Magyar Szó, 1990. április (47. évfolyam, 89-103. szám)
1990-04-01 / 89. szám
1990. április 1., vasárnap EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Tettetett tetterő Szóval ezt is megértük: Magyarországon az ezúttal szabad választásokon immár nemcsak azokra lehetett szavazni, akikre szabad volt, hanem lényegében bárkire. S a választópolgárok olyannyira éltek is ezzel a hirtelen kapott jogukkal és szabadságukkal, hogy az első körben alig választottak meg valakit. Egy kérdésben azért a szavazók nagyon egységesek voltak: legyen a jövő még olyan bizonytalan, az a bizonyos múlt immár végérvényesen a múlté. Köszönik szépen, abból elég volt. Ezért a „győzött a jobboldal” helyett sokkal találóbb lenne a megállapítás, hogy „veszített a baloldal”. A szójátéknál természetesen sokkal lényegesebb, hogy: jó lesz-e ez a győztes jobb? S hi csak a fele valósul meg annak, amit például a győztes Magyar Demokrata Fórum kilátásba helyezett, s az ígéretek másik felét a szorosan mögéjük felzárkózott — feltehetőleg jövőbeni legjelentősebb ellenzék — Szabad Demokraták Szövetsége ígért a választási kampány során, akkor a harmadik legerősebb gyengének, a Független Kisgazdapártnak már alig akad tennivalója. Élhetik mindannyian világukat a földi paradicsomban. Egy jelentéktelen előfeltételt azért, a választási eredményekre való tekintet nélkül, Magyarország valamennyi polgárának teljesítenie kell: a volt hatalommal a szocialista munkatempót is „ellenzékbe” kell kényszeríteniük. Időközben az új pártoknak is egyet-mást be kell bizonyítaniuk. Többek között azt, hogy a világszerte jól működő demokratikus rendszerektől nemcsak a választási hadjárat látványosságát és a kíméletlen kölcsönös lejáratást lesték el, hanem a hatalom eredményes, hatékony és mindenekfelett demokratikus gyakorlását is. A hangsúly természetesen elsősorban a demokratikus jelzőn van. Mert a hatalom „hatékony” gyakorlásának nemegyszer voltunk már tanúi, s ennek egyik legújabb, követendőnek aligha nyilvánítható példáját a hivatalos Moszkva szolgáltatja, amely úgyszintén demokráciára esküszik. Főleg Litvániában. Ebben a függetlenségre és önállóságra törekvő balti államban „napról napra fokozódik” nemcsak a szovjet katonai jelenlét, hanem az ebből eredő elkerülhetetlen súlyos nyomás is. S míg Moszkva és a szovjet hadsereg vezetői arról igyekeznek meggyőzni a világot, hogy a litván kérdést békés úton kívánják rendezni, a litvánok mind kevésbé hisznek az ilyen és hasonló ígéretekben, s a következtetéseket inkább a gyakorlatból vonják le. Amit természetesen nehéz lenne tőlük rossz néven venni. A (Vilnius szerint) „szovjet megszálló seregek” ugyanis egymás után foglalják el a litván főváros középületeit és Litvánia úgynevezett közérdekű ipari és egyéb létesítményeit. S ha szem előtt tartjuk, hogy Szovjetunió-szerte a vállalatok legalább 90 százaléka még mindig ilyen elbírálás alá esik, akkor könnyen elképzelhető, hogy a független Litván Kommunista Pártnak nem sok mozgástere maradt, jóllehet legalább háromszor annyi tagja van, mint a központhoz hű Litván KP kisebbségi szárnyának. S írig a Nyugat a tőle megszokott eréllyel ostorozza Moszkvát, mondván, hogy „a Kreml ezúttal is a tőle korábbról megszokott brutalitással sújt le a litván függetlenségre”, a litván vezetőség legnagyobb csalódásra a verbálisnál hatékonyabb lépéseket nem hajlandó foganatosítani Gorbacsovék ellen. S bár paradoxként hangzik nem vitás, hogy a furfangos Nyugat ily módon igyekszik menteni azt, ami a peresztrojkából még menthető, s ezáltal lényegében a litvánok önállóságra való törekvését is. Amennyiben ugyanis a Nyugat gyakorlatliag is „megtámogatná” Landsbergiséket, ezzel olyan lovat adna a peresztrojkaellenes hátrahúzó szovjet politikai körök és a hadsereg vezetőségének konzervatív része alá, hogy azzal pillanatok alatt lerohanhatnák Gorbacsovot, de a szovjet — és nemcsak a szovjet — társadalmi átlényegülést is nemkülönben. A mérsékeltebb „külföldi érdekeltek” ezért a litvánokat józan megfontoltságra intik és konfrontáció helyett inkább a Moszvkával való tárgyalásokat javasolják. Amennyiben Moszkva nem kapatta már el magát a kezdeti „tankos” sikerektől. És nem tévesztette szem elől, hogy ma már fegyverrel és erőszakkal lényegében semmit sem lehet megoldani ez az út, ha netán hosszabb is, biztosabbnak tűnik. Az ilyen nem út, mármint a kedvező megoldás veszélye egyre kevésbé fenyegeti ezzel szemben Fidel Castrót. A kubai vezető egyre-másra foganatosítja a határozottnál határozottabb intézkedéseket „a nemzeti szuverenitás megvédése érdekében”. S most már olyan fennhangon hirdeti a külföldi beavatkozás közvetlen veszélyét, hogy még a legtapasztalatlanabb politikusok előtt is világos, hogy Kubában éppen csak hogy nem tört ki a „belső beavatkozás”. Mivel ott immár jó ideje jegyre sincs az, ami másutt talán még a legszegényebbeknél is néhány évtizede jegy nélkül kapható, a szigetország népét még a türelmetlenség vádja sem érheti, ha Castróéktól végre számon kérik azt a régóta beígért szebb és fényesebb szocialista jövőt. Bár nincs kizárva, hogy azt már nem is Castróéktól fogják számon kérni. A Vatra Romaneasca szervezet nevében a minap egy magyarul írt névtelen levélben „kivégzéssel” fenyegették meg Chrudinák Alajost, a Magyar Televízió külpolitikai főszerkesztőjét. Megnyugtató. Mármint a Khomeini által korábban halálra ítélt Salmon Rushdie brit író számára. Nincs már egyedül. Csak össze ne fogjon két olyan életképes, szívós szervezet, mint a „megszüntetett” román Securitate és az iráni fanatikusok terrorszervezete. Hogy az eddig ismert ilyen és hasonló nemzetközi integrációkba való betársulásuk lehetőségéből eredhető tárgyilagos veszélyről ne is szóljunk. ENGLER Lajos Magyar Sió KÜLPOLITIKA 3 A Nagy Testvér pálfordulása VÉGE A PLATÓI... szerelemnek — szögezhetjük le Gennagyij Geraszimovnak, a szovjet külügyminisztérium sajtószóvivőjének egyik legutóbbi nyilatkozatára hivatkozva, amelyben találóan megállapította, hogy „a Szovjetunió Afrikát mindeddig csak távolról szerette, szinte platónnak nevezhető ideológiai szerelemmel” (vagy ha tetszik, szeretettel), a jövőben azonban a józan ész és a gazdasági szempontok fogják vezérelni a szovjeteket az afrikai országokhoz való viszonyulásukban, külpolitikai hozzáállásukban. A fekete kontinens jövőjét ideológiailag befolyásolni akaró korábbi törekvés helyébe tehát a gyakorlatiasság elve lép. Miközben egész Európa önmagával van elfoglalva, és az USA is pillanatnyilag szem elől tévesztette Afrikát, a Szovjetunió gyakorlati szempontoktól vezérelve és az utóbbi években folytatott, a nemzetközi enyhülés térhódítását szolgáló külpolitikájával összhangban feléje fordult. A fejlett Észak és a fejletlen Dél között régóta húzódó konfliktus kiéleződésére is számítva. A KILENCVENES ÉVEKBEN UGYANIS szakértői vélemények szerint — s a mindenki számára nyilvánvaló jelekből ítélve is — a társadalmi-gazdasági rendszerek kölcsönös megnyílásának eredményeként enyhülni fog a Kelet és a Nyugat közötti globális politikai és gazdasági szembenállás. Ezzel párhuzamosan át fog rendeződni a világ teljes nemzetközi összefüggés- és kapcsolatrendszere is, ami azonban nem fogja megszüntetni az úgynevezett harmadik világ fejletlen vagy fejlődő országainak (közöttük az afrikai országoknak) kedvezőtlen helyzetét. Ezt a nyugati tömb által újabban elhanyagolt területet, potenciális piacot igyekszik valószínűleg magának megnyerni a Szovjetunió, habár konkrét gazdasági segítséget egy ideje — s még egy ideig, míg saját háza táját nem rendezi — nem nagyon nyújthat. Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter nemrég tíznapos körutat tett hét afrikai országban, hogy ismertesse és föltehetőleg meg is indokolja a Szovjetunió egyes régi ideológiai kebelbarátai előtt a szovjet diplomácia új irányvonalát. Sok szó esett a magas szintű találkozókon a hagyományosan jó, baráti kapcsolatokról, és némi szükségszerű módosításukról. Néhány afrikai vezető azonban szemlátomást nehezen tudta megérteni „a Nagy Testvér” pálfordulását, s nem tudott szabadulni a tudatában mély gyökereket eresztett ideológiai sablonok hatása alól, amelyekről a kelet-közép-európai országokban lezajlott legújabb, kétségtelenül történelmi jelentőségű események nyomán számára váratlan módon kiderült, hogy túlhaladottá vált. A szovjet diplomácia vezetője tudniillik nem hagyott kétséget afelől, hogy Moszkva nagy körültekintéssel kívánja összehangolni a továbbiakban Washingtonnal Afrika-politikáját. Elmúltak hát azok a régi szép idők, amikor bizonyos afrikai országok problematikus rezsimjei a két tömbközötti ügyes lavírozásukkal mindkét nagyhatalmat kijátszhatták és kihasználhatták politikai vagy gazdasági céljaik megvalósítására ."ÍgY látszik, sem az U USA, SEM A SZOVJETUNIÓ nem akar ideológiai konfliktusba keveredni Afrikában. Ehelyett — felbátorodva a namíbiai kérdésben létrejött együttműködés sikerén — ezentúl a dél-afrikai viszályok békés megoldására fog remélhetőleg törekedni. Ennek érdekében a két szuperhatalomnak fel kellene hagynia az afrikai fegyverkereskedelemmel is, amelylyel csak olajat öntött a tűzre az angolai és a mozambiki polgárháború esetében, s nem lenne szabad a továbbiakban beleavatkozni az etnikai hatalmi harcokba sem. Ami annyit jelent, hogy az angolai és a mozambiki katonai viszály lezárásán kívül az amerikaiaknak és a szovjeteknek elsősorban tovább kell segíteniük a Sevardnadze afrikai tárgyalófelei által még mindig „a búrok fajgyűlölő államának” nevezett Dél-afrikai Köztársaság fokozatos átalakulását, amelynek fehér bőrű politikusai számára Moszkva hosszú évtizedekig maga a Rossz megtestesülése volt, hiszen olyan széles körű támadásra serkentette a fekete bőrűek tömegeit, amely ellen szerintük minden fehérnek együttes erővel kell föllépnie. Ugyanakkor nemcsak George Bush amerikai elnök, hanem az afrikai felszabadítási mozgalmakban kulcsfontosságú szerepet játszó, a pretoriai rezsim ellen fegyveres harcot folytató fekete bőrű vezetők zöme is elismert a- fejezte ki a Szovjetuniónak a Namíbia függetlenségének elnyerése érhetett lépéseiért. Hiszen kénytelenek beismerni, hogy Sevardnadze diplomáciai ügyességével többet elért, mint amennyit ők el tudtak érni fegyvereikkel és katonai tanácsadóikkal. I EGY DOLOG BIZONYOS, s Kisebbségek és nagypolitika AHOGY A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ után a demokrácia pluralisztikus felfogása egységesítette Nyugat-Európát, most a kisebbségek helyzetének demokratikus, az emberi jogokra épülő, nemzetközileg is hitelesített rendezése egyik fontos feltételévé válik az egyesült Európa létrejöttének. Ajtóstul rontanak be a kisebbségek Európa politikai színterére. Tetszik ez valakinek vagy sem, a kelet-európai demokratikus változások második szakaszában jó néhány államban a kisebbségek helyzete olyan visszahúzó tényezővé vált, amelynek következtében megtorpanhat a sokait ígérő átalakulási folyamat. Úgy látszik, meg kellett történniük a véres marosvásárhelyi eseményeknek ahhoz, hogy Európa is felfigyeljen a kisebbségek nehézségeiből adódó egyre inkább nemzetközivé váló problémákra. A második világháborút követő időszakban a gazdaságilag egyre erősödő Európában mindinkább növekszik az állam szerepe. Egyre nyilvánvalóbbá válik az a veszedelem, amelyet az erős állam jelent a demokrácia intézményeire, s így már az ötvenes évek közepén megindul a pluralista átalakulás a nyugati világ politikai rendszereiben. Az egyre totálisabb állam megjelenésével egyidejűleg elenszerként fellépnek az „ütközésgátó” érdekcsoportok. Politikailag elfogadott felismeréssé vált, hogy a pártok mellett a politikai rendszerben biztosítani kell a polgároknak a legkülönbözőbb érdekcsoportokba való szerveződés jogát. Ezeknek a csoportoknak közvetítő-kiegyenlítő szerepe van, és jelentősen csökkentik a polgár állammal szembeni kiszolgáltatottságát. Természetes, hogy ezek az érdekcsoportok reális politikai erejüktől függően megfelelő befolyást gyakorolnak a döntéshozatal részeseire, elsősorban a pártokra és a hatalmi szervekre. A klasszikus liberális jogállam tehát a nyugati országokban átadta helyét a pluralista, szociális funkciókkal is felruházott jogállamnak. Erre az államra új szerep hárul: küzdenie kell a gazdasági monopóliumok ellen és gondoskodnia kell mindazokról a népességcsoportokról, amelyek érdekeiket nem képesek önállóan érvényesíteni. MINDEBBŐL KÖVETKEZTETNI LEHET ARRA IS, miért jelentkezik olyan súlyos formában a kisebbségek kérdése szinte minden most felszabaduló közép-kelet-európai társadalomban. Nincs olyan változásban levő (volt) szocialista ország, amelyben nem a piacgazdálkodás, a jogállamiság és a többpártrendszer került az elérendő társadalmi célok első csoportjába. A felszínre törő reformista erők politikai hovatartozásuktól függetlenül kimondják azt is: a liberális jogállam a maga klasszikus mivoltában szemükben sem eszmény többé. A csőd szélén álló gazdaságok egyik országban sem fékezik a jóléti állam megteremtésére irányuló elképzeléseket. Nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de minden volt szocialista országban arra törekednek, hogy a hatékony nyugateurópai gazdasági és politikai modellt honosítsák meg saját országukban is. És itt a bökkenő. Mert például ehhez az áhított modellhez szervesen hozzá tartozik a legkülönfélébb csoportok, így a nemzeti kisebbségeknek az általános emberi jogokból eredeztetett kollektív joga az önazonosságra, az önálló kollektív cselekvésre, olyan szervezetek létrehozatalára, amelyekben feltárhatják, kifejezhetik s mindennek tetejébe még képviselhetik is a felismert kollektív érdekeiket. Kétszeresen is nehézségekbe ütközik a nemzeti kisebbségeidhez való demokratikus viszonyulás. Az államgépezetben ugyanis még élénken élnek a feltételes reflexek. Ha eddig a párt mondta meg, mennyi jog illeti meg a nemzeti kisebbségeket, meg azt is, hogyan valósíthatják meg azokat, s végül az eredmények értékelése szintén pártügy volt, akkor most az önálló szervezkedés legalább a hazaárulás bűncselekményére emlékeztet. Ezzel szemben pedig csak nem maradhat tétlen az államapparátus vagy legalább annak illetékes része! De a meglehetősen széles néprétegek is viharosan reagálnak a kisebbségek mozgolódására. Korai lenne még ennyire általánosított következtetéseket levonni, de tetszetősnek látszik egy német újságíró megjegyzése, miszerint úgy tűnik, a szocializmusra jellemző általános alávetettség állapotában a többségnek be nem vallottan is jólesik, hogy van a társadalomban egy olyan réteg, olyan közösség is, amelynek a dolga még az övénél is nehezebb. Ezért érzi most a többség valamiféle árulásnak a kisebbségi törekvések kinyilatkoztatását.-úgy látszik azonban, HOGY A TÖRTÉNELEMBEN, Európa történetében mindenképpen most esik meg először, hogy a kisebbségeik küzdel-,,me a szabadságért, emberi jogai-a TM011 kért nemcsak hogy összhangban van az általános emberi civilizációs értékekkel, hanem egybeesik az európai nagyhatalmak legáltalánosabb érdekeivel is. A képlet egyszerű. Távlatban, de mindenképpen belátható távlatban az egységes és békében élő Európa érdekében áll minden itt élő népnek. Nem valószínű, hogy egy írj erről a Sevardnadzéval tárgyaló afrikai magas rangú tisztségviselők — állam- és kárilyen Európában minőségi különb- hiány fők, valamint külügyminisztégek lehetnek a politikai és alerek — közvetlenül meggyőződhettek: a Szovjetunió még sohasem állt ennyire közel Afrikához, mint most, amikor nem a katonai összefogást vagy a terméketlen utópiának bizonyult világforradalmat hirdeti, hanem a párbeszédet sürgeti. Ezt a legékesebben Eduard Sevardnadze és Frederic de Klerk dél-afrikai vezető másfél órás megbeszélése bizonyatartja. Eddig ugyanis nem volt példa arra, hogy a Kreml egy magas rangú tisztségviselője a dél-afrikai elnökkel lényeges kérdésekben ilyen nagymértékben egyetértett volna a gazdasági modellben, ha valóban hatékony akar maradni. Az sem vitás, hogy a volt szocialista államoknak kell igazodniuk a hatékonyabb nyugati modellhez. Ami konkrétan azt jelenti, hogy a kisebbségek helyzete csakis e hatékony modellnek megfelelő módszerekkel oldható meg. Demokratikusan, s ha kell, nemzetközi odafigyeléssel, segítséggel, nemzetközi garanciák érvényesítésével. Kár lenne megtorpanni most, amikor egy boldogabb, konfliktusmentes Európa körvonalai kezdenek kibontakozni a látóhatáron. ÁGOSTON András NÉMETH Lehel