tudja meg, uram, hogy ötven— száz forintért minden leány tíz férjet is kap. Mindig van Budapesten egy csomó olyan züllött ember, aki jó pénzért hajlandó házasságra lépni velünk. Nem a házas élet kedvéért, hanem azért, hogy pénzt kapjon. Lássa, én is így voltam. A rendőrség lebüntetett több­ször. Egyszer attól kellett tartanom, hogy eltolonczolnak Zemplén megyébe, a szülőfalumba. Mit csináltam ? Fogtam magamnak egy verklist, aki száz forintért vállalkozott arra, hogy elvesz feleségül. Egy hét alatt kijártuk a dolgot: ő meg­esküdött velem. Azóta se láttam, de a felesége vagyok s az ő révén buda­gazdag «sportsmen», aki gavallérember volt, egyszerűen visszavonult, mikor látta, hogy Irénnel sehogysem boldogul. De volt a ká­véháznak egy gazdag bankár-vendége, aki nem hagyott föl oly hamar az ostrommal. Minden áron birni akarta a makranczos erény­­hősnőt, aki szerinte csak teteti magát, hogy annál drágább legyen. Midőn már a lehető legmagasabb árt kí­nálta és Irén anyját is körülhálózta, aki a család boldogságát várta leánya «szerencsé­jétől» és meg sem ért czélt, sőt azt tapasz­talta, hogy Irén többé le sem ül az asztalá­hoz, más módszerhez nyúlt. Megvesztegette a kávést, a főpinczért, a karmesternét és azt a tervet eszelte ki ve­lük, hogy adandó alkalommal kávéjába al­tatószert hintenek! Csakhogy a kiszolgáló pinczérben, akit szinte be kellett avatni a dologba, az utolsó pillanatban megszólalt a lelkiismeret, lehet azért is, mert egyik titkos imádója­­ volt a szép Irénnek. Elhagyva a végzetes estén szolgálatát, mindent elárult Irénnek. A halálra ijedt leány többé be nem tette a lábát abba a rettenetes barlangba. Éjjel-nappal a varrógépen dolgozott, vagy hímezett s így kereste meg családjának ke­nyerét. Fele jövedelme sem volt most, mint zenésznő korában, de a takaró után nyújtóz­kodva, keservesen mégis megéltek. Végül az a pinczér, aki megmentette, és fizetőpinczér lett egy nagyobb üzletben, megkérte kezét s az «édes lányok» leg­­édesbike, aki a férfiakat csak utálni, tanulta, pesti illetőségű. Tehetek, ami jólesik s a rendőrség nem tolonczolhat el. E sorok írója beszélt e dologról egy magas állású rendőrtisztviselővel, akinek hatáskörébe tartoznak ezek a dolgok. A rendőrtisztviselő ezeket mondotta: — Uram, a vásárolt férj igen közön­séges, mondhatnám mindennapos áru­­czikk minálunk. Budapesten az utczai «leányok» nagy része asszony, de csak ilyen asszony. A legtöbb férj soha többé nem látja viszont a «feleségét». Már most mit csináljunk velük? A férjek ellen el nem járhatunk, pedig megérde­melnék az akasztófát. S az asszonyok? Azok ellen pedig a végső eszközt, a kitiltást, nem érvényesíthetjük, hiszen a férjük révén budapesti illetőségűek. Érdekes, amit a rendőrtisztviselő ezekre vonatkozólag mondott saját ta­pasztalatából: — Uram, a vásárolt férjek rendsze­rét kellene valahogyan megfogni s meg­szüntetni, ha lehet. Mert az, rendőri szempontból még hagyján, ha a «fele­ség» soha az életben viszont nem látja a «férjét». De gyakran előfordul, hogy a férj abból él, hogy ő a feleségének a férje. Ezt így kell érteni. A százforintos férj megjelenik a rendőrségen s tilta­kozik az ellen, hogy feleségének türelmi bárczája legyen. A rendőrség megidézi az asszonyt, hogy elvegye tőle a barczát. Az «asszony» kényszerhelyzetben van s mi az ilyen dolog vége ? Az, hogy a a férj», ki rendesen züllött csavargó, visszavonja kérelmét, ha husz-harmincz forintot kap a feleségétől. Borzasztó és embertelen állapot ez. Mit tegyen a rendőrség ? Akármit tesz is, nem jól tesz. N­a a férj kérelmére nem vonja be a türelmi jegyet, azt lehet mondani, hogy a házasélet szentsége ellen tör. Ha meg bevonja, elősegíti annak a csa­vargónak zsarolását, mely annál súlyo­sabb beszámítás alá esik, mert az a züllött nő azt a testével, a becsülete árán keresi, és aki iránt csak ez a férfi mutatott őszinte, önzetlen ragaszkodást, nem utasította vissza A rendőrség a legerélyesebben azon van, hogy a budapesti erkölcsöket ja­vítsa. Nagy, szinte elérhetetlen feladat, mely a világ egyetlen rendőrségének sem sikerült. A budapesti rendőrségnek pedig azért nem sikerül, mert nincse­nek eszközei a bajok elhárítására. Amely eszközök rendelkezésre állanak, azok hatálytalanok, kijátszhatók. Így különö­sen egy rendelkezés ötlik szemünkbe­ valakivel, utóvégre is nem bűn. Ha többet kívánna tőlem a kávés, a karmesternő vagy a vendég, azonnal kilépnék és inkább nap­számba járnék. — De, így felelt ezekre az ügyvéd, ha az emberek úgy éjfél táján itt látják férf­iak társaságában kaczintani : ki hiszi el azt, hogy mégis erényes? — Azzal, hogy elhiszik-e, nem törődöm. Beszéljenek, gondoljanak bármit, csak ne legyen igaz, csak lelkiismeretem legyen nyugodt. Hogy Irén igazat beszélt, hogy női eré­nyét többre becsülte minden kincsnél, azt abból a magaviseletből is észlelni lehetett, amelyet a zenekar többi tagjai, a kar­­mesterné és különösen a kávés az ő irányá­ban tanúsítottak, akik jóformán haraggal, a kávés pedig szinte gyűlölettel beszéltek a férfivendégek iránti tartózkodó magatartá­sáról és váltig szemére hányták, hogy sok­kal több jövedelme lenne a zenekarnak is, a kávéháznak is, ha kevésbé őrizné női érintetlenségét. A karmesterné és a kávés még­sem küld­hették el Irént, mert nélküle sok vendég kimaradt volna. A férfiak mégis csak miatta jártak oda leginkább s addig, amíg belát­ták, hogy ezért nem érnek­, mégis csak köl­töttek az ő kedvéért. Igaz, hogy ha Irén előzékeny lett volna, többet költenek és to­vább eljárnak oda. De jöttek mindig újak és így mégis hasznát látta a karmesterné is, a kávés is az ő ottlétének. De ez az állapot nem tartott sokáig. A ajánlatát.* Ebből az egyszerű, de életből merített igaz történetből hiányzik minden szec­esszió, az újabb tárczaírók szellemeskedése és lele­ményessége, de az a tanúság rejlik benne, hogy a női erényt nem csupán a nagyúri társadalomban, az üvegházakban őrzött gróf- és bárókisasszonyok között kell ke­resni, hanem feltalálható az éjjeli barlan­gokban is, mert embere válogatja. Az a nő pedig, aki a bűnnek közepette őrzi meg szeplőtlenül becsületét, aki inkább munká­ban görnyedsz, semhogy áruba bocsássa magát: a n­ői erény legmagasabb fokán áll, mert könnyű annak becsületesnek lenni, aki bőségben él, akit egy művelt, gondos anya megóv a külvilág ártalmas leheletétől is, de keserves annak, akinek saját anyja ellen is meg kell védenie magát, mint Irénnek, a boldogtalan édes leánynak. Boldogtalan ? Nem ! Irén nem boldogta­lan. Gazdagabb, mint sok grófné, akinek érzékeit a folytonos élvezet eltompított, akinek mindegy, egy-két drága ékszerrel, egy-két selyemruhával több vagy kevesebb, mert nincs már igazi öröme semmiben. Irén örül, ha gyöngéd, szerető férje egy szerény batisztruhával lepi meg, ha egyszer vasárnaponként a színházba viszi. Örül az egyszerű, de becsületes házaséletnek, mely a mai világ előtt lehet gúny tárgya, de neki mindene.

Next