Magyar Szó, 1968. május (25. évfolyam, 119-148. szám)

1968-05-01 / 119. szám

WGS. ápr. 31., máj. L, 2. MAGYAR SZÓ A nagy kortárs Dr. Hajdan Passé Abban a rendkívüli gaz­dag szellemi hagyatékban, amelyet az elmúlt századtól örököltünk, Marx életműve kiválik egy lényeges jel­legzetességével: olyannyira áthatja az egész jelenkort, a modern ember és társa­dalom életének dilemmáit, e forradalmi korszak legha­ladóbb törekvéseit, mintha inkább ehhez, nem a múlt századhoz tartoznék. A mar­xi gondolatnak ez a csodá­latra méltó időszerűsége vi­lágosan megnyilvánul a po­litikai elméletnek mint a je­lenkori forradalomi harcok nélkülözhetetlen eszmei út­mutatójának a legfontosabb vívmányaiban is. Azáltal, hogy már a kommunista ki­áltványban rögzítette a tör­ténelmi materializmus elmé­leti tételét, Marx megala­pozta annak a történelmi talánynak a tudományos megoldhatóságát, amely előtt tehetetlennek bizonyult minden olyan próbálkozás, hogy fölfedjék a társadalmi fejlődés tényleges mozgató­erőit, és felfogják az ember­nek azt a lehetőségét, hogy történelmének tudatos alko­tójává legyen, tehát szerve­zett, tudatos akcióval be­folyásolja társadalmi lét­feltételeit. Míg mások azt hitték, hogy a történelem egyének és csoportok szubjektív aka­ratának, vagyis a politikai hatalomtartók bölcsességé­nek vagy ostobaságának, jó­ságának vagy önzésének a puszta következménye. Marx kimutatta és bebizonyította, hogy az emberek saját ma­guk alkotják történelmüket — ha nem is szabadon vá­lasztott körülmények között, de olyan feltételek mellett, amelyek sikeresen befolyá­solhatók, hogyha az ember ismeri és számon tartja őket. Ezáltal, egyszeriben összeom­lott — mint Marx mondta ■— „az egész hagyományos politikai gondolkodásmód”. A marxizmus hatalmas erővel vértezte fel a törté­nelmi fejlődés teremtette legnagyobb forradalmi lényt a modern munkásosz­tályt. Tudatosította benne társadalmi helyzetének tény­leges mibenlétét, megvilágí­totta annak a harcnak az objektív feltételeit és táv­latait, amely magának a munkásosztálynak a bér­munka rabsága, egyszer­smind az egész emberiségnek az elidegenedett társadalmi erők, a gazdasági kizsákmá­nyolás és a politikai elnyo­matás kényszerhatása alól való felszabadulását helyezte kilátásba. 1.Ha tovább fejte­getjük materialista tételün­ket — írta Marx —, és ha a jelenre alkalmazzuk, akkor egy nagy, minden idők leg­nagyobb forradalmának a perspektívái tárulnak elénk.” Bebizonyosodott, hogy a mar­xizmust mint az egyik legje­lentősebb és legbefolyásosabb tudományos-politikai elméletet nem lehet mellőzni. Sőt a jelen­kori polgári politikai tudomány fejlődése is elválaszthatatlanul összefügg a marxizmussal — akár az általa megteremtett el­méleti és módszerbeli tételek igénybevétele révén, akár olyan kísérletek formájában, hogy bi­zonyos marxista tézisek ellen­tételeiként új elméleteket dol­gozzanak ki, vagy pedig régi­eket élesszenek fel. A politikai rendszerek szociális meghatározottságuk szempont­jából való összehasonlító tanul­mányozásának legjelentősebb korszerű tudományos vállalko­zásai az adott társadalom osz­tály összetételének az elemzé­sén alapulnak, ami magától ér­tetődően megköveteli a politi­kai folyamatoknak és a társa­dalom politikai felépítésének az osztályjellegére vonatkozó mar­xi tétel elfogadását. Ugyanakkor Max Weber politikai szocioló­giája, valamint R. Michels, G. Mosca, V. Pareto, H. Lasswell, R. Áron és mások elit-elméletei a marxizmus tudományos kihí­vásának közvetlen következmé­nyeiként jöttek létre, vagyis azzal a szándékkal, hogy a marxista politikai elmélet ki­dolgozatlan vagy elhanyagolt té­teleit kihasználják különféle el­lenelméletek konstruálására. Úgyszintén kiderült, hogy nem lehet más ideológiát teremteni, olyan világnézetet alkotni, amely átfogná a legszélesebb néprétegeket, s ezáltal a mar­xizmus ellentételévé válhatna. A fasizmust, amely nem annyi­ra az értelemre, mint inkább az egyén és a tömeg irracionális, agresszív ösztöneire támaszko­dott, súlyos vereségek érték, s így elvesztette tömeges hatását. Ezért a reakciós és konzerva­tív politikai mozgalmak — más ideológiai alap híján — egyre inkább a vallási érzelmek poli­tikai kihasználására, az egyházi szervezetek ideológiai tevékeny­ségére törekszenek. A marxi gondolat jelenkori hatása egyértelműen bizonyítja, hogy a mai világot nem lehet megfosztani ettől a forradalmi elmélettől, amely legelfogadha­tóbb választ ad a mostani át­meneti korszak létfontosságú dilemmáira. Kézenfekvő, hogy a mély ellentmondásokat, amelyek a jelenkori társadalmat áthat­ják, általában a társadalom to­vábbi fejlődésének az alapvető problémáit nem lehet megolda­ni mindazoknak a társadalmi erőknek a megszervezése és mozgósítása nélkül, amelyeknek létfontosságú érdeke a társada­lom szociális átalakulása. Kez­dettől fogva arra törekedvén, hogy a munkásosztályt tömeges forradalmi politikai mozgalom­ba tömörítse, a marxizmus a tár­sadalom objektív történelmi szükségletét fejezte és fejezi ki, s életképességének mindmáig ez a legmélyebb forrása. A mar­xizmus eszmei és elméleti ala­pul szolgált olyan hatalmas munkáspártok és szakszervezetek megalakulásában, amelyek nagy, gyakran sorsdöntő hatással van­nak egy-egy ország és az egész világ társadalmi-politikai esemé­nyeire. Azáltal, hogy mély gyö­keret eresztett a jelenkori em­ber tudatában, a marxi gondo­lat e forradalmi korszak nagy eszmei és anyagi erejévé vált. S nemcsak azzá. A marxi eszmék a mai ember kritikai tudatának is fontos megtes­tesítői, ez pedig igen lénye­ges, hiszen manapság az a veszély fenyegeti ez embert, hogy önnön társadalmi ak­cióinak formái föléje és a társadalom fölé emelkedő erővé változnak. A jelenkori átmeneti korszak ellent­mondásai, amelyek szüksé­gessé tették, hogy a szerve­zett politikai hatalom és ak­ció erős eszközök révén ér­vényesüljön, eleve maguk­ban hordozták azt a veszélyt, hogy az erők az ember ön­kényuraivá torzulnak. Jele­nünk nemcsak a gyarmat­­uralom megdöntésének és a szocialista forradalmak győ­zelmének a korszaka, hanem olyan időszak is, amelyben — fokozottabban, mint a történelem folyamán bármi­kor — elburjánzottak a tár­sadalmi élet különböző te­rületein tapasztalható bürok­ratikus törekvések, valamint az állam társadalomfölötti­­ségének megnyilvánulási formái. Ez különösképpen idősze­­rűsíti a marxi elméletet, amely magában foglalja a bürokratizmus tudományos bírálatát és a társadalmi élet kényszerű államhatalmi gyámkodása alól való vég­ső felszabadulásának láto­mását. Marx és Engels le­rántotta a titokzatosság lep­lét az államról és a bürok­ráciáról, fölfedte igazi tár­sadalmi mibenlétüket és tör­ténelmi feltételezettségüket. A munka társadalmi felsza­badítása — ami tulajdon­képpen a társadalom szocia­lista átalakulásának a lénye­ge — egyszersmind a társa­dalom politikai kényszer­burkolatoktól való megsza­badulásának a folyamatát is jelenti, azt is tehát, hogy az ember függetleníti magát az állam „élősdi kinövéseitől”, amelyek megtépázzák a tár­sadalmi mozgások szabadsá­gát, és gátolják a társuló ember alkotóerejének teljes kibontakozását. A dolgozó ember marxi értelemben vett önigazgatott társulása alkotja azt a társadalmi szer­vezetformát, amelynek révén a jelenkori társadalom vég­legesen megszabadul az ön­állósult politikai hatalom gyámkodásától. Mégis merem állítani: Marx legnagyobb érdeme ezen a téren abban nyilvánul meg, hogy fölfedezte és tu­dományosan kifejtette a szubjektív és az objektív té­nyezők dialektikus viszonyát a politikában, amely min­denkor tudatos, szubjektíve megokolható akció is, de ob­jektíve meghatározott társa­dalmi folyamat is. Csak eb­ben a megvilágításban lehet­séges megérteni egy furcsa paradoxont, amely Marx tu­dományos gondolatának tör­ténelmi sorsához fűződik. Az az ember, akinek az elméle­tét „gazdasági determiniz­musként”, vagyis a politikai öntudat és akció bárminemű önálló szerepének a tagadá­saként értelmezték és ma­gyarázták, valójában az újabbkori történelem legna­gyobb forradalmi politikai mozgalmának az eszmei megalapítója. Másrészt ugyanez az ember, akiről olykor azt mondták, hogy in­kább ideológus mint a szó szoros értelmében vett tu­dós, sokkal inkább hozzájá­rult a társadalomtudomá­nyok, külön pedig a politikai tudomány gazdagításához, mint bármelyik egyetemi tanszék tudósa. Marx Károly mint a régi társadalom megdöntésére és egy új, emberibb világ meg­teremtésére törekvő forra­dalmi mozgalom ideológusa egyszersmind tudósította eb­ben a mozgalomban a társa­dalmi fejlődés objektív tör­vényszerűségeit, amelyeknek ismerete nélkül minden for­radalmi mozgalom az utó­­pizmus és a szubjektivizmus útvesztőire téved. Manapság, amikor az etatista viszonyok következményeként a politi­kában elburjánzott a bürok­ratikus szubjektivizmus, s amikor emiatt egész nemze­dékek és népek súlyos áldo­­zathozatalra vannak ítélve, Marx tudományos intelme szükségesebb és időszerűbb, mint valaha volt. A bürok­ratikus szubjektivizmus saj­nos gyakran a „hivatalos, igazhitű”, marxizmus leple alatt bújik meg. Már Marx korában voltak olyan „marxisták”, akiknek az el­ferdítései miatt Marx egy alkalommal azt mondta, hogy nem tekinti magát marxistának. Ma hasonlít­hatatlanul több az efféle „marxista”, ezért már a tő­lük való eszmei elhatároló­dás is jelentősen hozzájárul a valódi marxizmus érvé­nyesüléséhez. Egy közkatona portréja Nagy István alkalmi mun­kás 1937-ben Takács János kováccsal, Munkás István idénymunkással, Becsvárdi Mihály szabóval, Jovo Vujic cipésszel, Kedves János idénymunkással, Karanic József idénymunkással és Bosnyák György földműves­sel együtt alapító tagja volt az illegalitásban dolgozó Kommunista Párt bezdáni szervezetének. 1941-ben, ami­kor a magyar megszállók le­tartóztatták, és Kis Ernővel meg a többi lebukott vajda­sági kommunistával a szege­di Csillag börtönbe statáriá­­lis bíróság elé állították, tit­kára volt a sejtnek. Ügyét a rendes bíróság elé utalták, s az öt évi fogházbüntetésre ítélte forradalmi tevékeny­ségéért. Börtönéveit Kalo­csán töltötte. 1945-ben gya­logszerrel jött haza Bezdán­­ba, s folytatta mindazt, amit az osztályellenség egy időre erőszakkal félbeszakított. E­zekről a mozgalmas, háború utáni évekről beszélgetek Nagy Ist­vánnal Új utcai otthonának konyhájában. A falról Ben Quick újságból kivágott, szí­nes arcképe néz ránk értet­lenül. — Hát hogy is volt az ak­kor? — faggatom a hetven­éves, de annyinak még nem látszó elvtársét. — Mi volt nehezebb, illegalitásban szer­vezkedni a háború előtt, vagy új rendet építeni a há­ború után? A kérdésre persze nincs, nem is lehet határozott vá­lasz. Az előbbihez főleg a harc tudatos vállalása kel­lett, az ezzel járó kockázat­tal együtt, az utóbbihoz pe­dig ezek mellett nagyfokú közéleti rátermettség is. — Az volt a bajom, hogy nem volt iskolám, csak öt elemit fejeztem be. Többre nem futotta, mert kilenc éves korom óta dolgozom — mondja Nagy István, aki 1945-ben alelnök, 1947-ben községi elnök volt Bezdán­­ban, később pedig járási al­elnök és vállalati igazgató Zomborban. Azok közé a kommunisták közé tartozik tehát, akik szinte erejüket meghaladó terhet vettek vállukra („3500 hold elhagyott vagy­­ konfiskált földön hét pár lóval kellett megkezdeni a munkát”), vállalták a fele­lősséget mások súlyos hibái­ért („a bezdáni temetőben 120 nagyobbára ártatlan em­ber fekszik közös sírban”), végig csinálták a mai szem­mel ijesztőnek látszó felvá­sárlási korszakot („éjjel rendőrökkel mentünk a bú­záért, oda is, ahol tudtam, hogy nincs. Jaj, de nehéz volt. Nem mondják, de tu­dom, hogy ezt sokan még ma is felróják nekem”), és nem veszítették el hitüket 48 válságos napjaiban sem („öreg testvér — mondta az egyik megingott elvtársnak — álld a helyed”). Nagy István mindvégig hű katonája volt a mozga­lomnak. Úgy hiszem, nem tévedek, amikor „álld a he­lyed” szavaira hivatkozva azt mondom, hogy ez a le­hető legteljesebben tükrözi életfelfogását, a mozgalom­hoz való hozzáállását. Állta a helyét, mint Kún Béla katonája, mint a Szer­vezett Munkás tudósítója és a Híd terjesztője, mint sztrájkszervező és illegális pártmunkás, mint községi el­nök és vállalati igazgató. Vajon mit csinál ma Nagy István? Mi a hűség bére? Dolgozgat még ma is a maga módján („Unszolásom­ra felmentettek a Szocialis­ta Szövetség tagsági díjának beszedésétől”), meg aztán flaszteroz, gyümölcsfát ültet másoknak, hogy legyen do­hányra való, ötvenezer dinár nyugdíja van, házat kapott („a Kul­turbund egykori vezetőjének a házát”) és a negyvenegyes emlékérem viselője. Vajon elég ez? Nem tu­dom. A hűségnek, a helyt­állásnak nincs ára, s nem is kellene, hogy valamiféle ki­váltság járjon érte. Nagy Istvánnak ilyesmi­ben nincs is része — megbe­csülésben, elismerésben an­nál inkább. Kalapis Zoltán Ankét lány Talán úgy kezdte — érzem, hogy úgy kezdte — Hogy az iskolában egyszer kérdéseket intéztek hozzá. Az ifjú­sági laptól jött egy szemüveges fiatalember, aki ankétot rendezett a fiatalok körében, iskolai dolgokról persze és a fiatalok problémáiról. És ő rá mutatott véletlenül, hozzá intézte az ankét első kérdéseit. Milyen a tananyag és a fiatalok nézőpontja ezzel kapcsolatban. Ő csengő hangon válaszolt: mondott egy-két közhelyet, de olyan ügyesen tudta hangját átforrósítani, hogy ettől kezdve egyre sűrűbben ő volt a szereplő, ha szólni kellett egy ankét ügyében. Volt a szemében valami bujkáló, titok­zatos, valami bizalomkeltő. A nyolcadik b. osztályban már az egész iskola figyelte, ha megszólalt. Addigra már tíz írásbeli ankét volt mögötte, minden esztendőben egy, sőt egy évben egyszer három is. Ez valami jubileumi esz­tendő volt, és sűrűn követték egymást az ankétozók. És nyilatkozott az érettségi évében. Megmondta, mi­lyen pályára megy, milyen az érzése. Ezúttal nő volt az újságíró, azt is megkérdezte tőle, milyen ruha lesz rajta a banketten. Finom megjegyzéseit ezzel kapcsolat­ban érdeklődéssel olvasták a női olvasók. Az ankét valahogy melléje szegődött, és sohasem lett hűtlen hozzá. Hűtlen lett egy-két fiú, de az ankét soha. Egyszer vasúton utazott, várakozott a váróteremben, és belekerült egy ankétozó csoporba, amelynek tagjai köz­véleménykutatást végeztek. S ő villámgyorsan válaszolt a sortűzszerűen feléje ropogtatott kérdésekre: hova uta­zik, hányadik osztályon, mi a véleménye a második osztályról, az első osztályról, az új vasútállomásról, mi a véleménye a tavaszról és arról a helyről, ahova utazik, várja-e­ ott valaki, vagy kénytelen lesz egymaga a vá­rosba indulni, és hogyan: gyalog, bérkocsin, autóbuszon, villamoson vagy autón netán (ha várja valaki), ő min­dig olyan szépen, gyorsan és szellemesen tudott válaszol­ni. Idővel roppant gyakorlatra tett szert ezekben az ankét válaszokban. Akárhányszor zavarba is hozta a kér­dezőket — különösen rádióankét alkalmával hatott éle­­tesen és frissen a nyilatkozata —, ha pedig írásbeli vá­laszokat adott az ankétgyűjtő helyen, a soros szerkesz­tő mindig kiemelte a kérdőívet és mutatta: ezt olvas­sátok! Tapintatos megfogalmazásával valóban sikerült bizo­nyos kérdésekre fölkelteni a közvélemény figyelmét, sőt — és ez a lényeg — megfigyelései nyomán rögtön tör­téntek bizonyos intézkedések... Aztán dolgozni kezdett, és munkahelyén is hamar ép­pen őret találtak az ankétozók. S amíg kartársnői meg­döbbenve fogadták a kérdőíveket, vagy dadogtak az an­kétügyben személyesen feltett kérdésekre, ő kicsit le­hunyta a szemét, és máris pattogott a válasza. Csodál­kozást és irigykedést keltett maga körül. Jöttek az évek és mentek tovább... a múltkor ankét­ívvel a kezemben nála jártam... készségesen válaszolt, végül is (az ankéton kívül) bevallotta, hogy férjhez ment, sőt a kislánya már óvodába jár, és ott valamelyik nap... egy ankét kapcsán kérdéseket intéztek a kicsi­hez ... Az óvónő megelégedéssel hallgatta a kapott vá­laszokat. Ő volt az ankét lánya... sőt az ő lánya immár az ankét unokája. Majtányi Mihály t oldal

Next