Magyar Szó, 1904. május (5. évfolyam, 104-128. szám)
1904-05-07 / 109. szám
1904. májusi MAGYAR SZÓ 109. szám. 5 toromban két versem jelent meg a hírlapokban. De azért nem helyes adat az, mintha én több festői életpályára készültem volna, s később tértem volna át a költőire. Az én ifjúkoromban se a festést, se a költést nem tekintették életpályának: mind a kettő, „nobel passió“ volt, ami az embernek nimbust ígért, de betevő falatot nem. Honoráriumot senki sem fizetett s kész munkát csak úgy adhatott ki a 3 £ olto, ha maecenást kapott, aki dedicatio fejében fedezte a nyomtatás költségét. A könyvét, amitán kioszthatta az ismerőseinek; ha pedig megtörtént az az eset, hogy egy piktornak festtményért pénzt adtak, úgy az bizonyosan bolti cámer volt. ■ Hanem a helyett készültem én is, mint minden jól tanuló gentry ifjú, a jogi pályára. Mindig első eminens voltam a klasszisban minden exact tudományból, s mielőtt egy irodalmi munkám megjelent volna, már ki volt hirdetve az ügyvédi diplomám a komáromi vármegyeházán. Az irodalommal foglalkozás még akkor csak élvezetszámba ment nálam." A legelső regény, melyet olvastam, Scott [Walter Ivanhoeja volt magyar fordításban. Németül már akkor tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg, mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyerekeket, fiút fiúért, leányt leányért, egy pár esztendőre: ez volt a legjobb tanrendszer a nyelvtanulásra). Én azonban előszeretettel viseltettem az angol és franczia költők iránt. Tizenöt-tizenhat éves koromban megtanultam angolul és francziául grammatikából nyelvmester nélkül, — hogy Boz Dickenst és Coopert, olvashassam eredetiben. A francziák közül első volt Hugó Viktor, akit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye volt nálunk kapható: a „Pickwick-klubb“’, Coopertől az „Utolsó Mohikánok“, Hugótól „Búg ífargal“ és „Han DTzland“. Ezekhez jött később Sue Eugen, kinek exotikus regényei (többek közt a „Női kékszakáll“), végzetes szuggeszsziókkal voltak a fantáziámra, Dumast legkésőbb ismertem meg a Troitt musqu’taireS'ből. Amint azonban Shakespeare több művét megszerezheti«!»: Lear királyt, III. Rikhardot, ez az olvasmány végképen holdkorosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti kollégiumban, Petőfi pedig színész egy ott letelepült vándortársulatnál. Neki is jelent már meg két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk elérhetlen dicsőségről és amellett tanultunk angolul, francziául. Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rár bírtuk a kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a színházat megtöltse és tapsoljon Lear királynak! — Az a túlvilági mámor, amit a fölséges szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget, hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma megírására vállalkoztam (mindjárt a legmagasabban kezdve); megírtam a „Zsidó fitt“ czimü szomorú játékot, melynek hőse „Emericus Eortunatus“ II. Lajos király kincstárnoka s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai pályázatára. És a tudós akadémia ezt, az én első müvemet dicsérettel tüntette ki, sőt a pályabírók kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a száz aranyos jutalomra ajánlotta. Ezzel alá volt írva a vérszerződésem annak az édes ördögnek, akit úgy hívnak, hogy „poézis“, aki elvisz bennünket abba az örökké égő lángba, amely folyvást éget, de soha el nem hamvaszt. Az ügyvédi diplomámnak soha hasznát nem vettem: egy párom volt, azt meg is nyertem; azon időben az ügyvédnek magának kellett ekszekválni az alperest. Azt már nem követtem el. Ettől fogva tudtam, hogy nem lesz belőlem más, mint író. Negyven évig azt hittem,ahogy meg is írtam a „Negyven év vízhangjá"-ban), hogy ez a legelső munkám elveszett. Az ötvenedik évben azonban az én szintén ötven évet jubiláló kedves barátom és kritikusom, Gyulai Pál (az is ritka kegyelme és nagy adománya a sorsnak, hogy egy ötven évig író egy ötvin évig kritikust tisztelhessen maga előtt!) addig kutatott az akadémia levéltárában, mig rátalált az elveszettnek hitt első drámámra s most már az is ki van nyomatva a műveim próbakötetébe. Hiszen rossz dráma, a „Zsidó fiú“, tele vakmerő "képtelenségekkel; de vannnak belnne gondolatvilláfirok, ammeferr» tonst nem volnék 'két**, ib 'van áarv terósz emberi r*-zme, ami a korszellemet iSzázaddal megelőzte, egy olivo- moU faj szenvedéseinek égrekiáltása. Az első siker uj ösztönt, adott: én fölfelé szédültem. A dráma után következett a regény. Tizennyolcz, tizenkilencz éves voltam, amidőn megírtam első regényemet, a „Hétköznapodat. —•_Ez is tele van hibákkal, de én az összes munkáim kiadásában semmit sem igazítottam rajta. Azok a hibák is az én eredetiségeim, hozzám tartoznak. Én az első művemben senkit sem utánoztam, azon nagy regényírók közül, kiknek műveit bámultam. Tévedeztem, botorkáltam az utón, de az az út a saját magamtörte csapás volt. Később aztán irtam a rosszabbakat is, olyan genreben, mely idegen befolyásra vall. Első novella-gyüjteményeimben sok excentrikus fantázia működik, túlcsigázott életnézetekkel, amik közül ismét kiválik egy-egy való életből kikapott eredeti magyar kép, minő a „Sonkolyi ■ Gergely“ elbeszélésem, mely angolra is lefordíttatott Stuart grófnő által. Az első regényem megjelenése után életpálya lett rám nézve az irodalom. Voltak már kiadók, akik tisztességes honoráriumot fizettek egy kezdő magyar írónak, akinek nyelvén nem is értettek. Nézetek voltak: Hartleben, Heckenast. Dicséretreméltó derék emberek. Szorgalmas írónak meg lehetett élni, mellékfoglalkozás nélkül is. Én már huszonegy éves koromban egy szépirodalmi lap szerkesztésével bízattam meg, ami abban az időben nem volt olyan rendes hivatás, mint most. Lapot csak a kormány engedélyével lehetett kiadni. Az akkori dikasteriális kormánynak pedig az volt a nézete, hogy a politikában dívó pártok szerint, melyekből csak kettő volt: 1. liberális, 2. konzervatív, elég mindegyiknek egy orgánum; harmadiknak aztán egy neutrális. Ezek mellett függeléknek szintén csak három szépirodalmi lapra adtak engedélyt, hasonló irányzattal. Ahogy a konzervatív párt politikai lapjának satellese volt az arisztokrata Hendez ii, a neutrális tábhíbíró világ orgánumának a Pesti Divatlap: ugy csatlakozott a liberális reformok közlönyéhez a demokrata Életképek,s amilyen, harczok folytak amazok között a politika magas régióiban, kevesebb eréllyel küzdöttek emezek az poézis és társadalmi élet mezején. Én a liberális irányzatú szépirodalmi lapnak, az „Életképekének lettem a szerkesztője. Ebbe a lapba dolgosak a magyar költővilág legkiválóbb matadorjai. Különösen az ifjú nemzedék s annak vezérszelleme, Petőfi, kivel a legbefensőbb barátság fűzött össze évek óta. Majd elkövetkezett az egész Eurórvára nézve új korszakalkotó 1848-ik év, mely különösen Magyarországon az egész eddigi társadalmi és politikai viszonyok helyett merőben újakat teremtett. . Ezideig Magyarországon kizárólag a félmilliónyi nemesség képezte a nemzetet,. A többi jobbágy volt : ez viselte az adótterhét, ez adta a hadsereghez az ujonczokat, a nemes csak háború idején fogott fegyvert.; az országgyűlést a nemesség követei alkották, az összes polgárság egy szavazattal volt képviselve; a kormány nem volt felelős, nála volt a hatalom, amit a czenzura utján még a szellem fölött is gyakorolt. Ezen elavult rendszer ellen küzdött az uj nemzedék, melynek programsorát, képezte a* történelmi nevezetességű „pesti tizenkét pont“,, melyekben a jobbágyság felszabadítása, a nemesi előjogok eltörlése, közteherviselés, sajtószabadság, jogegyenlőség követeltetett, felelős kormány és képviseleti országgyűlés mellett. Nekem adatott a sorstól a szerencse, hogy márczius 15-én a köztéren a polgárok előtt e tizenkét pontot felolvashassam, Petőfivel együtt, ki ugyanekkor a „Talpra magyar!“ kövtetményét "elszavalta. Ezt úgy neveztük, hogy „forradalom“. A merész kezdeményezést teljes siker követte. A pesti pontokat magáévá tette az egész nemzet, elfogadta a pozsonyi országgyűlés, szentesité a korona; a magyar nemesség önkényt lemondott, nemesi előjogairól, (ezen lemondás jelzéséül hagytam én el a nemesi g grec-et nevemből) s felszabadította a jobbágyságot s ez által a közös hazaszeretet tüzében egygyéolvasztá az egész magyar nemzetet. Ezzel ismét egy új kötött pálya lett elém rajzolva a smtok a politika útja, melyen a költői offiködésél parallel irányban haladtam mi itt ez ideig: a ■ szabadságot, az emberiségét, a felvilágosodást a haladást szolgáltam híven.