Magyar Szó, 1904. május (5. évfolyam, 104-128. szám)
1904-05-07 / 109. szám
8 109. szám. azoknak a jó barátaimnak, akik azokat okozták. Eltakarja az árnyékot azoknak a „jobb“ barátaimnak az emléke, akik életemnek napos Oldalát képezik. (Tisza Kálmán.) Legjobb barátom volt maga a maszyar közönség, mely nagy kegyével gondtalan élettel jutalmazott; a király kitüntetett a Szent István-rend s az írói és művészi érem adományozásával, a kormányférfiak barátságaikkal, a nemzet, a képviselői állással, a magyar tudományos akadémia négy izbeni választással, a tudományegyetem doktori promoveálással, városok, társulatok dísztagsággal, intézetek jövedelmező állásokkal, kiadóim műveim elterjesztésével, ifjú írótársaim és a művészek szeretetükkel. Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világ népének, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt. Azon fényes alakok között, akik életem egének első csillagait képezték, elsők közé jegyezhetem dicsőséges királyunkat és királynénkat, József főherczeget és mindnyájunk fájó emlékét, Rudolf trónörököst és Stefániát. A csillagászok találnak az éaen olyan foltot, melyen a legerősebb távcsővel sem lehet találni legkisebb csillagot, azt úgy híják, hogy „szénüreg“’. Arról az üres foltról a „mi“ csillagunk ■ futott le. Harmincznyolcz esztendeig éltem nemmel háborítatlan családi életet. Most már csak arczképet vesznek körül, s csak álmaimban jelen meg előttem. De sokszor megjelen. Mindig ugyanaz. Hanem azért nem állok egyedül. A hozzám való jóindulat átöröklött gyermekeinkre: egy leányom, egy vém, egy kis csevegő unokám. Rokonszenves alakok mind. Beszük, szivük hozzámvaló. Művészi lelkek, kikben nemes nagyravágyás lángol s viszi előre, magasra. A fának csak a koronája törött le: a Barjak virágoznak a törzs körül. Adalékok Jókai pályájáról. Jókai Mór önéletírását a következő adatokkal egészítjük ki: A pápai kollégiumban. Jókai Mór a pápai kollégium legkitűnőbb tanulói közé tartozott, amit bizonyít következő iskolai értesítője: „■ Jókai Móricé 1S éves helv. hitv. szül. Révkomáromban. Atyja Jókay József, anyja Pulay Mária. Első félév: Erkölcs I. oszt. Latin: kitűnő. Természettan: kit. Alkalmazástan: kit. Vegytan: kit. Német: kit. Magyar: kit. Történet: kit. Második félév: Erkölcs I. oszt. Görög: kit. Természettan: kit.Alkalmazástan.: kit. Vegytan: kit. Német: kit. Magyar: kit. Hazai történet: kit. Francziia kit. Közjog: kit. Jellemrajz kit. Franczia kit.“ Első irodalmi kitüntetése is a pápai kollégiumban történt. Itt iktatták ugyanis érdemkönyvbe a tizennyolca esztendős gyerekpoéta következő allegorikus versét: Mi az? Szólj, mi dal ez? Ennyi zaj közeped, Ennyi büvhang s vad moraj felett?, Felcsapongva égre hat zenéje, Mely keserves és tiszta éldtelet, „Tán syrén zeng méregédes hangon, Csabaiakkal csendes légen át?“ Kisszerű az ennek ellenében Ihletetlen dallam bájdalát. „Tán a Memnon szobra dali magasztos Hajnalszülte tiszta éneket? Tán az égi bujdosók összhangja Eezgi át a kétkiő mennyeket ?.‘4' NemToh a dal bus és nagyszerű dali Mely szivet fojt és kebelbe hat, Mely keserve annak, a ki hallja S a ki zengi, szive megszakad. Hattyú dal ez, tulfeszült hatalma Egy utópercz érzeményinek, Melynek lelket elfogó siratná Haldokolva szerte lengenek. Óh! halóidat ez, siralmi ének, Egy enyésző nép hattyúdala. Egy. hazának végfcüajcjjjlása: Egy letűnő nép esthálaia. Jókai Móricz, MAGYAR SZÓ .............. 1904. május 7* Hogy lett Jókai regényiróvá? Jókai maga így mondja el: „Előrebocsátom, hogy hiszk az isteni gondviselésben és hogy sorsomat Istem intézte el. Ő akarta, hogy regényíró legyek. Hiszen családomnak a czimere is kész regény. Ütközet volt a magyar király és a török vezér között. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az ozmánoktól, szándékosan rosszul lőnek. *,Lőjj te jobban !“ mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az ágyúhoz, czélbaveszi a török vezér sátorát, s úgy oda talál a szakálas golyóval, hogy a török vezér halva terül el. Ez mind 'le van festve a 'Jókai nemzetségi czimpajzsán; rajta van a zászlótartó az ágyúval a vérén mezőben, alatta a török tábor a félholdas sátoraival, a vezér a közeg sátorban: csak egy fiatal hajadon hiányzik, aki a koszorút a hős zászlótartó fejére feltegye s kész a regény. Ezt halottam én elbeszélni, mikor még nagyon kicsi gyerek voltam, az édesapámtól. Neki is voltak költői és művészi hajlamai. Emlékszem azokra a jó vastag papirosra írt verses könyveire, amikhez igen szépen rajzolt és kiszínezett képek voltak festve. Aztán milyen milyen szépeket tudott nekem az én jó atyám mesélni a „Szalonnavárról“, — „Csalóka Péterről“, — „Hüvelyk Palkóról“, — a „Farkas komáról“ — meg a „jövendőmondó czigányasszony“ról. Édesapám b költővé lelhetett volna; de hát ő ügyvéd volt és a városi árváknak a pénztárnoka; hanem azért sok szép történetet tanulhattam én ő tőle. .Volt aztán már az elemi iskolában is egy kedves tanítóm, Székely János, aki Ieczki ezután sokszor ott tartott az iskolában,, s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bohóczairól, s mondott találós menőket, amik közül erre az egyre emlékezem: ma is: „Az elsejel mindig fut, a vége, lány előtt csipked, s szúr, ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is furcsát.“ Ezek mind arra buzdítottak, hogy én is ess nélak találós meséket, még pedig versbe. Az első siker pedig arra ösztönzött, hogy még metreszebb kísérletet tegyek. Írtam is egy-két hosszabb verset. Történt, hogy odafenn járt akkor Komáromban Tóth Lőrincz, a tudós akadémiától pályakoronázott is, s meglátta az én két versemet; elhozta Pestre és kiadta az egyiket a „Regélő“, a másikat meg a „Társalgó“ czimü újságban, s alányomatta az egész nevemet életkorommal együtt. Kilencz éves voltam. Ezzel el volt döntve, hogy nem lesz belőlem se szolgabiró, se viczefiskális. Tíz éves koromban a szüleim cserébe adtak. Régi szokás volt ez; két család összebeszélt: az egyik lakott Pozsonyban, a másik Komáromban ; az egyiknek a gyermekei nem tudtak magyarul, másikét németül: kicserélték őket. Családi gond, jó iskola, egyforma mind a két helyütt. A Pozsonyban lakó Zsigmondy tanár fiai és leányai voltak az én testvéreimnek és nekem a helyetteseim Komáromban. Nekünk is, azoknak is, mindenikünknek volt így egy „édesanyja“ Komáromban és egy „liebe Mutter“-je Pozsonyban, úgy tekintettük egymást, mintha testvérek volnánk. Az akkori tanítási rendszer mellett már a 11 éves gyermeknek kellett tanulni költészettant, irálytant, természetesen latinul, aztán meg a kegyetlen görög nyelvet. De mind hasznát vehettem én ezeknek! Mikor Pozsonyból hazakerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos betegen találtam. Még abban az évben meg kellett ismernem azt a megmérhetetlen nagy fájdalmat, ami az árvaságra jutás. Ez annyira összetörte lelkemet, hogy halálos beteg lettem utána s csak áldott jó Eszter néném ápolásának köszönhetem, hogy megmaradtam. Ekkortájban hozta elém a sors azt a férfiút, akinek befolyása egész életemre kihatott, Vály Ferenczet. Előbb tanárom volt. Később sógorom lett, ki nénémet elvette. Egyszerű, szigorú ember volt. Sokoldalú tudományos műveltséggel búr. Nem isak azt tanította, s nemcsak azokban a tanórákban, amik kötelezett tantárgyak és órák voltak, hanem mindenfélét, ami az életben hasznos, ami a műveltséget kiegészíti. Reggeltől estig foglalkozott a lélekműveléssel. Senki sem sokallta meg, úgy tudott tanítani, hogy az gyönyörűség volt. Egy évben előszedette velem a gimnázium könyvtárából a nagy régi könyveket, s azokból készíttetett velem tanulmányokat, s három év alatt megtanított francziául, angolul és olaszul. Igaz, hogy mindennap télen-nyáron öt órakor reggel már ott kellett lennem az ő irószobájában, de azt meg is szoktam, úgy hogy most is mindig hajnalban kelek fel s tíz óráig dolgozom; mikor más ember felkel, már akkor én elvégeztem s járok a mindennapi dolog után. Ezalatt mindennapi gyakorlataim voltak a szónoklattan és a költészettan feladványai. Tizenhét éves koromban a pápai főgimnáziumba küldött el szeretett jó anyám, ahol akkor kitűnő tanári kar volt: Tarczy, Bocsor, Stettner; mind elsőrendű tudományos tekintélyek, akiknek előadásait öröm volt hallgatni. És azután a jó sors itt oly tanulótársak közé hozott, akiknek a szelleme nemes versenyre kényszerűéit. Ott voltak Kerkápolyi, Petőfi, Petrich Soma, Gondol Gábor, Bárány Gusztáv, Bathó Bálint, Gaál Péter; mind olyan nevek, amiknek a betűi máig is fényesek. Ott volt „Képzőtársasága“ a fiatalságnak, ahol irodalmi műveket olvastak fel, azokat bírálatra kiadták, a bírálatokat is felolvastuk ; ebben az évben egy „Tavasz“ czimű könyvet is szerkesztettünk; ebben jelent meg első elbeszélésem. Pápán gyakran fájt a mellem; elhitettem magammal, hogy tüdővészben vagyok. Jó anyám azt hitte, hogy a pápai éles levegő és meszes viz a bajom s elküldött az áldott levegőjű Alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte. Mert itt lett belőlem ember, e derék tősgyökeres magyar városban, és különösen itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet a maga kifogyhatatlan változatosságában, a néphumort, a puszták világát. Egész írói működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el s amellett testileg is megerősödtem. Tizennyolcz éves voltam, mikor az első színdarabot írtam (1848), aminek a czime: „Zsidó fiú.“ Ezt a művet Petőfi másolta le, minthogy pályamű volt, idegen kézírásnak kellett lenni, s az akadémiai pályázaton dicséretet nyert e színdarabom. A munkának természetes nagy hibái voltak. Vörösmarty és Bajza nagynevű íróink atyai szeretettel hívtak magukhoz és nem restelték naphosszam fáradozni velem, hogy ezeket a hibákat kiigazítani segítsék. Utoljára pedig mégis csak azt mondtam: „írok én ennél jobbat, menjen ez a semmiségbe.“ S a „Zsidó fiú“ czimü színdarab soha sem jelent meg nyomtatásban. A tárgyát később feldolgoztam „Fortunátus“ czim alatt novellának. Tizenkilencz éves koromban írtam az első regényemet, a „Hétköznapok“ czimü könyvet. Ezentúl nem kellett nekem a prókátorság. Tavaly múlt ötven éve annak, hogy a legelső elbeszélésem az olvasóközönség elé került. A czime „Istenítélet“. Pályamű volt: „egy“ arany jutalmat nyert s megjelent a „Tavasz“ czimü Almanachban. Azóta nagyon sokat írtam, hogy mennyit ? magam sem tudom biztosan megmondani. Jókai és Petőfi. A magyar szépirodalomnak két ragyogó napja egy időben kelt fel. Náluknál nagyobb nem volt s tán nem is lesz Pápán ismerkedtek meg 1841-ben. Jókai ott diák volt. Petőfi is oda iratkozott be a katonáskodása után. Jókai jómódú fiú volt. Petőfi magán hordta a nyomora bizonyítványait. És a két rendkívüli lélek már akkor kezet fogott egymással a szeretetben. ’ Hanem még akkor ők maguk sem tudták, hogy a sors könyvébe aranybetükkel vannak bejegyezve. Jókai festőnek készült, Petőfi színésznek. Az önképzőköri felolvasások versírással is foglalkoztatták az egész ifjúságot. Petőfi is írt. És az ő versei voltak a legjobbak. Jókai még akkor többre becsülte a vásznat,mint a papirost.