Magyar Szó, 1970. január (27. évfolyam, 1-29. szám)
1970-01-14 / 12. szám
Szerda, 1970. jan. 14. MAGYAR SZÓ Az iskolahálózat ésszerűsítése Nem elvi megállapodásokra, hanem konkrét kezdeményezésekre van szükség . Elmondják a szabadkai pedagógusok és politikusok (II.) Kilenc község középiskolai hálózatának és az oktatás ésszerűsítési folyamatának elemzése közben tegnapi számunkban TERHES László, a szabadkai Pedagógiai Intézet tanácsosa főképp a szakmunkásképző iskolák arculatával, felépítésével kapcsolatos nézetét fejtette ki. Ma MÉSZÁROS Géza, a Lazar Nešić Szakmunkásképző Iskolaközpont igazgatója, MEDVE János, a központ igazgatóhelyettese és SAVANYA István, a KSZ községi vezetőségének titkára mondja el véleményét a Szabadka környéki és a vajdasági középiskolák hálózatának ésszerűsítési lehetőségeiről. A vállalatokkal karöltve Iskolánkban és Szabadkán sokat foglalkoznak a középiskolai hálózat racionalizálásának a gondolatával, s ugyanígy azzal is, hogy miképp lehetne színvonalasabbá, korszerűbbé tenni az oktatást — mondja MÉSZÁROS Géza, miközben a Pedagógiai Intézet erre vonatkozó elemzését és a saját jegyzeteit lapozgatja. — Szinte naponta felvetődik a kérdés — folytatja —, hogyan bánhatunk ésszerűbben az iskolatérrel, a szakemberekkel, az anyagi eszközökkel, a laboratóriumokkal, iskolaműhelyekkel és persze magával a programmal, tanmenettel is. Pedig megjegyezhetem: ez a cipő bennünket nemigen szorít, mivel szakmunkásképző iskolaközpontunkban immár csaknem teljesen a gazdaság igényei szerint szerveztük meg — és valósítjuk meg — az oktatást. Csupán illusztrálásképp íme néhány adat: # A mindenesség helyett iskolánk csak hét szakmára készíti elő tanulóit, de ez a hét szakma, illetve hét különféle szaktagozat pontosan a gazdasági vállalatok igényeit tükrözi, mivel minden tanévkezdetkor csakis a vállalatok, gazdasági szervezetek reális szükségletei szerint írjuk ki a pályázatokat, nyitjuk meg a tagozatokat. Két-három évemként aztán olyan tagozatokat is megnyitunk, mint amilyen a fafeldolgozó vagy a grafikai tagozat. Mert időnként, bár nem nagy számban, ilyen szakemberekre is szüksége van városunknak, környékünknek. • De a vállalatokkal számos más síkon is együttműködünk. Méghozzá igen szorosan. Például, nagyon szép eredményeket értünk el a vállalatok legjobb szakembereinek az oktatásba való bevonásában, a gyakorlati munka és a különféle továbbképző tanfolyamok megszervezésében stb. MEDVE János: — Hogy a közti iedodiemimel ellembertően a vál- Lalatokkal valóban lehet karöltve dolgozni, azt a mi iskolánk s a többi szabadkai iskolaközpont is ékesen bizonyítja. Ezért is itt, Szabadkám, mai miimdаопутап támogatjuk az iskolahálózat ésszerűsítésének, a nagyobb iskolaközpontok megalakításának a gondolatát. Eredményeink biztatnak bennünket erre, és az, hogy a hatvanas évek elején Szabadka az iskolaközpontok létesítésekor is az élen járt, azóta pedig sok jó és hasznosítható tapasztalatot szerzett. Szerintem középiskolai rendszerünk csakis az iskolahálózat ésszerűsítésében, az integrációban és a gazdasági vállalatokkal való széles körű együttműködésben találhatja meg a távlatát. Legalábbis a szakközépiskoláik és a szakmunkásképző iskolák esetében. S hogy a vállalatokkal való együttműködés valóban miilyen eredményes lehet, azt végzett növendékeik aránylag zavartalan elhelyezkedésén, termelőmunkássá válásán kívül iskolánk anyagi helyzete is igazolja. Ugyanis tavalyi költségvetésünknek csaknem a felét a vállaltatokkal kötött különféle szerződések révén valósították meg, s így a legtörekvőbb, legjobb tanerőink ösztönzésén, munka szerinti díjazásán kívül Vajdaság közoktatásának történetében azt az egyedülálló cselekedetet is elkövettük, hogy épületet — helyiséget — vettünk a saját eszközeinkből az iskola, pontosabban az iskolakönyvtár, az olvasóterem és a cukrászműhely részére. nek, kézműiparnak legnagyobb a hagyománya, de egy-egy részlegének okvetlenül működnie kellene Újvidéken, Szabadkán, Pancsován és Zrenjaninban is. És csak jelzésszerűen: a mezőgazdasági iskolák arculatán szintén változtatni kell. Ugyanis jelenleg nem annyira növénytermesztő és jószágtenyésztő szakemberekre van szükség, hanem inkább olyan szakemberekre, akik felkészülten és nem betanított vagy félig szakképzett munkásokként kezelik az erőgépeket, traktorokat, kombájnokat stb. Persze, az ilyen irányú törekvések közepette föltétlenül meg kell változtatni a mezőgazdasági birtokoknak, szövetkezeteknek azt a téves felfogását is, hogy a nem szakképzett, olcsó munkaerő alkalmazása a legkifizetődőbb. Erkölcsi és anyagi támogatás Beszélgetésünk során Terhes László kissé tréfásan, kissé komolyan megjegyezte: „Mondhatunk azonban mi bármit is az iskolahálózat ésszerűsítéséről, a megoldás elsősorban mégis a politikusoktól függ.” SAVANYA Istvántól, a KSZ községi vezetőségének titkárától ezért főképp erre vonatkozóan kértünk nyilatkozatot. — Én nem értek egyet ezzel a nézettel — mondta ő. — Hanem inkább azon a véleményen vagyok, hogy a vajdasági középiskolák észszerűsítése, integrálása elsősorban a községek és az iskolafenntartó közösségek önigazgatói megbeszélésének a sikerességétől függ. Szerintem minden egyes iskola számára először is az egységes oktatási árat kell megszabni, mert ha ebben megállapodunk, akkor már majdnem másodlagos fontosságú, hogy ez vagy az az iskola melyik községben működik. Az integráció és vele együtt az iskolahálózat racionalizálási folyamatának egyik legkomolyabb kerékkötője az, hogy bár az elvi megállapodások megszületnek, az elvek valóra váltásakor egyszeriben mindenki a saját kis pénzét félti, kuporgatja, jóllehet tudott dolog: nem tarthat el minden község minden iskolát! Az iskolák pénzelésével kapcsolatban egyébként az a véleményem, hogy tartományunknak és illetékeseinek az erkölcsi támogatáson kívül néhány esetben az anyagi támogatást is vállalniuk kell. Hogy Vajdaság a diákotthonok, a legfontosabb iskolaközpontok vagy esetleg más iskolák pénzelésében — pótpénzelésében — vállal részt, az már kevésbé lényeges. Fontos, hogy a községeken kívül valamit szélesebb közösségünk is támogasson. Mert anyagi támogatás nélkül nem megy! És nem utolsósorban éppen a tartomány részéről konkrétabb, bátrabb, de jól átgondolt kezdeményezésekre van szükség. SZŰCS Imre Másfajta iskolák kellenek MÉSZÁROS Géza: — Dicsekvésnek tűnhet ez. Pedig a kérdéssel több-kevesebb összefüggésben mindezt csak azért mondtuk el, mert néhány, a mi iskolánk életéből vett példával is rá akartunk mutatni az iskolahálózat észszerűsítésének a fontosságára. Meg arra, hogy a mai gazdasági-társadalmi helyzetünk már jórészt más arculatú iskolákat követel, mint egykor. Ezért is konkrétan a szabadkai iskolaközpontoknak még nagyobb — talán csak kiét — iskolaközpontba való tömörítését javasolom, és azt, hogy a kihalófélben levő szakmák részére (mint amilyen a faesztergályos, kádár, bognár, kárpitos, hangszerkészítő, ács, papucsos, szíjgyártó, szűcs, szabó, paplanos, pék, cukrász, kovács és még sok más hasonló szakma) létesítsünk legalább 3—4 központot egyetlenegy közösen pénzelt iskola keretében. Ezt az iskolát ott kellene megnyitni, ahol a kézművesség- NEM IS KEREK az évszám, mert mindössze nyolc esztendeje tevékenykedik Szabadkán a Képzőművészeti Találkozó, mégis meglepően kerek és számunkra meggyőző ez a munka, amit eddig végzett. Munka vagy találkozó? Az első pillanatra, az első hallásra ez a két szó nem is tudja kellőképpen — megfelelő súllyal — kifejezni művészettörténeti jelentőségét. Csak sejtjük, de nem tudjuk még dimenzióit. Mint összefogó és szervezetileg minden képzőművészeti tevékenységre kiterjedő intézmény ma már sokkal több, mint amennyit ez a két szó jelent: túlnőtte az így meghatározott kereteit, jóllehet névadói éppen ezzel igyekeztek, korszerűen, egészen széles távlatot nyitni jövője előtt. Ám itt a jelen pillanatban nem is a név a fontos, nem a megjelölés, a CÍM, hanem az is, hogy ez a vállalkozás nem egészen egy évtized alatt mennyire egybe tudta fogni a hazai művésztelepek munkáját, elvinni annak hírét országhatáron túlra is, s mennyiben tudott visszhangot adni annak a munkának, az alkotásnak, amely az ország különböző területein — egymástól ki tudja, hány kilométerre — minden évben újabb és újabb művekkel ajándékozza meg képzőművészeti életünket. És még valamit hozzá kell fűznünk ehhez: a Képzőművészeti Találkozóval épp ez év decemberében ez a város — a képzőművészeti életünk legfelsőbb fóruma által megküldött hivatalos értesítés szerint — országos szintre emelkedett. Sok örömteli buzdítás rejlik ebben az átiratban; a felmérésnek, a megértésnek és a hozzáállásnak legszebb jele: lám, milyen híven és igazán mai lendülettel meg lehet szüntetni a provinciának több évszázados határait, mert napjainkban a távolságok megszűntek, és százszor is, ezerszer is megszűntek az alkotók között. SZABADKA — mielőtt még hírül vette volna értékrendünkben ezt az elismerő s minden ellentétes hírt eltörlő döntést — három tárlatot rendezett, helyesebben három tárlattal zárja az idei igen termékeny munkában eltéti évet. Ez a tény már magában is egyedülálló Három tárlat Naplójegyzetek eredmény, mert a mából, a mozgalmas jelenből a város több mint egy negyed századára visszatekint. AZ ELSŐ tárlat egy héttel ezelőtt nyílott meg a Téli Szalonban. Meg kell vallanunk, több élményt nyújtott és mélyebb belefeledkezést, mint amennyit vártunk. Két művész — egy festő és egy szobrász — a maga sajátos képzeletvilágával teljesen betöltötte a termet. És a mi világunkkal töltötte be, mert egyikben is, másikban is híven kifejezésre jut a mi ébrenlétünkben és álmunkban zajló jelenünk, amikor nemcsak az érzések világa, hanem a tőlünk távoli életek világa is hihetetlenül emberközelbe kerül. Szilágyi Gábor festészete ennyire még talán soha nem tárulkozott ki. Mindenik képével meggyőz bennünket, hogy meglepő fény- és színérzéke van, s ezeknek birtokában feltárja előttünk a magányos lélek számára oly ritkán kínálkozó dimenziókat és a természet színeiben meglelt harmóniát, úgy, mint egy költeményt... Kalmár Ferenc kovácsoltvasból készített kompozíciói a szobrászművész húrjain szólaltatják meg az előbb említett költői hangokat, távolabbra mutatón, mint amenynyit egy-egy ilyen mű a befogadó számára az első tekintetre jelent. Mondanivalója csak hosszas tűnődések után nyilatkozik meg, s felfedi előttünk a bizarr anyag hajlékonyságának és formálhatóságnak balladás szépségeit. A MÁSODIK tárlat Szabadka képzőművészetének 1969. évi keresztmetszete. Az eddigi többé-kevésbé konvencionális szemle helyett a Képzőművészeti Találkozó arra vállalkozott, hogy minden válaszfalat lebont: az akadémiai festőket, képzőművészeket egy fedél alá hozza a „peintre dimanche” (a vasárnapi festők) lelkes híveivel és az egyre szélesebb tömegeket megmozgató naiv művészet alkotóival és rajongóival. Van ebben a vállalkozásban valami szívdobogtató, ami megint emberközelséget jelent, megint korunk igazolását, hogy a „magas polcokra feljutottak” nem zárkóznak el többé azoktól, akik vasárnap kezükbe veszik az ecsetet, a vésőt, a tollat, és amit szívük mond, azt öntik formába, egyszerűen csak azért, hogy kiöntsék szívüket, vagy ahogy a költő mondta: „Szeretném magamat megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak...” és ... „Lennék valakié”. GY E L MI S LUKÁCS Szabadka szülötte. Egészen fiatal újságíró voltam, amikor első tárlatát láttam. Minden művészbarátot öröm töltött el akkor, hogy a legjelesebbek között jelen van s városunk termékenyítő erejével innen tovább viszi hírünket a világba. Az itt maradt ember mindig ilyen érzelmeket melenget a szívében, és szép volt, hogy majd harminc év után az Olaszországból végképp Budapestre költözött neves művész tárlatát ugyanilyen melegséggel fogadta városunk közönsége. Ám a kérdés még mindig zaklató, hogy így van-e?... De, lehet! A most megnyílt kiállítás után azzal büszkélkedhetünk, hogy városi galériánknak három Gyelmis-képe van, s köztük egy Akt, amely a Velencei Biennálén ezüstérmet kapott. Művészete a festészet nagy korát idézi: képei a realista ábrázolásmód anyagszerűségével nyűgözi le a nézőt, s időbeágyazottságával oly sokáig fogva tartja, hogy napok múltán is alá tud szabadulni Aktjától, Csendéletétől és égbe kapaszkodó Barackfáitól. Számunkra újabb nyereség ez a tárlat, jó, hogy eljött közénk, itt volt a körünkben, immár mai képzőművészetünk otthonába, s egy életmű árán hozzájárult ahhoz, hogy tevékenységünk minden vonatkozásában sokrétűbb és gazdagabb legyen. LÉVAY Endre TELEVÍZIÓ Magány — félúton Nagyszerű indítás. Egy új városrész, szabvány dobozházakkal. És a magány anatómiája: egy pohár víz az asztalon, egy falióra — felerősített ketyegéssel és időnkénti idegesítő kakukkolással —, egy csöpögő vízcsap. Mindez közelképben: a tömény magány. Csengetés. A villanyszámlás. Megcsillan a magányos nyugdíjas bácsi szeme, végre valaki, akivel beszélhet. Sajnos csak egy pálinka erejéig sikerül. Újból a csengő. Egy fiatal lány, egy ismerős fiút keres. Sajnos a bácsi nem ismeri a fiút, senkit sem ismer a házban. Itt elfogultabbak az emberek, mindig sietnek. Maguknak valók. Aztán váratlan fordulat: a bácsit felhívják egy zsúrra. Annak a fiatal lánynak az ötlete ez, aki előzőleg tévedésből becsengetett hozzá. Megsajnálta. Eddig nagyszerű, képileg és tartalmilag egyaránt. Ami ezután következik, az erőltetett, sőt zavaros is. Féltékenységi jelenet a fiatalok között, a lány leköltözik a bácsihoz, veszekedések, hazudozások, cselszövés, kegyetlenkedés ... Kár, hogy Vojislav Kuzmanović: Jó reggelt, Karlek úr című hétfőn este bemutatott drámájában nem sikerült kiteljesíteni a modern életérzést, a tízmillió magány problámájának bemutatását. Pedig nagyon jól indult, de valahol a félúton megtorpant. A színészek — Mato Ergovic, Iva Marjanovic és Stevo Krijajic — játéka élvezetes színvonalas. .. A vajdasági munkás kulturális és művelődési egyesületek munkájáról December utolsó hetében Újvidéken az újvidéki községi művelődési közösség, valamint a Svetozar Markovic Művelődési Egyesület szervezésében megtartották a vajdasági munkás kulturális és művelődési egyesületek találkozóját. A rendezvényen Szabadkáról, Pancsováról, Zrenjaninból, Rumáról és Újvidékről hat együttes vett részt. A szervezők és a részvevők a rendezvény célszerűsége érdekében megtettek minden tőlük telhetőt. Ami a rendezvény sikerének megítélését illeti, a vélemények igen eltérők. Megkértük Ivan Mihalekot, a vajdasági zenetársulatok és zenepedagógusok szövetségének titkárát, mondjon véleményt e rendezvényről. — Úgy vélem, hogy a ren- ■ dezvény programja nem felelt meg célszerűségének, vagyis a műsort jobban, szakszerűbben kellett volna megválogatni; másodszor, be kell ismernünk, hogy a műsor nem felelt meg feladatának. Ám éppen ebben látom a rendezvény sikerét, hiszen a cél az volt, hogy felhívja a nyilvánosság figyelmét a munkás kulturális és művelődési egyesületek munkájának körülményeire. A szervezők ez alkalomra száz olyan vendéget hívtak meg, akiknek tevékenysége szorosan a munkás kulturális és művelődési egyesületek munkájához tartozik, ám a meghívottak közül csak tízen voltak jelen a találkozón. A szervezők ezért megállapodtak, hogy közös vitát rendeznek az egyesületek munkájával kapcsolatosan, és egyben elbírálják a találkozó sikerét is. Ez annál is inkább fontos, mert a részvevők annak a kívánságnak adtak hangot, hogy e találkozó rendszeres legyen. — A találkozó részvevői közül sokan panaszkodtak a munkakörülményekre — mondotta Mihalek elvtárs. — Sok együttesnek még helyisége sincs. Nagy kedvvel dolgoználunk, de nincs szakképzett vezetőjük. Senki sem fordít elegendő gondot munkájukra, de az egyesületek sem harcolnak eléggé jogaikért. A helyzet mielőbbi orvoslása végett ezeknek az amatőr egyesületeknek professzionális munkafeltételeket és szakosított vezetőket kell biztosítani. A munkás kulturáliis és művelődési egyesületek akarnak és szereltnek dolgozni, ez derült ki a találkozón, amelyre a nagy hideg és a náthalázjárvány ellenére is eljöttek. RUZMAN R. FILM Elsietett házasság Rendező: Keleti Márton. Szereplők: Básti Lajos, Tolnay Klári, Tahi László, Torday Teri, Halász Judit, Bodrogi Gyula stb. Tartalom: A nagyapa unokája közvetítésével a temetőben megismerkedik egy asszonnyal. Pipilobban bennük a szerelem, és elhatározzák, hogy összeházasodnak. Ekkor jön a bonyodalom, családos gyerekeik rdig akarják akadályozni a Házasságot, mert szerintük meggondolatlanságról, pillanatnyi fellángolásról van szó. Érveik pontosan olyanok, mint a szülőké szokott lenni. Végül, akárcsak olyan sok fiatal pár, ők is titokban kötnek házasságot az unoka legnagyobb örömére. Kommentár: E vígjáték alaphelyzete rendkívül egyszerű. A szülők és a gyerekek szerepének és felfogásának a felcserélése rávilágít korunk életfelfogására, amelyben a „józan ész” diadalmaskodik, és a szerelmet vagy gyerekes megnyilvánulásnak, vagy az aggkori szenilitás tünetének tekintik. Ezt azonban csupán jelzi a film, mert a hangsúly a könnyedség és a vidám szórakoztatás irányában tolódott el. Ebből a szempontból viszont a „régi szép filmidőket” juttatja eskünkbe, amikor még az egy síkon, szigorú időrendben bonyolódó kerek történetecskék képezték a mozi eszményét. Az, Elsietett házasság kissé vontatottan induló régies film, kitűnő színészi alakításokkal. Mindenképpen szórakoztató, de nem nyújt maradandó élményt. Elmélázunk rajta, megmosolyogjuk, a moziból kijövet megállapítjuk, hogy kellemesen töltöttük el ezt a másfél órát, és aztán egyszer s mindenkorra elfelejtjük, mert hiányzik belőle mindaz, ami kiváltaná a mai ember szenzibilitásának rezonanciáját. A film rendezése azonban a maga nemében következetes és szakmailag a legmagasabb színvonalú. (1) 9. oldal