Magyar Szó, 1986. augusztus (43. évfolyam, 225-239. szám)
1986-08-17 / 225. szám
1986. augusztus 17., vasárnap MAGYAR SZÓ Közvetlenül a háború utáni években hazánkban járt egy világhírű alpinista. Bolygónk egyik legmagasabb csúcsának meghódítása után, élményeit adta elő és mi, kalandvágyó studentek, feszült figyelemmel lestük az annak idején több oknál fogva is elérhetetlen távoli világ zamatját árasztó szavait. A tisztes polgári hivatással rendelkező hegymászónak hőstette során kezéről és lábáról is lefagytak az ujjai, ami csak növelte az érdeklődést az előadást követő kérdésekre adott válaszai iránt is. A zsibongás és mozgolódás azonban csak akkor vált igazán síri csenddé, amikor valaki az egyetlen igazi kérdést tette fel: vajon miért szánta rá magát egy ilyen kockázatos útra? Miért mászta meg azt a számos veszélyt rejtegető hegyet? Lehet, hogy a rövid gondolkodás után adott válasza voltaképpen nem is eredeti, de én akkor hallottam először, s azóta sem tudtam elfelejteni. Mert nagyon igaz. „Azért, mert az a hegy ott van.” Tehát mert létezik. S ami van, az, természetes vagy ember alkotta akadály, az ősidők óta dacot ébresztett, kihívás volt a leküzdésére. Hogy miért merült fel bennem a berlini fal felállításának 25. évfordulója alkalmából megtartott ünnepélyes megemlékezés kapcsán ez a régi élmény? Először is, mert a második világégés utáni korszaknak ez az egyik legjellemzőbb szimbóluma, a világ érdekövezetekre, tömbökre osztottságának képtelen jelképe, ékesen tanúskodik a fent említett hegymászó lakonikus válaszának igazáról: amióta van, azt a falat, azt a természetellenes határt (csakúgy, mint minden más, szabad mozgást és gondolkodást gátló akadályt) állandóan rohamozzák. Egyesek csak színes sprayjel, mások a szó szoros értelmében. Többen ezért életükkel fizettek. Ott nyugszanak a fal tövében. Másodszor, mert korunk nem kevésbé jellegzetes mozzanataként, még ma, jó 40 esztendővel a II. világháború után is, nem a falak és határok lebontásáról, hanem az országokat, népeket, családokat, egyéneket mesterségesen elválasztó akadályok felállításáról emlékezik meg a világ — ünnepélyesen. S hogy félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy kellett-e vagy sem az a fal, s kellenek-e az egyéb falak és szögesdrótok. Erre a történelem már minden esetben külön is megadta a választ. De hogy az emberiség méltóbb jövőjét a falaik lebontásában, a világ felé való nyitásban, nem pedig az elzárkózásban kell keresni, s hogy ez egyáltalán nem veszélyezteti egy (bármely) országlétét, arra mi (is) világosan választ adtunk, még annak idején. Világos választ kapnak, kaphatnak még sokan mások is. Feltéve, hogy rájönnek, hogy a szebb, biztonságosabb életrevaló jogot nemcsak a határokat képező falakra pingált hangzatos jelszavakkal lehet és kell hirdetni, hanem másképpen is. Például a mindennapi gyakorlattal. De nem úgy, ahogy azt Libanonban teszik, hogy ahol aztán mindent szabad. Bárkit bármikor megölni is. E kis ország fővárosának legutóbbi fejleményeit kísérve az emberben valóban bennszakad a szó. És felmerül a kérdés, vajon miiért maradnak még mindig ott az emberek, ahol a bevásárlásra induló háziasszonynak vagy az iskolába igyekvő kisdiáknak szinte nap mint nap úgy kell a hozzátartozóitól búcsút vennie, mintha soha többé nem látnák viszont egymást. Mert sok esetben nem is látják. A legújabban divatba jött autóbomba-merényletek után rémült sikolyokban benne van egy „véletlen” által kiválasztott szerencsétlen nép minden szenvedése, s érzéketlen világunk elfásult közönye iránti tiltakozása, amely lényegében tétlenül nézi egy jobb sorsa érdemes ország lassú halálát. S ezen mit sem változtat a tény, hogy ott immár nemcsak egy vallási alapon (is) megosztott nép vívja testvérháborúját, hanem az egyes felekezeteken belüli hatalomharc is szedi áldozatait, ha tudjuk, hogy minderre a mesterségesen szított gyűlöletre külföldi érdekek érvényesítéséért került sor. Csakúgy, mint az iraki—iráni háborúban, ahol ezt, ha tudják is, egyszerűen figyelmen kívül hagyják. A két el nem kötelezett ország sokévi értelmetlen háborújának értelme is látszólag vallási okokban keresendő. Hogy a vallási nézeteltérés leple alatt sok minden egyéb is lakozik, az közismert, de attól ez a háború még nem tartana ilyen sokáig. Kezdetben ugyanis a világ jeles katonai szakértői úgy mérték fel, hogy a fegyveres perpatvar nem tarthat fél évnél tovább. Ennyire becsülték a két ország többé-kevésbé kiegyensúlyozott fegyvertárának tartalékait. Az pedig, hogy attól a kezdettől idestova immár hét év telt el, s a háború lankadatlan hévvel folyik tovább, két alapvető tényezőnek tulajdonítható: a részvevők (különösen az égjük) fanatizmusának, de még inkább a ténynek, hogy a nagyhatalmi politika tényezői (s a hadbanállók fegyverszállítói szerint számukra a legjobb megoldás, ha a két (a térségben egyaránt dominanciára törekvő) fél közül mindkettő veszít. S a Bagdadból és Teheránból érkező, ugyancsak eltérő hadszíntéri jelentésekből egyértelműen kitűnik, hogy éppen ez van ott folyamatban. Feltartózthatatlanul. ENGLER Lajos KÜLPOLITIKA------* Még Bolíviának is sikerül? SOHA ENNYI ELLENTÉTES VÉLEMÉNY nem jelent meg a világgazdasági helyzetről, mint napjainkban. A szakemberek a mindig nagyon meggyőzően ható érvek egész tömkelegével hirdetik a legellentétesebb véleményeket és jutnak a legellentétesebb következtetésekre. Az egyforma meggyőződéssel vallott két véglet egyik része az a vélemény, hogy a világgazdaság túl van a válság legnehezebb évein, és egyes területeken és egyes országokban gyorsabban, másokban lassabban, de egyformán biztosan halad a javulás útján. A másik szerint az átmeneti javulás korszaka máris véget ért, és bár egyesek még addig sem jutottak el, hogy a javulást észlelhessék, máris aggasztó jelek mutatkoznak. Akik javulást emlegetnek, elsősorban az infláció elleni harcban elért sikerekre hivatkoznak, legfeljebb még hozzáteszik, hogy a munkanélküliség növekedése leállt, az ipar mintha lendületbe jönne. Az infláció elleni sikerek valóban beszédesek. A fejlett országok minimumra csökkentették az inflációt, a fejlődő országok közül nem egy csodát — argentin, brazil stb. csodát — emlegetnek, mivel ezerszázalékos inflációt sikerült minimumra szorítani. Még olyan hír is érkezett, hogy a 11008 százalékos inflációjú Bolíviának is az idén sikerül megállapodni valahol a 90 százalék körül. A derűlátás lehűtésére a peszszimisták egész sor olyan körülményt emlegetnek, amely arra utal, hogy a sikerek korántsem olyast egyértelműek. Brazíliában tömeges letartóztatással próbálják elejét venni a valutaüzérkedésnek, mivel a feketepiacon a hivatalos árfolyam kétszereséért veszik a dollárt. Argentínában júliusban 6,8 százalékkal gyengült az új valuta, az ausztrál, Bolíviában a hadsereg és az amerikai repülőgépek csak részleges sikereket értek el a kábítószerek ellen, pedig a kábítószer-kereskedelem letörése nélkül nincs szilárd gazdaság. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a százszázalékos infláció körül mozgó országok közül egyesek csak áltatják magukat, hogy megtalálták az infláció visszaszorításának módját, mások pedig meg csak nem is áltatják magukat, akkor nem sok okunk van sikerekről beszélni. NINCS RECEPT a helyzet javítására. Mindaz, amit eddig felkínáltak, nemcsak hatástalannak bizonyult, hanem súlyosbította a helyzetet De nem is csoda, hiszen továbbra is a fogyasztás csökkentését emlegetik olyan országokban, amelyekben már nemcsak a fejlett országokhoz viszonyítva, hanem afrikai viszonylatban is nyomorognak, és mind több gondot okoz a puszta létminimum megteremtése — Latin-Amerikában 130 millió ember, a lakosság 35 százaléka él az éhhalállal határos nyomor szintjén. Még mindig áldozatokat emlegetnek, holott a fejlődő országok már feláldozták egykori — akkor sem magas — életszínvonaluk felét, ha ugyan nem kétharmadát, nemzeti valutájuk értékének 70— 90 százalékát, és az adósságok nem csökkentek, hanem maradtak, sőt néhol rohamosan növekedtek- Latin-Amerikában például a 14 év előtti 5 milliárd dollárról megközelítőleg 400 millióra nőttek, közben ennek a 14 évnek majdnem a fele nagy áldozatokkal járó erőfeszítéssel tett el az adósságok csökkentésére. És az infláció mindenütt legalább tízszerese annak, amennyi akkor volt, amikor az áldozatok vállalásának, a fogyasztás csökkentésének antiinflációs programját meghirdették. Közben kialakult az országok két típusa. Az egyik példája Brazília, amely viszonylag sikereket ért el, részben éppen a Nemzetközi Valutaalap által kínált recepttel szembehelyezkedve növekedett az ipar termelés és a kivitel, a világ harmadik legnagyobb devizatartalékát teremtették meg. A másik típus példája pedig Mexikó, amelynek helyzete tovább romlott, holott a legkövetkezetesebben alkalmazta a felkínált recepteket: 18,5 százalékkal csökkentette a költségvetési deficitet, 16 százalékkal az államapparátus kiadásait, sőt 50 százalékkal a behozatalt. A világgazdaság szakértőit újabban mindinkább foglalkoztatja, hogy a fejlett országok — amelyek eddig mindebből hasznot húztak és gazdagodtak, különösen az USA — lassan saját tapasztalataikból megtanulják, milyen az, amikor minél nagyobb erőfeszítést tesznek a helyzet javítására, a helyzet annál rosszabb lesz. Közismert például, hogy az amerikai gazdaság irányítói felismerték: a drága dollár kárt okoz az USA gazdaságának is, elsősorban azzal, hogy növeli a külkereskedelmi deficitet. Ezért megindult a dollár visszaszorítása, amihez a szövetségesek segítségét is megszerezték. Azóta a dollár kb. 30 százalékot veszített árfolyamából, és tovább esik, főleg a jenhez és a márkához viszonyítva. A várt eredmény azonban elmaradt, sőt a fejlődő országok esete ismétlődött meg új változatban: a külkereskedelmi deficit az idei év első felében 15 százalékkal nőtt a tavalyihoz viszonyítva, az ipar növekedése a tervezett 3 százalék helyett alig 1 százalék, megmutatta, mennyire illuzórikus sokat várni a receptektől. NO PAGO — nem fizetni, ez a leggyakoribb jelszó Latin-Amerikában. Az adósok külön értekezleteit öt ország közös valutája megteremtésének kísérleten át a szakszervezeti értekezletekig sok változatban hangzik el. A megoldás persze nem ebben van, hiszen lassan már az is tudatosodik, hogy az adósság maga is csak egy tünete a helyzetnek A legfőbb baj a koncepciótlanság. Mert a reasanomonikának nevezett koncepció csak annyit tud felmutatni, hogy a helyzet annál roszszabb, minél sikeresebben megvalósulnak receptjei. A többi koncepció pedig nem tud mit állítani a minden koncepcióban visszaszorított állam helyébe a megoldás belső részkérdésekkel és a külső kizsákmányolással szembeni megvédésében. A nemzetközi mechanizmus kialakítása pedig meg sem indult. Pedig mind nyilvánvalóbb: a végleges megoldás előfeltétele a koncepció kialakítása egy-egy országon belül és nemzetközi méretekben egyaránt. BÁLINT István Mind fényesebb az arany AZ ÖSSZEHASONLÍTÁS ÓHATATLAN: az arany világpiaci ára legutóbb 1984-ben tetőzött, azután érezhetően visszaesett, most viszont ismét napról napra drágább, olyannyira, hogy volt olyan nap is az elmúlt egy hét alatt, amikor unciánkénti ára 20—22 dollárral magasabbra ugrott. Nos, ha öszszehasonlítjuk a mostani és a néhány évvel ezelőtti helyzetet, amikor szintén drága volt a sárga nemesfém, azt tapasztaljuk, hogy akkor a kőolaj világpiaci ára szinte folyamatosan felfelé ívelt, számos olajkitermelő ország államkasszája a petrodollárok milliárdjaitól duzzadt. És nemcsak az arany volt drága, hanem a dollár is. Az európai és észak-amerikai pénzpiacokon egy amerikai dollárért még több mint három nyugatnémet márkát adtak. A néhány évvel ezelőttihez viszonyítva most lényegesen megváltozott a helyzet. A Kőolaj-kitermelő Országok Szervezete, az OPEC válságának kibontakozásával párhuzamosan az év eleje óta csökkenni kezdett a hordónkénti olaj világpiaci ára, és az utóbbi hónapokban a nyugati tőzsdékről a dollár megingott pozícióiról kezdtek sorjázni a hírek. Ezzel szinte párhuzamosan vált mind kivehetőbbé az arany unciánkénti (28,35 gramm) árának felfelé kúszása. Tagadhatatlanul szoros az összefüggés a kőolaj és a dollár olcsóbbodása, valamint az arany drágulása között. Köztudomású a kőolaj világpiaci árcsökkenésének háttere, mármint az északi-tengeri olajmezők árleszorító hatása és az OPEC- országok belviszálya a napi kitermelés mennyiségével kapcsolatban. A túlkínálat miatt az olajkitermelők bevétele alaposan megcsappant, olyannyira, hogy például Szaúd-Arábia 1980—81-ben még 36 milliárd dolláros többlettel számolhatott, most viszont csaknem 17,5 milliárd dolláros hiányt kell jegyeznie. Mexikó pedig az év első négy hónapjaban bő százalékkal kevesebb bevételhez jutott, mint egy évvel korábban. Az olajbevitelre szoruló országok esetében a kőolaj és a dollár árának, illetve árfolyamának alakulása kétszeresen is kedvező: egyrészt olcsóbban juthatnak a fekete aranyhoz, másrészt a réz, ólom, ón és egyéb nyersanyagok drágulása folytán a dollár is „hozzáférhetőbbé” vált. Más kérdés, mennyire lesz tartós ez az irányzat akár a kőolajról, a dollárról vagy éppen az aranyról van szó. A kőolaj árának minapi megemelkedése ugyanis (világpiaci ára ismét a 20 dollár felé közelít) átmenetileg megszilárdította a dollár és a font sterling árfolyamát is. Igaz csak átmenetileg. A dollár árfolyamának eddigi csökkenése ugyanis csak kisebb mértékben vezethető vissza a kőolaj árának visszaesésére. Az igazi magyarázat az Egyesült Államok kereskedelmi politikájában rejlik. Washington a dollár nyugati valutákhoz viszonyított „leértékeltetésével” szeretne javítani külkereskedelmi mérleg hiányán. Az USA az olcsóbb dollárral exportlehetőségeit javítja. ÉS EZ AZ A PONT, AHOL A DOLLÁR és az arany árfolyama és ára közötti összefüggés is „tetten érhető”. Tőzsedi szakértők ugyanis szinte biztosra veszik, hogy ha az amerikai szenátus elfogadja a testület külügyi bizottságának javaslatát, és ennek értelmében a Reagan-kormányzat piacra dobja az Egyesült Államok aranytartalékainak egy részét, akkor egész biztosan sikerül letörni az arany jelenleg unciánkénti több mint 390 dolláros árát és a dollár árfolyama is meg fog szilárdulni. Csakhogy a már fentebb említett kereskedelem-politikai megfontolások miatt a Reagan-kormányzat mindeddig vonakodott ettől a lépéstől. Az Egyesült Államok a világ negyedik aranykitermelője. Tartalékait 263 millió unciára becsülik. Ebből öt évig fedezni tudná a világpiaci arany keresletet. Van egy másik magyarázata is annak, hogy az USA mindeddig nem dobta piacra aranytartalékainak egy részét. Ez ugyanis bumerángként ütne vissza az amerikai hitelbankokra. Az arany világpiaci árának leszorítása olyan egyébként jelentős aranykitermelő államokat is érintene, mint Mexico, Brazília és Kolumbia. Márpedig ezeknek az országoknak tetemes a külföldi adósságuk az amerikai nagybankoknál, és bevételük megcsappanása adósságtörlesztéseiket lassítaná vagy kérdésessé tenné. Mindeddig semmit sem szóltunk a „dél-afrikai tényezőről”. Pretoria számára kedvező az arany világpiaci árának újbóli tetőzése, hiszen 15 milliárd dollárnyi exportbevételének a fele az arany- és gyémántkivitelből származik. A Dél-afrikai Köztársaság évente 21 millió uncia aranyat értékesít a világpiacon immár jóval több mint 350 dolláros áron. Érthető tehát, hogy az arany esetleges áresése érzékenyen érintené Pretoria devizaháztartását. Ha tehát Washington letörné az arany világpiaci árát, ezzel nemcsak a dollár árfolyamának egyelőre nem kívánatos emelkedését váltaná ki, hanem szövetségeseinek (így az ugyancsak jelentős aranykitermelőként számon tartott Ausztráliának) is „rossz szolgálatot” tenne. AZ ARANY ÁRA egyelőre tehát szilárdnak ígérkezik. És jó üzletnek is. Egyes hírforrások szerint a „csernobili eset” következményeinek szanálása végett várható, hogy a világ másik aranykitermelő nagyhatalma, a Szovjetunió jelentős mennyiségű arany eladására készül. VARGA István