Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 149-163. szám)
1984-06-10 / 158. szám
14 EDVARD KARDELJ: Vis szigetén Harc az új Jugoszláviáért A drvari légideszant után Tito és a hadsereg vezérkara, valamint a forradalom politikai vezetősége Vis szigetére tette át székhelyét A harctéri eseményeken kívül a politikai vezetésnek akkor, 1944 tavaszától kezdve egyre többet kellett foglalkoznia az új Jugoszlávia jövőjével, sorsával. Történelmi időszak volt, amely sokban sorsdöntő volt Jugoszlávia nemzetei és nemzetiségei életében, nemcsak arra irányuló erőfeszítéseik tekintetében, hogy népfelszabadító mozgalmuk és harcuk elismerésre találjon, egyenjogú legyen és méltó helyet foglaljon el a Hitler-ellenes koalícióban, hanem abban a tekintetben is, hogy megőrizzék az új Jugoszlávia szabadságát és függetlenségét. Ezzel az időszakkal foglalkozik Edvard Kardelj Visszaemlékezéseinek első fejezete. (13) Kitartottunk álláspontunk mellett, hogy a régenstanács semmiképpen sem lehet számottevő politikai tényező, illetve nem avatkozhat be a kormány fontos politikai intézkedéseibe. Azt szorgalmaztuk tehát, hogy a régenstanács mindenekelőtt reprezentatív testület legyen, s ne hozzon lényegbevágó politikai döntéseket. Következésképpen — hangoztattuk — nem az a legfontosabb, hogy kikből tevődik össze, de azért az összetételnek olyannak kell lennie, hogy a népfelszabadító mozgalom elfogadja, hiszen az emberek végtelenül csalódnának, ha váratlanul holmi reakciós régenstanács kerülne az állam élére. Az egyezkedés mégis nehezen ment. Végül aztán valahányunk megelégedésére oldottuk meg a dolgot. Szerintem a londoni királyi kormány és a brit kormány tagjai azért értettek egyet a régenstanács összetételével kapcsolatos javaslattal, mert némi reményt fűztek ahhoz, hogy a régenstanács tagjainak politikai múltja számukra megfelelő, hiszen semmi közük sem volt a baloldalisághoz, és sohasem rokonszenveztek a kommunizmussal. A tanács egyik tagja dr. Ante Mandic ügyvéd lett. A régi Jugoszláviában közismert unitarista és centralista, valamint megrögzött antikommunista volt. A háborút megelőző években csalódott ugyan a belgrádi rezsimben és valamiképpen visszavonult a közélettől, de azért senki sem foghatta rá, hogy egy cseppet is vonzódik a kommunizmushoz. A régenstanács másik tagja Dusán Semnec mérnök lett. Ő is reakciós politikai körökhöz tartozott, konok unitarista és centralista volt és Sándor király január hatodiki diktatúrája alatt egy ideig miniszteri tárcát is vállalt. Néhány évig a Dráva bánság királyi bánja volt, éspedig akkoriban, amikor kíméletlenül üldözték a kommunistákat és más demokratikus erőket. A régenstanács harmadik tagja dr. Srdjan Budisavljevic egykori miniszter lett. Tudvalevőleg ő is a jobboldali és unitarista politikai körökhöz tartozott. Ez a magatartás jellemezte mindhármukat egészen a háború kezdetéig. Jugoszlávia megszállása után felülkerekedett bennük a hazafias érzés, s csatlakoztak az egyedüli erőhöz, amely képes volt szembeszállni a megszállókat, s amely már el is kezdte a harcot — a Jugoszláv Kommunista Párt vezette népfelszabadító mozgalomhoz. Az első kettő (Mandié és Sernec) mindjárt a háború kitörésekor belépett a Népfelszabadító Frontba. A közöttünk levő korábbi nézeteltérések feledésbe merültek. Annál inkább, mert mindketten a hatvanon túl jártak, mégis bátran elhatározták, hogy a partizán területre jönnek, ha nem tévedek, az 1943-as esztendőben. A partizán erdőkben üldögélve azon élcelődtünk, hogyan érezhettem magamat az ő rendőrségük karmai között és az ő börtöneikben, abban az időben, amikor az ő kezükben volt a hatalom. Egykori kollégák, akik többsége külföldre menekült, vagy pedig a megszállókhoz pártolt, néhány közülük pedig Šubašić londoni kormánya köré csoportosult, nem is sejtették, hogy a népfelszabadító háború éveiben menynyire megváltozott ezeknek az embereknek a gondolkodásmódja. Úgy vélem, hogy a londoni királyi kormány és az angol kormány tájékozatlansága is egyik oka volt annak, hogy egyetértettek a régenstanács általunk javasolt összetételével. Feltehetően sokat vártak tőlük, ám semmit sem kaptak. Sőt mondhatom, hogy a régensek megbízatásukat egyáltalán nem vették komolyan, tréfát űztek vele, hiszen maguk is a népfelszabadító mozgalom vezetőségéhez tartoztak, így például egy szép napon beállított hozzám dr. Ante Mandié, s még át sem lépte irodám küszöbét, máris mondta: „Tudod-e, hogy mit tettek velem azok a csibészek?” „Mi baj van?” — kérdeztem ijedten, attól tartva, hogy valami komoly dolog történt. Ő pedig szívből nevetve magyarázta: „Az ajtómon kicserélték a táblát, s most akirályi helytartó, helyett a királyi hivatalnok, felirat díszeleg.” Hasonló módon folytak a tárgyalások az ideiglenes kormány összetételéről is. Ebben az esetben sem az emberek megválasztása okozott gondot, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Subašić a saját minisztereit javasolja az ideiglenes kormányba, nekünk meg semmilyen komoly okunk sem volt, hogy visszautasítsuk jelölésüket. Nehezebben ment a tárcák elosztása, végül azonban ebben is megállapodtunk. Az új ideiglenes kormányban én miniszterelnök-helyettes lettem, s megbíztak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előkészítésének miniszteri teendőivel is. Mindezeknek az erőfeszítéseknek és beszélgetéseknek a végső szakasza az AVNOT kibővítése volt. Az emigrációban élő, valamint az országban tartózkodó, de a népfelszabadító mozgalomhoz nem tartozó személyek közül közösen kiválasztottuk azokat, akikkel kiegészítenénk a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsot, azzal, hogy az AVNOJ a parlament szerepét töltené be, egészen az új választásokig. Szükségtelen mondanom, hogy a tárgyalások menetében kezdettől fogva érezhető volt a brit, s vele együtt az amerikai, mind pedig a szovjet kormány — nemcsak formális — jelenléte. Elsősorban a megbeszélések meggyorsítását, valamint a közös ideiglenes kormány mielőbbi megalakítását sürgették. VÉGE E. D. RHOIDIS Johanna Őszentsége Nőpápa a Vatikán trónusán (15) A legtöbb bencés nem tudott ímá-olvasnii, nem ismerték még a miatyánkot sem, és nagyon kicsiny volt azok száma, akiknek szép kézírásuk volt. Ezeket a kivételeseket úgy, mint Homérosz hőseit, már az asztalnál is kitüntették, kettős fejadag járt nekik, és sör helyett bort ittak. Nagy tiszteletben tartották az ünnepeket. Miután azonban nem volt pontosan megállapítva, hogy az alkotó a világ megteremtése után melyik napon pihent, inkább egész héten át nem csináltak semmit, nehogy az ünnepnapot megszentségtelenítsék. Ennek alapján testalkatuk olyan erőteljes volt, hogy állva haltak meg, mint az orosz katonák, akikről azt mesélték, hogy haláluk után még külön le kellett dönteni őket. A csuklyás lelkésznyárnak ebben az időben szent Rabanus Maurus 50 volt a főpásztora, akinek emlékezőtehetsége többrétű volt, mint ahány fiókja ma egy gyógyszertárnak van. Ez a szent apát minden tengert bejárt, minden élő- és holt nyelvet beszélt, és egyformán jártas volt az asztronómia, asztrológia, varázslat, kánonjog tudományában, és tudta, hogyan kell a szülésnél segédkezni. Feltalált egy készüléket, amelynek segítségével lehetővé vált, hogy a gyermekeket még az anyaméhben megkereszteljék, ezzel megmentette őket attól, hogy ha történetesen halva születnek is, azokra a sötét tájakra kerüljenek, amelyeken a meg nem keresztelt gyermekek és temetetlen hősök a Styx partján bolyonganak. Amikor Johanna a fuldai kolostorba lépett, szent Rábán már nagyon öreg volt, és kizárólag saját lelki nyugalmával foglalkozott. Verseket írt a kereszt dicsőítésére. Emésztési zavarai miatt ebben az időben csak gyökerekkel és füvekkel táplálkozott, mint Nebukadnezár élete utolsó napjaiban, amikor tudvalevőleg bikává változott. E költemények mindegyike harminc verssorból állt és minden sor ismét harminc betűből, kereszt alakban elhelyezve, éppen, ahogy a részeges francia költ Róla Mabillon írtő kancsó- vagy hordóformájú bordalokat költött. A költői remekművek leírásához különlegesen gyakorlott kézíróra volt szükség és az egész kolostorban senki sem vehette fel a versenyt e téren Frumentiussal és az újonnan jött Johannes baráttal. Kettőjükre bízta kereszt alakú ódáit az apát-költő, és Frumentius jóslata, hogy majdan közös tintatartóba mártják tollukat, valóban beteljesedett. Szerelmeseink élete azoknak a boldog népeknek az életéhez volt hasonló, amelyeknek nincsen történelmük. Zavartalanul és derűsen, mint ahogy a Fulda habjai tovasiettek a folyó medrében, a nyárfák árnyékában, úgy folydogált az életük is a kolostor falainak védelme alatt. Gomdolkoztál-e valaha afelett, nyájas olvasó, műven édes és kellemes érzés lehet az olyan szerető, aki férfiruhába bújik, s így egyedül neked szenteld varázslatos szépségét? Megkímélve a féltékenységtől és ezer más apró boszszúságtól, amelyek miatt, mint szent Basilius mondja, a nők valóságos kínpadot jelentenek a férfiemberre. A férfiruha sokkal jobban megvéd, mint egy török hárem fala, sőt jobban, mint egy Vénusz-öv a hozzávaló lakattal, amelyekkel az olaszok megkísérelték hölgyeik erényeit mindenfajta idegen intervenciók ellen biztosítani. Azonkívül a szerelmesed megszabadul a tolakodó pillantásoktól s nem kell azokat a csábszavakat sem hallania, amelyekkel a férfiak rendszerint közelednek, nem is beszélve a lopva átadott kézszorításokról. Kedvesed tiszta maradhat és makulátlan, mint az angyalszárnyak tollai vagy mint az a szent szűz, akiről Basilius álmodott, s aki — mint ő mondta — ártatlan szoborként állott a maga szűzi talapzatán, mindenfajta tisztátlan gondolattól és tisztátlan érzéstől távol. Tibul és Byron szerelmes sóhajtásai és csúfolódása a másik nem felé, érthetetlenek lennének akkor számodra, kedves olvasó, olyan érthetetlenek, mint Jeremiás siralmai egy olyan ember előtt, aki sohasem sírt még. Hősnőnk tehát Frumentius számára rózsa volt, tövis nélkül: hal, de szálka vagy cica, karmok nélkül. Mivel férfiak társaságában nőtt fel, nem ismerte a szeszélyeket sem, azokat a veszélyes tulajdonságokat, amelyek miatt a nők még a sziréneknél is veszedelmesebbek, hiszen azok — mármint a szirének — hasonlatossága a kígyóhoz csak övön alul kezdődik. Hét év telt el aztán attól a naptól, mióta Frumentius és Johanna — nevezzük most már férfinevén — belépett a fuldai kolostorba, és sorsuk még számos derűs napot őrzött meg kettőjük viszonyában. Bensőséges kapcsolatuk rejtett maradt és felderítetlen, mint egy gyöngyszem a tenger fenekén, kagylóba rejtve: még a távoli veszélye sem látszott annak, hogy titkuk valaha is napfényre kerül. Csak a kolostor borbélya tréfálkozott néha Johannes testvér számlájára, amikor az szőrtelen arcát odakínálta borotválásra. Sajnos, Johannán kívül még egy szakállatlan, csupasz arcú szerzetese volt a fuldai kolostornak: Corvinus páter, akit a többi csuhás messze elkerült, mint egykor a rómaiak a hasonló nevű, szerencsétlenséget jelentő madarat. E szerencsétlen ifjúságban szerelmi barátságot szőtt a mainzi püspök szépséges unokahúgával; diakónusa volt a püspöknek és annak bíborszegélyű ruháját hordozta. További feladata abból állt, hogy ő itta meg mindig azt a vizet, amellyel a püspök az áldozás szentségének kiosztása után kezét megmosta. Egy este aztán őszentsége meglepte a szerelmeseket, amint a kolostor kertjében tiltott gyümölcsből torkoskodnak. Unokahúga haját lenyíratta, Corvint viszont „semlegesítette” s a fuldai kolostorba száműzte, hogy ott vezekeljen bűnéért. Az első napokban a fiatal szerzetes valóban szívet keserítően jajgatott nagy vesztesége fölött. Lassan azonban behegedtek testi és lelki sebei. Sőt hirdette azt, hogy hasonló áldozattal, mint ő — bár ezt az áldozatot akarata ellenére hozta — mások is biztosítsák maguknak a mennyei üdvöt. Ilyen filozofikus életet élt Corvin, megfosztva a tiltott gyümölcs élvezetétől, de pecsenyében és mennyei reményekben dúskálódva. Egy nap azt a feladatot kapta, hogy a kolostor könyvtárából irtsa ki a molyokat. Ez alkalommal rábukkant szent Basilius egy művére a szüzességről. Felnyitotta a könyvet, abban a reményben, hogy az őt egykor ért nagy veszteségre vonatkozólag megtud majd valamit, de szerencsétlenségére azokra a sorokra bukkant éppen, ahol Cesaria püspök óvatosságra inti a hajadonokat, hogy őrizkedjenek minden férfitől, még a férfiasságuktól megfosztottaktól is, mert még azok is veszedelmesek lehetnek rájuk nézve. Átengedem különben az olvasónak, hogy maga nézzen utána a kegyelmes püspök könyvében ennek a részletnek. Az olvasmány, magától értetődően, nagyon felzaklatta szegény Corvinus nyugalmát. A kígyók, sárkányok, farkasok és egyéb vadállatok, melyekkel a középkori teológusok az emberi szenvedélyeket szimbolizálják, egyszerre ébredezni kezdtek szívében, és négyéves nyugalma után úgy tomboltak benne, mint egy megvadult állatsereglet. Ahogy Archiméresz boldogságának önkívületében, így kiáltott fel: heuréka, heuréka — megtaláltam, megtaláltam — ugyanígy ordítozott Corvinus a kolostor folyosóin futkározva. S ettől a naptól kezdve különös extázisba esett, amit sem a böjt, sem a hideg fürdő vagy gyónás, sem a kolostor patikájának semmilyen gyógyszere nem orvosolhatott. Basilius szent bőbeszédűségétől elragadtatva, éjjel-nappal karjaiba szorította könyvét, mint anya az elsőszülöttjét. Egyre csókolgatta a számára olyan jelentős helyet, lemásolta, sőt kívülről megtanulta. Valahányszor női lényt pillantott meg meszsziről, odarohant, mint a szomjas szarvas a hűs patakhoz, hogy a szent szavainak igazságáról meggyőződjék. De a szőka szász leányok, úgy látszik, a szent tanácsa szerint elfutottak előle. Ez volt hát az az ember, aki a párkák 51 arany fonalát — melyből annyi boldogság szövődött szerelmeseink számára — egyszerűen elszakította. Frumentius és Johanna minden éjszaka egy kolostor-közeli barlangba osontak el. Priapus pogány istennek 52 szentelték egykor ezt a barlangot az ősök. A tiszteletre méltó isten emléke szent Vitus alakjában élt tovább, s a dicsőségére megrendezett ünnepségek semmiben sem különböztek a régiektől. A keresztény asszonyok ugyanazt kérték tőle, mint hajdan a pogány nők: anyagi örömöket tudniillik. S ritkán történt csak, hogy a jóságos szent süket maradt e könyörgések iránt. Szobrát rendszerint valami férfikolostor közelében állították fel s a rossznyelvű krónikások szerint ez a körülmény sokban hozzájárult ahhoz, hogy az állatos kérelmezőnők számára sikerült biztosítani a szent csodatevő erejét. (Folytatjuk) 51 A párkák, a sors istennői. ” A Priapus tisztelete a XII. századig élt Nyugaton. Régi nevét ugyan elvesztette és új nevet kapott, de mindez nem zavarta a tiszteletére rendezett ünnepségek rendjét . Az asszonyok port gyűjtöttek össze nem éppen szemérmes szobrainak porából, és azt a férjük boroskancsójában elkeverték ,,ut plus in amorim exardescant’’, vagy maguk itták meg ezt a keveréket, ha terméketlenek voltak. Szent Stephanosz a legkifejezőbben erről Hérodotosz Apológiájában ír. II. kötet 38. rr MAGYAR SZÓ 1984. Június 10., vasárnap