Magyar Szó, 1992. február (49. évfolyam, 30-58. szám)
1992-02-22 / 51. szám
12 KILATO Magyar Szó Can)(árú sorsunk (Folytatás all. oldalról) Bár a kárpátaljai magyarokat - többségüket - az említett rigmus által sugallt balsors sem űzte el szülőföldjükről, magyarságukért kegyetlen árat kellett fizetniük. A katonai parancsnok 1944. november 13-i parancsa alapján nyilvántartásba vételre köteleztek minden férfit 18 évtől 50 éves korig. Ennek az lett a vége, hogy az érintett korosztályt teljes egészében fogolytáborba szállították. Először Szolyván tartották gyűjtőtáborban, aztán Szomborban, majd Ukrajnában, Oroszországban, Grúziában, a Kaukázusban és másutt. A Szovjetunióban kiadott, az elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről szóló „Fehér Könyv” úgy tudja, hogy a „Kárpátalján népszavazás döntött a csatlakozásról”, s ez demokratikus, egyhangú és önkéntes volt. A lakosság teljes megfélemlítése végett 1944. november 17-e és 19-e között 80 000 hadköteles magyar férfit hurcoltak el. A Fehér Könyv szerint ezeknek a magyaroknak túlnyomó része soha nem fog viszszatérni, elpusztultak a lágerekben. Az életben maradottakat 1946-tól engedték haza. Mostani szerényebb becslések szerint 40 000 volt az elhurcoltak száma és ezeknek csaknem háromnegyede nem látta viszont szülőföldjét. Hogy valójában hány áldozata volt a sztálini terrornak, 40 000, 80 000 vagy a kettő között, nem tudjuk, hiszen egy olyan közlést is hallottunk, hogy egyharmaduk nem tért vissza, szemben azzal az állítással, hogy kétharmad részük veszett oda. A 25-30 ezer áldozat igen mértéktartó becslés. Természetesen Kárpátalján működtek a szovjet bíróságok. A kivégzettek számát pontosan nem lehet megállapítani. Az ítélet alapján száz alatt van a kivégzettek száma. Közöttük Bródy András lapszerkesztő, a Kárpátaljai Autonomista Agrárpárt vezetője, a Kárpátaljai Vajdaság vezetője, a kárpátaljai autonómia élharcosa, kormánybiztos, a Magyarországhoz való visszacsatolás rövid ideje alatt. Az autonóm Kárpátalja hívét 1946. november 7-én kivégezték. Elismerték, hogy koncepciós per áldozata lett és az ügyészség szerint indokolatlanul büntetett személy. Az egész kárpátaljai magyarságot érintő kollektív büntetés vérlázító jogtalanságát talán máig sem mondták ki hivatalosan. Bár tévednénk. Amikor Ivan Turjanica vezetésével megkezdődött a szovjet uralom Kárpátalján, ez egyidőben a magyar kultúra megfojtását, a vallásgyakorlás szinte lehetetlenné tételét jelentette. Az 1945-ben újra megjelent Munkás Újság című kommunista, de magyar nyelvű lap még ebben az évben megszüntette működését. Csak 1951-től enyhült a helyzet egészen addig, hogy jelenleg Kárpátalja nyújtja a legtöbb reményt a szabadságra áhítozó kisebbségi magyaroknak. A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG HÁBORÚ UTÁNI HELYZETE Jugoszlávia területén 1941-ben a következő volt a magyarság megoszlása: a mai Vajdaságnak megfelelő területen 456 770 fő, a horvátországi területen 64 431, Szlovéniában 16 510 magyar élt. Ezzel szemben az 1981-es adat szerint 419 859 magyar élt a Vajdaságban, 28 000 Horvátországban és csaknem 10 000 Szlovéniában. Ha megnézzük az 1948-as adatokat, akkor Vajdaság területén mintegy 40 000 fős fogyást találunk. Kísértetiesen megegyezik ez a szám különböző dokumentumokban szereplő becslésekkel, azokkal a becslésekkel, amelyek a délvidéki vérbosszú magyar áldozatait igyekeznek felbecsülni. A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, hiszen népességmozgás ebben az időben volt a két ország között is. Mennyi lehet az áldozatok száma, hogyan haltak meg, kik ölték meg őket? Azért is súlyos a kérdés, mert ők voltak legtöbbek. Újabban mind a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, mind a jugoszláviai sajtó egy része bátrabban foglalkozik ezzel a kérdéssel. A Jugoszláv Kommunista Párt Vajdasági Tartományi Bizottsága már 1944. október 2-án utasította a párt bácskai és bánáti körzeti bizottságát, hogy mindent tegyen meg, kezdje meg az ún. ötödik hadoszlop megsemmisítését. Felhívta arra, hogy segítsen az OZNA szerveinek azok ellen, akik „irtották és bántalmazták népünket”. A megmaradt adatok szerint a helyi népfelszabadító bizottságok feladata volt a háborús bűnösökről szóló adatok gyűjtése. Csak Újvidéken 40 000 feljelentő lapot nyomtak. Abban a városban, amelynek akkor 60-70 ezernél nem volt több lakosa. Elképzelhető persze, hogy ez az egész Vajdaság számára készült. Újvidéken legalább 100, esetleg 150 halálos ítélet született a Gerencevic őrnagy vezetésével működő hadbíróságon. A vérengzés feltételét a katonai közigazgatás bevezetése teremtette meg. Ezt Tito október 17-én rendelte el, egyebek között kifejezetten büntető funkció teljesítése végett. Rukavina vezérőrnagy, a katonai közigazgatás parancsnoka október 22-én felhívta a szláv lakosságot, hogy segítse azokat az intézkedéseket, amelyek „a nemzeti jövő és e területek délszláv jellegének megőrzése” érdekében szükségesek. Több dokumentumban megjelenik a gyökeres leszámolás szándéka. Október 18-a és 22-e között megkezdődött a németek és magyarok kitelepítése és munkatáborokba gyűjtése. A táborokba zárt magyarok számáról nincsenek adataink. Az említett Rukavina vezérőrnagy 1944. december 1-jén szüntette meg a munkatáborokba való összegyűjtést, és egyértelműen utal a „katonai szerveinket bemocskoló” jelenségek megszüntetésére. Bizonyos adatok szerint jelentős vérengzéseket hajtottak végre a népfelszabadító hadsereg tagjai is, de még inkább a partizán erők. Ezek semmiképpen nem cserélendők fel a korábbi csetnikcsapatokkal. Minden valószínűség szerint partizán alakulatok ugyanúgy végeztek tömegkivégzéseket, ahogy az ún. CZNA és a hadsereg csapatai is. Gyöngyösi János külügyminiszter és Mindszenty József hercegprímás levelezését vizsgálva két dokumentumot is találunk, amelyben a hercegprímás elég fontos adatokat hoz a kormány tudomására. 50-60 ezer ember kivégzéséről beszél, ezrek kiutasításáról és kiűzéséről. Internálótáborok fölállításáról, amelyekben a silány élelmezés miatt tömegével haltak meg az emberek. (...) Beszél fenyegetésről a teljes áttelepítés rémével való ijesztgetésről. Haláltáborokban nemcsak férfiak, hanem gyerekek, betegek és öregek is senyvedtek. Említést tesz rabszolgapiac működéséről Újvidéken. Eszerint a munkatáborból válogatnak a munkaadók. Ezek között katonák, akik előszeretettel választanak ki nőket. A protestáns és katolikus templomokat raktárnak használták, a plébániatemplomokat lerombolták, a kereszteket és szobrokat ledöntötték, a temetőket elpusztították. A kalocsai egyházmegyének, a hercegprímás szerint 16 magyar pap áldozata volt. Ami Tito felelősségét illeti, alaposan feltételezhetjük, hogy neki nemcsak tudomása volt a vérengzésekről, hanem azokat jóvá is hagyta. Bár az is valószínű, hogy az ő beleegyezésével vagy utasítására vetettek véget a vérengzésnek. Nem humanitárius szempont, hanem a külföldi rossz visszhangtól való félelem vezette, 1944. november 22-i amensztiája ezt bizonyítja. A gaztettekről tehát tudott a legelső jugoszláv vezető és köre, mi több, részese volt a bűnöknek, de tudott róla a magyar kormány is, amely nem tett vagy nem tehetett semmit. Jugoszláviában irtották egymást a horvátok és a szerbek és más nemzetiségek. Legszerényebb becslés szerint a kommunista uralom áldozatainak száma 1944- ben és 1945-ben 150 000 volt. Az egyik helyi kutató szerint magyar háborús bűnös 899 volt a Délvidéken, s ezek közül sem végeztek ki mindenkit. Felelős jugoszláv vezetővel, Svetozar Kostic Kápó egykori tartományi OZNA-főnökkel való beszélgetéséről úgy számol be, hogy ez az állambiztonsági tiszt úgy vélekedik: a felszabadulás napjaiban kb. 20 000 magyart végeztek ki. Ez a szám bizonyosan nem lehetett kisebb, bár Mindszenty 40-50 ezer kivégzésről, Illyés Gyula naplójának részlete 30 000 magyar megöléséről beszél. Számos könyv jelent meg a vérbosszúról, a legváltozatosabb kegyetlen, embertelen kivégzési módokat és eseteket írnak le. A valóságnak tartozunk azzal, hogy megtorlásra elsősorban a hadra fogható férfilakosságot választották ki. Falvak teljes magyar lakosságának teljes kiirtása nem volt jellemző. Ha az egész lakosság lakott, akkor sokakat lemészároltak, másokat pedig kitelepítettek vagy táborokba zárták őket. Óriási a felelőssége mind a magyar államnak, mind a magyar politikusoknak azért, mert nem tudtak vagy nem akartak semmit tenni a valóság megállapításáért. Különösen szembeötlő ez a felelősség, ha a 41-es és 42-es délvidéki események, nem vitásan súlyos atrocitások szinte önkénző feltárására gondolunk. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége levélben kérte a Szerb Tudományos Akadémiát a korszak tudományos kutatására és valós feltárására. Ugyanígy levéllel fordult a Magyar Tudományos Akadémiához is, nyilván azzal a szándékkal, hogy közös kutatásra indítsa. A magyar parlamentben is történt kezdeményezés azért, hogy a magyar és a szerb parlament működjön együtt az igazság felderítésében. Jelenleg is van ilyen javaslat a parlament asztalán, de tárgyalását nem tartják időszerűnek. Nem szabad elfelejtenünk, mi több, emlékeztetnünk kell Bajcsy Zsilinszky Endre szerepére, arra a magatartásra, amellyel ő következetesen fellépett a magyarok által végrehajtott újvidéki és más razziák ellen. S emlékeznünk kell az ez ügyben írt memorandumra, amelyet abban az időben sok neves országgyűlési képviselő írt alá. Végül emlékeznünk kell arra, hogy Magyarország volt az egyetlen ország, amely hadban álló csapatainak magas rangú tisztjeit hadbíróság elé állította a polgári lakossággal szemben elkövetett cselekmények miatt. Nem tudunk erre példát a világháború történetében. Mégis a magyarok sokszorta nagyobb tömegét végezték ki, mint ahányan a 41-es és 42-es délvidéki razziák áldozataivá váltak. Tették ezt a tényleges fenyegetettség nélkül, szemben a 41-es és 42-es helyzettel, amikor megvolt az oka a karhatalmi fellépésnek, bár a végrehajtás módja és következménye mindenképpen súlyosan elítélendő. Dr. LEZSÁK Sándor 4': i "W *14; *·'&• % '‚ Ш ? y ‚ Q 1992. február 22., szombat BESZÉD ÉS IRAS Idegen szavak, idegenszerűség „ASZSIRBAN”? Az idegen közszavak, ha jól választjuk meg őket, növelhetik kifejezési lehetőségünket. Itt azonban, többnyelvű közegben, sajátos esélyünk van arra, hogy olyan idegen közszavakat is halljunk, melyek nem élnek a mai egyetemes magyar köznyelvben, helyettük magyar szó van elterjedve, illetve más jelentésben. Naponta tapasztalhatunk alaki eltérést az idegen tulajdonnevek használatában is. De az idegenszerűség rejtettebb, nehezebben orvosolható esettípusai nem az idegen szavak használatából erednek. 1. Az elnökség ezután a szerbek feletti genocídiummal foglalkozott (Újvidéki Tv) - Helyesen: a szerbek fölötti népirtással v. inkább: nemzeti elnyomással. Ha fölöslegesen is idegen közszót használunk, azzal a szöveghatás nem lesz hitelesebb, csak esetleg a jelölésmód lesz homályosabb. Másrészt a magyar megfelelő beiktatásakor gyakran látjuk, hogy nem is egészen ezt a fogalmat akartuk jelölni. ... elfogadta a referendumot (Újv. Tv). Helyesen: elfogadta a népszavazás tervét. Ismét fölösleges az idegen közszó. E tekintetben nem a szerb nyelvhez kell igazodnunk, mert az idegen közszavak közül nem ugyanazok honosodnak meg minden egyes nyelvben: egy-egy divatossá vált „nemzetközi” szó egyik nyelvben meghonosodik, a másikban nem. Fordítóink és újságíróink bizonyára nem stílusbeli nagyzolásból vesznek át fölösleges idegen közszót, hanem tájékozatlanságból vagy kényelemből. Pedig az sem lenne célszerű, hogyha a szerb fordító vinne át a magyarból válogatás nélkül minden idegen közszót. ... amelyek mobilizációt végeznek (Újv. Tv). Helyesen: mozgósítást. A fogalmazó nemcsak a jó stílus kritériuma ellen vétett, hanem a magyar köznyelvi érthetőség normájával sem számolt. 2. Haszanit Alzsír külvárosában fogták el, és letartóztatták (Újv. Tv). Helyesen: Algír külvárosában. A magyarban az „Alzsír” nem jelöli az algériai főváros nevét. Algír fővárosában tüntetésre került sor (Újv. Tv). Helyesen: Algéria fővárosában. Ez nyelvbotlással kerülhetett a fölolvasott szövegbe, de érdemes lenne végre tisztáznunk egyes rokon alakú földrajzi nevek magyar köznyelvi használatának kérdését. Pl.: Algéria fővárosa Algír; Tunézia fővárosa Tunisz; Brazília fővárosa Brasília; Mexikóé Mexikóváros; Luxemburgé Luxembourg stb. Az álkim és a főváros magyar névváltozata más példák esetében gyakran azonos, mint pl. Kuvait, Szingapúr. 3. Támogatni fogja a májusra meghirdetett elnöki választásokon (Újv. Tv). Durva idegenszerűség. Helyesen: elnökválasztáson. A választás fölösleges többes számú használata nálunk szerb hatásra terjedt el. Természetesen a magyarban is többes számot használunk, hogyha több választásról akarunk szólni. Az országosan vagy tartományszerte megszervezett választás azonban egy rendezvény, ha több helységben és több szavazóhelyen bonyolítják is le. Az „elnöki választás” tükörfordítás eredménye szintén. Fogalmának az felelhetne meg, amikor az elnök választ valakit vagy valamit. A nép elnököt választ, s az elnökválasztás. 4. Szerbia kormánya nem tudja előlátni a fejleményeket (Újv. Tv). Senki sem tud „előlátni" semmit a magyarban, csak legföljebb előidézni. Helyesen: nem tudja kiszámítani a várható fejleményeket. Vagy: Szerbia kormánya nem tud következtetni a várható fejleményekre. 5. Ázsiát elárasztották a műhamisítványok. Helyesen: a hamisított műtárgyak (v. műalkotások). A mű szavunk összetételi előtagként több jelentésben szerepel; két legismertebb, egymástól igen eltérő jelentése: (1) mesterséges, hamis; (2) ill. művészeti, művészettel kapcsolatos. Az első jelentését szoktuk használni gyakrabban: műanyag, műselyem, műfogsor, műbőr, műbolygó, műfelháborodás, műgyöngy, műdrágakő, műszempilla, műszív stb. Második jelentésével is számos összetételünk vált közismertté: műalkotás, műbútor, műemlék, műgyűjtő, műfordítás, műremek, műépítész, műtörténész, műtárgy stb. Nos, a „hamisítványok” egy kissé a ’hamis hamisítványok’ képzetét ébreszti bennünk az említett első jelentés alapján. ♦ 6. Az idegenszerűségnek több más esettípusával is találkozunk tömegtájékoztatásunk nyelvében. Az az, ez névmás névutós alakulatának pontoskodó, provinciális használata eléggé fülsértő. Az nélkül nem jelenhet meg a Magyar Szó. Helyesen: a nélkül. Ilyen a szórend egyik-másik esete. Ha minden a rend szerint alakul, Vance azonnal a BT döntése után újból Jugoszláviába látogat. - Helyesen: A BT döntése után Vance azonnal újból Jugoszláviába látogat. A puszta olvasatban is megnyilvánulhat stílusunk természetességének hiánya. Pl. ... a Rákóczi út tizennégy szám alatt (Kossuth rádió). - Helyesen: a Rákóczi út tizennégy alatt. A „tizennégy szám” a spontán beszédben egészen mást jelent, mint az itteni rendeltetése. Ez az olvasat kizárólag a rossz elolvasás (és megfogalmazás) eredménye. A tizennégyes szám alatt még megfelelhetne mai spontán nyelvhasználatunknak, de utcai hely megjelölésekor általában csak a puszta tőszámnévi forma áll főnévi értékben. A stílusbeli modorosságnak, mesterkészségnek még szembetűnőbb példája a szokatlan alakú szavak alkalmazása (fölöslegesen). Ilyenkor a mindennapi szóalakot cseréljük föl különlegessel, gyakran elavulttal. Pl. az Újvidéki Televízióban időnként hallunk „uígyen”-t és „ilyképpen”-t az egyszerű így helyett. Az „imigyen” egyébként régen is csak irodalmi használatú volt, és a második i-jét is röviden ejtették. Az „ilyképpen” szintén kevéssé illik a mai beszélt nyelvbe. 7. Sajátos jelenség a magyarban az idegen uralkodók és az idegen egyházfők nevének használata magyar szövegben. Nyelvünk hagyománya szerint az ilyen idegen neveket magyarosan (magyarra fordítva) használjuk, hogyha lefordíthatok, hogyha keresztény eredetű névről van szó, így a szerb pátriárka nevét is stílusosabb lenne „Pávle út” helyett Pál úrnak mondanunk és írnunk (vö. Károly herceg, Julianna királynő, Zsófia királyné, II. János Pál pápa). ÁGOSTON Mihály