Magyar Szó, 1961. június (18. évfolyam, 126-151. szám)
1961-06-20 / 142. szám
Motó. oldal (39) A későbbieket így mondja jegyzőkönyvbe: Este hat óra tájban haza jött Evans. Megvártam a folyosón és azt mondtam neki,hogy felesége öngyilkos lett, gázzal megmérgezte magát. Vele együtt felmentem a lakásába. Evans felemelte a padlóról felesége holttestét, az ágyra fektette és a dunyhával letakarta. Megmondtam neki, hogy ha jelenti az esetet a rendőrségen, nem hiszik el, hogy felesége öngyilkos lett, hanem őt fogják gyanúsítani, mert nagyon sokan tudják, hogy gyakran veszekedtek. Ő maga is iggadtta a helyzetet. A tervezett magzatelhajtást nem említi meg. Arról sem szóól egy szót sem, hogy Evansszal együtt az első emeleti üres lakásba vitték Beryl holttestét és őmegígérte, hogy későbbeltünteti a hullát és a csatornaaknába dobja. Arról sem vall semmit, hogy később meggondolta magát és a mosókonyhába rejtette a holttestet. Amikor Griffin főfelügyelő a kis Geraldine meggyilkolása felől érdeklődik, Christie így válaszol: — Nem tudom mi történt a gyerekkel. Úgy emlékszem, hogy november 8-ika után többé nem láttam. Kereken letagadja a kis Geraldine meggyilkolását." Jól tudja, hogy miért. Ezért a gyilkosságért ítélték el három évvel előbb Timothy Evanst és ezért akasztották fel. MIKOR HISZ AZ ÜGYÉSZ CHRISTIE-NEK? Finnemore bíró fehér rizsporos parókája kissé hátracsúszott a fején, úgyhogy haja kilátszik alóla. Szüntelenül izzadó homlokát törülgeti. Kutyahőség van 1953 június 22-én Londonban. Az Old Bailey törvényszék üvegtetős nagy tárgyalótermében akkora a hőség, mint egy kazánban. A terem zsúfolásig megtelt. Nincs egyetlen szabad hely az előkelőségek részére fenntartott páholyokban, sem a sajtópadokban, sem a hallgatóság padsoraiban. Sok százan az utcára szorultak, ott lesik a tárgyalóteremből kiszivárgó híreket. Ilyen szenzációs bűnper már rég nem volt Londonban. Reginald Christie a fojtogató tömeggyilkos áll bírái előtt, de — az angol joggyakorlat szerint — csak egy gyilkosságért, felesége, Ethel megfojtásáért vonják felelősségre, mert a halálbüntetéshez egy gyilkosság is elég. A huszonharmadik tanú van soron, Albert Griffin detektív főfelügyelőt szólítják a tanúk emelvényére. Christie idegesen megmozdul a vádlottak padján a két tagbaszakadt rendőr között. Kigombolja inggallérját és meglazítja pettyes nyakkendőjét. A hőség miatt? Vagy az izgalomtól? Curtis Bennet védő egy aktafedéllel legyezgeti magát. Nagyon fáradtnak látszik. Nem is csoda, egész éjjel még egyszer áttanulmányozta a Christie ügyet. Úgy látszik, hogy az egész teremben csak Sir Lionel Healdnak nem árt a hőség. A magas, szikár jogász nyugodtan ül a helyén. Éppen ilyen nyugodtan hallgatta végig Christie előzetes vallomásainak felolvasását. A vizsgálat alatt Christie összesen hét gyilkosságot vallott be. Beismerte, hogy megfojtotta feleségét Ethelt, Ruth Fürst bécsi származású leányt, Muriel Eady tisztviselőnőt, Hectorina Maclennant, Irin Rita Nelson vöröshajú utcalányt, a mindig részeg Kathleen Maloney-t. És végül Beryl Evanst, Evans. Lidércnyomásként nehezedik ez a név a tárgyalóteremre. Tothy Evans — így hívták azt a gépkocsivezetőt, akit leánya, Geraldine megfojtása miatt felakasztották. Ártatlanul akasztották fel! — hangoztatják már hetek óta az újságok, ezt állította több képviselő a parlament ülésén, ezt állítják a halálbüntetés ellenzői, ismert közéleti személyiségek, híres újságírók, neves jogászok. Majdnem az egész közvéleménynek ez a meggyőződése. Justizmord történt! Veszélyben a brit igazságszolgáltatás jó híre. Sir Lionel Heald főügyész szilárdan el van tökélve, hogy megmenti. Erre akkor látja elérkezettnek az időt, amikor Albert Griffin detektív főfelügyelő áll a tanúk emelvényén. Az államügyész, a vád képviselője, hirtelen védővé változik, amint megkezdi keresztkérdéseit. A brit igazságszolgáltatás jóhírének védőjévé. — Evanst annak idején 14 hónapos leánya, Geraldine megfojtása miatt mondták ki bűnösnek és ezért akasztották fel? — Igen, főügyész úr. — Felesége, Beryl meggyilkolásával nem vádolták? — Nem. Ilyen címen sohasem emeltek vádat ellene. Sir Lionel Heald diadalmasan néz a sajtópadok felé. No lám, így történt. Az Evans perben az asszony meggyilkolása nem szerepelt, csak a gyereké. Ez olvasható le diadalt sugárzó arcáról. Persze arra nem gondol, hogy az Evans perben az ügyész éppen arra építette fel az egész bizonyító eljárást, hogy Beryl Evanst és Geraldine Evanst egy és ugyanaz a személy fojtotta meg. Beryl Evans meggyilkolása csak azért nem szerepelt a vádiratban, mert az angol joggyakorlat szerint elegendő, ha a vádlottat egy gyilkosságban mondják ki bűnösnek. A tárgyaláson még így is sokkal több szó esett Berylről mint a gyerekről, jóllehet a védelem többször tiltakozott ez ellen. De ki emlékszik 1953- ban arra, hogy mi játszódott le ugyanabban a tárgyalóteremben három évvel azelőtt... ! Sir Lionel folytatja keresztkérdéseit. A gyermeket akkor Evans nyakkendőjével a nyaka körül megfojtva találták? — Én nem voltam ott, de tudomásom szerint így történt. (Folytatjuk) 117. KISKERESZTREJTVÉNY VÍZSZINTES SOROK: 1. Angol, folyó, 5. Az arc egy része, 6. Varrószerszám névelővel (é. f.), 8. Téli sport, 10. Kötőszó, 11. Németországi város, 13. Kukoricát nevezik így, 14. Levegő — angolul, 15. Azonos mássalhangzók, 17. Kiejtett mássalhangzó, 18. Tibeti lakó, 20. Szerbiai város, 21. Ilyen rendszer is van. FÜGGŐLEGES SOROK: 1. Három — szerbül, 2. Német személyes névmás, 3. Szerb elöljáró szócska, 4. ÉTI, 5. Tagozat, 7. Felbujtatás, 9. Afrikai állam, 11. Horvátországi folyó, 12. Aki . .., az nyer!, 16. Régi súlymérték, 17. Kicsiny, 19. Nagyobb kavics, 21. Valakinek a felesége. FABRIKA DUVANA BANJA LUKA Most? Fáradt, meg vénhedt Azzal együtt öregedet meg, aki jobban szerette, mint a feleségét, mint a gyermekeit. Most — a legjobb esetben — temetőnek való. Tavaszok, nyarak, őszök és telek is voltak. Virág is, gyümölcs is volt. Nincsenek többé nyári napok. Csak sötét nappalok és szorongással teli éjszakák vannak. Lehet, hogy nem is lesz többé holnap. Tavasszal nem süt a nap, a nyár aszályos, az ősz gyümölcstelen. Mintha minden elvérzett volna és semmi sem születik, semmi sem növekszik már. Emberek is voltak. Hétköznap kérges volt a kezük, gonosz a szavuk, vasárnap azonban fehér inget öltöttek és barátság volt a szemükben. Hol vannak most? Hová sodorta őket az áradat? Csak árnyékok már, önmagukba zárkózott, önmagukért élő, alattomos árnyékok. Őszinte szó sincs már. Mindenki diplomata, politikus, kopó, bíró. Holvannak azok az idők, amikor a munka — mindenek ellenére — öröm volt, s pihenő a gondolat. Minden ifjúság olyan, amilyen az övé volt? Vagy csak rá, éppen őrá nehezedett a világ minden súlya? Maga elé nyújtott kézzel — mint a vak — járkel a szobában. Megáll az ablaknál, odakinn zuhog az eső, az ég egészen a földig süllyedt. Áll, hunyorítva, csukott szemmel. Lehet, hogy negyven napon és negyven éjszakán át szakadatlanul zuhog majd az eső. Lehet, hogy elárasztanak majd mindent a zavaros hullámok, amint hajdan már egyszer rázúdultak a bűnös világra, s csak egyetlenegy ember maradt életben meg az állatok. Egy pillanatra nyulai, tyúkjai, macskája, kutyája, galambjai — de senki más nincs mellette. — Nem — mondja magának —, az asszonyt meg a gyerekeket nem viszem magammal! — Rátör a gonoszság. Fulladjanak a vízbe! Az ár már az ereszt fenyegeti, a gerendák nehezen, nyögve szakadnak el a falaktól, amelyek olyan soká fogva tartották és már úszik is a szürke habok fölött. Az egész világ mögötte marad, minden a semmibe vész. Fölötte fehér galambok repdesnek. Az olajfagallyat keresik, jelképét annak, hogy egyszer majd vége lesz az általános pusztulásnak. Dobogva jött valaki fölfelé a lépcsőn. A szobában magányoskodó ember összerezzent és leült. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott, sehogy sem tudott rájönni, ki jön hozzá látogatóba. — Én vagyok! — hallatszott a dörmögő hang az ajtó mögül. — Én vagyok! Joszip, a te öreg haverod. Meglepetve állt föl és nehéz léptekkel ment az ajtóhoz. Csakugyan Joszip volt. Esőcsöppek csurogtak a sapkájáról, markában egy ásványvizes üveget szorongatott. — No, öreg csont, hogy vagy? — Köszönöm, kutyául — felelte és félreállt, hogy utat engedjen Joszipnak. — Ülj le! — Joszip a szoba sarkában álló asztalra tette a palackot. — Nagy nehezen szereztem — bökött az üveg felé. — Fogalmad sincs róla, milyen nehéz hozzájutni tisztességes italhoz. Amikor aztán megszereztem, azt mondtam magamban: Na, ezzel elmegyek Peterhez, ha mindjárt el is visz az ördög. Bajban, van, boldogtalan, jól esik majd neki. Apa csodálkozva nézett rá. Nem tudta, részeg-e Joszip, vagy valami más baja van. Odament a polchoz, levett két pálinkás poharat és közelebb húzta székét. — Kutya idők járnak! Mintha vízözön készülődne. Az emberek meg!... — Joszip legyintett, majd így folytatta: — Nincs kivel leülnöm, hogy megigyak egy pohárka pálinkát! Az ördög az ilyen világba! Meg a háborúba! Belőlünk sem lesz már énekes halott... Fölemelte a palackot és nagyot sóhajtva telitől ütötte a poharakat. — Te jó isten! — csóválta meg a fejét. — Az égvilágon sehova sem járhatok már. Otthon ücsörgök és olvasom a Szlovént. És ugyan mit olvasok benne? Hazugságokat. Hallottad már, hogy megölték a nagyobbik fiamat? Meg... A másik, az Ales, meglógott tőlük, most bujkál valahol. Én sem tudom, hol, merre jár. Az asszony meg... félig vak és egészen bolond ... Fölemelte poharát és a világosság felé tartotta, mintha bor lett volna benne. Szemében könnyek csillogtak. Apa úgy látta, hogy minden szín kifakult belőle. — Igyál hát, vén csont, a lelked üdvéért! Apa hümmögött valamit a bajusza alatt és köhintett egyet. Az ital égette a torkát és jólesően melengette. — Hát ilyen lics-pocs időben valóban jól esik! sóhajtotta. — Az az érzésem, hogy sok mindent elmulasztottam az életben. Soha sem engedtem meg magamnak még egy pohár pálinkát se! Nem tudom, mi az, megrészegedni. Soha sem jártam a bolondját, mint a többi fiatalember. Mindig józan voltam. Most meg, öregségemre, a saját fedelem alatt részegeskednek. Katarina meg Filoména tökrészegre isszák magukat. (Folytatjuk) (36) MAGYAR SZÓ Kedd, 1961. VI. 29. — A hölgy szívesen megismerkedne önnel, ha ezt a kocsit megvásárolja!