Magyar Szó, 1984. június (41. évfolyam, 149-163. szám)

1984-06-10 / 158. szám

­ 14 EDVARD KARDELJ: Vis szigetén Harc az új Jugoszláviáért A drvari légideszant után Tito és a hadsereg vezérkara, valamint a forra­dalom politikai vezetősége Vis szigetére tette át székhelyét A harctéri esemé­nyeken kívül a politikai vezetésnek akkor, 1944 tavaszától kezdve egyre többet kellett foglalkoznia az új Jugoszlávia jövőjével, sorsával. Történelmi időszak volt, amely sokban sorsdöntő volt Jugoszlávia nemzetei és nemzetiségei életében, nemcsak arra irányuló erőfeszítéseik tekintetében, hogy népfelszabadító mozgal­muk és harcuk elismerésre találjon, egyenjogú legyen és méltó helyet foglaljon el a Hitler-ellenes koalícióban, hanem abban a tekintetben is, hogy megőrizzék az új Jugoszlávia szabadságát és függetlenségét. Ezzel az időszakkal foglalkozik Edvard Kardelj Visszaemlékezéseinek első fejezete. (13)­­ Kitartottunk álláspontunk mellett, hogy a régenstanács semmiképpen sem lehet számottevő politikai tényező, illetve nem avatkozhat be a kormány fontos politi­kai intézkedéseibe. Azt szorgalmaztuk tehát, hogy a régenstanács mindenek­előtt reprezentatív testület legyen, s ne hozzon lényegbevágó politikai döntése­ket. Következésképpen — hangoztattuk — nem az a legfontosabb, hogy kikből tevődik össze, de azért az összetételnek olyannak kell lennie, hogy a népfel­szabadító mozgalom elfogadja, hiszen az emberek végtelenül csalódnának, ha váratlanul holmi reakciós régenstanács kerülne az állam élére. Az egyezkedés mégis nehezen ment. Végül aztán valahányunk megelégedé­sére oldottuk meg a dolgot. Szerintem a londoni királyi kormány és a brit kormány tagjai azért értettek egyet a régenstanács összetételével kapcsolatos javaslattal, mert némi reményt fűztek ahhoz, hogy a régenstanács tagjainak politikai múltja számukra megfelelő, hiszen semmi közük sem volt a bal­­oldalisághoz, és sohasem rokonszenvez­tek a kommunizmussal. A tanács egyik tagja dr. Ante Mandic ügyvéd lett. A régi Jugoszláviában köz­ismert unitarista és centralista, vala­mint megrögzött antikommunista volt. A háborút megelőző években csalódott ugyan a belgrádi rezsimben és valami­képpen visszavonult a közélettől, de azért senki sem foghatta rá, hogy egy cseppet is vonzódik a kommunizmushoz. A régenstanács másik tagja Dusán Semnec mérnök lett. Ő is reakciós po­litikai körökhöz tartozott, konok uni­tarista és centralista volt és Sándor ki­rály január hatodiki diktatúrája alatt egy ideig miniszteri tárcát is vállalt. Néhány évig a Dráva bánság királyi bánja volt, éspedig akkoriban, amikor kíméletlenül üldözték a kommunistákat és más demokratikus erőket. A régenstanács harmadik tagja dr. Srdjan Budisavljevic egykori miniszter lett. Tudvalevőleg ő is a jobboldali és unitarista politikai körökhöz tartozott. Ez a magatartás jellemezte mindhár­mukat egészen a háború kezdetéig. Ju­goszlávia megszállása után felülkereke­dett bennük a hazafias érzés, s csatla­koztak az egyedüli erőhöz, amely képes volt szembeszállni a megszállókat, s amely már el is kezdte a harcot — a Jugoszláv Kommunista Párt vezette népfelszabadító mozgalomhoz. Az első kettő (Mandié és Sernec) mindjárt a há­ború kitörésekor belépett a Népfelsza­badító Frontba. A közöttünk levő ko­rábbi nézeteltérések feledésbe merültek. Annál inkább, mert mindketten a hat­vanon túl jártak, mégis bátran elhatá­rozták, hogy a partizán területre jön­nek, ha nem tévedek, az 1943-as esz­tendőben. A partizán erdőkben üldögélve azon élcelődtünk, hogyan érezhettem magamat az ő rendőrségük karmai kö­zött és az ő börtöneikben, abban az időben, amikor az ő kezükben volt a hatalom. Egykori kollégák, akik többsége kül­földre menekült, vagy pedig a meg­szállókhoz pártolt, néhány közülük pe­dig Šubašić londoni kormánya köré csoportosult, nem is sejtették, hogy a népfelszabadító háború éveiben meny­nyire megváltozott ezeknek az embe­reknek a gondolkodásmódja. Úgy vélem, hogy a londoni királyi kormány és az angol kormány tájékozatlansága is egyik oka volt annak, hogy egyetértet­tek a régenstanács általunk javasolt összetételével. Feltehetően sokat vár­tak tőlük, ám semmit sem kaptak. Sőt mondhatom, hogy a régensek megbíza­tásukat egyáltalán nem vették komo­lyan, tréfát űztek vele, hiszen maguk is a népfelszabadító mozgalom vezetősé­géhez tartoztak, így például egy szép napon beállított hozzám dr. Ante Mandié, s még át sem lépte irodám küszöbét, máris mondta: „Tudod-e, hogy mit tettek velem azok a csibészek?” „Mi baj van?” — kérdeztem ijedten, attól tartva, hogy valami komoly dolog történt. Ő pedig szívből nevetve ma­gyarázta: „Az ajtómon kicserélték a táblát, s most a­­királyi helytartó, he­lyett a királyi hivatalnok, felirat dí­szeleg.” Hasonló módon folytak a tárgyalások az ideiglenes kormány összetételéről is. Ebben az esetben sem az emberek meg­választása okozott gondot, hiszen nyil­vánvaló volt, hogy Subašić a saját mi­nisztereit javasolja az ideiglenes kor­mányba, nekünk meg semmilyen ko­moly okunk sem volt, hogy visszautasít­suk jelölésüket. Nehezebben ment a tár­cák elosztása, végül azonban ebben is megállapodtunk. Az új ideiglenes kor­­­mányban én miniszterelnök-helyettes lettem, s megbíztak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előkészítésének miniszteri teendőivel is. Mindezeknek az erőfeszítéseknek és beszélgetéseknek a végső szakasza az AVNO­T kibővítése volt. Az emigráció­ban élő, valamint az országban tartóz­kodó, de a népfelszabadító mozgalom­hoz nem tartozó személyek közül kö­zösen kiválasztottuk azokat, akikkel kiegészítenénk a Jugoszláv Népfelszaba­dító Antifasiszta Tanácsot, azzal, hogy az AVNOJ a parlament szerepét töltené be, egészen az új választásokig. Szükségtelen mondanom, hogy a tár­gyalások menetében kezdettől fogva érezhető volt a brit, s vele együtt az amerikai, mind pedig a szovjet kor­mány — nemcsak formális — jelenléte. Elsősorban a megbeszélések meggyorsí­tását, valamint a közös ideiglenes kor­mány mielőbbi megalakítását sürgették. VÉGE E. D. RHOIDIS Johanna Ő­szentsége Nőpápa a Vatikán trónusán (15) A legtöbb bencés nem tudott ímá-ol­­vasnii, nem ismerték még a miatyán­­kot sem, és nagyon kicsiny volt azok száma, akiknek szép kézírásuk volt. Ezeket a kivételeseket úgy, mint Ho­mérosz hőseit, már az asztalnál is ki­tüntették, kettős fejadag járt nekik, és sör helyett bort ittak. Nagy tiszteletben tartották az ünnepeket. Miután azon­ban nem volt pontosan megállapítva, hogy az alkotó a világ megteremtése után melyik napon pihent, inkább egész héten át nem csináltak semmit, nehogy az ünnepnapot megszentségtelenítsék. Ennek alapján testalkatuk olyan erő­teljes volt, hogy állva haltak meg, mint az orosz katonák, akikről azt mesélték, hogy haláluk után még külön le kellett dönteni őket. A csuklyás lelkésznyárna­k ebben az időben szent Rabanus Maurus 50 volt a főpásztora, akinek emlékezőtehetsége többrétű volt, mint ahány fiókja ma egy gyógyszertárnak van. Ez a szent apát minden tengert bejárt, minden élő- és holt nyelvet beszélt, és egyformán jártas volt az asztronómia, asztrológia, varázslat, kánonjog tudományában, és tudta, hogyan kell a szülésnél segéd­kezni. Feltalált egy készüléket, amely­nek segítségével lehetővé vált, hogy a gyermekeket még az anyaméhben meg­kereszteljék, ezzel megmentette őket attól, hogy ha történetesen halva szü­letnek is, azokra a sötét tájakra kerül­jenek, amelyeken a meg nem keresz­telt gyermekek és temetetlen hősök a Styx partján bolyonganak. Amikor Johanna a fuldai kolostorba lépett, szent Rábán már nagyon öreg volt, és kizárólag saját lelki nyugalmá­val foglalkozott. Verseket írt a kereszt dicsőítésére. Emésztési zavarai miatt ebben az időben csak gyökerekkel és füvekkel táplálkozott, mint Nebukad­­nezár élete utolsó napjaiban, amikor tudvalevőleg bikává változott. E költemények mindegyike harminc verssorból állt és minden sor ismét har­minc betűből, kereszt alakban elhelyez­ve, éppen, ahogy a részeges francia köl­t Róla Mabillon ír­­tő kancsó- vagy hordóformájú bordalo­kat költött. A költői remekművek le­írásához különlegesen gyakorlott kéz­íróra volt szükség és az egész kolostor­ban senki sem vehette fel a versenyt e téren Frumentiussal és az újonnan jött Johannes baráttal. Kettőjükre bízta ke­reszt alakú ódáit az apát-költő, és Fru­­mentius jóslata, hogy majdan közös tin­tatartóba mártják tollukat, valóban be­teljesedett. Szerelmeseink élete azoknak a boldog népeknek az életéhez volt hasonló, ame­lyeknek nincsen történelmük. Zavarta­lanul és derűsen, mint ahogy a Fulda habjai tovasiettek a folyó medrében, a nyárfák árnyékában, úgy folydogált az életük is a kolostor falainak védelme alatt. Gomdolkoztál-e valaha afelett, nyájas olvasó, műven édes és kellemes érzés lehet az olyan szerető, aki férfi­ruhába bújik, s így egyedül neked szen­teld varázslatos szépségét? Megkímélve a féltékenységtől és ezer más apró bosz­­szúságtól, amelyek miatt, mint szent Basilius mondja, a nők valóságos kín­­padot jelentenek a férfiemberre. A fér­firuha sokkal jobban megvéd, mint egy török hárem fala, sőt jobban, mint egy Vénusz-öv a hozzávaló lakattal, ame­lyekkel az olaszok megkísérelték höl­gyeik erényeit mindenfajta idegen in­tervenciók ellen biztosítani. Azonkívül a szerelmesed megszabadul a tolakodó pillantásoktól s nem kell azokat a csáb­­szavakat sem hallania, amelyekkel a férfiak rendszerint közelednek, nem is beszélve a lopva átadott kézszorítások­­ról. Kedvesed tiszta maradhat és ma­kulátlan, mint az angyalszárnyak tollai vagy mint az a szent szűz, akiről Basi­lius álmodott, s aki — mint ő mondta — ártatlan szoborként állott a maga szűzi talapzatán, mindenfajta tisztátlan gondolattól és tisztátlan érzéstől távol. Tibul és Byron szerelmes sóhajtásai és csúfolódása a másik nem felé, érthe­tetlenek lennének akkor számodra, ked­ves olvasó, olyan érthetetlenek, mint Jeremiás siralmai egy olyan ember előtt, aki sohasem sírt még. Hősnőnk tehát Frumentius számára rózsa volt, tövis nélkül: hal, de szálka vagy cica, karmok nélkül. Mivel férfiak társaságában nőtt fel, nem ismerte a szeszélyeket sem, azokat a veszélyes tu­lajdonságokat, amelyek miatt a nők még a sziréneknél is veszedelmesebbek, hiszen azok — mármint a szirének — hasonlatossága a kígyóhoz csak övön alul kezdődik. Hét év telt el aztán attól a naptól, mióta Frumentius és Johanna — ne­vezzük most már férfinevén — belépett a fuldai kolostorba, és sorsuk még szá­mos derűs napot őrzött meg kettőjük viszonyában. Bensőséges kapcsolatuk rejtett maradt és felderítetlen, mint egy gyöngyszem a tenger fenekén, kagylóba rejtve: még a távoli veszélye sem látszott annak, hogy titkuk valaha is napfényre kerül. Csak a kolostor borbélya tréfálkozott néha Johannes testvér számlájára, amikor az szőrtelen arcát odakínálta borotválásra. Sajnos, Johannán kívül még egy szakállatlan, csupasz arcú szerzetese volt a fuldai kolostornak: Corvinus pá­ter, akit a többi csuhás messze elkerült, mint egykor a rómaiak a hasonló nevű, szerencsétlenséget jelentő madarat. E szerencsétlen ifjúságban szerelmi ba­rátságot szőtt a mainzi püspök szépsé­ges unokahúgával; diakónusa volt a püspöknek és annak bíborszegélyű ru­háját hordozta. További feladata abból állt, hogy ő itta meg mindig azt a vi­zet, amellyel a püspök az áldozás szent­ségének kiosztása után kezét megmos­ta. Egy este aztán őszentsége meglepte a szerelmeseket, amint a kolostor kert­jében tiltott gyümölcsből torkoskod­nak. Unokahúga haját lenyíratta, Cor­vint viszont „semlegesítette” s a fuldai kolostorba száműzte, hogy ott vezekel­jen bűnéért. Az első napokban a fiatal szerzetes valóban szívet keserítően jaj­gatott nagy vesztesége fölött. Lassan azonban behegedtek testi és lelki sebei. Sőt hirdette azt, hogy hasonló áldozat­tal, mint ő — bár ezt az áldozatot aka­rata ellenére hozta — mások is bizto­sítsák maguknak a mennyei üdvöt. Ilyen filozofikus életet élt Corvin, meg­fosztva a tiltott gyümölcs élvezetétől, de pecsenyében és mennyei remények­ben dúskálódva. Egy nap azt a feladatot kapta, hogy a kolostor könyvtárából irtsa ki a mo­lyokat. Ez alkalommal rábukkant szent Basilius egy művére a szüzességről. Fel­nyitotta a könyvet, abban a remény­ben, hogy az őt egykor ért nagy vesz­teségre vonatkozólag megtud majd va­lamit, de szerencsétlenségére azokra a sorokra bukkant éppen, ahol Cesaria püspök óvatosságra inti a hajadonokat, hogy őrizkedjenek minden férfitől, még a férfiasságuktól megfosztottaktól is, mert még azok is veszedelmesek lehet­nek rájuk nézve. Átengedem különben az olvasónak, hogy maga nézzen utána a kegyelmes püspök könyvében ennek a részletnek. Az olvasmány, magától értetődően, nagyon felzaklatta szegény Corvinus nyugalmát. A kígyók, sárkányok, farka­sok és egyéb vadállatok, melyekkel a középkori teológusok az emberi szen­vedélyeket szimbolizálják, egyszerre ébredezni kezdtek szívében, és négy­éves nyugalma után úgy tomboltak benne, mint egy megvadult állatsereg­let. Ahogy Archiméresz boldogságának önkívületében, így kiáltott fel: heuré­ka, heuréka — megtaláltam, megtalál­tam — ugyanígy ordítozott Corvinus a kolostor folyosóin futkározva. S ettől a naptól kezdve különös ex­tázisba esett, amit sem a böjt, sem a hideg fürdő vagy gyónás, sem a kolos­tor patikájának semmilyen gyógyszere nem orvosolhatott. Basilius szent bő­beszédűségétől elragadtatva, éjjel-nap­pal karjaiba szorította könyvét, mint anya az elsőszülöttjét. Egyre csókolgat­ta a számára olyan jelentős helyet, le­másolta, sőt kívülről megtanulta. Vala­hányszor női lényt pillantott meg mesz­­sziről, odarohant, mint a szomjas szar­vas a hűs patakhoz, hogy a szent sza­vainak igazságáról meggyőződjék. De a szőka szász leányok, úgy látszik, a szent tanácsa szerint elfutottak előle. Ez volt hát az az ember, aki a pár­­kák 51 arany fonalát — melyből annyi boldogság szövődött szerelmeseink szá­mára — egyszerűen elszakította. Frumentius és Johanna minden éj­szaka egy kolostor-közeli barlangba osontak el. Priapus pogány istennek 52 szentelték egykor ezt a barlangot az ősök. A tiszteletre méltó isten emléke szent Vitus alakjában élt tovább, s a dicsőségére megrendezett ünnepségek semmiben sem különböztek a régiektől. A keresztény asszonyok ugyanazt kér­ték tőle, mint hajdan a pogány nők: anyagi örömöket tudniillik. S ritkán történt csak, hogy a jóságos szent sü­ket maradt e könyörgések iránt. Szob­rát rendszerint valami férfikolostor kö­zelében állították fel s a rossznyelvű krónikások szerint ez a körülmény sok­ban hozzájárult ahhoz, hogy az állatos kérelmezőnők számára sikerült bizto­sítani a szent csodatevő erejét. (Folytatjuk) 51 A párkák, a sors istennői. ” A Priapus tisztelete a XII. századig élt Nyu­gaton. Régi nevét ugyan elvesztette és új ne­vet kapott, de mindez nem zavarta a tisztele­tére rendezett ünnepségek rendjét . Az asszo­nyok port gyűjtöttek össze nem éppen szemér­mes szobrainak porából, és azt a férjük boros­­kancsójában elkeverték ,,ut plus in amorim exardescant’’, vagy maguk itták meg ezt a ke­veréket, ha terméketlenek voltak. Szent Step­­hanosz a legkifejezőbben erről Hérodotosz Apo­lógiájában ír. II. kötet 38. rr MAGYAR SZÓ 1984. Június 10., vasárnap

Next