Magyar Szó, 1986. június (43. évfolyam, 163-177. szám)

1986-06-16 / 163. szám

BELPOLITIKA Házbeli önigazgatásra nem jut idő Miért nem működnek a nagyvárosok tömbházaiban megás lakáskarbantartásra szolgáló pénz kihasználatlan, összefirkált, piszkos falak, omladozó vakolat, letört bejára­ti ajtók — megszokott látvány a nagyvárosi lakótelepek tömbhá­zaiban. Társadalmi lakásokról lévén szó szinte lehetetlen kideríte­ni, kinek a kötelessége lenne bemeszelni a lépcsőházat, megjavíta­ni a tetőszerkezetet, kicserélni a betört ablak- vagy ajtóüveget. Jobban mondva papíron mégis­csak megvan, kinek kellene erről döntenie, de az örökös rohanás, időszűke..., meg hát az érdekte­lenség ... Az egyik toronyház há­zitanácsa öt alkalommal írta ki a lift ajtajára, hogy megtartják a lakók gyűlését. A megbeszélt idő­pontban egyetlenegy lakó sem je­lent meg, pedig arról kellett volna határozni, milyen karbantartási munkálatokra fordítsák az idén a házitanács rendelkezésére álló pénzt. Sokan egyetlenegyszer sem vettek részt a lakók gyűlésén, a házitanács elnökét a lakóházban nem is ismerik, nem érdekli őket, hogy beázik-e a tető, hogy a kö­zös helyiségeket régi bútorok, ki­­szuperált mosógépek és hűtőszek­rények raktárának használják-e, ahelyett, hogy e helyiségeket mondjuk egy hajléktalan család­nak adnák át. Tipikus kép, ráillik éppúgy Új­vidékre, mint Szabadkára, vagy mondjuk Zrenjaninra, Pancsová­­ra. A tiszttanácsok takarék­­könyvén 34 millió dinár Úgy tűnik, hogy a lakásgazdál­kodás és közművesítés terén olyan tökéletesen szerveztük meg az ön­igazgatást, hogy elméletileg ilyen fent említett mulasztásoknak nem volna szabad történniük. Hisz tar­tományunk területén a lakásgaz­dálkodásiban és közművesítésben 84 önigazgatási érdekközösség van (amelynek szakszolgálataiban csak­nem ezer személy dolgozik!). Ti­zenhét község lakásügyi érdekkö­zösségének keretében a közműve­sítést is intézik, míg a többi vá­rosban és falvakban külön közmű­­vesítési, telekrendezési, sőt helyi útügyi érdekközösségeket alakítot­tak. Újvidéken a tavaly év végi adatok szerint 2355 házitanácsot tartottak nyilván, Szabadkán 1221-t. Mindez azonban vajmi keveset ér, ha az önigazgatási szervek nem működnek megfelelően. Pedig ha csak a társadalmi lakások karban­tartásának problémáját, a házita­nácsok pénztárát és a lakók ön­­igazgatási passzivitását vesszük górcső alá, teljes biztonsággal ál­lítható, hogy a pénzszűke ellenére is sokkal ésszerűbben tudnánk a társadalmi lakásállományt karban­tartani, sokkal rendezettebb, gon­dozotta­bb lakóházakban élnénk mindennapjainkat. Hogyan? Elsősorban úgy, hogy a házbeli önigazgatást minden lakó gyakorolná. Újvidéken a 2355 há­zitanács fele passzív, sohasem mű­ködött, csak papíron létezik. Szék­városunkban egyébként a lakók gyűlése és a házitanácsok tavaly a lakbér 10 százalékával rendel­keztek önállóan, ez körülbelül 54 millió dinár. Ebből az RHB fel­szerelések vásárlására 20 millió di­nárt költöttek, 34 millió dinár pe­dig közvetlenül a házitanácsok ta­karékkönyvére került. A tanácsok azonban csak 30 millió dinárt köl­töttek el. Szabadkán a lakóháziak csupán 45 százalékában alakultak meg a házitancsok, de csupán 60 százalékuk működik. A társadalmi lakások karbantartására ebben a községben a lakbér 20 százalékát fordítják, de itt is ugyanazt mond­hatjuk el, mint Újvidék esetében: a házitanácsok passzivitása miatt a rendelkezésükre álló pénznek mindössze 60 százalékát költötték el tavaly. A többit áthozták az idei évre. Hogy az idén mit lehet ezen a pénzen javíttatni? Annyit nem, mint tavaly, hisz a 82—83 száza­lékos infláció felemésztette a ki­használatlan pénzt. Ez is jó példa arra, hogyan nem gazdálkodha­tunk a jövőben l­ akított házitanácsok? — A felemészti az infláció Ha nincs pénz, akadozik az önigazgatás Jobbára érdektelenség, de lehet időszűke, elfoglaltság az oka, hogy a lakók nem járnak a gyűlésekre, amikor éppen a rendelkezésükre bocsátott pénz felhasználásáról kellene dönteniük. Az önigazgatás megfenelklésének oka nemcsak e területen, hanem a gazdaság töb­bi szférájában is arra az általános tézisre vezethető vissza: ott, ahol az anyagi alap gyenge, ahol a dol­gozónak jelentéktelen összeg mire­­fordításáról kell döntenie, az ön­igazgatás is pang. A lakbér évek óta szigorú társadalmi ellenőrzés alatt van, s ennek következtében alaposan lemaradt a lakásárak, a karbantartási költségek mögött. Az idén ugyan valamivel reálisabb a lakbérpolitika, mert a lakbér ará­nyosan növekedhet a kiskereske­delmi árak alakulásával, a házi­tanácsok mégis jelképes összeget kapnak javítási munkálatokra. Új­vidéken, ahol a legnagyobb a tár­­sadalmilakás-állomány, tavaly az 545 millió dinár értékben begyűj­tött lakbérből csupán 34 millió di­nár került a házitanácsok közvet­len hatáskörébe, de abból is, mint már mondtuk, csupán 30 millió dinárt költöttek el. Nem kifogástalan a lakásgazdál­kodás területén az érdekközössé­gek működése, ám az önigazgatási szerveződés és döntéshozatal leg­gyengébb láncszeme mégis a nagy­városok lakóházaiban van. Mert hogy a rendelkezésünkre álló ke­vés pénzt is ésszerűtlenül használ­ják, ahhoz nem fér kétség. Ezért a felelősség nemcsak a lakókat, hanem ugyanúgy a munkaszerve­zeteket is terheli, amelyek a la­kást vásárolták, s többé nem haj­landók gondot viselni róluk. KESZEG Valéria Zsúfolt érdekközösségi irodák A lakásgazdálkodás és köz­­mű­vesítés területén tartomá­nyunkban működő 84 önigaz­gatási érdekközösségnek csak­nem 1600 küldöttje van. Bár­mennyire is demokratizáltuk azonban a döntéshozatalt, az üléseket számtalanszor el kell halasztani létszámhiány miatt. A 84 érdekközösségnek 41 szak­­szolgálata van, amelyben az idei év január—áprilisi idősza­kában 923 személy dolgozott.­ Az utóbbi években a szakszol­gálatok dolgozóinak száma (saj­nos) állandóan növek­szik. Az itt dolgozó tisztviselők több mint fele középiskolai végzett­ségű­ és szakképzett munkás. Úgy látszik, bármennyire is szorgalmazzuk a termelőmun­ka jobb értékelését, a zsúfolt érdekközösségi irodákban ke­vesebb munkával még mindig jobban lehet keresni. Az érdek­­közösség titkári tisztségeit az összes vajdasági községben hivatásos alapon töltik be, ki­vételt csak az újvidéki közsé­gek képeznek, ahol önkéntes alapon, fizetés nélkül végzik a titkári teendőket. *­S Több foglalkoztat­ott - növekvő munkanélküliség A zrenjanini községközi foglal­koztatási érdekközösség területén egyre több a szakképzetlen munkanélküli . Az első negyedévben csak a zrenjanini és a szécsányi község­ben növekedett az ipari termelés, de az előző évihez képest 3 száza­lékkal növekedett a foglalkozta­tottak száma is (Zrenjanin, Szé­­csány, Magyarcsernye, Törökbecse és Žitište társultmunka-szerveze­­teiben 70178 munkás dolgozik). Pályázatok útján a társult mun­ka több mint négy és fél ezer munkást keresett, ami az előző évhez képest 35 százalékkal több. Mindezek ellenére nem lehetünk elégedettek, mivel 5,7 százalékkal növekedett a munkanélküliek száma, s meghaladja a 14 ezret — mondta a minap Drágán Jásié a foglalkoztatási érdekközösség tit­kára közgyűlésük minapi ülésén. A munkanélküliek száma Zre­­njaninban 5,7 százalékkal (a köz­ségben jelenleg több mint tízezren várnak munkára), Szécsányban több mint 10 százalékkal (több mint másfél ezer a munkanélkü­liek száma), Zitistén pedig csak­nem 15 százalékkal több (1400 a munkanélküliek száma). Ugyanak­kor Törökbecsén 4,7 százalékkal csökkent a munkanélküliek száma (a községben valamivel több mint nyolcszázan várnak munkára), Magyarcsernyén pedig több mint 4 százalékkal csökkent a munka­nélküliség (több mint nyolcszázan munkanélküliek). A munkára vá­rók között legtöbb a szakképzet­­len munkás, sőt számuk több mint 3 százalékkal nagyobb az előző évinél. További nehézség, hogy több mint hatvan százalékuk fog­lalkoztatása iránt nincs kellő ér­deklődés a társult munkában. Nagy részüknek még általános is­kolai képzettsége sincs. Az első negyedévben 240 személy vett részt szakosításon vagy átképzé­sen. Számuk lehetne nagyobb is, de mint az érdekközösség közgyű­lésén felhozott példa is mutatja, a szakképesítés ilyen formája iránt nincs kellő érdeklődés: a GfK Banat Építőipari Munkaszervezet száz személyt hívott előzetes meg­beszélésre. Mintegy hetvenen je­lentek meg, 12-en kezdték meg az átképzést és végül hatan fejezték be. Az egyik legnagyobb probléma, hogy a társult munka nem terve­zi hosszú távon a foglalkoztatást, sok esetben pedig ez nincs össz­hangban az iskoláztatási progra­mokkal. Mint ahogy a közgyűlé­sen elhangzott, a munkaszerveze­tek szakszolgálatai inkább a ve­zető személyek megválasztásával törődnek. Ugyanakkor túl nagy a megoszlás az úgynevezett férfi és női munka között és sok a túlórá­zás, még a takarítónő is túlórázik. Sú­k MAGYAR SZÓ 1989. Június 10., hétfő Az egysíkú megoldás csapdája Az elmúlt napokban ismét a gazdaság tehermentesítése lett az időszerű, nyilvánosan több­ször emlegetett kérdés. Ennek helye is van a megszilárdítás­ban, hiszen immár évek óta ez­zel küszködik a termelés. Kár lenne, ha a gazdaságirányítás ezt kampányszerűen kezelné, s csupán a közhangulat miatt áll­na elő névleg gyors, de felszí­nes megoldásokkal. Félő ugyan­is, hogy a felbuzdulás a régi és hatástalan módszerek alkalma­zásához vezet, s akkor többet fog ártani, mint használni a gaz­daságnak és a stabilizációnak. Korábban ugyanis már átéltük (s túléltük) az olyan megoldáso­kat, amikor a szövetségi kor­mány vagy a képviselői ház ren­delettel, törvénnyel vagy hatá­rozattal korlátozta az eszközök elvonását a gazdasági és más szervezetektől adók és járulékok címén, jobban mondva korlátoz­ta az általános és a közös fo­gyasztás növekedését (vagy leg­alább egy részének növekedését) a megtermelt jövedelemihez ké­pest. Az ilyen tollvonásos intéz­kedés aztán azt eredményezte, hogy egyes közszolgáltatások, mint amilyen az iskoláztatás, az egészségvédelem és más csupán, korlátozott eszközökkel rendelke­zett, olykor a szolgáltatások mi­nőségének kárára illeszkedett bele a megadott keretekbe. A másik oldalon viszont ez a te­hermentesítés nem sokat segí­tett a gazdaságon, továbbra is nehéz anyagi problémákkal küsz­ködött. Inkább csa­k takarónak szolgált arra, hogy a megterhe­lési tendencia megmaradjon. Márpedig merre haladt a meg­terhelés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy minden politikai és törvényerejű elhatá­rozás ellenére tavaly a gazdaság jövedelméből 37,5 százalékot származtattak el, egy évvel ko­rábban pedig ez az elvonás 32,5 százalékos volt S ha a megter­helés közé számítjuk a kamato­kat is (mint a korábbi elszámo­lási rendszerben volt), akkor ki­derül, hogy különféle megter­heléssel a gazdaság jövedelmé­nek csaknem felét, pontosabban 49 százalékát elvonjuk a felépít­mény finanszírozására, s neki csak megtermelt jövedelméből 51 százalék marad. Nincs az a hatékony termelés, amely kibír­ja ezt a nagyfokú kizsákmányo­lást. Ha történetesen nagyobb fo­kú korlátozás lépne érvénybe, tulajdonképpen az sem hozna megoldást, mert akkor a köz­­szolgálatok működésében komoly zavarok állhatnának be. Ilyen­formán saját csapdánkba estünk azzal, hogy túlméreteztük a fel­építményt, amelynek eltartásá­val most nem tudunk mit kez­deni. Ez azonban csak az egyik vetülete a kérdésnek. A nagyobb baj az, hogy ez a felépítmény nagyobbára célszerűtlenül hasz­­ná­lja fel a gazdaságtól elvont társadalmi eszközöket, nem dol­gozik elég hatékonyan, nem se­gíti eléggé a gazdaságot a jobb és nagyobb termelésben, de ugyanakkor mint fizetőképes ke­reslet jelentkezik a szűkös kí­nálattal szemben, s fokozza az aránytalanságokat a piacon, a termelésben. Ezért az egysíkú korlátozá­soknak korábban nem volt ked­vező és elvárt hatása, s nem lesz ezután sem, ha nem vizs­gáljuk felül teljes egészében a nemzeti jövedelem elosztását, s ezzel egyidejűleg az egész társa­dalmi felépítmény működését és hatékonyságát. A probléma ugyanis korántsem olyan egy­szerű, hogy néhány rendelkezés­sel vagy valamilyen mutatószá­mok meghatározásával meg le­hetne oldani. Azt kell ugyanis elérni, hogy ne az eszközelvonás növelésével, hanem a termelés anyagi alapjainak megerősítésé­vel, s ebből következően a haté­konyabb termeléssel — és ki­sebb megterheléssel — teremt­sünk elő anyagi eszközöket az általános és közös fogyasztás célszerű eltartására. SIFLIS Lajos BARANGOLÁS A „MACEDÓN TENGEREKEN” (III.) Csillog a város, mint a gyöngy Szivárvány a tó felett — Rövid beszámoló arról, amit nem láttunk — Szent Kliment kolostorától a kikötőig Struga a második legnagyobb település az Ohridi-tó partján. Egyik nevezetessége a tóvidék nö­vény- és állatvilágát bemutató Természetrajzi Múzeum, a másik pedig a Sveta Bogorodica Koliáka — templom, amelyet a XV. szá­zadban építettek. A kolostor temp­loma fölött egy remete-barlang­­templo­m van. Sajnos, egyiket sem láthatjuk, mert a pap elment va­lahová és minden ajtót bezárt Tanítványai is kint állnak a temp­lom előtt, velünk együtt szemlélik az eget a tó fölé tornyosuló sö­tét felhőket A villámlást, az esőt, a haragos­kék tavat már az autóbuszból néz­zük. Ohrid város fölött süt a nap, a tó fölé szivárvány ível. Az eső után megtekintjük­­ a Li­­vadiate sátortábort és a közelben levő szálloda- és nya­ralónegyedet. Csend honol mindenhol, még ke­vés a vendég. A sátortáborba­­s né­­hány holland táborozik. — A kempingek, de a fizető­vendég-szobák és szállodák is jú­liusban és augusztusban telnek meg — mondja a sátortábor re­cepciósa. Júniusban kevesen nya­ralnak itt, pedig már a tóban is lehet fürdeni. Másfél órás terepszemle után valamennyien meggyőződhettünk róla, hogy habár még egy hónap van az idény kezdetéig, a vendé­gek fogadására már most minden készen áll. Még egyszer a szervezésről Másnap folytatjuk utunkat. A szervezők újabb mulasztása miatt zúgolódunk, de mindhiába. Az au­tóbusz nem fordul vissza ohridi útjáról, pedig Sztugán még lenne látnivaló. Szombat van, piaci nap Sztu­gán. Ilyenkor a környező falvak­ból népviseletben öltözött férfiak, asszonyok, fiatalok érkeznek a vá­rosba, árulják portékáikat, megve­szik a városban mindazt, ami ott­hon egy hétre szükséges. Évszáza­dos hagyomány, hogy a környező falvakból az emberek népviselet­ben jönnek a városba. És mindig szombaton. Lehet, hogy a sztru­­gaiak számára már nem is érde­kes, de a vendégeknek felejthe­tetlen látványt nyújthat a piaci séta. De ezúttal a piac nem fontos, meg a népviselet sem, pedig va­lamennyi útikalauz e­bédekker föl­hívja rá az idelátogatók figyelmét. Az évszázadok városa Ohridban vagyunk. Végigsétá­lunk a csázsin, meg-megállunk az ékszerboltok előtt, csodáljuk az ohridi gyöngyöket. Néhányan be is mennek a boltba, az árak felől érdeklődnek, a csoport nőtagjai tükör előtt próbálgatják a fülbe­valókat, a láncokat. A város meglepően tiszta és rendezett. A házak hófehérre van­nak meszelve, mindenhol virág, pázsit, szépen megnyírt bokrok. Csillog a város, mint kirakatban a gyöngyök. Riszto Kuzmanovszki, a Nova Makedonija belgrádi tudósítója vár bennünket a csázsi végén. Ő lesz ohridi kalauzolónk. Ez a szü­lővárosa, mindent tud róla. Né­hány ismeretterjesztő, indegen­­forgalmi könyvet is írt már Oh­rid­ról. A Szent Khmert kolostorától kezdjük sétánkat. Gyönyörű temp­loma van a kolostornak, a temp­lomban pedig szép, megőrzött fres­kókat láthatunk. A kolostorban egyedülálló tárlat nyílt az ohridi ikonokból. Pillanatnyilag húsz iko­­na a Vatikánban van egy kiállítá­son. A XI. század művészetéről vallanak a pápa városában. A ko­lostor háta mögött a XIX. száza­di Grigor Prlicev, a macedón Pre­sem sírja. Óvárosi sétánk során megné­zünk egy nemrég feltárt korabeli kőszínházat, egy V. századbeli ba­zilika maradványait, amelynek padlója mozaikkal van kirakva, megtekintjük Kliment sírját, ame­lyet a régészek nemrég fedeztek fel egy templomban, a dús nö­vényzetű parkon át lesétálunk a tóhoz, megcsodáljuk a XIII. szá­zadban épült Sv. Jovan Kaneo templomot. — A templom csak kívülről szép — mondja Riszto Kuzmanovszki — belülről a falak csupaszok, a freskók tönkrementek. Körútunkat a Szent Szófia temp­lomban fejezzük be. Itt és kör­nyékén tartják az ohridi komoly zenei napokat. Lent a kikötőben csónakok pi­hennek A gyöngyhalászok­­az oh­ridi gyöngy egy itt élő hal csont­jából készül ma még nem szálltak vízre. NÉMETH Zoltán Sv. Jovan Kaneo templom Ohrid­ban

Next