Magyar Szó, 1986. május (43. évfolyam, 118-131. szám)

1986-04-30 - 1986-05-02 / 118. szám

1986. április 30., május 1.| 2. MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA A A hitelezők adóssága 7 ÚJ GAZDASÁGI VILÁG­RENDÉRT folytatott állha­tatos harc az utóbbi két évtized alatt — történelmi mér­cékkel mérve — szinte futólépés­ben tette meg a teljes meg nem­­értéstől, az elszánt ellenálláson, majd fokozatos rádöbbentsen és tudatosodáson át, az elengedhetet­len szükség felismeréséig és az életbe léptetés módozatainak fel­kutatásáig vezető rendkívül rögös utat. Míg az el nem kötelezett or­szágok mozgalmának ezen egyik leglényegesebb alapelvéről a 60-as évek elején a fejlett országok hal­lani sem akartak, most, a 80-as évek végén legutóbb már a gazda­ságilag legfejlettebb ország, az USA tett javaslatot arra, hogy a világbankok egy újabb tetemes kölcsönnel tegyék lehetővé a leg­­eladósodottabb országok gyorsabb ütemű fejlődését és felhalmozó­dott adósságuk visszafizetését. A gyarmatura­mi korszak kímé­letlen és erőszakos kizsákmányoló politikájának eredményeként meg­gazdagodott, s azóta is minden monopóliumot féltve őrző orszá­gokat azonban nem a .,nagylel­­kű"­ég" késztette erre a lépésre. S még csak nem is a világ legsze­gényebb, jobbára újonnan felsza­badult, a gyarmatúráim­ korszak­ban nyersanyagforrássá sorvasz­tott, az iparilag fejlett országok diktátumának kiszolgáltatott or­szágok egyre súlyosabb helyzete. Az újszerű hozzáállás sokkal in­kább a hitelező országoknak abból a felismeréséből ered, hogy vég­érvényesen kimerült minden lehe­tőség, hogy a jelenlegi világgaz­dasági feltételek között valaha is visszakaphatják a fejlődő orszá­goknak kölcsön adott tőkéjüket. Minden fiskális és monetáris ügyködés, s az eladósodott orszá­gok legmesszemenőbb lemondá­sai, a legkimerítebb kiviteli poli­tika folytatása ellenére ugyanis egyre több eladósodott fejlődő or­szágnak legfeljebb csak az adós­ságok kamatainak a törlesztésére telik. Sőt, ennek keretében is olyan paradoxon helyzet állt elő, hogy az úgynevezett harmadik vi­lág szűkölködő országai legutóbb már összességben többet fizetnek ki hitelezőiknek, mint amennyi kölcsönt kapnak, s így ahelyett, hogy a fejlett országok támogat­nák a fejlődőket, az elszegénye­dett államok szűkös tőkéje áram­lik a gazdagok kasszájába. Ennél a pontnál azonban bekö­vetkezett az, ami miatt az el nem kötelezett országok már jó ideje félreverik a harangot. A fokoza­tosan elszegényedett, fejlődésük­ben mindinkább lemaradt nyers­anyagtermelő országok nem képe­sek tovább kielégíteni az iparilag fejlettek nyersanyagszükségleteit, s a további eladósodás meggátolá­sa érdekében a minimumra csök­kentett behozataluk elzárta az utat az ipari termékekben gazdag, s ezért minél nyíltabb és nagyobb külföldi piacot igénylő országok kivitele előtt, ami a fejlettek szá­mára is egyenlő a gazdasági ha­nyatlással. Az USA fent említett, újabb kölcsönök folyósítására vonatkozó felszólítása azonban egy, a megle­vő igazságtalan gazdasági világ­rendből eredő politikai következ­mény elkerülését is célozza. Az általános fejlődés, elsősorban a tömegtájékoztatási eszközök térhó­dítása, törvényszerűen a legszé­lesebb néprétegek tájékozódásának és műveltségi színvonalának jelen­tős emelését, s tudatra ébredését eredményezte még ott is — vagy ott még a leginkább — ahol azt az említett tárgyilagos akadályok folytán nem követhette megfelelő gazdasági fellendülés. A nagyobb fokú politizáltság pedig szükség­szerűen az igazságosabb társadal­mi viszonyok megteremtésére irá­nyuló követeléseket, a forradalmi változásokért való síkraszállást erősíti, a hazai és világviszony­latban szükséges új, gazdasági és politikai, társadalmi rendszer be­vezetését sürgeti. Ez pedig nem más, mint a hitelezők adósságának számonkérése, a jogos követelés, amelyet a leggazdagabbak igye­keznek a legállhatatosabban elke­rülni. Bizonyos engedményekkel, jöve­delmük egy százaléka töredékéről való „lemondással”. Egyelőre. Míg komolyabban fel nem merül a tartozik—követel mérleg igazságo­sabb, globális kiegyenlítésének kérdése. ENGLER Lajos ARCCAL A JÖVŐ FELÉ: KÍNA (1.) A közelítő messzeség PEKING. Borongós vasárnapra ébredünk. A hotelszoba ablakából a megszokott kép: kerékpárosok hömpölygő áradata. Egyre sűrűbb felhőtömegek gyülekeznek, aztán szépen elered a lassú eső. A ki­járatnál a kínai újságíró szövet­ség külügyi osztályvezetője vár ránk (tegnap este ismertük meg egy fogadáson) egy halomnyi eser­nyővel, előzékenyen mosolyog, tudja a mai programunkat, az eső láttán idesietett, segítséget próbál­va nyújtani, nehogy elázzunk a Kínai Nagyfalon sétálva. A Fal, egykor megannyi em­beri szenvedés kígyózó építménye, ma elsősorban monumentalitásával és célszerűtlen irracionalitásával hat­. Ugyanakkor valahogy — év­századokon át — a bezárkózás, az elszigeteltség szimbóluma is. Si­­kerül-e most Kínának nyitnia a külföld felé, s mennyire lesznek eredményesek belső reformkísérle­tei? Napjainkban ezekre a kérdé­sekre keressük a választ. A kínai társadalom 1949-től szá­mos rendkívüli eredményt mutat.Ugyanakkor Kína rendkívüli fon­tosságot tulajdonít a tudomány, a technológia fejlesztésének, a mű­szaki újítások cseréjének, a tudo­mányos munkával foglalkozó sze­mélyek és a szakemberek külföl­dön való képzésének és tovább­képzésének, a tapasztalatcsere ál­landó fenntartásának. Ez pedig mindenképpen a külföld felé való szabadabb és erőteljesebb nyitást jelenti. A kínaiak egyszersmind azon­ban óvatosak is, mindenben az egyensúlyra törekednek. Egykor ez volt a jelszó: „csak az a jó, ami a határainkon belül van"’. Később ezt mondták: „csak az a jó, ami a határainkon kívül van". Úgy tűnik, a mai kínai társada­lom mentes ettől a szélsőséges ki­zárólagosságtól, de a meggondo­latlan gyors lépésektől is. A vál­tozások a fokozatosság jegyében történnek. Ez vonatkozik a kül­föld felé való nyitásra is. A GYORSABB üTElvIŰ társa­dalmi és gazdasági átalakulás frissebb, fiatalabb kádereket igé­nyel az élet minden területén. A fiatalítás most a legkomolyabban vett, s hatásában is a legmélyebb változásokat feltételező, a politi­kai és társadalmi lét minden te­rületére kiterjedő általános akció. (Adalékként: kéthetes ott-tartóz­­kodásunk során szinte mindenütt fiatalok vagy középkorú szemé­lyek fogadtak bennünket.) S hogyan kezdődött mindez né­hány évvel ezelőtt? Szalagra vett képsorok, a parlament ülésére tolókocsiban érkező veteránok, né­­hányuknak a kezét a szavazásnál az ápolónőknek kell felemelni. A képsorok visszatérő visszhangja, s annak értelmezése mintegy előké­szíti a változtatást, megindokolja szükségességét. Mindezek nyomán az elmúlt években egymillió ko­ros, idős káder vonult önként nyugdíjba, s a helyükbe fiatalok léptek. Korábban a forradalmiság volt az egyetlen feltétele annak, hogy valaki káder lehessen, most a felkészültség is. Az egyenlet világos: a gyor­sabb haladás igénye több életerős és képzett fiatalt feltételez a ve­zetésben. Kína pedig hatalmas léptekkel akar haladni előre. SINKOVITS Péter hat fel, ugyanakkor garmadával sorakoztathatja a félresikerült megoldási próbálkozásokat, első­sorban az úgynevezett (mintegy tíz évig tartó) kulturális forrada­lom idejéből. Alig néhány évti­zeddel ezelőtt még félfeudális, fél­­kolonialista viszonyok uralkodtak ebben a távoli országban, az el­következő század közepén viszont Kína már a legfejlettebb államok sorába kíván lépni. Hogyan meg­tenni ezt a hatalmas ugrást? A SZOCIALIZMUS SAJÁTOS ÚTJÁT építő Kína most elsősor­ban a gazdaság meglevő erejéből és szerkezetéből kiindulva próbál serkentő és ösztönző intézkedése­ket hozni. A reform 1979-ben kez­dődött el, a falvakban, mintegy másfél évvel ezelőtt pedig a vá­rosokban is. A földművesek ettől kezdődően bérlik az állami tulaj­dont képező földterületeket, szer­ződést kötnek, amelynek értelmé­ben a termény egy részét meg­határozott áron kötelezően átad­ják, a fennmaradt résszel azonban már szabadon rendelkeznek: át­adhatják azt is, magasabb áron, de a piacra is vihetik, eladásra. Lényegében így jelent meg a piac, s rövid idő alatt nagymértékben kedvezőbbé vált a lakosság ellá­tása. Egészében véve az egyéni érdekeltség serkentése igen gyors fejlődést eredményezett a falvak­ban. És most már pénz kerül a földművesek kezébe. Egyesekébe több is, ami szokatlan jelenség­ként váratlan ideológiai problémát is felvetett, nevezetesen az idő előtti meggazdagodás kérdését. A kínaiak azonban egyelőre bölcsen akként fogalmaznak, hogy úgy lát­szik, „egyesek korábban gazda­godnak meg másoknál”. A vállalatok esetében a refor­mot elsősorban az önállósodás fo­kozásával, a kereseti rendszer ja­vításával s a gazdasági törvény­­szerűségek befolyásának növelésé­vel kapcsolatos intézkedéssoroza­tok jelzik. A külföldi kölcsönök beáramlása is tartós folyamat­nak látszik: az elmúlt két eszten­dő alatt Kína húszmilliárd dollár kölcsönre írt alá szerződést, ez­en túlmenően a külföldi vállalatok közvetlen módon való beruházása tizenhatmilliárd dollárra rúg. A­nnak ellenére, hogy 1945 augusztusában a borzalmas hirosima­i robbanás az atom­korszak kezdetét jelezte, geológiai kifejezéssel élve akár „földtörté­neti­­olajkornak” is nevezhetnénk a XX. századot. Ebben a század­ban a­ 2 ókor óta ismert, de soha nem használt kőolaj páratlanul gyors ipari fejlődést, eddig úgy­szólván a nyomor határán élő or­szágoknak fényes felvirágzást, a multinacionális olajtársaságoknak mesés gazdagságot hozott, ugyan­akkor a nagyhatalmi érdekeik ra­vasz politikája folytán állandó ret­tegésben tartotta a világot és sú­lyos megpróbáltatások elé állítot­ta a világgazdaságot. Akik először meggazdagodtak a „fekete aranyon”, a nemzetközi kőolajtársaságok voltak. A „hét nővér” néven ismert olajkartell vezető vállalatai, az ESSO, a Shell és a Texaco 20—21 milliárd dollá­ros forgótőkével a mai napig a világ legnagyobb részvénytársasá­gai, s az sem véletlen, hogy tár­saságukba épp autógyárak, a Ge­neral Motors és a Ford verekedték fel magukat. A kőolajnak köszönheti szédüle­tes fejlődését Kuvait, Katar, az Arab Emírségek Szövetsége. A múlt századi beduinok nemzeti jö­vedelme átlagban jóval meghalad­ja a 15 000 dollárt, díjmentes az iskoláztatás és az egészségügyi el­látás, ingyenes a telefon-, rádió- és tévészolgáltatás. A kőolaj mint fegyver A kőolaj fénykorának kezdete egész pontosan 1960-ra tehető, amikor Bagdadban megalakult a Kőolaj-exportáló Országok Szerve­zete, az OPEC. Ez az esemény, ahhoz képest, hogy jelentősége történelmi fordulóponthoz mérhe­tő, szinte észrevétlenül zajlott le. A „hét nővér” nem tulajdonított jelentőséget neki, és még a leg­előrelátóbbak sem gondolták vol­na, hogy alig tíz év alatt az OPEC veszi át a kőolaj-kitermelés 60 és az­­export 90 százalékának ellen­őrzését. Ez a szervezet emelte ér­tékénél is magasabb rangra a cseppfolyós energiát, s fegyver­ként vetette be a nagyhatalmi ér­dekek elleni harcban. Az OPEC nemcsak felismerte, hanem élt (sőt visszaélt) azzal a körülménnyel, hogy a vezető ipa­ri országok a világháború után teljesen átállították fogyasztásu­kat az addig olcsó kőolajra, és mellőzték saját hagyományos energiaforrásaikat. Az „olajfegy­ver” alkalmazására a hatvanas években teljesen megért a hely­zet, miután az USA az addigi leg­nagyobb olajtermelőből a legna­gyobb olajvásárlóvá vált. Fő tar­talékai lassan kimerültek, s egy­re kevésbé vethette be saját faf­táját a piaci egyensúly fenntartá­sára. Az 1967. évi israeli—egyiptomi háború idején bevezetett olajem­bargó miatt bosszulta meg magát először a Nyugat energetikai füg­gősége. 1973-ban az októberi há­ború idején került sor Genf­ben (korábbi megegyezés alapján) az OPEC és a „hét nővér” képvise­lőinek találkozójára az új árak megbeszélése céljából. Ezen az értekezleten a nemzetköz­ 1. kőolaj­­kartell maximális engedményekre kényszerült, de még így sem si­került elérnie, hogy a barrelen­kénti (egy barrel 159 liter) 3 dol­láros árat csak 25 százalékkal emeljék: az OPEC kihirdette sa­ját árát, amelyet 5,25 dollárban állapított meg, s ettől kezdve nem is tárgyalt többé senkivel. Ez a 70 százalékos áremelés volt a kezdet. Már 1974 januárjában a nyersolaj ára elérte a 12 dol­lárt, majd néhány évi stagnálás után újabb olajsokk rázkódtatta A nyugati gazdaság ellenintéz­kedései eleinte csak részleges eredménnyel jártak. Nyugat-Euró­­pa azonban 17 százalékkal csök­kentette a kőolaj-behozatalt, tehet­te ezt egyrészt azért, mert végre meghozta gyümölcsét a korábban megkezdett lázas olajkutatás az Északi-tengeren és Alaszkában, másrészt azért, mert egyre inkább a múlt (szén) vagy a jövő (atom, gáz stb.) energiahordozói felé fordult. A válság túlhal­adásában fontos szerepet játszott a rotterdami sza­badpiac is, amelynek jelentősége az OPEC színre lépésével párhu­zamosan fokozódott. A nyugati ipar itt pótolhatta szükségleteit (természetesen jóval magasabb, egy alkalommal 50 dolláros áron) OPEC-en kívüli kőolaj-exportáló államoktól. A szabadpadi konku­rencia szakadáshoz vezetett az OPEC-en belül is, mert egyes,­ti­meg a világot. Reza Pahlavi iráni sah bukásával a Nyugat elvesz­tette minden befolyását a közel­­keleti olajpolitikában, Iránnak, a világ második legnagyobb kőolaj­exportáló országának a termelése pedig a korábbinak egyharmadára csökkent. Az OPEC az egyre na­gyobb kereslet nyújtotta lehetősé­geket kihasználva 1979-ben 24, majd másfél év múlva 36 dollárra emelte a nyersolaj árát. Nyugat-Európa és az USA autó­­utai kezdtek elnéptelenedni, a ké­születlen lakosságot sorozatos ár­emelések sújtották. Az olajválság azonban Ázsia, Afrika és Latin- Amerika fejlődő országait sújtot­ta legjobban, mert többszörös árat kellett fizetniük az iparuk szá­mára nélkülözhetetlen energiáért. Ezzel szemben az OPEC-tagálla­­mok jövedelme csillagászati ösz­­szegre emelkedett, fősorban adósságokkal terhelt és kivitelre kényszerült tagállamok nem viselhették el, hogy kénytele­nek tartani magukat az OPEC ár­politikájához. Zaki Jamani sejk, Szaúd-Arábia Oxfordban és Harvardon végzett kőolajipari minisztere már öt év­vel ezelőtt figyelmeztetett a sza­kadás veszélyére, éleslátására vall az is, hogy felismerte, az OPEC veszíti pozícióját. A kitermelés csökkentése sem állíthatta meg a mesterségesen felemelt olajár 1934-ben kezdődő visszaesését. A piaci törvényszerűségek hatása (akárcsak a válság kezdetén) ez­úttal is a szabadpiacon mutatko­zott meg először, s az OPEC előbb-utóbb térdre kényszerült előtte. GYARMATI József A kőolaj tündöklése és bukása A XX. század energiája gyors ipari fejlődést segített elő, népeket vezetett a felvirágz­ás útjára és megrázkódtatta a világgazdaságot A válság vége (?) s

Next