Magyar Szó, 1968. május (25. évfolyam, 119-148. szám)
1968-05-01 / 119. szám
WGS. ápr. 31., máj. L, 2. MAGYAR SZÓ A nagy kortárs Dr. Hajdan Passé Abban a rendkívüli gazdag szellemi hagyatékban, amelyet az elmúlt századtól örököltünk, Marx életműve kiválik egy lényeges jellegzetességével: olyannyira áthatja az egész jelenkort, a modern ember és társadalom életének dilemmáit, e forradalmi korszak leghaladóbb törekvéseit, mintha inkább ehhez, nem a múlt századhoz tartoznék. A marxi gondolatnak ez a csodálatra méltó időszerűsége világosan megnyilvánul a politikai elméletnek mint a jelenkori forradalomi harcok nélkülözhetetlen eszmei útmutatójának a legfontosabb vívmányaiban is. Azáltal, hogy már a kommunista kiáltványban rögzítette a történelmi materializmus elméleti tételét, Marx megalapozta annak a történelmi talánynak a tudományos megoldhatóságát, amely előtt tehetetlennek bizonyult minden olyan próbálkozás, hogy fölfedjék a társadalmi fejlődés tényleges mozgatóerőit, és felfogják az embernek azt a lehetőségét, hogy történelmének tudatos alkotójává legyen, tehát szervezett, tudatos akcióval befolyásolja társadalmi létfeltételeit. Míg mások azt hitték, hogy a történelem egyének és csoportok szubjektív akaratának, vagyis a politikai hatalomtartók bölcsességének vagy ostobaságának, jóságának vagy önzésének a puszta következménye. Marx kimutatta és bebizonyította, hogy az emberek saját maguk alkotják történelmüket — ha nem is szabadon választott körülmények között, de olyan feltételek mellett, amelyek sikeresen befolyásolhatók, hogyha az ember ismeri és számon tartja őket. Ezáltal, egyszeriben összeomlott — mint Marx mondta ■— „az egész hagyományos politikai gondolkodásmód”. A marxizmus hatalmas erővel vértezte fel a történelmi fejlődés teremtette legnagyobb forradalmi lényt a modern munkásosztályt. Tudatosította benne társadalmi helyzetének tényleges mibenlétét, megvilágította annak a harcnak az objektív feltételeit és távlatait, amely magának a munkásosztálynak a bérmunka rabsága, egyszersmind az egész emberiségnek az elidegenedett társadalmi erők, a gazdasági kizsákmányolás és a politikai elnyomatás kényszerhatása alól való felszabadulását helyezte kilátásba. 1.Ha tovább fejtegetjük materialista tételünket — írta Marx —, és ha a jelenre alkalmazzuk, akkor egy nagy, minden idők legnagyobb forradalmának a perspektívái tárulnak elénk.” Bebizonyosodott, hogy a marxizmust mint az egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb tudományos-politikai elméletet nem lehet mellőzni. Sőt a jelenkori polgári politikai tudomány fejlődése is elválaszthatatlanul összefügg a marxizmussal — akár az általa megteremtett elméleti és módszerbeli tételek igénybevétele révén, akár olyan kísérletek formájában, hogy bizonyos marxista tézisek ellentételeiként új elméleteket dolgozzanak ki, vagy pedig régieket élesszenek fel. A politikai rendszerek szociális meghatározottságuk szempontjából való összehasonlító tanulmányozásának legjelentősebb korszerű tudományos vállalkozásai az adott társadalom osztály összetételének az elemzésén alapulnak, ami magától értetődően megköveteli a politikai folyamatoknak és a társadalom politikai felépítésének az osztályjellegére vonatkozó marxi tétel elfogadását. Ugyanakkor Max Weber politikai szociológiája, valamint R. Michels, G. Mosca, V. Pareto, H. Lasswell, R. Áron és mások elit-elméletei a marxizmus tudományos kihívásának közvetlen következményeiként jöttek létre, vagyis azzal a szándékkal, hogy a marxista politikai elmélet kidolgozatlan vagy elhanyagolt tételeit kihasználják különféle ellenelméletek konstruálására. Úgyszintén kiderült, hogy nem lehet más ideológiát teremteni, olyan világnézetet alkotni, amely átfogná a legszélesebb néprétegeket, s ezáltal a marxizmus ellentételévé válhatna. A fasizmust, amely nem annyira az értelemre, mint inkább az egyén és a tömeg irracionális, agresszív ösztöneire támaszkodott, súlyos vereségek érték, s így elvesztette tömeges hatását. Ezért a reakciós és konzervatív politikai mozgalmak — más ideológiai alap híján — egyre inkább a vallási érzelmek politikai kihasználására, az egyházi szervezetek ideológiai tevékenységére törekszenek. A marxi gondolat jelenkori hatása egyértelműen bizonyítja, hogy a mai világot nem lehet megfosztani ettől a forradalmi elmélettől, amely legelfogadhatóbb választ ad a mostani átmeneti korszak létfontosságú dilemmáira. Kézenfekvő, hogy a mély ellentmondásokat, amelyek a jelenkori társadalmat áthatják, általában a társadalom további fejlődésének az alapvető problémáit nem lehet megoldani mindazoknak a társadalmi erőknek a megszervezése és mozgósítása nélkül, amelyeknek létfontosságú érdeke a társadalom szociális átalakulása. Kezdettől fogva arra törekedvén, hogy a munkásosztályt tömeges forradalmi politikai mozgalomba tömörítse, a marxizmus a társadalom objektív történelmi szükségletét fejezte és fejezi ki, s életképességének mindmáig ez a legmélyebb forrása. A marxizmus eszmei és elméleti alapul szolgált olyan hatalmas munkáspártok és szakszervezetek megalakulásában, amelyek nagy, gyakran sorsdöntő hatással vannak egy-egy ország és az egész világ társadalmi-politikai eseményeire. Azáltal, hogy mély gyökeret eresztett a jelenkori ember tudatában, a marxi gondolat e forradalmi korszak nagy eszmei és anyagi erejévé vált. S nemcsak azzá. A marxi eszmék a mai ember kritikai tudatának is fontos megtestesítői, ez pedig igen lényeges, hiszen manapság az a veszély fenyegeti ez embert, hogy önnön társadalmi akcióinak formái föléje és a társadalom fölé emelkedő erővé változnak. A jelenkori átmeneti korszak ellentmondásai, amelyek szükségessé tették, hogy a szervezett politikai hatalom és akció erős eszközök révén érvényesüljön, eleve magukban hordozták azt a veszélyt, hogy az erők az ember önkényuraivá torzulnak. Jelenünk nemcsak a gyarmaturalom megdöntésének és a szocialista forradalmak győzelmének a korszaka, hanem olyan időszak is, amelyben — fokozottabban, mint a történelem folyamán bármikor — elburjánzottak a társadalmi élet különböző területein tapasztalható bürokratikus törekvések, valamint az állam társadalomfölöttiségének megnyilvánulási formái. Ez különösképpen időszerűsíti a marxi elméletet, amely magában foglalja a bürokratizmus tudományos bírálatát és a társadalmi élet kényszerű államhatalmi gyámkodása alól való végső felszabadulásának látomását. Marx és Engels lerántotta a titokzatosság leplét az államról és a bürokráciáról, fölfedte igazi társadalmi mibenlétüket és történelmi feltételezettségüket. A munka társadalmi felszabadítása — ami tulajdonképpen a társadalom szocialista átalakulásának a lényege — egyszersmind a társadalom politikai kényszerburkolatoktól való megszabadulásának a folyamatát is jelenti, azt is tehát, hogy az ember függetleníti magát az állam „élősdi kinövéseitől”, amelyek megtépázzák a társadalmi mozgások szabadságát, és gátolják a társuló ember alkotóerejének teljes kibontakozását. A dolgozó ember marxi értelemben vett önigazgatott társulása alkotja azt a társadalmi szervezetformát, amelynek révén a jelenkori társadalom véglegesen megszabadul az önállósult politikai hatalom gyámkodásától. Mégis merem állítani: Marx legnagyobb érdeme ezen a téren abban nyilvánul meg, hogy fölfedezte és tudományosan kifejtette a szubjektív és az objektív tényezők dialektikus viszonyát a politikában, amely mindenkor tudatos, szubjektíve megokolható akció is, de objektíve meghatározott társadalmi folyamat is. Csak ebben a megvilágításban lehetséges megérteni egy furcsa paradoxont, amely Marx tudományos gondolatának történelmi sorsához fűződik. Az az ember, akinek az elméletét „gazdasági determinizmusként”, vagyis a politikai öntudat és akció bárminemű önálló szerepének a tagadásaként értelmezték és magyarázták, valójában az újabbkori történelem legnagyobb forradalmi politikai mozgalmának az eszmei megalapítója. Másrészt ugyanez az ember, akiről olykor azt mondták, hogy inkább ideológus mint a szó szoros értelmében vett tudós, sokkal inkább hozzájárult a társadalomtudományok, külön pedig a politikai tudomány gazdagításához, mint bármelyik egyetemi tanszék tudósa. Marx Károly mint a régi társadalom megdöntésére és egy új, emberibb világ megteremtésére törekvő forradalmi mozgalom ideológusa egyszersmind tudósította ebben a mozgalomban a társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeit, amelyeknek ismerete nélkül minden forradalmi mozgalom az utópizmus és a szubjektivizmus útvesztőire téved. Manapság, amikor az etatista viszonyok következményeként a politikában elburjánzott a bürokratikus szubjektivizmus, s amikor emiatt egész nemzedékek és népek súlyos áldozathozatalra vannak ítélve, Marx tudományos intelme szükségesebb és időszerűbb, mint valaha volt. A bürokratikus szubjektivizmus sajnos gyakran a „hivatalos, igazhitű”, marxizmus leple alatt bújik meg. Már Marx korában voltak olyan „marxisták”, akiknek az elferdítései miatt Marx egy alkalommal azt mondta, hogy nem tekinti magát marxistának. Ma hasonlíthatatlanul több az efféle „marxista”, ezért már a tőlük való eszmei elhatárolódás is jelentősen hozzájárul a valódi marxizmus érvényesüléséhez. Egy közkatona portréja Nagy István alkalmi munkás 1937-ben Takács János kováccsal, Munkás István idénymunkással, Becsvárdi Mihály szabóval, Jovo Vujic cipésszel, Kedves János idénymunkással, Karanic József idénymunkással és Bosnyák György földművessel együtt alapító tagja volt az illegalitásban dolgozó Kommunista Párt bezdáni szervezetének. 1941-ben, amikor a magyar megszállók letartóztatták, és Kis Ernővel meg a többi lebukott vajdasági kommunistával a szegedi Csillag börtönbe statáriális bíróság elé állították, titkára volt a sejtnek. Ügyét a rendes bíróság elé utalták, s az öt évi fogházbüntetésre ítélte forradalmi tevékenységéért. Börtönéveit Kalocsán töltötte. 1945-ben gyalogszerrel jött haza Bezdánba, s folytatta mindazt, amit az osztályellenség egy időre erőszakkal félbeszakított. Ezekről a mozgalmas, háború utáni évekről beszélgetek Nagy Istvánnal Új utcai otthonának konyhájában. A falról Ben Quick újságból kivágott, színes arcképe néz ránk értetlenül. — Hát hogy is volt az akkor? — faggatom a hetvenéves, de annyinak még nem látszó elvtársét. — Mi volt nehezebb, illegalitásban szervezkedni a háború előtt, vagy új rendet építeni a háború után? A kérdésre persze nincs, nem is lehet határozott válasz. Az előbbihez főleg a harc tudatos vállalása kellett, az ezzel járó kockázattal együtt, az utóbbihoz pedig ezek mellett nagyfokú közéleti rátermettség is. — Az volt a bajom, hogy nem volt iskolám, csak öt elemit fejeztem be. Többre nem futotta, mert kilenc éves korom óta dolgozom — mondja Nagy István, aki 1945-ben alelnök, 1947-ben községi elnök volt Bezdánban, később pedig járási alelnök és vállalati igazgató Zomborban. Azok közé a kommunisták közé tartozik tehát, akik szinte erejüket meghaladó terhet vettek vállukra („3500 hold elhagyott vagy konfiskált földön hét pár lóval kellett megkezdeni a munkát”), vállalták a felelősséget mások súlyos hibáiért („a bezdáni temetőben 120 nagyobbára ártatlan ember fekszik közös sírban”), végig csinálták a mai szemmel ijesztőnek látszó felvásárlási korszakot („éjjel rendőrökkel mentünk a búzáért, oda is, ahol tudtam, hogy nincs. Jaj, de nehéz volt. Nem mondják, de tudom, hogy ezt sokan még ma is felróják nekem”), és nem veszítették el hitüket 48 válságos napjaiban sem („öreg testvér — mondta az egyik megingott elvtársnak — álld a helyed”). Nagy István mindvégig hű katonája volt a mozgalomnak. Úgy hiszem, nem tévedek, amikor „álld a helyed” szavaira hivatkozva azt mondom, hogy ez a lehető legteljesebben tükrözi életfelfogását, a mozgalomhoz való hozzáállását. Állta a helyét, mint Kún Béla katonája, mint a Szervezett Munkás tudósítója és a Híd terjesztője, mint sztrájkszervező és illegális pártmunkás, mint községi elnök és vállalati igazgató. Vajon mit csinál ma Nagy István? Mi a hűség bére? Dolgozgat még ma is a maga módján („Unszolásomra felmentettek a Szocialista Szövetség tagsági díjának beszedésétől”), meg aztán flaszteroz, gyümölcsfát ültet másoknak, hogy legyen dohányra való, ötvenezer dinár nyugdíja van, házat kapott („a Kulturbund egykori vezetőjének a házát”) és a negyvenegyes emlékérem viselője. Vajon elég ez? Nem tudom. A hűségnek, a helytállásnak nincs ára, s nem is kellene, hogy valamiféle kiváltság járjon érte. Nagy Istvánnak ilyesmiben nincs is része — megbecsülésben, elismerésben annál inkább. Kalapis Zoltán Ankét lány Talán úgy kezdte — érzem, hogy úgy kezdte — Hogy az iskolában egyszer kérdéseket intéztek hozzá. Az ifjúsági laptól jött egy szemüveges fiatalember, aki ankétot rendezett a fiatalok körében, iskolai dolgokról persze és a fiatalok problémáiról. És ő rá mutatott véletlenül, hozzá intézte az ankét első kérdéseit. Milyen a tananyag és a fiatalok nézőpontja ezzel kapcsolatban. Ő csengő hangon válaszolt: mondott egy-két közhelyet, de olyan ügyesen tudta hangját átforrósítani, hogy ettől kezdve egyre sűrűbben ő volt a szereplő, ha szólni kellett egy ankét ügyében. Volt a szemében valami bujkáló, titokzatos, valami bizalomkeltő. A nyolcadik b. osztályban már az egész iskola figyelte, ha megszólalt. Addigra már tíz írásbeli ankét volt mögötte, minden esztendőben egy, sőt egy évben egyszer három is. Ez valami jubileumi esztendő volt, és sűrűn követték egymást az ankétozók. És nyilatkozott az érettségi évében. Megmondta, milyen pályára megy, milyen az érzése. Ezúttal nő volt az újságíró, azt is megkérdezte tőle, milyen ruha lesz rajta a banketten. Finom megjegyzéseit ezzel kapcsolatban érdeklődéssel olvasták a női olvasók. Az ankét valahogy melléje szegődött, és sohasem lett hűtlen hozzá. Hűtlen lett egy-két fiú, de az ankét soha. Egyszer vasúton utazott, várakozott a váróteremben, és belekerült egy ankétozó csoporba, amelynek tagjai közvéleménykutatást végeztek. S ő villámgyorsan válaszolt a sortűzszerűen feléje ropogtatott kérdésekre: hova utazik, hányadik osztályon, mi a véleménye a második osztályról, az első osztályról, az új vasútállomásról, mi a véleménye a tavaszról és arról a helyről, ahova utazik, várja-e ott valaki, vagy kénytelen lesz egymaga a városba indulni, és hogyan: gyalog, bérkocsin, autóbuszon, villamoson vagy autón netán (ha várja valaki), ő mindig olyan szépen, gyorsan és szellemesen tudott válaszolni. Idővel roppant gyakorlatra tett szert ezekben az ankét válaszokban. Akárhányszor zavarba is hozta a kérdezőket — különösen rádióankét alkalmával hatott életesen és frissen a nyilatkozata —, ha pedig írásbeli válaszokat adott az ankétgyűjtő helyen, a soros szerkesztő mindig kiemelte a kérdőívet és mutatta: ezt olvassátok! Tapintatos megfogalmazásával valóban sikerült bizonyos kérdésekre fölkelteni a közvélemény figyelmét, sőt — és ez a lényeg — megfigyelései nyomán rögtön történtek bizonyos intézkedések... Aztán dolgozni kezdett, és munkahelyén is hamar éppen őret találtak az ankétozók. S amíg kartársnői megdöbbenve fogadták a kérdőíveket, vagy dadogtak az ankétügyben személyesen feltett kérdésekre, ő kicsit lehunyta a szemét, és máris pattogott a válasza. Csodálkozást és irigykedést keltett maga körül. Jöttek az évek és mentek tovább... a múltkor ankétívvel a kezemben nála jártam... készségesen válaszolt, végül is (az ankéton kívül) bevallotta, hogy férjhez ment, sőt a kislánya már óvodába jár, és ott valamelyik nap... egy ankét kapcsán kérdéseket intéztek a kicsihez ... Az óvónő megelégedéssel hallgatta a kapott válaszokat. Ő volt az ankét lánya... sőt az ő lánya immár az ankét unokája. Majtányi Mihály t oldal