Magyar Szó, 1992. február (49. évfolyam, 30-58. szám)

1992-02-22 / 51. szám

12 KILATO Magyar Szó C­an)(árú sorsunk (Folytatás all. oldalról) Bár a kárpátaljai magyarokat - többségüket - az említett rigmus által sugallt balsors sem űzte el szülő­földjükről, magyarságukért kegyetlen árat kellett fizet­niük. A katonai parancsnok 1944. november 13-i pa­rancsa alapján nyilvántartásba vételre köteleztek min­den férfit 18 évtől 50 éves korig. Ennek az lett a vége, hogy az érintett korosztályt teljes egészében fogolytá­borba szállították. Először Szolyván tartották gyűjtőtá­borban, aztán Szomborban, majd Ukrajnában, Oroszor­szágban, Grúziában, a Kaukázusban és másutt. A Szovjetunióban kiadott, az elhurcolt hadifog­lyok és polgári deportáltak helyzetéről szóló „Fehér Könyv” úgy tudja, hogy a „Kárpátalján népszavazás döntött a csatlakozásról”, s ez demokratikus, egyhangú és önkéntes volt. A lakosság teljes megfélemlítése végett 1944. november 17-e és 19-e között 80 000 hadköteles magyar férfit hurcoltak el. A Fehér Könyv szerint ezek­nek a magyaroknak túlnyomó része soha nem fog visz­­szatérni, elpusztultak a lágerekben. Az életben maradot­takat 1946-tól engedték haza. Mostani szerényebb becs­lések szerint 40 000 volt az elhurcoltak száma és ezek­nek csaknem háromnegyede nem látta viszont szülő­földjét. Hogy valójában hány áldozata volt a sztálini ter­rornak, 40 000, 80 000 vagy a kettő között, nem tudjuk, hiszen egy olyan közlést is hallottunk, hogy egyharma­­duk nem tért vissza, szemben azzal az állítással, hogy kétharmad részük veszett oda. A 25-30 ezer áldozat igen mértéktartó becslés. Természetesen Kárpátalján működtek a szovjet bíróságok. A kivégzettek számát pontosan nem lehet megállapítani. Az ítélet alapján száz alatt van a kivégzet­tek száma. Közöttük Bródy András lapszerkesztő, a Kárpátaljai Autonomista Agrárpárt vezetője, a Kárpá­taljai Vajdaság vezetője, a kárpátaljai autonómia élhar­cosa, kormánybiztos, a Magyarországhoz való visszacsa­tolás rövid ideje alatt. Az autonóm Kárpátalja hívét 1946. november 7-én kivégezték. Elismerték, hogy kon­cepciós per áldozata lett és az ügyészség szerint indoko­latlanul büntetett személy. Az egész kárpátaljai magyar­ságot érintő kollektív büntetés vérlázító jogtalanságát talán máig sem mondták ki hivatalosan. Bár tévednénk. Amikor Ivan Turjanica vezetésével megkezdődött a szovjet uralom Kárpátalján, ez egyidőben a magyar kul­túra megfojtását, a vallásgyakorlás szinte lehetetlenné tételét jelentette. Az 1945-ben újra megjelent Munkás Újság című kommunista, de magyar nyelvű lap még eb­ben az évben megszüntette működését. Csak 1951-től enyhült a helyzet egészen addig, hogy jelenleg Kárpát­alja nyújtja a legtöbb reményt a szabadságra áhítozó ki­sebbségi magyaroknak. A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG HÁBORÚ UTÁNI HELYZETE Jugoszlávia területén 1941-ben a következő volt a magyarság megoszlása: a mai Vajdaságnak megfelelő területen 456 770 fő, a horvátországi területen 64 431, Szlovéniában 16 510 magyar élt. Ezzel szemben az 1981-es adat szerint 419 859 magyar élt a Vajdaságban, 28 000 Horvátországban és csaknem 10 000 Szlovéniá­ban. Ha megnézzük az 1948-as adatokat, akkor Vajda­ság területén mintegy 40 000 fős fogyást találunk. Kí­sértetiesen megegyezik ez a szám különböző dokumen­tumokban szereplő becslésekkel, azokkal a becslésekkel, amelyek a délvidéki vérbosszú magyar áldozatait igye­keznek felbecsülni. A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, hiszen népességmozgás ebben az időben volt a két ország között is. Mennyi lehet az áldozatok száma, hogyan haltak meg, kik ölték meg őket? Azért is súlyos a kérdés, mert ők voltak legtöbbek. Újabban mind a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, mind a jugoszláviai sajtó egy része bátrabban foglalkozik ezzel a kérdéssel. A Jugoszláv Kommunista Párt Vajdasági Tarto­mányi Bizottsága már 1944. október 2-án utasította a párt bácskai és bánáti körzeti bizottságát, hogy mindent tegyen meg, kezdje meg az ún. ötödik hadoszlop meg­semmisítését. Felhívta arra, hogy segítsen az OZNA szer­veinek azok ellen, akik „irtották és bántalmazták népün­ket”. A megmaradt adatok szerint a helyi népfelszabadító bizottságok feladata volt a háborús bűnösökről szóló ada­tok gyűjtése. Csak Újvidéken 40 000 feljelentő lapot nyomtak. Abban a városban, amelynek akkor 60-70 ezer­nél nem volt több lakosa. Elképzelhető persze, hogy ez az egész Vajdaság számára készült. Újvidéken legalább 100, esetleg 150 halálos ítélet született a Gerencevic őrnagy ve­zetésével működő hadbíróságon. A vérengzés feltételét a katonai közigazgatás be­vezetése teremtette meg. Ezt Tito október 17-én rendel­te el, egyebek között kifejezetten büntető funkció telje­sítése végett. Rukavina vezérőrnagy, a katonai közigaz­gatás parancsnoka október 22-én felhívta a szláv lakos­ságot, hogy segítse azokat az intézkedéseket, amelyek „a nemzeti jövő és e területek délszláv jellegének megőrzé­se” érdekében szükségesek. Több dokumentumban megjelenik a gyökeres leszámolás szándéka. Október 18-a és 22-e között megkezdődött a németek és magya­rok kitelepítése és munkatáborokba gyűjtése. A tábo­rokba zárt magyarok számáról nincsenek adataink. Az említett Rukavina vezérőrnagy 1944. december 1-jén szüntette meg a munkatáborokba való összegyűjtést, és egyértelműen utal a „katonai szerveinket bemocs­koló” jelenségek megszüntetésére. Bizonyos adatok szerint jelentős vérengzéseket hajtottak végre a nép­felszabadító hadsereg tagjai is, de még inkább a parti­zán erők. Ezek semmiképpen nem cserélendők fel a korábbi csetnikcsapatokkal. Minden valószínűség sze­rint partizán alakulatok ugyanúgy végeztek tömegki­végzéseket, ahogy az ún. CZNA és a hadsereg csapa­tai is. Gyöngyösi János külügyminiszter és Mindszenty József hercegprímás levelezését vizsgálva két dokumen­tumot is találunk, amelyben a hercegprímás elég fontos adatokat hoz a kormány tudomására. 50-60 ezer ember kivégzéséről beszél, ezrek kiutasításáról és kiűzéséről. Internálótáborok fölállításáról, amelyekben a silány élelmezés miatt tömegével haltak meg az emberek. (...) Beszél fenyegetésről a teljes áttelepítés rémével való ijesztgetésről. Haláltáborokban nemcsak férfiak, hanem gyerekek, betegek és öregek is senyvedtek. Említést tesz rabszolgapiac működéséről Újvidéken. Eszerint a mun­katáborból válogatnak a munkaadók. Ezek között kato­nák, akik előszeretettel választanak ki nőket. A protes­táns és katolikus templomokat raktárnak használták, a plébániatemplomokat lerombolták, a kereszteket és szobrokat ledöntötték, a temetőket elpusztították. A ka­locsai egyházmegyének, a hercegprímás szerint 16 ma­gyar pap áldozata volt. Ami Tito felelősségét illeti, alaposan feltételezhet­jük, hogy neki nemcsak tudomása volt a vérengzések­ről, hanem azokat jóvá is hagyta. Bár az is valószínű, hogy az ő beleegyezésével vagy utasítására vetettek vé­get a vérengzésnek. Nem humanitárius szempont, ha­nem a külföldi rossz visszhangtól való félelem vezette, 1944. november 22-i amensztiája ezt bizonyítja. A gaz­tettekről tehát tudott a legelső jugoszláv vezető és köre, mi több, részese volt a bűnöknek, de tudott róla a ma­gyar kormány is, amely nem tett vagy­ nem tehetett semmit. Jugoszláviában irtották egymást a horvátok és a szerbek és más nemzetiségek. Legszerényebb becslés szerint a kommunista uralom áldozatainak száma 1944- ben és 1945-ben 150 000 volt. Az egyik helyi kutató szerint magyar háborús bű­nös 899 volt a Délvidéken, s ezek közül sem végeztek ki mindenkit. Felelős jugoszláv vezetővel, Svetozar Kostic Kápó egykori tartományi OZNA-főnökkel való beszélgetéséről úgy számol be, hogy ez az állambizton­sági tiszt úgy vélekedik: a felszabadulás napjaiban kb. 20 000 magyart végeztek ki. Ez a szám bizonyosan nem lehetett kisebb, bár Mindszenty 40-50 ezer kivégzésről, Illyés Gyula naplójának részlete 30 000 magyar megölé­séről beszél. Számos könyv jelent meg a vérbosszúról, a legváltozatosabb kegyetlen, embertelen kivégzési módo­kat és eseteket írnak le. A valóságnak tartozunk azzal, hogy megtorlásra elsősorban a hadra fogható férfilakosságot választották ki. Falvak teljes magyar lakosságának teljes kiirtása nem volt jellemző. Ha az egész lakosság lakott, akkor sokakat lemészároltak, másokat pedig kitelepítettek vagy tábo­rokba zárták őket. Óriási a felelőssége mind a magyar államnak, mind a magyar politikusoknak azért, mert nem tudtak vagy nem akartak semmit tenni a valóság megállapítá­sáért. Különösen szembeötlő ez a felelősség, ha a 41-es és 42-es délvidéki események, nem vitásan súlyos atro­citások szinte önkénző feltárására gondolunk. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége levélben kérte a Szerb Tudományos Akadémiát a kor­szak tudományos kutatására és valós feltárására. Ugyan­így levéllel fordult a Magyar Tudományos Akadémiá­hoz is, nyilván azzal a szándékkal, hogy közös kutatásra indítsa. A magyar parlamentben is történt kezdeménye­zés azért, hogy a magyar és a szerb parlament működ­jön együtt az igazság felderítésében. Jelenleg is van ilyen javaslat a parlament asztalán, de tárgyalását nem tartják időszerűnek. Nem szabad elfelejtenünk, mi több, emlékeztet­nünk kell Bajcsy Zsilinszky Endre szerepére, arra a magatartásra, amellyel ő következetesen fellépett a magyarok által végrehajtott újvidéki és más razziák el­len. S emlékeznünk kell az ez ügyben írt memoran­dumra, amelyet abban az időben sok neves országgyű­lési képviselő írt alá. Végül emlékeznünk kell arra, hogy Magyarország volt az egyetlen ország, amely hadban álló csapatainak magas rangú tisztjeit hadbí­róság elé állította a polgári lakossággal szemben elkö­vetett cselekmények miatt. Nem tudunk erre példát a világháború történetében. Mégis a magyarok sokszorta nagyobb tömegét vé­gezték ki, mint ahányan a 41-es és 42-es délvidéki razzi­ák áldozataivá váltak. Tették ezt a tényleges fenyegetett­ség nélkül, szemben a 41-es és 42-es helyzettel, amikor megvolt az oka a karhatalmi fellépésnek, bár a végre­hajtás módja és következménye mindenképpen súlyo­san elítélendő. Dr. LEZSÁK Sándor 4': i "W *14; *·'&• % '‚ Ш ? y ‚ Q 1992. február 22., szombat B­ESZÉD ÉS IRAS I­degen szavak, idegenszerűség „ASZSIRBAN”? Az idegen közszavak, ha jól választjuk meg őket, növelhetik ki­fejezési lehetőségünket. Itt azonban, többnyelvű közegben, sajátos esélyünk van arra, hogy olyan idegen közszavakat is halljunk, melyek nem élnek a mai egyetemes magyar köznyelvben, helyettük magyar szó van elterjedve, illetve más jelentésben. Naponta tapasztalhatunk alaki eltérést az idegen tulajdonne­vek használatában is. De az idegenszerűség rejtettebb, nehezebben orvosolható esettípusai nem az idegen szavak használatából erednek. 1. Az elnökség ezután a szerbek feletti genocídiummal foglalkozott (Újvi­déki Tv) - Helyesen: a szerbek fölötti népirtással v. inkább: nemzeti elnyomással. Ha fölöslegesen is idegen közszót használunk, azzal a szövegha­tás nem lesz hitelesebb, csak esetleg a jelölésmód lesz homályosabb. Másrészt a magyar megfelelő beiktatásakor gyakran látjuk, hogy nem is egészen ezt a fo­galmat akartuk jelölni. ... elfogadta a referendumot (Újv. Tv).­­ Helyesen: elfogadta a népszava­zás tervét. Ismét fölösleges az idegen közszó. E tekintetben nem a szerb nyelvhez kell igazodnunk, mert az idegen közszavak közül nem ugyanazok honosodnak meg minden egyes nyelvben: egy-egy divatossá vált „nemzetközi” szó egyik nyelvben meghonosodik, a másikban nem. Fordítóink és újságíróink bizonyára nem stílusbeli nagyzolásból vesznek át fölösleges idegen közszót, hanem tájékozatlanságból vagy kényelemből. Pe­dig az sem lenne célszerű, hogyha a szerb fordító vinne át a magyarból váloga­tás nélkül minden idegen közszót. ... amelyek mobilizációt végeznek (Újv. Tv).­­ Helyesen: mozgósítást. A fogalmazó nemcsak a jó stílus kritériuma ellen vétett, hanem a magyar köz­nyelvi érthetőség normájával sem számolt. 2. Haszanit Alzsír külvárosában fogták el, és letartóztatták (Újv. Tv).­­ Helyesen: Algír külvárosában. A magyarban az „Alzsír” nem jelöli az algériai főváros nevét. Algír fővárosában tüntetésre került sor (Újv. Tv).­­ Helyesen: Algéria fő­városában. Ez nyelvbotlással kerülhetett a fölolvasott szövegbe, de érdemes lenne végre tisztáznunk egyes rokon alakú földrajzi nevek magyar köz­nyelvi használatának kérdését. Pl.: Algéria fővárosa Algír; Tunézia fővárosa Tunisz; Brazília fővárosa Brasí­lia; Mexikóé Mexikóváros; Luxemburgé Luxembourg stb. Az álkim és a főváros magyar névváltozata más példák esetében gyakran azonos, mint pl. Kuvait, Szingapúr. 3. Támogatni fogja a májusra meghirdetett elnöki választásokon (Újv. Tv).­­ Durva idegenszerűség. Helyesen: elnökválasztáson. A választás fölösleges többes számú használata nálunk szerb hatásra ter­jedt el. Természetesen a magyarban is többes számot használunk, hogyha több választásról akarunk szólni. Az országosan vagy tartományszerte megszervezett választás azonban egy rendezvény, ha több helységben és több szavazóhelyen bonyolítják is le. Az „elnöki választás” tükörfordítás eredménye szintén. Fogalmának az felelhetne meg, amikor az elnök választ valakit vagy va­lamit. A nép elnököt választ, s az elnökválasztás. 4. Szerbia kormánya nem tudja előlátni a fejleményeket (Újv. Tv).­­ Senki sem tud „előlátni" semmit a magyarban, csak legföljebb előidézni. He­lyesen: nem tudja kiszámítani a várható fejleményeket. Vagy: Szerbia kormá­nya nem tud következtetni a várható fejleményekre. 5. Ázsiát elárasztották a műhamisítványok.­­ Helyesen: a hamisított mű­tárgyak (v. műalkotások). A mű szavunk összetételi előtagként több jelentésben szerepel; két legis­mertebb, egymástól igen eltérő jelentése: (1) mesterséges, hamis; (2) ill. művé­szeti, művészettel kapcsolatos. Az első jelentését szoktuk használni gyakrabban: műanyag, műselyem, műfogsor, műbőr, műbolygó, műfelháborodás, műgyöngy, műdrágakő, mű­­szempilla, műszív stb. Második jelentésével is számos összetételünk vált közismertté: műalko­tás, műbútor, műemlék, műgyűjtő, műfordítás, műremek, műépítész, műtör­ténész, műtárgy stb. Nos, a „hamisítványok” egy kissé a ’hamis hamisítványok’ képzetét éb­reszti bennünk az említett első jelentés alapján. ♦ 6. Az idegenszerűségnek több más esettípusával is találkozunk tömegtá­jékoztatásunk nyelvében. Az az, ez névmás névutós alakulatának pontoskodó, provinciális haszná­lata eléggé fülsértő. Az nélkül nem jelenhet meg a Magyar Szó.­­ Helyesen: a nélkül. Ilyen a szórend egyik-másik esete. Ha minden a rend szerint alakul, Vance azonnal a BT döntése után újból Jugoszláviába látogat. - Helye­sen: A BT döntése után Vance azonnal újból Jugoszláviába látogat. A puszta olvasatban is megnyilvánulhat stílusunk természetességé­nek hiánya. Pl. ... a Rákóczi út tizennégy szám alatt (Kossuth rádió). - Helye­sen: a Rákóczi út tizennégy alatt. A „tizennégy szám” a spontán beszédben egé­szen mást jelent, mint az itteni rendeltetése. Ez az olvasat kizárólag a rossz elol­vasás (és megfogalmazás) eredménye. A tizennégyes szám alatt még megfelelhetne mai spontán nyelvhasznála­tunknak, de utcai hely megjelölésekor általában csak a puszta tőszámnévi for­ma áll főnévi értékben. A stílusbeli modorosságnak, m­esterkészségnek még szembetűnőbb példája a szokatlan alakú szavak alkalmazása (fölöslegesen). Ilyenkor a minden­napi szóalakot cseréljük föl különlegessel, gyakran elavulttal. Pl. az Újvidéki Tele­vízióban időnként hallunk „u­ígyen”-t és „ilyképpen”-t az egyszerű így helyett. Az „imigyen” egyébként régen is csak irodalmi használatú volt, és a második i-jét is röviden ejtették. Az „ilyképpen” szintén kevéssé illik a mai beszélt nyelvbe. 7. Sajátos jelenség a magyarban az idegen uralkodók és az idegen egyházfők nevének használata magyar szövegben. Nyelvünk ha­gyománya szerint az ilyen idegen neveket magyarosan (magyarra fordítva) használjuk, hogyha lefordíthatok, hogyha keresztény eredetű névről van szó, így a szerb pátriárka nevét is stílusosabb lenne „Pávle út” helyett Pál úr­nak mondanunk és írnunk (vö. Károly herceg, Julianna királynő, Zsófia királyné, II. János Pál pápa). ÁGOSTON Mihály

Next