Magyar Szó, 1982. május (39. évfolyam, 132-147. szám)

1982-05-26 / 142. szám

SZŰCS IMRE VERSEI: Tavasz Zöldell a kert, zöldell a rét, pajkos szél rázza a szőlő­venyigét, fákon, bokrokon kipattan a virág, új tavaszt köszönt a rügyező világ. Köszöntsd te is a hegyet, a folyót, és vedd elő zsebedből a színes üveggolyód! Fénylik a fű­ Fénylik a fű üde zöldje, mag került a szántóföldbe, elcsendesült most a határ, május végi csodára vár, május végi szép csodára, záporesők, napzúgások oltalmár­a. Zsolti­ ­ családban négyen vagyunk. Anyu, apu, a testvérem és én, öcsém hétéves, első osztályba jár. Zsoltnak hívják. Bar­na szemű, gesztenyésbarna hajú, rózsás arcú kisfiú, aki nagyon szeret játszani, ve­rekedni, birkózni, de tanulni sehogy sem akar. Miután hazahozta az első egyest, apu alaposan leszidta és azzal fenyegette, hogy ha még egy egyest hoz, akkor anyu összecsomagolja a ruháit és elküldi világ­gá Erre ő azt felezte, hát akkor ő elmegy a nagymamához, elbújik, hogy apu sem találja meg. Apu erre felmérgesedett és elverte, ő pedig verés közben is nevetett, végül is apu unta meg hamarabb, és fél­behagyta a verést és bosszúsan ment ki a műhelyébe dolgozni. Zsolti nagyon csintalan, anyunak is min­dig hazudik. Igaz, én is hazudtam, mikor kicsi voltam, de egyszer anyu azt mondta, hogy ne hazudjak, mert akkor­­ meglát a szememben egy piros jelet. Ebben én hit­tem, és nem mertem hazudni többé. Anyu a testvéremnél is kipróbálta ezt a módsze­rét, de Zsoltinál nem hatott. Azt mondta anyunak, hogy: — Tudod mát, anyu? — Mát? — kérdezte anyu. — Hazudjál most te is nekem valamit, hogy lássam én is azt a piros jelet a sze­meden — mondta a testvérem. Anyu er­re elgondolkodott, majd kis idő múlva megszólalt: — Hát ez, kisfiam, nem eljárás, mert te tudod azt, hogy én most hazudni fogok, ilyenkor a jel nem jelenik meg a szemem­ben. Ezután a jelenet után elégedetten ment ki az udvarra játszani. Ő nem hisz sem­milyen „gyermekmesékben” egykönnyen nem lehet becsapni. Ha játékot kap, akkor ő azt mindjárt szétszedi, mert kíváncsi a belsejére. Még ma is emlegetjük ezt a csíny­tevését, ami­kor egyszer egyedül maradt a szobában és szétszedte a rádiót, hogy megnézze, mi­lyen törpék dalolnak abban a dobozban. Szerelem őt csintalansága ellenére is. in: BEDLEG Dóra, VI. b., Petőfi Sándor iskola, _____.?! ... Becse ERICH KÄSTNER Első kerékpárom históriája Amikor tízéves srác voltam, az életemet adtam volna egy kerékpárért. De apám azt mondta, mi túl szegények vagyunk ahhoz. Azóta nem hoztam többé szóba ... Legalábbis addig nem, amíg egy szép na­pon lóhalálban hazarohantam a kirakodó vásárból, s az izgalomtól fulldokolva kö­zöttem, hogy az egyik szerencseibódéiban a főnyeremény egy kerékpár. Egy sorsjegy húsz pfennigbe kerül. Apám nevetett. Én meg csak kérleltem: — Ha esetleg mégis vennénk két... nem is ... talán három sorsjegyet?!? Azt válaszolta, a földhöz ra­gadt magunkfajta szegény embernek nincs szerencséje. Én könyörgőre fogtam a szót. Rázta a fejét. Sírva fakadtam. Ekkor úgy látszik, meglágyul­t a szíve. — Nos, jól van — mondta. — Holnap délután kimegyünk a vásárra ... — Szin­te madarat lehetett volna fogatni velem az örömtől. Nagyvártatva elérkezett a következő délután. A kerékpár, hál’ istennek még mindig ott állt a régi helyén. Vásárolhat­tam magamnak egy sorsjegyet. A szeren­csekerék zakatolva pörgött. Pechem volt, a sorsjegyem nem nyert. De nem csügged­­tem, mert senki sem nyerte meg a kerék­párt ... Amikor másodszor került sor a főnyeremény húzására, már a második sorsjegyet szorongattam izgatottan a mar­komban. Szívem a torkomban lüktetett. A szerencsekerék újból megpördült. Fájdal­mas nyikkanással megállt a huszonhetes számon. A huszonhetes sorsjegy az én ke­zemben volt — megnyertem a kerék­párt!!! Csupán miután apám már régen elköl­tözött az élők sorából, s én felnőtté cse­peredtem, mesélte el jóanyám az igazsá­got első kerékpáromról... A nagy nap előestéjén történt. Apám titokban lesur­rant a házmesterekhez és kölcsön kért tő­lük százötven márkát. Ezután felkereste a szerencse-bódé tulajdonosát és rendes bolti áron megvásárolta tőle a kerékpárt, s megegyezett vele: — Holnap eljövök a fiammal és intézze úgy a dolgot, hogy a második szerencsehúzásnál a kerék az ő számánál álljon meg. Azt szeretném, ha a fiamnak az életben több bizalma lenne a saját szerencséjében, mint amennyi ne­kem volt... Az ember, aki a szerencseke­reket forgatta, értett a szakmájához. Apám a kölcsön kért pénzt sok apró részletben fizetgette vissza házmester­nek ... Én meg örültem, ahogyan csak egy kisfiú örülni képes. Hisz életem első ke­rékpárja mindössze negyven pfennigbe került. (Német eredetiből fordította: BEDE Béla) Az ifjúsági staféta fo­gadása. HABER Magdol­na, VII/1, Kula, Petőfi brigád iskola. Tanára: DÁNIEL Klára Itt a csalóka tavasz Megjöttek a fürge kecskék, és vígan legelnek a fecskék. Mikor ilyent hallasz, mire gondolsz, mamlasz?! Hibát követ el a kisdiák? Vagy bolondos a tavasz? Mikor majd rájössz, elmúlik a tavasz! SZÉKESI Szabolcs, V. c. J. J. Zmaj iskola, Szabadka JUHÁSZ Rózsa, a kanizsai Ady End­re iskola IV. f. osztályának ta­nulója, az egyik legszorgalmasabb tudósítónk BELOVAI Erika, a zrenjanini Ok­tóber 2. iskola Napsugár­barátja Tulipánok A vázában van három szál tulipán, cirmosak, mint Marcipán, a kiscicám. A szobát díszítik színükkel . A nap már nemsokára felkel. Sajnos, elhervadnak, ez igaz. Hogy lesz másik, ez kevés vigasz. Erdei kirándulás Kiránduláson voltam, csak futottam, loholtam. Fölvertem a sátort, és álmából a szomszéd Gábort! Eleredt az eső, szépen szitált, úgy éreztem, hogy bosszút állt. SZEBENYI Zoltán, 8.­­, J. J. Zmaj iskola, Szabadka Beszélgetés önmagammal Hajam barna, szemem zöldes színű, ala­csony termetű, nyolcadik osztályos lány vagyok. Ezt akárki láthatja, külső tulaj­donságaimat mindenki felsorolhatja anél­kül, hogy jobban ismerne, jó barátom lenne. Azt, hogy cselekedeteim és belső lelki világom alapján milyen vagyok, én ma­gam tudom a legjobban. Én tudom, hogyan érzek át a lelkemben mindent, ami törté­nik velem, körülöttem. Én tudom azt, hogy milyen szívű vagyok hű vagy csalfa-e. Mint sok más gyereknek, nekem nincs kü­lön eszményképem, mert úgy tartom, hogy minden embernek van hibája. Ezért igyek­szem elsajátítani mindenkitől a jó tulaj­donságait. Emlékszem, már gyermekko­romban is ilyen voltam. Barátnőimtől ta­nultam meg sok mindent: kerékpárt haj­tani, szépen írni az n betűt. Az állatokat nagyon szeretem. Szeretett papagájunkat, amikor elpusztult, nagyon megsirattam. Ma is sokszor álmodom, hogy visszajött hozzám, és újra a vállamra szállt. Ha a földön egy bogarat megpillantok, leha­jolok hozzá, megnézegetem. Ha szép han­­gyácska éppen, fel is veszem tenyerem­be, és az udvarra viszem, vagy olyan hely­re teszem, ahol baj nem érheti. Ha nagy­mama észreveszi bíbelődésem, legtöbbször elpusztítja az állatkát. Miért? Ő azt mondja: —­ Ha ez fölmászik az ágyba, jól összecsíp! Én ebbe a csípésbe ugyan nem halok bele, és szerintem igazságtalan pusz­títani mindent, ami nem ember, mert csíp! Barátnőimtől eltérően én nem utálom a békát, gyíkot. Egy őszi, esős reggelen, ami­kor az iskolába siettem, az úton minden­felé kövér giliszták mászkáltak. Kibújtak a föld alól, hogy megmeneküljenek a víz­től. Én legtöbbet visszatessékeltem bizton­ságosabb helyre cipőm orrával. Egyik tu­lajdonságom az is, hogy tisztelem mások érzelmeit, cselekedeteit, elnézem mások rossz tulajdonságait, eléggé engedékeny vagyok. Egy alkalommal barátnőm meg­kért, menjek el vele a trafikba. Én rög­tön beleegyeztem, és kabátot sem húztam, rohantam vele. Máskor én kértem őt, jöj­jön velem valahová, és ő tiltakozott. Ez nekem rosszul esett, mert én nem így vi­selkedtem vele. Humorom eléggé savanyú. Nem nagyon tudok érdekeseket mondani, de talán ez megbocsátható. Olykor határo­zatlan vagyok, nem tudoim, mit akarok. Ezért igyekszem erősíteni akaratomat. Eléggé gyáva, a sötétségtől is félő kislány vagyok. Régebben arra törekedtem, hogy én le­gyek mindenben a legjobb osztályunkban. Tökéletességre többé n­em törekszem. Min­denkinek van hibája. És amióta én is egy­szerű, a többiekkel egyforma rendű ta­nuló vagyok, több a barátom. SAMU Erzsi, VIII.­­ Október 2. iskola, Zrenjanin Koosikus Wirsdint! Sejtettem, hogy a május 25-i számunk­ba szánt írásom zöme a leadási határidő után fog megérkezni, így is lett. Jobbnál jobb e naphoz fűződő munkák hevernek itt az asztalomon, kár hogy megkéstek. Alkalomadtán azért majd sort kerítek közlésükre. A kikindai Mosa Pijade iskolának el­küldtem egy köteg írást kiválogatásra, úgyszintén a péterrévei Samu­ Mihály is­kola önképzőkörének, mivel ők is jelent­keztek társszerkesztőknek. Köszönöm a segítséget, srácok, örömmel fogadom. A többiek pedig elbírálhatják majd a mun­kákat — már úgy gondolom, írásban. A legszorgalmasabb iskolák a héten a kö­vetkezők voltak: kikindai Moša Pijade, kulai Petőfi brigád, péterrévei Samu Mi­hály, temerini Fetar Koesé, becsei Petőfi Sándor és szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj. További munkáitokra — a pályaművek­re is! — várva sok szeretettel üdvözöllek benneteket ZSUZSA Életem egy része - búcsúzás 1977 nyarán sok veszekedés után édes­anyám és édesapám szétváltak. Aznap éppen nagyanyámnál voltam, amikor a kapu előtt egy lovaskocsi állt meg. Meg­örültem, mert azt gondoltam, hogy Imre bácsi, nagyapám barátja érkezett. Kisza­ladtam. Amint kiléptem, láttam, csak­ugyan Imre bácsi jött meg, és kocsija a mi bútorunkkal volt megrakva. Elcsodálkoztam, mert nem értettem az egészből semmit. Mi ez? Szerettem volna kérdezni, de nagyanyám hozzám lépett, és így szólt: — Tünde lányom, habár még kicsi vagy és lehet, hogy az egészből semmit sem értesz, de tudod, hogy édesanyád mennyit szenvedett apáddal. Tovább már nem bír­ták és elváltak. Habár kicsi voltam, mégis megértettem. Beszaladtam a szobába, és rávetettem ma­gam az ágyra. Sírtam, sírtam. Nagyon fájt, hogy édesapámtól, aki olyan jó volt hozzám, megengedett mindent, sohasem vert meg, és akit én olyan nagyon szere­tek, most el kell válnom. Nem is tudtam tőle elbúcsúzni. Elhatároztam, hogy még aznap elmegyek hozzá és elbúcsúzok. Ezt szerettem volna édesanyámnak megmondani. Amikor meg­érkezett édesanyám, a nyakába borultam. Szerettem volna szólni, de könnyeimet alig bírtam visszatartani és a számon nem jött ki hang. Csak ezt tudtam mondani: „Anyu Ennél a szónál valami elfojtott, és az arcomon megjelentek a könnyek, sírtam, mint a záporeső. Édesanyám, aki eddig hallgatott, megértette, miért sírok, és vi­gasztalni próbált: — Ne sírjál, majd helyre jön minden. Tudom, hogy fáj, de nekem sem mind­egy, mert téged sajnállak. — mondta aka­dozva. Ekkor már az ő szeméből is patak­zott a könny. Nem bírtam ki szó nélkül: — Anyu, anyu, én el akarok menni apuhoz. Apuhoz akarok menni! Látni aka­rom, csak még egyszer. El szeretnék tőle búcsúzni. — Jó, fogd a kerékpárt, menj el hozzá. De haza gyere 6 órára! — Jó — kiáltottam, és a könnyeimet tö­rölve szaladtam a kerékpárért. Nem tud­tam, hogy örüljek-e vagy sírjak. Csak hajtottam gyorsan. Szerettem volna már ott lenni. Amikor odaértem, apu az elő­szobában ült, szomorúan. Nagyon megle­pődött. — Pille, hát eljöttél? — kérdezte. — Igen, apuci! — Ekkor átöleltem, ő pedig magához szorított, mintha soha töb­bé nem akarna elengedni. Nekem ismét az jutott eszembe, hogy én elmegyek tőle, és csak ritkán fogom látni. — Remélem, Pillém, el-eljössz megláto­gatni, és nem felejted el édesapádat?! — Nem, nem, apuci, én eljövök min­dig, amikor csak lesz időm — ennyit mondtam csak, s éreztem, hogy a köny­­nyek ismét folynak arcomon. Nem bírtam magammal, és csak sírtam, sírtam. De amikor ránéztem, láttam, hogy az ő szeme is tele van könnyel, és másra tereltem a szót. — Főzzek kávét? — Lehet. Szaladtam a konyhába és főztem a ká­vét. Amikor elkészült, kiöntöttem édes­apámnak és leültem. — Apuci, ha nagy leszek, én eljövök hozzád és veszünk bútort, papagájokat, csinálunk egy élő sarkot, veszünk min­dent, ami szükséges a házban, megcsinál­juk a házat, és én veled fogok élni. — Ezt mondtam az én csitri fejemmel. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat. Ekkor felálltam és elkezdtem takarítani. Takarítás közben megtaláltam édesanyá­mért esküvői képét, szívem ismét hevesen elkezdett dobogni, és elfogott a honvágy édesanyám után. A képet zsebembe rej­tettem, és folytattam a takarítást. Ami­kor készen voltam, elköszöntem édes­apámtól és sűrű könnyek közt indultam nagyanyámhoz. Útközben törölgettem pa­takzó könnyeimet, de azok csak makacs­­kodtak, nem akartak elállni. TAKÁCS Tünde, Vili, Petőfi brigád iskola, Kula

Next