Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)
1970-03-26 / 83. szám
10. oldal Luxuskocsis eladósodott kereskedők, pedagógusok Tartományi szinten kell rendezni a középiskolák helyzetét • Mitrovicai vélemények a közoktatás pénzeléséről A közoktatás és a nevelés pénzeléséről, valamint az iskolafenntartó közösségekről szóló tartományi törvénytervezet közvitája során tegnap a városi népkönyvtár olvasótermében a mitrovicaiak is kifejtették véleményüket. A vitát Ljubomir SIMUNDJA, a községi szkupstina alelnöke vezette, a tanintézmények, a gazdasági vállalatok, társadalmi szolgálatok és az iskolafenntartó közösség képviselőinek részvételével. Edo Ljubibraticnak, a Tartományi Iskolafenntartó Közösség titkárának a bevezetője után több mint tíz mitrovicai és Mitrovica környéki képviselő kért szót. Legtöbbet az oktatás árával s annak megállapításával foglalkoztak a felszólalók, majd pedig az oktatás egységes feltételeinek a szavatolásával, a középiskolák helyzetének és az iskolapolitika tartományi szintű rendezésével. Többen rámutattak, hogy akárcsak a gazdasági vállalatok együttműködésében, a közoktatás területén is bátrabban túl kell lépni a községi határokat, sőt olykor a tartomány határait is. Ilyen értelemben elsősorban az általános iskoláztatás egységességének fontosságáról beszéltek (egységes célkitűzés, egységes pénzelés, egységes megvalósítási feltétel), s arról, hogy a középiskoláknak a társadalom igényeinek megfelelő, ésszerű hálózatát csakistartományi szinten és széles körű összefogással lehet kiépíteni. A mitrovicaiak például saját községük területén képtelenek a középfokú oktatás valamennyi kérdésével megbirkózni. Pedig Mitrovicán máris több mint kétmilliárd dinárt fordítanak az oktatásra. — Ha a helyzeten, az oktatás színvonalán, az iskolák felszereltségén javítani akarunk — mondta az egyik felszólaló —, akkor vagy tartományi póteszközökre van szükségünk, vagy pedig jobban meg kell adóztatni a kereskedelmet. Mert Mitrovicán mindinkább szemet szúr, hogy a kereskedők egyre-másra luxuskocsikat vásárolnak, a pedagógusok meg szűkösen, szerényen élnek, eladósodnak. De más területeken is aránytalanság mutatkozik. Nem ritka ugyanis az olyan gazdasági vállalat, ahol a gépíróknak és a takarítóknak nagyobb jövedelmük van, mint a nevelőknek. A nyilvános vitán sok szó esett az önigazgatói alapon nyugvó társadalmi megbeszélésről, a szolidaritásról és a más községekhez tartozó gyerekek iskoláztatásáról. Itt azonban merőben eltértek a vélemények. Főképp abban, hogy a kisebb községek területéről származó diákok iskoláztatásakor a nagyobb községek dotálják-e a fejletlenebb községeket, vagy pedig fordítva, a kisebb községek adják a nagyobb községeknek a szakembereket. Az összejövetelen az a vélemény is elhangzott, hogy az általános iskolák esetében, akárcsak a Jugoszláv Néphadseregben, okvetlenül egységes szintre kell emelni az oktatást. Mások viszont, mint például Edo Ljubibratié is, azon a nézeten voltak, hogyha az oktatási feltételek országos szintű nivellálására nincs is mód, legalább egy-egy község vagy több község területén kell ezt megtenni. Póteszközeivel sokat segíthet ebben a Tar-tományi Iskolafenntartó Közösség is, bár nyilvánvaló, hogy nem lehet csupán tőle várni a megoldást. Visszakanyarodva a kö- szépiskolák helyzetére és hálózatára, különösképp pedig az azonos arculatú középiszkolák társulására, az a megállapítás is elhangzott Mitrovicán, hogy a tartományi szkupstina bátrabban kezdeményezhetné az integrációs folyamatokat. Sz. I. AzÉÍKULOSI Hifi A Művelődési Tanács bizottsági ülése napi ülésén az internátusok helyzetéről, valamint a középiskolák első osztályába és az egyetemre való beiratkozásról tárgyaltak. Megállapították, hogy 1965-ben 33, tavaly pedig mindössze 24 internátus volt a tartományban. A diákotthonok számának csökkenését azzal magyarázzák, hogy az autóbuszforgalom növekedésével párhuzamosan megcsappant az érdeklődés az internátusok iránt. De ez valószínűleg csak az egyik ok, a másik nyilván az, hogy az internátusokban az ellátás évről évre drágább. A kiadások legnagyobb részét a diákok által befizetett összegből fedezik, mert az iskolafenntartó közösségek csupán a nevelőket és a személyzetet fizetik. A középiskolás diákok 34 százaléka naponta utazik, s ez tanulási és nevelési szempontból egyaránt hátrányosan hat, a községek mégsem érdeklődnek eléggé az internátusok iránt. A rendezetlen anyagi helyzet nemcsak a diákotthonok számának csökkenésére hatott, hanem a meglevők munkáját is megnehezíti, mert nem felelnek meg minden esetben rendeltetésüknek, a modernizálásukra pedig nincs pénz. Ezért a vitázók a meglevő internátusok anyagi helyzetének javítását tartják a legfontosabb feladatnak. Úgy vélik, hogy az iskolahálózat ésszerűsítése kereteiben az iskolafenntartó közösségek támogatásával kellene rendezni az internátusok zilált anyagi helyzetét. A középiskolákba és az egyetemre való beiratkozásról vitázva megállapították, hogy a pályaválasztás még mindig véletlenszerű, s összhangot kell keresni az egyéni kívánalmak és a gazdaság szükséglete között. Több gondot kell fordítani a szakmunkásképző iskolákra, a problémáit nem a helyi érdekek, hanem a termelési elvek alapján kell megoldani. Nagyobb figyelmet kell szentelni a nemzetiségi iskoláknak is, mert az általános iskolai végzettségűeknek nem elegendő hányada folytatja tanulmányait. Ezért bővíteni kell a nemzetiségi iskolahálózatot, különösen a szakiskolák támogatása fontos feladat. A Tartományi Képviselőház Közoktatási-Művelődési Tanácsa Közoktatási és Testnevelési Bizottságának teg Megalakult Pancsován a ШУЕ tizedik fiókszervezete A múlt héten megalakult Pancsován a JMNYE tizedik fiókszervezete. A kezdeményező bizottság nevében Kun Szabó Júlia bevezetőjében feltérképezte az anyanyelvi műveltség helyzetét és a teendőket. Külön hangsúlyozta, hogy a fiókszervezetnek ezen a vidéken többet kell majd foglalkoznia az ifjúsággal, a fiatalok anyanyelvi művelésével. A vendéglátó pancsovai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület nagytermében mintegy negyvenen jelentek meg Pancsováról, Sándoregyházáról (Ivanovóról), Vojlovicáról és néhány érdeklődő Alibunárról meg Kovinból. A részvevők összetétele döntötte el tehát, hogy a pancsovai fiókszervezet nem lesz csupán helyi jellegű, hanem ide tartozik majd a kovíni és az alibunári község is. A közgyűlés részvevőinek javaslatára a vezetőség összetétele is bővült székelykevei, alibunári tagokkal. Ágoston Mihály, a JMNYE vezetőségi tagja előadás formájában beszélt az egyesület feladatairól, munkaköréről. A tevékenységet példákkal körvonalazta, előadásmódjával nagy vitalehetőséget adott. A felszólalók a fiókszervezet munkájáról szólva más, közvetve ide tartozó témákat is megemlítettek. Vágner László a kulturális életről, Nagy Sivó Zoltán pedig a nemzetiségi nyelvhasználatról beszélt. Németh Márton tanügyi munkás véleménye szerint a JMNYE nagy segítséget nyújthat a magyar tagozatokon előadó tanároknak. Kerčov Mária javaslatára megalakult a pedagógiai, beszédművészeti, terminológiai és könyvterjesztő bizottság. Végül a közgyűlésen megválasztották a vezetőséget. Elnök: dr. Örs László, alelnök Miždale Juliska, titkár Kerčov Mária, pénztáros Korsós Mária. P. R. MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1970. márc. 26. A nyelvművelésről (8) 12. Jelentőség, távlati érték Mindezek után nem a nyelvművelés mibenlétét kívánom jellemezni, hanem jelentőségét. Azzal kezdtem fejtegetésem, hogy a nyelvművelés tartalmát nem elvontan kell meghatároznunk, hanem közvetlen érvényesülésünk szempontjából, a feladat jelentősége mégis sokkal messzebb megy, mint az egyéni érdek. Túlmegy a mán is, a nemzetiségi érdekeken is. Ha jól csináljuk, akkor országos érdeket szolgál. S éppen ezért teljes mértékben nem válthatjuk aprópénzre ezt a jelentőséget. A pillanatnyi célok között a ranglistán nyilvánvalóan nem a nyelvművelés ügye áll. A kenyér, a minden polgár kenyere tagadhatatlanul fontosabb cél. Még a lakás is. A béke, a rétegek és népek békéje, a nemzetek és nemzetiségek létjoga szintén. De a kenyér és a béke megteremtését nem hátráltatja a nyelvművelés (ha úgy csináljuk), mert velük összhangban áll, sőt kizárólag értük van. Ezért nem lehet és nem is kell, hogy legyen a nyelvművelésnek „hátsó bejáratt”-a még ábrándjainkban sem, ahol ki nem mondott célokat akarunk „beengedni'’. Anyanyelvi kultúránkat olyan szintre kell emelnünk, hogy kiegyenlítődjön a magyarországival — noha sokkal nehezebb nyelvi körülmények között élünk. Valódi érdekeink megkövetelik ezt, még ha jelenleg nem is tudjuk, hogy jutunk el odáig. Jugoszlávia valamennyi népének haladó érdekeit kell szem előtt tartanunk, hogy megokolhassuk a magyar nyelvművelés igényeit és érdekeit. (Leszűkítéssel „haladó” érdekekről szóltam, mert vannak vagy lehetnek másfajta érdekek is, és azoktól nyelvművelő munkánkban el kellene határolnunk magunkat elvben is, gyakorlatban is.) 13. A Bánság önállóan kezdeményezzen! Végre előadásomban is eljutottam ide Zrenjaninba, a Bánság központjába. S éppen erről a központról akarok szólni. Zrenjaninban ugyanis külön feladata lehet egyesületünknek, hogy olyan nyelvművelő központot alakítson ki az elkövetkező négy-öt év alatt, amely képes lesz átfogni, fölkarolni az egész Bánság magyar lakta részeit. Ez a hatalmas terület azonban csak önerejéből s főleg önirányítással érheti el azt, hogy a Vajdaság kulturális életében megszűnjön „mostohagyerek” lenni. Jogos lehet a bánságiak panasza, de a helyzet megváltoztatására nem elég a méltatlankodás, a félénk siránkozás. Az ittenieknek kell kezdeményezniük is, cselekedniük is. Itt nemcsak nehezebb viszonyok alakultak ki, hanem másfajták is: onnan a Bácskából tehát nem is lehetne föllendülést importálni vagy távirányítással megoldást javasolni. Tapasztalatcserére és a bánságiak merészebb összefogására van szükség. Szép példák igazolták eddig, hogy ideát ez lehetséges lenne. Természetes kötelességünknek tartom, hogy művelődési tevékenységünkben végre átkeljünk a Tiszán, de erre nem érdemes és nem is szabad várni. Miként a drávaszögi nyelvművelés nem születhetett meg a bácskai segítségből az elmúlt hat év alatt, a bánságit is a helybeliek hozták létre Kikindán és esetleg másutt. (A nyelvművelés ugyanis a fiókszervezet megalakítása után kezdődött, tehát csak „hazai nyersanyag”-ból.) Azt hiszem, nem az a kérdés, helyes-e, hogy így van, hanem az, hogy így van-e. Ha igen, hogyha társadalmi tény ez az állapot, akkor egyelőre valóban illúzió lenne továbbra is Újvidékről várni a megoldást, és célszerűtlen lenne Újvidéket mint a vajdasági, sőt a jugoszláviai magyar kultúra hivatott székhelyét okolni a mellőzöttségért, a lemaradásért. Hatízszeresen jogos is ez a szemrehányás. 14. A vajdaság-koncepció ideát Egy nagyszerű cél szolgálatába állítani a nyelvművelést ma a Vajdaság minden területen időszerű, de különösen a Bánságban, ahol a több nyelvű közélet létrehozása éppen az etnikai keveredés folytán több évszázados álom megvalósulását jelentené. Ehhez azonban még sok munkára és még több őszinteségre, bátorságra, következetességre, céltudatosságra lesz szükség. A több nyelvű Vajdaság létrehozásának ügye az eddigi jelentős eredmények ellenére is tartományunk minden részén még a kezdet kezdetén áll. A több nyelvű teljes és általános közoktatás ma még csak célkitűzés, vagy az sem, noha részleges megvalósulása már több mint százéves. A több nyelvű közigazgatás pedig, mondhatnánk, „sajtó alatt van”, de a megjelenéstől, ki tudja, milyen messze áll. A közgazdászok és jogászok egy része már évek óta úttörő lelkesedéssel fáradozik azon, hogy a jugoszláviai magyarság számára megteremtse a nyelvi előfeltételeket, de más részük még ott tart, hogy gúnyt űz ebből a törekvésből, vagy tehertöbbletre gondol csupán — összetévesztve a célt az eszközzel, a közösség érdekeit a hivatalnoki kényelemmel. Óriási feladathalmazt jelent ez a koncepció, de a Bánság e tekintetben nem maradt le különösképpen. Még mindenütt hosszú utat kell megtennünk addig, hogy ezt mondhassuk: a többnyelvűség megteremtésével biztos alapot adtunk a vajdasági népek Valódi egyenjogúságához. ÁGOSTON Mihály Tervszerűtlen képzés Beszélgetés Gere Terézzel, a Zentai Közművelődési Tanács elnökével A Zentai Községi Szkupstina legutóbbi ülésén Gere Teréz, a Közművelődési Tanács elnöke szóvá tette, hogy a Községi Szkupstina tűzze napirendre a középiskolák helyzetét, mérje fel távlatát. Javaslatát egyhangúlag elfogadták. A fentiekkel kapcsolatan tegnap elbeszélgettünk Gere Teréz elvtársnővel. A következőket mondta: — Sajnos sem szövetségi, sem pedig köztársasági, szinten nincs kialakult egységes tanügyi politikánk. Pedig legfőbb ideje lenne meghatározni, hogy milyen szakemberekre van szüksége társadalmunknak, továbbá milyen műveltségű emberekre, akár az általános, akár a szakképesítést tekintve. Ennek hiánya miatt másodfokú iskolahálózatunk csak a pillanatnyi követelményeknek tesz eleget. Ezek a pillanatnyi követelmények viszont egyelőre többnyire csak az egyén vagy egy kisebb csoport érdekeit képviselik, melyek nem mindig vannak összhangban a társadalmi szükségletekkel. Hogy ez így van, bizonyítja az is, hogy új tagozatok vagy meghatározottszakiskolákban egy újabb ágazat megnyitását rendszerint a jelentkezők számával indokolják meg. Példának okáért megemlíteném a zentai gimnáziumot, ahol az utóbbi három évben jó néhány tagozatot nyitottak, mégpedig azért, mert sok volt a jelentkező. Hogy közösségünknek szüksége van-e az ilyen általános képzettséggel rendelkező személyekre vagy sem, azt senki sem mérte fel. A másodfokú iskolahálózat meghatározásában elsősorban a gazdaságnak kellene útmutatóul szolgálnia. Sajnos a gazdaságnak sincs távlati terve, amely felmérné, hogy mikor mennyi és milyen végzettségű szakember kell majd. Ha már köztársasági vagy szövetségi szinten a fentieket nem tudjuk meghatározni, akkor legalább községi szinten kellene felmérni a középiskolák távlatát. Községi viszonylatban minden bizonnyal erre nagyobb lehetőség van. Annak ugyanis semmi értelme, hogy a középiskolai végzettségű fiatalok java része adott esetben munka nélkül marad, mint a zentai közgazdasági iskola és a technikum tavaly végzett növendékei. A gazdasági szervezetek véleménye szerint egy betanított munkás gyakorlati tudása sokkal gazdasagabb, mint egy középiskolai végzettségű fiatalé. Ez amellett szól, hogy nincs megfel [ lelő összhang a termelési folyamatok szükséglete és az oktatás elméleti része között. Másrészt hiányzik a középiskolások gyakorlati munkája is. — Felmerül a kérdés, vajon elég gazdagok vagyunk arra, hogy olyan kádereket képezzünk, amilyenekre egyelőre gazdaságunknak nincs szüksége. A törvény előírja, hogy egy-egy középiskolának hány tanulója, illetve hány tagozata kell hogy legyen. Zentán a közgazdasági, a szakmunkásképző iskola és a gimnázium eleget tesz e követelménynek, az egészségügyi középiskola és a technikum azonban nem. Ez azt jelenti, hogy a tagoza- tok számát növelni kellene. Kérdés azonban, hogy ez mennyire indokolt. Több diák, több tagozat több kiadást is jelent. A pénzt valahonnan elő kell teremteni. A megnövekedett kiadások adott esetben az átalános iskolai oktatás rovására mennek. A vidéki tanulók költségeinek jelentős részét Zenta fedezi. Az pedig nem kis pénz. Egy-egy tanuló évi tanköltsége ugyanis 2—3 ezer dinár. Ebből az érvényben levő előírások szerint a köztársaság, illetve az illetékes kommuna 1200 dinárt kell hogy megtérítsen. A különbözetet viszont Zenta polgárai fedezik. Számolnunk kell azzal, hogy Zenta semmi esetre sem tartozik a gazdaságilag fejlett községek közé. Viszont középiskolai hálózata a fejlett községeket is felülmúlja. Azt is el kell mondanunk, hogy a zentai középiskolásoknak több mint a fele vidéki. A technikumban és az egészségügyi középiskolában pedig csak 24 százaléka zentai. Mivel a tanulók tanköltségeiben jelentkező különbözetet Zentának kell fedeznie, ez egyben azt is jelenti, hogy adott esetben más kommunát pénzelünk. Kérdés, hogy az adott gazdasági körülmények között Zenta ezt megengedheti-e magának — fejezte be a beszélgetést Gere elvtársnő. KERESZTÉNYI József