Magyar Szó, 1974. január (31. évfolyam, 1-13. szám)
1974-01-03 / 1. szám
S. oldal Egy házban 113 TMBSZ Kilenc hónap alatt négy és fél milliárd dináros bevétele volt az egyesület fatermelő és -feldolgozó vállalatnak Bosznia-Hercegovina 113 erdőgazdasági, fa és cellulózipari alapszervezete önigazgatási egyezményt írt alá Szarajevóban arról, hogy az új alkotmányfüggelékek értelmében Szarajevó székhellyel egy nagy erdőgazdasági csoportosulást létesítenek. A ŠIPAD nagyvállalat munkástanácsának ünnepi ülésén Mile Pekovic vezérigazgató beszámolt róla, hogy amióta létrejött a fatermelő és -feldolgozó vállalat nagy családja, óriási sikereket értek el. A CIPAD dolgozói egységes politikát folytatnak, egységes alapokon termelik a nyersanyagot, látják el a feldolgozó üzemeket anyaggal és felszereléssel, s árusítják a késztermékeket. Az új nagyvállalat egymilliárd dinárnál is nagyobb összeget irányoz elő a fejlesztési program megvalósítására. A teljes beruházási program értéke meghaladja az 1,3 milliárd dinárt is. A ŠIPAD 500 millió dinárt maga teremtett elő, a többit bel- és külföldi hitelekből szerezte meg. Hogy mit jelent Bosznia- Hercegovina számára ez a nagyvállalat, legjobban megvilágítja az az adat, hogy az egyesített vállalatban a köztársaság erdőgazdaságának 80 százaléka, a faipari üzemek 85 százaléka, a cellulóz- és papírgyárak 33 százaléka tömörült. Az új technológia lehetőséget nyújt rá, hogy a termelékenységet európai színvonalra emeljék, és hogy évente egymilliárd dinár értékű árut — vagy még ennél is többet — szállítsanak külföldre. Az új önigazgatási egyezmények által kialakított viszonyok még nagyobb mértékben járulnak hozzá a nagy fontosságú gazdasági csoportosulás további gyors fejlődéséhez. A tervek szerint már jövőre 15 százalékkal növelik a termelést anélkül, hogy új munkásokat vennének föl. Az idén, kilenc hónap alatt, a nagy munkaszervezet 4,5 milliárd dináros bevételre tett szert, és a jelek szerint a jövedelem megközelíti majd a 2 milliárd dinárt. Mile Pekovic vezérigazgató rámutatott a nagy, egyesített csoportosulással szemben megnyilvánult ellenállásra is. Az alkotmányfüggelékekkel szemben álló erők autarchikus és személyes érvekkel igyekeztek meggátolni az összefogást. A Kommunista Szövetség szervezeteinek támogatásával azonban idejekorán leküzdötték a technokraták ellenállását és más hátrányos jelenségeket, és érvényesítették az önigazgatás szellemét. Az új évtől kezdve minden hatalom a termelők gyűléseiben összpontosul, hozzájárulásuk nélkül a jövőben egyetlen fontos határozatot sem hozhatnak. (BORBA) s i munkások vagy a menedzserek? Az érdekközösségek és a munkaszervezetek önigazgatási egyezményeinek az az alapgondolata, hogy az egyenrangúság értelmében jussanak kifejezésre a munkások lényeges, igazi érdekei, mindazoké, akik szolgáltatásokat végeznek, és akik ezeket a szolgáltatásokat megfizetik. Kizárólag így akadályozhatjuk meg a munkások alapvető szükségleteinek elhanyagolását, akár a képzésükről, egészségvédelmükről vagy más egyébről legyen is szó. Egyszersmind ez az az út, amely távolabb visz bennünket a pénzelés költségvetési módjától. Ezáltal tulajdonképpen új, ismeretlen területre jutunk, akadályokkal kerülünk szembe, amelyek a régi, ismeretes folyamatokban tartanak bennünket vissza. Az egyik ilyen gát az, hogy kizárólag a munkaszervezetek, intézetek igazgatói, menedzserei egyeznek meg egymás között. Ha a jövőben is ilyenforma megbeszélések folynak, igen valószínű, hogy a dolgok egy tapodtat sem haladnak előre. Ellenkezőleg. Megtörténhetne, hogy egy új menedzseri elit kialakulásává torzulna. Ennélfogva kitartóan kell törekedni a cél felé, arra, hogy a munkás a munkással kössön egyezményt, ne pedig más a munkások nevében. Hogy ezt megvalósíthassuk, mindenekelőtt világos programokra van szükségünk. És gondoskodnunk kell a munka nyilvánosságáról is. A programoknak mindenekelőtt szabatosan meg kell határozniuk, melyek a munkások szükségletei, és ezek közül is melyeknek van elsőbbségük. És ha már ez világos, odaállhatunk a termelő munkások elé, hogy meghallgassuk, hogy s mint vélekednek ők. Csakis így szavatolhatjuk a munka nyilvánosságát és a dolgozók teljes és közvetlen részvételét. És ennek megtörténte után köthetnek megegyezést a munkások mindkét fél részéről. Például a tanító vagy az orvos a termelőii munkásokkal és viszont, az egészségházak vagy az iskolák dolgozói — nem az igazgatói és helyetteseik! — magukkal a munkásokkal, a kollektíva vagy az alapszervezetek dolgozóival. Az effajta megbeszéléseken az igazgató csak egy lehet a sok munkás közül. Ha — például —, egy általános iskola tanítója elmegy az iskola területén levő mindegyik munkaszervezetbe, és ha valamennyi munkaszervezet dolgozói elmennek minden iskolába, ahova gyermekeik járnak, egészen bizonyos, hogy a megbeszélések, az egyezmények a legnagyobb mértékben közvetlenül folynak. Mindannyian jól tudjuk, milyen kevés munkásszármazású értelmiségi van. És azt is jól tudjuk, hogy az orvosi rendelők előtt várakozó mind hosszabb sorokban elsősorban munkások ácsorognak, és — nemcsak ebből — igen jól tudjuk, mire van szükség elsősorban: szakképzésre és mindenfajta egészségházra. Tudjuk, de eddig nem változtattunk a dolgokon, és az is meglehetősen világos, miért nem. És ha ezután is csak az igazgató, nem pedig a munkások tanácskoznak, kötnek egyezményt, a jövőben sem lesz másként. (DELO) MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1974. jan. 3. Betegszabadságon a lelkiismeret? Nem vagyunk olyan betegek, ahogyan az orvosok megállapítják Valóban szerencse, hogy a betegszabadságok nem fejezik ki híven egészségi állapotunkat. Mert ha a társadalombiztosító intézet adataira támaszkodnánk, az derülne ki, hogy beteg nép vagyunk. Közös erővel sikerült elérnünk, hogy csupán egy év alatt 17 millió napot töltöttünk betegszabadságon. Aki csak akart, „beteg” volt, összesen 1 044 960 embert írtak ki az orvosok, tehát 1973-ban úgyszólván minden dolgozó legalább egy ízben maradt ki munkahelyéről. Valaki kiszámította, hogy ez azt jelenti, mintha 50 000 munkás egy egész esztendőn át nem dolgozott volna. Az ebből kifolyólag keletkezett veszteségeket Horvátországban 7 milliárd dinárra becsülik, és a betegségi biztosítási közösségek 567 millió dinárt fizettek ki táppénz fejében. Sok, ami sok — állapították meg —, és „intézkedtek”. Köztársaságszerte tanácskozásokat tartottak az orvosokkal, s közölték velük, hogy a betegszabadság szinte elviselhetetlen tételt jelent a társadalombiztosító számára, tehát ha csak lehet, olyan embereket küldjenek betegszabadságra, akik valóban be- t tegek. Végletek Az eredmény? A betegszabadságok száma 1273-ban is növekedett. Annak bizonyítéka ez, hogy betegebbek lettünk? Sokan azt állítják hogy a horvátországi adatok még nem is olyan aggasztóak, mert hát tulajdonképpen még le sem küzdöttük a régi betegségeket, s máris rohamoznak bennünket a modern bajok, tehát a sok betegszabadság és a velük járó kiadások nem is rendellenes jelenségek. Persze, nem egészen így áll a helyzet. Mert ha igen, akkor hogyan magyarázzuk, hogy az ogulini betegségi biztosítási közösségnek sikerült egy év leforgása alatt felére csökkenteni a munkából való távolmaradások számát, 64 százalékra leszállítani a betegszabadságokat, ugyanakkor azonban a vinkovci közösség felmérése 54 százalékos emelkedést mutat. Kétségtelen, hogy egy bizonyos vidéken több lehet a beteg, mint másutt. De ekkora különbségek? És indokolt lehet-e, hogy Szlavónbródban a betegszabadságok átlaga 33 nap, a közeli Vinkovcin pedig 119? És reálisnak tekinthető-e az a helyzet, hogy a zadariak 1972- ben átlag 104 napot töltöttek betegszabadságon, 1973- ban pedig csak 57 napot? A mércék Nyilvánvaló, hogy ilyen különbségek nem állhatnak fönn Szlavónbród és Vinkovci között, és nem nyilvánulhattak meg Zadarban sem két év alatt. Valószínű, hogy az ok az egyenlőtlen mércékben keresendő, abban, miképpen állapítják meg, alkalmas-e egy ember munkára, vagy pedig valóban betegszabadságra kell küldeni. Meg lehetne érteni a különbségeket, ha a 30 napnál rövidebb betegszabadságokat vesszük alapul, hiszen az erre vonatkozó döntést az orvos egymaga állapítja meg, tehát szubjektív is lehet. A 30 napnál hosszabb betegszabadságról azonban orvosi bizottság, méghozzá szakorvosokból álló bizottság dönt. Legalább ez esetben ki lehetne küszöbölni az úgynevezett szubjektív tényezőt. Annak megállapítása, hogy valaki alkalmas-e munkára vagy sem, kétségtelenül bonyolult dolog. De mégsem lehetetlen legalább megközelítőleg azonos mércéket fölállítani, amelyekhez minden orvosi bizottság tarthatná magát. Ezt már csak azért is meg kellene valósítani, mert a gazdasági élet emiatt súlyos károkat szenved. Végtére is mondjuk csak ki: nincs rendjén, hogy egyesek kedvezményekben részesülnek, mások pedig betegen is dolgoznak. (VJESNIK) Nincs többé malária Jugoszláviában Az Egészségügyi Világszervezet hivatalos megállapítása A napokban ismét elismerésben részesült a jugoszláv egészségügyi szolgálat: az Egészségügyi Világszervezet hivatalos igazolást juttatott el hazánkba, amelyben megállapítja, hogy kiirtották a maláriát. A súlyos fertőző betegség 1946-ban és 1947- ben a legelterjedtebb járvaHazánk egészségügyi szolgálata 1959-ben látott a nagy munkához. Éveknek kellett elmúlnia, mire teljes biztonsággal megállapíthatták, hogy a malária nem pusztít többé Jugoszláviában. Kiirtottuk tehát ezt a súlyos betegséget, és ha netán mégis előfordul valahol az országban a fertőzés, csak „import” útján juthat be hozzánk. Persze, erre az esetre is selyős betegség volt az országban. Az Egészségügyi Világszervezet egyben elismerését fejezte ki a hazai egészségügyi szolgálat iránt, amely eredményesen fejezte be a Világszervezet 1955-ben kidolgozott maláriaellenes tervét, nyegette a malária. Nem meglepő tehát, hogy az Egészségügyi Világszervezet 1955-ben Mexikóban tartott ülésén külön programot dolgozott ki a malária felszámoláséra. A DDT csodája Az igazi maláriaellenes hadjárat tulajdonképpen hazánk felszabadulása után kezdődött. 1946-ban nagy maláriajárvány terjedt el az egész országban, csak Macedoniéban 600 000 ember betegedett meg. És ekkor indult meg a szervezett harc a maláriát terjesztő szúnyog ellen. Forradalmi változást a DDT hozott: a maláriás betegek arányszáma 27 ezrelékről — ennyi volt a két háború közt — 1949-ben 1,6 ezrelékre esett vissza. Az Egészségügyi Világszervezet programjának elfogadása után kezdődött meg a malária gyökeres kiirtása. Óriási mennyiségben vetették be a DDT-t, tömegek dolgoztak a nagy terv megvalósításán. Egészségügyi felügyelet alatt állt a veszélyeztetett területek lakossága, a permetezést többször is megismételték, és a visszaeső betegek állandó orvosi felügyelet alatt álltak. Azokon a területeken, ahol továbbra is fennállt a maláriás fertőzés veszélye, mindenkinek szednie kellett a maláriaellenes gyógyszert, tekintet nélkül arra, hogy beteg volt-e vagy sem. Az egészségügyi szolgálaton kívül nagy szerepet játszottak a hadsereg egészségügyi egységei is. És a program végrehajtását minden évben ellenőrizte, fölmérte a Macedón Szobrányt is, úgyhogy a siker végeredményen az egész társadalom érdeme. A maláriát törölték a fertőző betegségek nyilvántartásából — erről tanúskodik az Egészségügyi Világszervezetnek a napokban Szkopjéba érkezett hivatalos okmánya is. (NIN) A marír pvinizatrin gennflác 1965 óta egyetlen maláriás megbetegedés sem történt Jugoszláviában készültek az egészségügyi hatóságok. A malária hazánk több területén a legnagyobb csapás volt. Következményeit elsősorban Macedónia érezte meg, évszázadokon át pusztított itt a malária, de nemcsak itt, mindenütt az országban — kivéve Szlovéniát. Egy-egy malária járványnak több ezer áldozata is volt. A két világháború közt évente 1 116 000 munkanap ment veszendőbe Jugoszláviában, ami az akkori pénzben 19 millió dinár értéket jelentett. Ez az összeg fedezhette volna a régi Jugoszlávia társadalombiztosítási szolgálatának egyévi kiadásait. A malária — nyilvánvaló — nemcsak egészségügyi, hanem gazdasági probléma is volt. Erről tanúskodik az az adat, hogy az 1937. évi maláriajárványban csupán Macedónia területén körülbelül 10 000 ember halt meg, s ennek gazdasági hatását ma is érzik. A malária következtében nagymértékben csökkent a születések száma, a maláriás területeken több ember halt meg, mint ahány csecsemő született. Még 1947-ben is csak 35,0 ezrelék volt a születések arányszáma, a malária kiirtása után már 1960-ban 40,2 ezrelékre emelkedett. Bármennyire hihetetlenül hangzik is, a statisztika adatai szerint 1946 és 1950 közt az egész világon 200 millió ember volt maláriás. Közvetlenül a második világháború befejezése után a Föld lakosságának 61 százalékát fe ЈУГОСЛАВИЈА У BPEME МАЛАРИЧНЕ ИНВАЗИЈЕ: ЗДРАВСТВЕНА KAPTA Jugoszlávia malária-térképe a fertőzés legnagyobb elterjedésének idejéből Négyezer engedélyezett magzatelhajtást végeztek az idén Eszéken Évenként ezer újszülöttel szaporodik a város lakossága Eszék város képviselő-testülete most kapott jelentést arról, hogy az idén hány terhességmegszakítást végeztek a község területén — engedéllyel. Nyilvánvaló, hogy a jelentés kizárólag a jóváhagyott magzatelhajtás adatait tartalmazza. Az elsőfokú bizottság, amely a terhességmegszakítást engedélyezi, 4365 kérvény ügyében döntött, és 3960 esetben hozott kedvező végzést. A bizottság 405 nőt a másodfokú bizottság elé utalt, itt 329 művi vetélésre adtak engedélyt. Ha tudjuk, hogy Eszéken évente körülbelül ezer gyermek születik, a négyezernél is több magzatelhajtás külön hangsúlyt kap. Tudnunk kell azt is, hogy a mesterséges terhességmegszakítások 90 százalékánál a szociális mozzanatokat vették figyelembe. Teljesebb lesz a kép, ha elmondjuk, hogy az „AB- bizottsághoz” 181 leány — 15—19 éves — fordult, a 20 és 30 év közöttiek száma 2212 volt, a 30—40 évesek közül pedig 1658 kért engedélyt a terhesség megszakítására. A 40—50 évesek közül 314 kapott jóváhagyást az elvetéléshez. Az összes kérvényezők közül 3760 férjezett volt. És végül: a magzatelhajtás költségeihez minden nő 250 dinárral járult hozzá, a 465 dinárt kitevő különbséget — ennyibe kerül a kórházban egy abortusz — az egészségvédelmi alapból fizették. (VECERNJE NOVOSTI) Az igazgató a fodrásznál — Mi a fenét kérdezget folyton a TMÁSZ-ról? — Azért, mert égnek áll a haja tőle, és így könynyebben tudom megnyírni. (VEKER)