Magyar Szó, 1982. május (39. évfolyam, 132-147. szám)
1982-05-26 / 142. szám
1982. május 26., sarerda KÍSÉRTŐ MÚLT Kongresszus Göttingenben A közelmúltban a cigányok a nyugatnémetországi Göttingenben világkongreszszust tartottak. Két központi kérdést tárgyaltak meg: a nácik által okozott szenvedések jóvátételének ügyét, valamint a ma is vándorló cigánycsaládokkal szembeni hátrányos megkülönböztetés problémáját. A kongresszus részvevői mintegy húsz országból érkeztek. Több mint félmillióra becsülik azoknak a cigányoknak a számát, akiket a nácik gyilkoltak meg a második világháború éveiben. Az ő sorsukra emlékezett a kongresszus egyik díszvendége, a bécsi Zsidó Dokumentációs Központ vezetője, Simon Wiesenthal. Felszólalását nagy tetszéssel fogadták, bár az NSZK-beli cigányok szószólója kifogásolta, hogy a cigányokat az NSZK jóval kisebb kártérítésben részesítette, mint a zsidókat. A kongresszus több szónoka követelte, hogy a szövetségi kormány ne csak egyéni kártérítést adjon a náci uralom áldozatainak és a túlélőknek, hanem a cigányságnak mint önálló népnek nyújtson anyagi támogatást éppúgy, ahogyan ezt an-Simon Wiesenthalnak idején Izrael esetében tette. Ebből a pénzből a cigányok kulturális és szociális alapot létesíthetnének, hogy őrizzék a nép hagyományait, és támogassák a rászorulókat. Követelték, hogy az NSZK-ban éppúgy nemzetiségi kisebbségnek tekintsék őket, mint a dánoSimon Wiesenthalkat. Szociálpolitikai követeléseik között első helyen említették, hogy a hatóságok jelöljenek ki megfelelő helyeket a nomád életet élő családok lakókocsijai számára, és úgy szervezzék meg a gyermekek iskolai oktatását, hogy az megfeleljen az érintett családok szükségleteinek. A kongresszuson felolvasták Willy Brandt üzenetét, amelyben a neves politikus kifejtette, hogy szerinte helytelen másokat saját értékrendünkből kiindulva megítélni; mindenki — és minden nép — iránt türelmet kell tanúsítani, és nem szabad senkit háborgatni abban, hogy saját életformája szerint éljen. Egy náci gyűjtőtábor lakói AXA, A KÍVÁNATOS Szerzők: Aveneli és Romero Kőolajipari termékek - kőolaj nélkül A kőolaj drágulásával egyre gazdaságtalanabbá válik petrokémiai termékeket kőolajból készíteni. Az utóbbi időben sok szó esik arról, hogy kiindulóanyagként növényi részekből gyártott etil-alkoholt (CsFTsOH) alkalmazzanak. A legtöbb ország számára azonban járhatóbb útnak MAGYAR SZÓ -PORTYA látszik az, ha erre a célra szénből vagy földgázból metanolt, vagyis metil-alkoholt (СНзОН) használnak. Ez nagy fordulatot kíván meg a vegyipartól. Az általánosan alkalmazott Luigi-féle eljárásban szenet vagy földgázt szénmonoxid, hidrogén és nitrogén keverékéből álló szintézisgázzá alakítanak át, majd a szintézisgázból készítenek folyékony tüzelőanyagokat vagy vegyi alapanyagokat. Olcsóbb azonban az a kétlépcsős eljárás, amelyben a szintézisgázt először metil-alkohollá alakítják át. Erre a legelfogadottabb mód az 1960-as évekből származik. Vörösréz katalizátort alkalmazva ez az eddigieknél alacsonyabb hőmérsékleten és nyomáson is végbemegy. A következő lépésben a metilalkoholt zeolit katalizátoron vezetve át a petrolkémia legtöbb alapanyagát megkaphatják. Így gyárthatnak etilént, propilént, butilént, benzolt, toluolt stbo. Új-Zélandban már ipari méretekben alakítják át a földgázt metil-alkohollá és tovább benzinné. Az ottani partközi földgázból gyártott benzin még kétharmadába sem kerül annak, mint amelyet kőolajból gyártanak. A szén alapú benzin azonban ma még drágább, mint a kőolaj alapú. 1200 méter mély barlang A Grúz SZSZK barlangkutatói rekordmélységet értek el: a köztársaság nyugati részén levő Tovliani-barlang feltárása közben 1190 méteres mélységbe hatoltak le. Ez a Szovjetunió legmélyebb sztalaktitbarlangja és a világ harmadik legmélyebb barlangja. HABENY SUR... Enyveskezű könyvgyfűjtők Egyre értékes könyvnek oké: lá?ja a közkönyvtárakból Az ügy jellegzetes angol bűnügyi regénynek is beillik. A Londoni Egyetem könyvtárából eltűnt több, összesen mintegy 2 millió dollárra becsült, ritkaságnak számító könyv. Közöttük volt Galilei egyik 1638-ban kiadott műve is. Bizonyos idő múlva Querichnél, a könyvritkaságok forgalmazásával foglalkozó londoni kereskedőnél megjelent bizonyos „francia doktor”, és húsz könyvet kívánt elcserélni középkori kéziratokért. A kereskedő munkatársai azonban tüzetesen megvizsgálták a könyveket, és felfedezték rajtuk az egyetemi könyvtár pecsétjének nyomát. Értesítették a könyvtárt. Ezzel egyidejűleg a könyvtárosok észrevették, hogy valaki kicserélte a könyvszekrények lakatját. Kiderült, hogy összesen 267 könyvnek nyoma veszett. Értesítették a Scotland Yardot és az Interpolt is. A második felvonás két héttel később játszódott le New Yorkban. Egy ember, aki a princetowni egyetem tanáraként mutatkozott be, egy antikváriusnak 11 000 dollárért felkínálta Galilei művét és még három más könyvet. A kereskedő gyanút fogott,, és az esetet jelentette a hatóságoknak. Ezután golyóálló mellényt öltött, és a látogatóval megbeszélt étteremben találkozott vele azt színlelve, hogy hajlandó az üzletkötésre. A megbeszélés közepette váratlanul megjelentek a titkosszolgálat ügynökei, és letartóztatták John Papanasztasziu görög származású 34 éves személyt, aki doktori okleveleit szeretett volna szerezni a Columbia Egyetemen. Laikásáiban a rendőrök 95 rútkasmnak számító könyvet és kéziratot találtak. A letartóztatott „doktor” nem árulta el, hol rejtegeti a többi értékes nyomtatványt. A könyvritkaságok lopása nem új keletű jelenség. Amióta azonban a gyűjtők által áhított tárgyak ára növekedni kezdett, s a készpénzszerzés lehetősége is csábító, fokozódott bizonyos személyek „aktivitása”. A Yale Egyetemről régi térképek tűntek el. Két évvel ezelőtt a Long Beach-i állami egyetemről szőrén szálán eltűnt James Cook kapitány könyve első kiadásának 27 kötete, amelynek értéke a szakértők szerint 30 000 dollár. Kaliforniában a riversade-i egyetemen szintén két évvel ezelőtt sikerült idejében letartóztatni egy tanárt, aki 440 000 dollárra becsült 10 500 (!) könyvvel igyekezett meglépni. A sok könyvet évek folyamán lopkodta össze. A tolvajok előszeretettel tulajdonítják el a XIX. századból eredő folyóiratokat és inlusztrációkat, amelyeket egyszerűen kiollóznak a régi könyvekből. Mindezek a példák arra vallanak, hogy a könyvtáraknak számottevő összeget kell áldozniuk állományuk megőrzésének biztosítására. A chicagói könyvtár, ahonnan mindössze két év leforgása alatt 2 millió dollár értékű könyv tűnt el (az egész gyűjtemény értéke mintegy 120 millió dollár), 1,7 millió dollár értékű komputerrendszert szerelt be, amely lehetővé teszi, hogy azok a személyek, akik a kölcsönzött könyvet meghatározott határidőre nem szolgáltatják vissza, többé nem kölcsönözhetnek könyvet. Az elektronikai rendszerek többsége az úgynevezett „fecsegő szalag” elvén alapul, amely voltaképpen egy mágneses szalag. A könyv lapjai közé helyezik, és riadót jelez, ha valaki megpróbálja kicsempészni. A könyvtárakban mostanában a ritkaságok leginkább kizárólag a könyvtáros jelenlétében lapozgathatók, de ugyanezt a célt szolgálja a zárt tévérendszer alkalmazása is. Washingtonban a Kongresszusi Könyvtárban 158 rendőr őrzi a könyveket, és a kijáratnál megmotozza a látogatókat. Tavaly egyetlen lopást sem jegyeztek fel. A New York-i komputerszolgálat, amely számon tartja az ellopott könyvek és kéziratok jegyzékét, szintén megnehezíti a könyvtől valók abbéli szándékának keresztülvitelét, hogy túladjanak a lopott kincsen. A szigorú biztonsági intézkedések alkalmazása kapcsán felvetődik egy fontos kérdés: a nagyfokú elővigyázatosság nem befolyásolja-e a közkönyvtárak eredeti szerepének betöltését, hogy a könyv mint olvasmány bárki számára könnyen hozzáférhető legyen. A princetowni könyvtár már közölte, hogy ezentúl, 33 év után először, állománya csakis az egyetemi hallgatók számára lesz hozzáférhető. A 350 000 könyvvel rendelkező atalantai könyvtárban számottevően csökkent a lopások száma, amióta vezetősége közhírré tette, milyen biztonsági intézkedéseket foganatosított a könyvállomány megvédése érdekében. (Time) 27