Magyar Szó, 1983. augusztus (40. évfolyam, 209-223. szám)
1983-08-01 / 209. szám
. ( Szerémségiek Boszniában Részletek Rodoljub Colakovič Feljegyzések a népfelszabadító háborúból című könyvéből Rodoljub Colakovic, a Jugoszláv forradalmi munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége, több irodalmi, történelmi és publicisztikai munka szerzője Feljegyzések a népfelszabadító háborúból címmel öt kötetben írta meg emlékiratait. A negyedik kötet az 1943. évi eseményeket öleli fel, s részletesen megemlékezik a vajdasági egységek harcairól Kelet- Bosznia térségében. Ebből közlünk most részleteket. (17) Az ellenség terve az volt, hogy bekeríti és egy csapásra megsemmisíti nemcsak egységeinket, de az AVNOJ Végreható Bizottságát és a Főparancsnokságot is. De a megszállók ismét kudarcot vallottak. A Főparancsnokság átlátott az ellenség szándékán és idejekorán támadásba lendítette egységeinket, azzal a céllal, hogy áttörjenek az ellenséges gyűrűn és kijussanak Kelet- Bosznia tágas térségére, a Szarajevó— Višegrad vasúttól északra. A népfelszabadító háború legvéresebb csatái óriási áldozatokat követeltek. De már maga az a tény, hogy derékhadaink szervezett katonai alakulatként került ki az ütközetekből és képes volt támadni, városokat ostromolni, ellentámadásba lendülni az Olovo—Drina vonalon, ékes bizonyítéka az ellenség kudarcának. Mert akármennyire megindító volt hallani harcosaink éhezésének, sebesültjeink és betegeink emberfeletti szenvedésének részletes leírását és akármennyire csodálatra méltóak voltak harcosaink és tisztjeink hőstettei, mégis egységeink harci szelleme az, ami a leginkább csodálatra késztet. Az év kezdetétől szakadatlanul harcoltak. Végigküzdötték magukat Bosanska Krajinán, az Unától a Rámáig és a Neretváig. Csatáztak Hercegovinában és Crna Gorában, kijutottak a Limre és megközelítették Podgoricát, hogy ezután állandó harcok közepette áttörjék az ellenséges gyűrűt és megjelenjenek a Glasinacon és a Romaniján. Innen, pihenés nélkül, mindjárt támadásba lendültek és megostromolták a jól megerősített városokat. A harci szellemnek és a kitartásnak még egy ilyen példája nemigen van a második világháború történetében. Draža Mihajlovic csetnikjeinek szétverése, úgymond derékhadunk mellékes sikere. Ez a negyedik ellenséges offenzíva vége felé történt és azóta a csetnikek megszűntek szervezett katonai alakulatként létezni. Draža Mihajlović serege a német és olasz hadosztályokkal együttműködve le akarta zárni az utat derékhadunk előtt, amely a Rama és a Neretva irányából nyomult Hercegovina felé. Csaknem húszezer csetniket gyűjthetett össze Draža, akiket azután a megszállók bőségesen elláttak fegyverrel és lőszerrel. Draža és parancsnokai előre ünnepelték a győzelmet, abban reménykedtek, hogy a Neretván megsemmisítik derékhadunkat, amely elfáradt a túlerőben levő ellenséggel folytatott harcokban. Azonban ők lettek megsemmisítve. Kétszer is csatát vesztettek, először a Neretván, másodszor a Drinán, hogy végül teljesen szétverve meneküljenek a szélrózsa minden irányába. Az ötödik offenzívában már csak kisebb-nagyobb csoportjaik vettek részt, amelyek hiénák módjára kizárólag a málhacsapatukat és sebesültjeinket támadták. Ezen az éjszakán sokáig nem jött álom a szememre. Felajzott a Kocával és a Ficával folytatott beszélgetés, de azok a lehetőségek is, melyeket derékhadunk kelet-boszniai megjelenése rejt magában. Még semmit sem tudtam a Főparancsnokság terveiről, de máris elképzeltem, hogyan fogjuk megtámadni Zvornikot, Tuzlát, Dobojt, Bijeljinát és hogyan fogjuk megtisztítani egész Kelet-Boszniát — a Romanijától a Száváig —, az ellenséges bandáktól. Másnap későn ébredtem. A tüzet már eloltották, magasan járt a nap. A törzskarban senkit sem találtam, de az egyik futár azt mondta, hogy Koca valahol a közelben van. Egy hegyoldalon találtam rá Kocára, az errefelé bőven termő szamócát szedte. — Mit gondolsz, elfoglalták-e a mieink Vlasenicát? — kérdezte Koca. — Azt hiszem, igen, habár erős és harcra kész helyőrség védte. A proletárok ügyesebb és ravaszabb harcosok a domobránoknál és van már tapasztalatuk a városok felszabadításában. Azt is elmondtam Kocának, hogy Kopačin ezredest könnyen zavarba lehet hozni. Példának a mi srebrnicai elterelő hadműveletünket hoztam fel, és meg voltam győződve róla, hogy az I. proletár brigád olyan meglepetésben részesíti, hogy teljesen elveszti a fejét és elmenekül. Beszélgetésünket futárok szakították félbe. Jelentést hoztak, hogy csapataink felszabadították Vlasenicát és teljesen szétverték az ellenséges helyőrséget. Danilo Lekic, az I. proletár brigád parancsnoka déltájban érkezett meg a hadosztály törzskarába. Mivel éjjel ő irányította a hadműveleteket, első kézből értesülhettünk Vlasenica felszabadulásról. Jókedvűen, el-elmosolyodva mesélte a csata részleteit. A támadás alapötlete az volt, hogy szoros gyűrűt kell vonni Vlasenica felé és ezzel lehetetlenné tenni az ellenség visszavonulását. Legtöbb harcosunkat a Vistelac és az Orlovača ellen küldtük rohamra, ahonnan az ellenség megerősített állásaiból ellenőrzése alatt tartotta az egész várost. A Vistelac megtámadására két zászlóalj kapott parancsot, a III. kragujevaci és a VI. belgrádi zászlóalj. Az Orlovaca ellen a IV. kraljevói zászlóalj indult, míg az I. Crna Gora-i, a vajdasági zászlóaljakkal együtt, azt a feladatot kapta, hogy zárja körül Vlasenicát északi irányból, méghozzá a Vlasenica—Šekovići országúttól a Vlasenica—Zvornik országútig. A II. Crna Gora-i zászlóalj tartalékba került. Tugovi falu közelében várakozott, azzal a paranccsal, hogy az Orlovaca és a Vistelac eleste után azonnal behatol a városba. A támadás este kilenckor kezdődött. A IV. kraljevói zászlóalj heves rohamot intézett az Orlovaca ellen, majd miután kiverte az ellenséget a megerősített állásokból, folytatta előrenyomulását a Vlasenica—Zvornik országút felé. Az ellenség itt, a város kelet felé eső részében, mély lövészárkokat ásatott és ellátta őket megerősített géppuskafészkekkel. Ezekben a lövészárkokban várta be a kraljevói zászlóaljat és erős zárótüzet zúdított rá. A Vistelac elleni támadás lassan bontakozott ki, mert az ellenség állásai magán a hegygerincen húzódtak és harcosaink csak a meredélyen tudták őket megközelíteni. Főleg kézigránátokkal harcoltak, deég így is az ellenség volt fölényben éssikerült visszavernie harcosaink ismételt rohamait. Ekkor még nem lehetett érezni az I. Crna Gora-i brigád és a vajdasági zászlóaljak nyomását, mert a bekerítő hadművelet a tervehajnalban kezdődött az általános tázettnél több időt vett igénybe. Csak madás. A kragujevaciak feljutottak a Vistelacra és velük szinte egy időben a kraljevóiak is megrohamozták az ellenséges lövészárkokat a város keleti részén. Kézigránátjaik megtörték az ellenség ellenállását , benyomulhattak a keleti városrészekbe. A Vistelacon az ellenség időközben ellentámadásba ment át és visszaszorította harcosainkat az imént elfoglalt állásokból. Azonban a visszavonuló III. kragujevaci zászlóalj váratlanul újra rohamra indult és elfoglalta a Visjelacot. Visjelac elfoglalása után a II. Crna Gora-i zászlóalj futólépésben indult a város felé. A védelem teljesen megtört, az ellenséges parancsnokság kilátástalan helyzetbe került. Katonái elhagyták az állásokat és fejvesztetten menekültek, ki merre látott. (Folytatjuk) RAYMOND HAWKEY Klinika a Bermudaháromszögben (48) Mire Flynnhez értek, az már elkezdte végigpásztázni elemlámpájával a sötét, dermesztően hideg helyiséget. Egy széksort láttak maguk előtt, meg egy vezérlőpultot, mögötte pedig egy rozsdamentes acélpadot. Flynn a pad tetejére irányította a fénysugarat, és megállította egy hajlított acélrudakból összeállított, felül nyitott dobozon. Valami lógott a doboz belsejében, de a csillogó rudakból visszatükröződő fény miatt nem lehetett látni, mi. És ekkor mozogni kezdett valami. Valami, ami olyan hangot hallatott, mint a kaparászó körmök. Flynn a vezérlőpultra irányította a lámpa fényét: a beállított tollak kezdtek görbéket húzni az állványra rögzített, lassan forgó milliméterpapírra. — Mi az isten indíthatta ezt el? — kérdezte Fitzpatrick. Ebben a pillanatban egy újabb sorozattoll kezdett el vonalakat húzni. — Megörülök! — kiáltott fel Fitzpatrick. — Akármi is ez, biztos, hogy a fény meg a hangom indította el! Flynn feljebb irányította a lámpa sugarát, amely egy másik, ugyanolyan furcsa dobozra esett, de most olyan szögben, hogy nem tükröződött vissza. Csak most látták meg, mi lóg a dobozban. Egy levágott emberi fej volt, felkötött állat. A szakszerűen elvágott és varratokkal ellátott nyak színes csövek és huzalok hálózatihoz kapcsolódott. Észrevették, hogy a szemgolyók a felvarrt szemhéjak alatt hevesen ugrálni kezdtek. Váratlanul megszólalt Ackland walkie-talkie-je. — Tábornok úr, itt Meninsky. Át tudna jönni az épület nyugati szárnyába. Kísérteties dolgokra bukkantunk. — Agyátültetés? — tűnődött hangosan Ackland, miközben a nyugati szárny felé tartottak. — Azt hittem, agyátültetés csak a sci-fikben létezik ... — Lehet, hogy agyátültetés tényleg csak azokban van — felelte Fitzpatrick. — De nem ez a helyzet a teljes fejátültetéssel. Clevelandi idegsebészek már a hetvenes évek eleje óta végeznek majmokon fejátültetést Igaz, hogy eddig még minden átültetett fejet kivetett a másik szervezet, de ez nem okozna többé problémát, ha az átültetést klónolt testeken hajtanák végre ... — Csak nem azt akarja mondani, hogy azok a fejek, amelyeket itt láttunk, még élnek? Az ég szerelmére, hát hogy élhetnének? Hiszen a lefejezés azonnali biztos halált idéz elő! — Csak azért, mert megszünteti az agy vérellátását — magyarázta Fitzpatrick. — Ha biztosítják, hogy azagy továbbra is kapjon oxigénnel telített vért és egyéb tápanyagokat, semmi ok sincs arra, hogy ne funkcionáljon akár a végtelenségig. Meninsky osztagának egyik embere végigvezette őket egy hosszú, vízzel elöntött folyosón, majd beléptek egy hatalmas akváriumot tartalmazó helyiségbe, amelyet csak a mennyezet repedésén keresztül beszüremlő fény világított meg. Meninsky a szoba közepén állt, az akvárium előtt. — Magasságos ég! — szólalt meg. — Az életben ki nem találnák, hogy mi van ebben! Ackland és Fitzpatrick odanyomta az arcát az üveghez. Először csak lebegő törmelékdarabokat láttak a vízben. Majd a fejük fölött elhelyezett hangszóróból furcsa csipogás hallatszott, s az akvárium homályából előbukkant egy soha nem látott lény. ______ Akkora volt, mint egy megtermett rozmár, torpedó alakú testét sima, szinte áttetsző bőr borította, s hatalmas feje mindkét oldalán négy kopoltyúnyílás látszott. Szemöldökívei alatt a szeme — akár egy gorilláé — nagy volt és meglepően értelmes, előreugró orrát hosszú szőr borította, szája mozgékonynak látszott. Nyakát és vállát három hüvelyk hosszú, fekete sörény borította. Közvetlenül a kopoltyúnyílások mögül emberi karhoz hasonló mellső végtagok türemkedtek elő. Miután egy pillanatig vizsgálgatta az embereket, a furcsa lény megfordult, és hátsó végtagjai propellerszerű mozgásával hajtva magát, eltűnt a homályban. — Hát ez meg mi? — kérdezte Menimsky. — Isten tudja. — Ackland az órájára pillantott. — Még van néhány percünk, amíg a gép leszáll, hozzuk ide Snaitht, és kérdezzük meg tőle! Meninsky elővette a walkie-talkieját, s míg ő továbbította a parancsot, Fitzpatrick megszólalt: — Ez csak valami kiméra lehet... — Micsoda? — Egy ember és átlát keresztezéséből származó hibrid. Vagy maga Snaith, vagy a teamjéből valaki ért a sejtmagsebészethez, és klónolással elő tud állítani genetikai másolatokat. Ezzel a módszerrel nem nagy dolog előállítani egy ember-állat hibridet, valamiféle szuperdelfint. És ha jól belegondolnak, nem is olyan őrültség a dolog. A föld felszínének kétharmadát óceánok borítják, és tudjuk, hogy ezekben feltáratlan ásványi, élelmiszer- és energiaforrások rejlenek. Tehát egy ilyen lénynek rendkívüli gazdasági és védelmi jelentősége lehet. Meninsky — aki a folyosón várta Snaitht — bekiabált: — Itt van! Két rohamosztagos egy szakadt, vízhatlan overallt viselő férfit ráncigált be a helyiségbe. — Hát itt van — mondta az egyik rohamosztagos, és belemarkolva a férfi hajába, hátrarántotta a fejét, hogy látnilehessen az arcát. — De harapófogóval sem lehet kihúzni belőle egy szót sem. Még az se biztos, hogy ért a angolul. A férfinak ugyanolyan csontos arca, fasorra és cimpátlan füle volt, mint Snaithnek, bozontos szemöldöke is ugyanúgy összeért középen, mint neki. A haja azonban fekete volt, és sápadt arcát egyetlen ránc sem barázdálta. — De hiszen ez nem Snaith! — kiáltott fel Fitzpatrick. Ackland sötét pillantást vetett a férfi kísérőire. — Hogyhogy nem? — kérdezte, s egyre erősödő rémülete ellenére nyugalmat próbált erőltetni magára. Kigombolta piszkos ejtőernyősruhái a zsebét, elővett egy fényképpel teli műanyag tokot, és átnyújtotta Fitzpatricknak. — Nézze meg, hogy ő az, az istenit neki! — Igen, de Snaith ennél sokkal idősebb. A haja is ősz ... — Hát akkor befestette ... Fitzpatrick nyomatékosan megrázta a fejét. — Én láttam Snaitht, és mondom magának, hogy ez a fickó nem ő! Snaith legalább harminc évvel idősebb. — Hát a fia nem lehet — morogta Ackland. — Ugyanis nincs gyereke. És öccse sincs. — Kell hogy legyen — erősködött Fitzpatrick. Hirtelen elnémult, és Acklandre bámult. — Te jó isten, ez a fickó se nem a fia Snaithnek, se nem az öccse, hanem a klánja! Csinált magáról egy genetikai másolatot! És azt hiszem, azért, hogy amikor az ő teste már teljesen elhasználódott, átültesse a fejét ennek a szerencsétlen teremtésnek a testére! 33. — Halló Alfa, itt Béla! — szólt bele Daniel a rádióba, amikor meghallotta a földről érkező hívást. — Már azt hittük, sose jelentkeznek! Annak ellenére, hogy fémfűrészekkel és robbanószerekkel dolgoztak, a rohamosztagosoknak sokkal tovább tartott a füves terep megtisztítása, mint gondolták, s a talajon még mindig állt a víz. (Folytatjuk) AI MAGYAR SZÓ 1983. augusztus héttg