Magyar Szó, 1974. január (31. évfolyam, 1-13. szám)

1974-01-03 / 1. szám

S. oldal Egy házban 113 TMBSZ Kilenc hónap alatt négy és fél milliárd dináros bevétele volt az egyesület fatermelő és -feldolgozó vállalatnak Bosznia-Hercegovina 113 erdőgazdasági­, fa és cellu­lózipari alapszervezete ön­­igazgatási egyezményt írt alá Szarajevóban arról, hogy az új alkotmányfügge­lékek értelmében Szarajevó székhellyel egy nagy erdő­­gazdasági csoportosulást lé­tesítenek. A ŠIPAD nagyvállalat munkástanácsának ünnepi ülésén Mile Pekovic vezér­­igazgató beszámolt róla, hogy amióta létrejött a fa­termelő és -feldolgozó válla­lat nagy családja, óriási si­kereket értek el. A CIPAD dolgozói egységes politikát folytatnak, egységes alapo­kon termelik a nyersanya­got, látják el a feldolgozó üzemeket anyaggal és felsze­reléssel, s árusítják a kész­termékeket. Az új nagyvállalat egymil­liárd dinárnál is nagyobb összeget irányoz elő a fej­lesztési program megvalósí­tására. A teljes beruházási program értéke meghaladja az 1,3 milliárd dinárt is. A ŠIPAD 500 millió dinárt ma­ga teremtett elő, a többit bel- és külföldi hitelekből szerezte meg. Hogy mit jelent Bosznia- Hercegovina számára ez a nagyvállalat, legjobban meg­világítja az az adat, hogy az egyesített vállalatban a köz­társaság erdőgazdaságának 80 százaléka, a faipari üze­mek 85 százaléka, a cellu­lóz- és papírgyárak 33 szá­zaléka tömörült. Az új tech­nológia lehetőséget nyújt rá, hogy a termelékenységet eu­rópai színvonalra emeljék, és hogy évente egymilliárd dinár értékű árut — vagy még ennél is többet — szál­lítsanak külföldre. Az új önigazgatási egyez­mények által kialakított vi­szonyok még nagyobb mér­tékben járulnak hozzá a nagy fontosságú gazdasági csoportosulás további gyors fejlődéséhez. A tervek sze­rint már jövőre 15 százalék­kal növelik a termelést anél­kül, hogy új munkásokat vennének föl. Az idén, ki­lenc hónap alatt, a nagy munkaszervezet 4,5 milliárd dináros bevételre tett szert, és a jelek szerint a jövede­lem megközelíti majd a 2 milliárd dinárt. Mile Pekovic vezérigazga­tó rámutatott a nagy, egye­sített csoportosulással szem­ben megnyilvánult ellenál­lásra is. Az alkotmányfüg­gelékekkel szemben álló erők autarchikus és szemé­lyes érvekkel igyekeztek meggátolni az összefogást. A Kommunista Szövetség szer­vezeteinek támogatásával azonban idejekorán leküz­dötték a technokraták ellen­állását és más hátrányos je­lenségeket, és érvényesítet­ték az önigazgatás szelle­mét. Az új évtől kezdve min­den hatalom a termelők gyű­léseiben összpontosul, hozzá­járulásuk nélkül a jövőben egyetlen fontos határozatot sem hozhatnak. (BORBA) s­ i munkások vagy a menedzserek? Az érdekközösségek és a munkaszervezetek önigaz­gatási egyezményeinek az az alapgondolata, hogy az egyenrangúság értelmében jussanak kifejezésre a mun­kások lényeges, igazi érdekei, mindazoké, akik szolgál­tatásokat végeznek, és akik ezeket a szolgáltatásokat megfizetik. Kizárólag így akadályozhatjuk meg a mun­kások alapvető szükségleteinek elhanyagolását, akár a képzésükről, egészségvédelmükről vagy más egyébről legyen is szó. Egyszersmind ez az az út, amely távo­labb visz bennünket a pénzelés költségvetési módjától. Ezáltal tulajdonképpen új, ismeretlen területre ju­tunk, akadályokkal kerülünk szembe, amelyek a régi, ismeretes folyamatokban tartanak bennünket vissza. Az egyik ilyen gát az, hogy kizárólag a munkaszer­vezetek, intézetek igazgatói, menedzserei egyeznek meg egymás között. Ha a jövőben is ilyenforma megbeszé­lések folynak, igen valószínű, hogy a dolgok egy tapod­tat sem haladnak előre. Ellenkezőleg. Megtörténhetne, hogy egy új menedzseri elit kialakulásává torzulna. Ennélfogva kitartóan kell törekedni a cél felé, arra, hogy a munkás a munkással kössön egyezményt, ne pe­dig más a munkások nevében. Hogy ezt megvalósíthassuk, mindenekelőtt világos programokra van szükségünk. És gondoskodnunk kell a munka nyilvánosságáról is. A programoknak minde­nekelőtt szabatosan meg kell határozniuk, melyek a munkások szükségletei, és ezek közül is melyeknek van elsőbbségük. És ha már ez világos, odaállhatunk a ter­melő munkások elé, hogy meghallgassuk, hogy s mint vélekednek ők. Csakis így szavatolhatjuk a munka nyil­vánosságát és a dolgozók teljes és közvetlen részvéte­lét. És ennek megtörténte után köthetnek megegyezést a munkások mindkét fél részéről. Például a tanító vagy az orvos a termelőii munkásokkal és viszont, az egészség­házak vagy az iskolák dolgozói — nem az igazgatói és helyetteseik! — magukkal a munkásokkal, a kollektíva vagy az alapszervezetek dolgozóival. Az effajta megbe­széléseken az igazgató csak egy lehet a sok munkás kö­zül. Ha — például —, egy általános iskola tanítója el­megy az iskola területén levő mindegyik munkaszerve­zetbe, és ha valamennyi munkaszervezet dolgozói el­mennek minden iskolába, ahova gyermekeik járnak, egészen bizonyos, hogy a megbeszélések, az egyezmé­nyek a legnagyobb mértékben közvetlenül folynak. Mindannyian jól tudjuk, milyen kevés munkásszár­mazású értelmiségi van. És azt is jól tudjuk, hogy az orvosi rendelők előtt várakozó mind hosszabb sorokban elsősorban munkások ácsorognak, és — nemcsak eb­ből — igen jól tudjuk, mire van szükség elsősorban: szakképzésre és mindenfajta egészségházra. Tudjuk, de eddig nem változtattunk a dolgokon, és az is meglehe­tősen világos, miért nem. És ha ezután is csak az igazgató, nem pedig a mun­kások tanácskoznak, kötnek egyezményt, a jövőben sem lesz másként. (DELO) MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1974. jan. 3. Betegszabadságon a lelkiismeret? Nem vagyunk olyan betegek, ahogyan az orvosok megállapítják Valóban szerencse, hogy a betegszabadságok nem feje­zik ki híven egészségi álla­potunkat. Mert ha a társa­dalombiztosító intézet adatai­ra támaszkodnánk, az derül­ne ki, hogy beteg nép va­gyunk. Közös erővel sikerült elérnünk, hogy csupán egy év alatt 17 millió napot töl­töttünk betegszabadságon. Aki csak akart, „beteg” volt, összesen 1 044 960 embert ír­tak ki az orvosok, tehát 1973-ban úgyszólván minden dolgozó legalább egy ízben maradt ki munkahelyéről. Valaki kiszámította, hogy ez azt jelenti, mintha 50 000 munkás egy egész esztendőn át nem dolgozott volna. Az ebből kifolyólag keletkezett veszteségeket Horvátország­ban 7 milliárd dinárra be­csülik, és a betegségi bizto­sítási közösségek 567 millió dinárt fizettek ki táppénz fejében. Sok, ami sok — állapítot­ták meg —, és „intézkedtek”. Köztársaságszerte tanácskozá­sokat tartottak az orvosok­kal, s közölték velük, hogy a betegszabadság szinte el­viselhetetlen tételt jelent a társadalombiztosító számára, tehát ha csak lehet, olyan em­bereket küldjenek betegsza­badságra, akik valóban be- t tegek. Végletek Az eredmény? A betegsza­badságok száma 1273-ban is növekedett. Annak bizonyí­téka ez, hogy betegebbek lettünk? Sokan azt állítják hogy a horvátországi adatok még nem is olyan aggasztó­ak, mert hát tulajdonképpen még le sem küzdöttük a ré­gi betegségeket, s máris ro­hamoznak bennünket a mo­dern bajok, tehát a sok be­tegszabadság és a velük já­ró kiadások nem is rendelle­nes jelenségek. Persze, nem egészen így áll a helyzet. Mert ha igen, akkor hogyan magyarázzuk, hogy az ogulini betegségi biz­tosítási közösségnek sikerült egy év leforgása alatt felére csökkenteni a munkából va­ló távolmaradások számát, 64 százalékra leszállítani a betegszabadságokat, ugyan­akkor azonban a vinkovci közösség felmérése 54 száza­lékos emelkedést mutat. Kétségtelen, hogy egy bizo­nyos vidéken több lehet a beteg, mint másutt. De ek­kora különbségek? És indo­kolt lehet-e, hogy Szlavón­bródban a betegszabadságok átlaga 33 nap, a közeli Vin­­kovcin pedig 119? És reális­nak tekinthető-e az a hely­zet, hogy a zadariak 1972- ben átlag 104 napot töltöt­tek betegszabadságon, 1973- ban pedig csak 57 napot? A mércék Nyilvánvaló, hogy ilyen különbségek nem állhatnak fönn Szlavónbród és Vinkov­ci között, és nem nyilvánul­hattak meg Zadarban sem két év alatt. Valószínű, hogy az ok az egyenlőtlen mércék­ben keresendő, abban, mi­képpen állapítják meg, al­kalmas-e egy ember munká­ra, vagy pedig valóban be­tegszabadságra kell küldeni. Meg lehetne érteni a kü­lönbségeket, ha a 30 napnál rövidebb betegszabadságo­kat vesszük alapul, hiszen az erre vonatkozó döntést az or­vos egymaga állapítja meg, tehát szubjektív is lehet. A 30 napnál hosszabb beteg­­szabadságról azonban orvosi bizottság, méghozzá szakor­vosokból álló bizottság dönt. Legalább ez esetben ki le­hetne küszöbölni az úgyne­vezett szubjektív tényezőt. Annak megállapítása, hogy valaki alkalmas-e munkára vagy sem, kétségtelenül bo­nyolult dolog. De mégsem lehetetlen legalább megköze­lítőleg azonos mércéket föl­állítani, amelyekhez­ minden orvosi bizottság tarthatná ma­gát. Ezt már csak azért is meg kellene valósítani, mert a gazdasági élet emiatt sú­lyos károkat szenved. Vég­tére is mondjuk csak ki: nincs rendjén, hogy egyesek kedvezményekben részesül­nek, mások pedig betegen is dolgoznak. (VJESNIK) Nincs többé malária Jugoszláviában Az Egészségügyi Világszervezet hivatalos megállapítása A napokban ismét elisme­résben részesült a jugoszláv egészségügyi szolgálat: az Egészségügyi Világszervezet hivatalos igazolást juttatott el hazánkba, amelyben meg­állapítja, hogy kiirtották a maláriát. A­­ súlyos fertőző betegség 1946-ban és 1947- ben a legelterjedtebb járva­Hazánk egészségügyi szol­gálata 1959-ben látott a nagy munkához. Éveknek kellett elmúlnia, mire teljes bizton­sággal megállapíthatták, hogy a malária nem pusztít többé Jugoszláviában. Kiir­tottuk tehát ezt a súlyos be­tegséget, és ha netán mégis előfordul valahol az ország­ban a fertőzés, csak „import” útján juthat be hozzánk. Persze, erre az esetre is sel­­yős betegség volt az ország­ban. Az Egészségügyi Világ­szervezet egyben elismeré­sét fejezte ki a hazai egész­ségügyi szolgálat iránt, amely eredményesen fejezte be a Világszervezet 1955-ben kidolgozott maláriaellenes tervét, nyegette a malária. Nem meglepő tehát, hogy az Egészségügyi Világszervezet 1955-ben Mexikóban tartott ülésén külön programot dol­gozott ki a malária felszámo­láséra. A DDT csodája Az igazi maláriaellenes hadjárat tulajdonképpen ha­zánk felszabadulása után kezdődött. 1946-ban nagy ma­láriajárvány terjedt el az egész országban, csak Mace­­­doniéban 600 000 ember be­tegedett meg. És ekkor in­­­dult meg a szervezett harc a maláriát terjesztő szúnyog ellen. Forradalmi változást a DDT hozott: a maláriás be­tegek arányszáma 27 ezre­lékről — ennyi volt a két háború közt — 1949-ben 1,6 ezrelékre esett vissza. Az Egészségügyi Világszer­vezet programjának elfoga­dása után kezdődött meg a malária gyökeres kiirtása. Óriási mennyiségben vetet­ték be a DDT-t, tömegek dolgoztak a nagy terv meg­valósításán. Egészségügyi­ fel­ügyelet alatt állt a veszélyez­tetett területek lakossága, a permetezést többször is meg­ismételték, és a visszaeső be­tegek állandó orvosi felügye­let alatt álltak. Azokon a területeken, ahol továbbra is fennállt a maláriás fertőzés veszélye, mindenkinek szed­nie kellett a maláriaellenes gyógyszert, tekintet nélkül arra, hogy beteg volt-e vagy sem. Az egészségügyi szolgála­ton kívül nagy szerepet ját­szottak a hadsereg egészség­ügyi egységei is. És a prog­ram végrehajtását minden évben ellenőrizte, fölmérte a Macedón Szobrányt is, úgy­hogy a siker végeredmény­en az egész társadalom ér­deme. A maláriát törölték a fertőző betegségek nyilván­tartásából — erről tanúsko­dik az Egészségügyi Világ­­szervezetnek a napokban Szkopjéba érkezett hivatalos okmánya is. (NIN) A ma­rí­r pvi­nizatrin gennf­lác 1965 óta egyetlen maláriás megbetegedés sem történt Jugoszláviában készültek az egészségügyi hatóságok. A malária hazánk több területén a legnagyobb csa­pás volt. Következményeit elsősorban Macedónia érez­te meg, évszázadokon át pusztított itt a malária, de nemcsak itt, mindenütt az or­szágban — kivéve Szlové­niát. Egy-egy malária járvány­nak több ezer áldozata is volt. A két világháború közt évente 1 116 000 munkanap ment veszendőbe Jugoszláviá­ban, ami az akkori pénzben 19 millió dinár értéket jelen­tett. Ez az összeg fedezhet­te volna a régi Jugoszlávia társadalombiztosítási szolgá­latának egyévi kiadásait. A malária — nyilvánvaló — nemcsak egészségügyi, ha­nem gazdasági probléma is volt. Erről tanúskodik az az adat, hogy az 1937. évi ma­láriajárványban csupán Ma­cedónia területén körülbelül 10 000 ember halt meg, s en­nek gazdasági hatását ma is érzik. A malária következté­ben nagymértékben csök­kent a születések száma, a maláriás területeken több ember halt meg, mint ahány csecsemő született. Még 1947-ben is csak 35,0 ezrelék volt a születések arányszá­ma, a malária kiirtása után már 1960-ban 40,2 ezrelékre emelkedett. Bármennyire hihetetlenül hangzik is, a statisztika ada­tai szerint 1946 és 1950 közt az egész világon 200 millió ember volt maláriás. Közvet­lenül a második világháború befejezése után a Föld la­kosságának 61 százalékát fe ЈУГОСЛАВИЈА У BPEME МАЛАРИЧНЕ ИНВАЗИЈЕ: ЗДРАВСТВЕНА KAPTA Jugoszlávia malária-térképe a fertőzés legnagyobb elter­jedésének idejéből Négyezer engedélyezett magzat­elhajtást végeztek az idén Eszéken Évenként ezer újszülöttel szaporodik a város lakossága Eszék város képviselő-tes­­tülete most kapott jelentést arról, hogy­ az idén hány terhességmegszakítást végez­tek a község területén — engedéllyel. Nyilvánvaló, hogy a jelentés kizárólag a jóváhagyott magzatelhajtás adatait tartalmazza. Az elsőfokú bizottság, amely a terhességmegszakí­tást engedélyezi, 4365 kér­vény ügyében döntött, és 3960 esetben hozott kedvező végzést. A bizottság 405 nőt a másodfokú bizottság elé utalt, itt 329 művi vetélésre adtak engedélyt. Ha tudjuk, hogy Eszéken évente körül­belül ezer gyermek születik, a négyezernél is több mag­zatelhajtás külön hangsúlyt kap. Tudnunk kell azt is, hogy a mesterséges terhes­ségmegszakítások 90 száza­lékánál a szociális mozzana­tokat vették figyelembe. Teljesebb lesz a kép, ha elmondjuk, hogy az „AB- bizottsághoz” 181 leány — 15—19 éves — fordult, a 20 és 30 év közöttiek szám­a 2212 volt, a 30—40 évesek kö­zül pedig 1658 kért enge­délyt a terhesség megszakí­tására. A 40—50 évesek kö­zül 314 kapott jóváhagyást az elvetéléshez. Az összes kérvényezők közül 3760 fér­jezett volt.­ És végül: a magzatelhaj­tás költségeihez minden nő 250 dinárral járult hozzá, a 465 dinárt kitevő különbsé­get — ennyibe kerül a kór­házban egy abortusz — az egészségvédelmi alapból fi­zették. (VECERNJE NOVOSTI) Az igazgató a fodrásznál — Mi a fenét kérdezget folyton a TMÁSZ-ról? — Azért, mert égnek áll a haja tőle, és így köny­­nyebben tudom megnyírni. (VEKER)

Next