Magyar Szó, 1971. január (28. évfolyam, 1-29. szám)
1971-01-14 / 12. szám
Újvidék, 1971. január 14. — V. évfolyam — 154. szám Oktalan közöny A szövetségi külkereskedelmi titkár külkereskedelmünk tavalyi alakulásával kapcsolatban a közelmúltban kijelentette, hogy tavalyi mérlegünk deficitje körülbelül 1,2 milliárd dollára rúg. Szerinte az 1970. esztendő minden vonatkozásban kivételes volt a jugoszláv külkereskedelem számára. Az áruforgalom értéke nagyobb volt, mint bármikor (4520 millió dollár), 27 százalékkal nagyobb, mint 1969- ben. A külkereskedelem a gazdaság társadalmi össztermékének 27 százalékát értékesítette. Ez nemcsak azt jelenti, hogy egyre inkább bekapcsolódunk a nemzetközi kereskedelembe, hanem természetesen azt is, hogy gazdaságunk egyre nagyobb mértékben függ a világpiacon uralkodó irányzatoktól és változásoktól. A kimutatások szerint exportunk 14 százalékkal, importunk 36 százalékkal növekedett. S ebben van kereskedelmi deficitünk legfőbb oka. A dolog annál kellemetlenebb, mert a veszteség a konvertibilis területhez tartozó országokkal való áruforgalomból származik. A tavalyi gazdaságpolitikai stratégiában a kereskedelmi deficit csökkentését terveztük, s mindjárt az év kezde-tén intézkedéseket tettünk az export ösztönzése érdekében. Később — már áprilistól fogva — a kivitel üteme lanyhulni, a behozatal — elsősorban az újratermelési anyagok importja pedig ugrásszerűen emelkedni kezdett. Nem adott megfelelő eredményt egyik olyan intézkedésünk sem, amely a mértéktelen behozatalt volt hivatva korlátok közé szorítani. Az esztendőt nagy deficittel zártuk, aminek idei gazdasági helyzetünkre is nyilván hatása lesz. E kommentárnak nem az a célja, hogy behatóan elemezze mindazokat a mozzanatokat, amelyek következtében nem sikerült következetesen alkalmazni a meghirdetett külkereskedelmi politikát. Fel kell azonban hívni a figyelmet erre: úgyszólván senki sem idegeskedik túlságosan amiatt, hogy nem valósítottuk meg célkitűzéseinket, s hogy a tavalyi évet fizetési mérlegünk veszteségével zártuk. Pedig a közzétett adatoknak igenis fel kellene kelteniük az érdeklődést, mindenekelőtt a legfelelősebb és legilletékesebb állami és politikai tényezőkét. Nyilván fontos a politikai eszmecsere is a föderáció csúcsainak és a jogilletékességnek az átszervezéséről. De gondot kell viselnünk arra is, hogy alkalmazzuk a meghirdetett és jóváhagyott politikát a nemzetközi áruforgalomba való bekapcsolódásban is, amit gazdálkodási rendszerünk egyik legfontosabb összetevőjének tartunk. Ha ezt nem tesszük meg, a dolgozók többletmunkájából lesznek kénytelenek fedezni a devizaveszteségeket, s ennek kétségkívül meglesz a hatása a közhangulatra, vagyis arra, hogyan fogadja majd a közvélemény a föderáció, a köztársaságok és a tartományok szintjén végbemenő változásokat. Tavalyi külkereskedelmünkben eltértünk gazdaságpolitikai stratégiánktól. Kimondtuk ugyanis, hogy gazdaságunk, elsősorban iparunk az elkövetkező években egyre kevésbé fog függni az újratermelési anyagok behozatalától, nem csupán azért, hogy tehermentesítsük fizetési mérlegünket, hanem főképpen azért, hogy csökkentsük a nemzetközi gazdasági és politikai bizonytalanság hatását az ország gazdaságára. E bizonytalanság nagymértékben befolyásolja a gazdasági életet, természetes tehát, hogy az ország fejlesztési távlattervében igyekezünk a saját nyersanyagforrásainkra támaszkodni. Nem azért, mintha önellátók akarnánk lenni, hanem egyszerűen azért, hogy ésszerűbben aknázzuk ki a magunk lehetőségeit. A tények ékesen bizonyítják, hogy a tavalyi külkereskedelmi deficit 63 százaléka az újratermelési anyagok importjára esik. A korábbi években a megelőző esztendők gazdasági mellékfogásai miatt bűnhődtünk, de úgy látszik, nem okultunk rajtuk. KOMMUNISTA A JUGOSZLÁV KOMMUNISTA SZÖVETSÉG LAPJA Gondolatok az elosztásról írta: Ljubiša Ristovic A személyi jövedelmek rögzítése miatti nyugtalanság megnehezíti azt, hogy felmérjük, meddig jutottunk Marx „mindenkinek a munkája szerint” elvének alkalmazásában. Első pillanatra úgy tűnik, hogy az állam adminisztratív intézkedései és az úgynevezett önigazgatási megállapodás dilemmájáról van szó. Az igazság azonban mégis jóval bonyolultabb. Az út hozzá a múlt, a korábban tett intézkedések, lépések, a határozatok, a tévelygések, az ellentmondó érdekek, a piac hatása elemzésén, valamint a szubjektív erők lázas harcán át vezet, amely azzal a céllal folyik, hogy választ adjanak az elosztás bonyolult kérdéseire. Az első lépések Az önigazgatás elmúlt húsz éve alatt a munka eredményei szerinti elosztásban megnyilvánult következetességek és következetlenségek attól függtek, hogy miként oldódtak meg a társadalom és a gazdaság közötti elsődleges viszonyok. A „makroelosztástól” és a közösség hatóeszköztárától függött a „mikroelosztás” is. S ha ennyire nyugtalanítanak bennünket az eltérések, a szociális különbségek, akkor emlékeztetnünk kell a társadalom és gazdaság közötti viszonyok terén uralkodó helyzetre. Az állam 1952-ben a munkástanácsokra ruházta a fizetési alap önálló elosztásának jogát. Valóban mélyreható változás volt ez, mert a fizetéseket előíró állam helyett a munkaközösségek önállóan állapították meg a minimális és maximális bérek összegét. Ezek képezték azt a keretet, amelyben a munkaközösség minden tagja megtalálta a maga helyét. Az állam a termelésnek csupán minimális kapacitását határozta meg. A tervfeladat valójában „belépőjegy” volt abba a társaságba, amely részt vett a társadalmi fizetési alapban. A terv határozta meg a tőkefelhalmozás százalékarányát is, amelyet a munkaközösségek kötelesek voltak valóra váltani. Az állam és a munkástanácsok kettőssége — az állam mégis attól tartott, hogy a munkaközösségek többet fognak elkölteni, mint amenynyit a terv megenged, a munkástanácsok pedig egyre több szabadságot követeltek — egyrészt az önigazgatási szervek önállóságában nyilvánult meg, olyan értelemben, hogy ők hozták meg az elosztási szabályzatokat, másrészt pedig az állam azon jogában is, hogy jóváhagyja őket, vagy követelje módosításukat. Az állam „meg tudta leckéztetni” az önigazgatókat, mint ahogyan 1954-ben történt, amikor utólag elvett 25 milliárd akkori dinárt, mint „indokolatlanul szerzett hasznot”. Emlékezzünk csak vissza: akkor két, még manapság is időszerű probléma merült fel. Az egyik probléma az, hogy mi az „igazságosan” és az „igazságtalanul” szerzett jövedelem, a másik pedig, hogy ki hivatott megítélni vajon ez a gazdaságos munka, vagy pedig a piaci szabadsággal való visszaélés eredménye. Egy egész évtized kellett ahhoz, hogy a társadalom és a gazdaság közötti ilyenfajta elosztási rendszert újjal cseréljük fel, s ennek megfelelően más módszerek szerint végezzük a belső elosztást. Szabályzatokat kaptunk a normákról és a prémiumokról, 1961-ben pedig áttértünk a termékegység és a komplex teljesítmény szerinti díjazásra, amit sokan úgy ítéltek meg, mint történelmi jelentőségű lépést Marxnak a munka mennyisége szerinti elosztása felé. A vállalatok jövedelmének proporcionális megadóztatása helyett áttértünk a progressív megadóztatásra. Az említett rendszert a piac egyre fokozódó hatására vezettük be. A társadalomnak bele kellett törődnie, hogy a szabad versengésben egyenlőtlenség mutatkozik a jövedelemszerzésterén, következésképp egyenlőtlenség nyilvánul meg a belső elosztás feltételei között is, tehát a progresszív megadóztatásnak kell enyhítenie ezeket a különbségeket. A progresszív megadóztatás a kedvező eredmények mellett idővel még inkább fokozta az ellentmondást a gazdasági és a szociális mozzanat között. Ez a rendszer súlyosabban érin- Pangás jelei 1961-ben azonban egyfajta fáradság és beletörődés tapasztalható. Polgárjogot nyert a vállalatok jövedelme megterhelésének állampénztári módszere, ami egyébként is a legkönnyebb módszer. 1964-ig, a reformig, növekedett a területi-politikai közösségek részesedése a vállalatok jövedelméből, a reform tehát új irányvonalat fektetett le azzal, hogy a jövedelem 70 százaléka a munkaközösségé, 30 százaléka az államé. Az új politikát azonban következetlenül hajtották végre, s ez a már ismert társadalmi-gazdasági, szociális és politikai következményekkel járt. Időközben a munka szerinti elosztást is az ösztönösségre bíztuk. Pontosabban: legalább 10 éve egyfajta logikus ellentmondásokkal terhes úton haladunk. A belső elosztás nem fejlődhet, amíg nem tisztázzuk a társadalom és a munkaközösség közötti viszonyokat. Hosszú huzavona után, három évvel ezelőtt elfogadtuk a jövedelemről szóló törvényt, amely többé-kevésbé holt betű maradt a papíron. A gazdasági törvényszerűségek logikája szerint a személyi jövedelmeknek növekedniük kellett volna, de ugyanezen logika szerint csupán a tőkefelhalmozás, illetve a termelékenység növekedésével összhangban. Hogyan kell azonban elosztani az összjövedelmet? mekkora legyen a közösség részesedése, miként lehet kiegyenlíteni a gazdálkodási feltételeket, illetve miként lehet megterhelni az „igazságtalanul szerzett nyereséget”— mindezekről a kérdésekről már évek óta viták folynak. A régi elosztási rendszerre nem térhetünk vissza, azt viszont senki sem tudja, milyen legyen az új, mert a piaci gazdálkodás objektív feltételei jelentős mértékben megváltoztak, politikai valóságunk szintén, s a területi-politikai közösségek érdekei is különfélék. Természetesen a gazdaság nem várhatja meg, míg tisztázzuk a rendszerbeli kérdéseket és átszervezzük a tette azokat, akik jobban gazdálkodtak — mert többet kellett adniuk az általános fogyasztásra és a veszteségesen gazdálkodó vállalatok eltartására; nem mentette meg a rossz munkaközösségeket a csődtől (amiről az évről évre növekvő veszteségek is tanúskodnak), de nem serkentette a jó munkaközösségeket sem. Az államnak ugyanis sohasem volt elég pénze, így hát a gazdaságtól vette el nemcsak azt, amit a törvény megengedett, hanem azt is, amit nem tiltott. Rövid történelmi visszapillantásunk azt bizonyítja, hogy az összes társadalmi tényezők, elsősorban pedig a szakszervezetek harcoltak az elosztás tökéletesítéséért. Senki sem elégedett meg az elérttel, nem dicsőítette az első kezdeti sikereket, de nem is torpant meg a társadalom és a gazdaság közötti, valamint a munkaközösségeken belüli elosztásban felmerült új problémák előtt: föderációt. A társadalom szociális szerkezetében az elsődleges elosztás rendezetlen viszonyai és a munka szerinti elosztásban bekövetkezett lemaradás miatt új ellentmondások jutnak kifejezésre: mind nagyobb szociális különbségek és egyenlőtlenségek nyilvánulnak meg. S ezek az egyenlőtlenségek a gazdasági ágazatok között és ágazatokon belül is megmutatkoznak. A közelmúltban például a Politika közölte, hogy az Elektro-Crna Gora vállalat okleveles közgazdászának 1700 dinárral nagyobb a jövedelme, mint a gyapotipari kombinát okleveles közgazdászának. Olyan példák is vannak, hogy egy külkereskedelmi vállalatban dolgozó szakképzetlen munkásnőnek nagyobb a jövedelme, mint a szakképzett fémipari munkásnak stb. Következetlenségek A rendezetlen helyzetet még tetézte a díjazás egyes fontos elveinek alkalmazásában tapasztalt következetlenségek. A valóságban két elosztási rendszerünk van: az egyik a gazdaságra, a másik pedig a gazdaságon kívüli területre érvényes. Ezt a JSZSZK Alkotmánya szentesítette,, mert az Alkotmány szerint a gazdasági munkaközösség a piac által hitelesített jövedelmet oszthatja csak el, a gazdaságon kívüli területen működő munkaközösségek pedig a „társadalmi hasznosság” mércéje szerint, ami a gazdaság állampénztári megadóztatásának alapja. Az állam, a politikai tényezők, a szakszervezetek, a kamarák mind a költségvetésből élnek és mind fizetést kapnak, ugyanakkor pedig szakadatlanul bírálják, tanácsokkal látják el a gazdaságot, hogyan kell viselkednie az elosztás terén. Tanítják a gazdaságot Marx elosztási tételére, amit maguk nem alkalmaznak. Nem is furcsa tehát, hogy a statisztikák kimutatják: a gazdaságban (Folytatása a 4. oldalon) A keresetnövelést korlátozó intézkedés hatása Miközben országszerte folyik a tavalyi és tavalyelőtti keresetek köztársasági, tartományi és ágazati átlagának megállapítása, hogy a kormány rendelete értelmében ennek alapján kiszámíthassák, mennyivel emelhetők a személyi jövedelmek április 30-áig, a keresetnövekedést korlátozó törvény érvényességének utolsó napjáig, lassan láthatóvá válnak a korlátozó intézkedés hatásának első jelei is. A kifizetések alakulásában ugyan még nemigen van nyoma a korlátozásnak, de már mindenütt keresik annak módját, hogy ne kelljen egészen április 30-áig tartaniuk magukat a keresetnövelést korlátozó törvényhez, hanem már előbb kiigazíthassák a személyi jövedelmeket. Mint ismeretes, a kormány rendelete bizonyos feltételekkel erre lehetőséget is ad. Az egyik feltétel az, hogy az érdekeltek önigazgatási úton egyezzenek meg a jövedelemelosztás szabályozásában. Erre vonatkozólag Horvátországban a köztársasági munkaügyi titkárság még a múlt héten beterjesztette javaslatát a szabáinak, s ha ez megszavazza, a munkaszervezeteknek több mint a fele még április 30-a előtt kiigazíthatja dolgozóinak fizetését. Eszerint a keresetnövelést korlátozó törvény hatása elsősorban abban nyilvánult meg, hogy meggyorsult a munka a jövedelemelosztási mércék szabályozásán, ami eleve tárgytalanná fogja tenni a jelenlegi korlátozásról szóló törvényt. E cél eléréséhez a jelek szerint Szlovénia áll a legközelebb. Lehetséges, hogy még ebben a hónapban életbe lép az a köztársasági törvény, amely előírja, milyen elvek és eljárások alapján egyezhetnek meg az érdekeltek az egy-egy ágazaton belüli fizetésekben és fizetésszabályozási mércékben. Amint ugyanis valamely gazdasági ág munkaszervezeteinek többsége megegyezik abban, hogy ezentúl egységes mércék és kritériumok szerint osztja a személyi jövedelmeket, a kormány rendelete nem vonatkozik többé rájuk. A szlovéniai törvény szerint a fizetésszabályozási megállapodásoknak a következő elemekre kell épülniük: a megegyezést elfogadómunkaszervezetek kötelezik magukat arra, hogy jövedelmüknek egyforma százalékát irányozzák elő személyi jövedelmekre, egyforma mércék alapján állapítják meg gazdálkodásuk eredményességét, egyforma mércéket alkalmaznak a termelékenységnövelés serkentésére, s végül egységes minimális személyi jövedelmekben állapodnak meg. A fenti elemek eleve lehetetlenné teszik, hogy egy-egy ágazaton belül aránytalanságok alakuljanak ki a különböző munkaszervezetekben osztott személyi jövedelmek között. Ezenkívül még egy előnyös megoldása van a Szlovéniában készülő törvénynek. Megtorló intézkedéseket is előirányoz a megállapodás megszegőire. Amint ugyanis eltérnek a közösen megállapított mércéktől és nagyobb személyi jövedelmeket osztanak, nagyobb adót is kell fizetniük utána, ha pedig csak egyes munkaerő-kategóriák számára állapítanak meg nagyobb fizetéseket, nagyobb járulékot kell befizetniük a gazdasági szervezetek közös tartalékalapjába. Világ proletárjai egyesüljetek!