Magyar Szó, 1992. március (49. évfolyam, 59-89. szám)

1992-03-20 / 78. szám

1992. március 20., péntek Magyar Szó Elegem van a zaklatásból GY. SZ. ZENTA (Név és cím a szerkesztőségben) - Tisztelt szer­kesztőség! Önökhöz fordulok né­hány megválaszolatlan­­ kérdésem­mel. Először is azzal kezdeném, hogy öt évre el voltam ítélve (amit már letöltöttem) olyan bűncselek­ményekért, amiket valójában el sem követtem. Azokat a vádakat, amiket a rendőrség felhozott ellenem, a zentai bíróság valósnak minősítette. 1991. október 28-án jöttem haza a Sremska Mitrovica-i börtönből. Ezerötszáz rabbal voltam együtt, és soha nem sértettem meg senkit, pe­dig ott lett volna alkalmam vesze­kedni. És mégis az öt évet ilyen ve­szekedésekért kaptam, amikben benne sem voltam, és a sok kis vád­ból öt év jött össze. Még tartott a büntetésem, de a zentai rendőrség jól tudta, hogy hol vagyok, és jöttek, zaklatták a felesé­gemet és a családomat, faggatták, hogy hol vagyok. Nem szeretnék többet törvénybe ütközni, de amióta hazajöttem a mitrovicai börtönből, három hóna­pig nem tettem ki a lábamat a ház­ból. De már úgy éreztem magam idehaza is, mint egy rab, ráuntam az örökös otthoni tartózkodásra. 1992. március 10-én bementem az Aladin vendéglőbe. Később be­jött két rendőr is, akik már régebb­ről ismertek. Ott álltunk a söntés­­nél, a rendőr egyenesen odajött hozzám, és fölírt engem is és a ven­déglő tulajdonosát is, pedig semmi oka nem volt rá. Akármelyik vendéglőbe beme­gyek, kihívnak, kérdezgetnek, szé­­gyenítenek és kutatnak, mi van ná­lam, mennyi pénzt hordok magam­mal. Ez állandóan így megy, ha be­lépek valahova, ők is jönnek utá­nam. Pedig soha nem sértettem meg őket, habár volna miért. Már sokszor megvertek ok nélkül is. Egyszerűen a rendőrség hajt arra, hogy valami bűncselekményt köves­sek el. Szégyellem, ha jönnek a ren­dőrök hozzám, kérdezgetnek, hol voltam, merre járok. Szégyellem, mert az utcában látják a szomszé­dok, hogy ok nélkül jönnek hoz­zám, dehát a nép jót nem gondol. Látják a rendőröket meg az autóju­kat a ház előtt. És ezek szerint kénytelen leszek valamit elkövetni, hogy legyen értelme annak, amiért hozzám járnak, mert ezzel szégye­­nítem az egész családomat is, vagyis nem én, hanem a rendőrök zaklatá­sa. Kérem, tisztelt szerkesztőség, ezekre a kérdéseimre mi lehetne a megoldás? Már arra is gondoltam, hogy valamiképpen végezek egy pár emberrel, azután pedig ma­gammal is, mert már nincs maradá­som tőlük. De ne értsenek félre, gyilkolni eddig sohasem gyilkoltam. Nagyon sokakról tudom, hogy hol laknak, könnyen bosszút tudnék állni rajtuk. Már elmentem a város­elnökhöz is, hogy panaszt tegyek, de eddig még sohasem sikerült el­érnem az irodájában. Neki szeret­tem volna elmondani a panaszo­mat, ha egyáltalán meghallgatott volna. Ezért fordulok most Önök­höz. Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki már volt börtönben, és mégis bármi történik, rögtön jönnek hozzám. Más is volt börtön­ben, mégis énrám pikkelnek, szálka vagyok a szemükben. Kérem a tisztelt szerkesztőséget, amennyiben tud, adjon választ kér­déseimre. Mert én szeretném elke­rülni a további törvénybe ütközése­ket. Arra kérem még Önöket, hogy a nevem és a címem maradjon szer­kesztőségükben, csupán azért, mert attól, tartok, hogy még jobban zak­latni fognak. Olvasónk kérdéseivel kapcsolat­ban dr. Kovács Károlyhoz, a Kér­dezz- Felelünk rovat szerkesztőjén­­ez fordultunk. A levélre a követ­kezőket válaszolta: Olvasónk azon panaszára, hogy ártatlanul ítélték el annak idején, csupán azt jegyezhetjük meg, hogy ha birtokába jutottak esetleg olyan bizonyítékok, amelyekkel utólag is módjában állna bizonyítani ártat­lanságát, felhasználhatja ezeket az eszközöket perújítási kérelmében, s ha beigazolódik állításainak igazsá­ga, akkor bizonyára sikert fog elér­ni, és bűntelennek fogják nyilvání­tani. Hasonló esetben az igazságta­lanul eltöltött börtönévek után anyagi kártérítésre is igényt tarthat. Ami viszont azon megjegyzését illeti, hogy büntetésének letöltése után a rendőrség állandóan zaklat­ja, felelősségre vonja, érdeklődik az iránt, mivel foglalkozik, miből él, és egyéb kérdésekkel is zaklatja, a kö­vetkezőket közölhetjük. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon be­vett szokás és gyakorlat, hogy az il­letékesek figyelemmel kísérik a sza­badságvesztés büntetését letöltött személyek magánéletét. Ezt egy­részt azért teszik, hogy az ilyen sze­mélyek számára megkönnyítsék a rendes életbe való visszatérést, más­részt pedig ellenőrzik, hogy való­ban jó útra tértek-e, és nem akad-e köztük visszaeső bűnös. Eközben az illetékeseknek azonban körültekin­téssel és tapintattal kell eljárniuk, nehogy a büntetésüket letöltött sze­mélyek személyes szabadságát és emberi méltóságát veszélyeztessék, illetve megsértsék. Olvasónk eseté­ben valószínűleg arról van szó, hogy az illetékesek túlléptek a ta­pintatosság határain, és nem meg­felelő módon jártak el, s ezzel olva­sónk személyes szabadságát, illetve emberi méltóságát is megsértették, hatalmi túlbuzgalom vagy egyéb okok miatt. Nézetünk szerint a leg­célszerűbb, ha olvasónk személye­sen felkeresi annak a helységnek a rendőrfőnökét, ahol él, s élőszóval előadja a velünk közölteket. Bizo­nyára megértésre talál, s az intéz­mény főnöke intézkedni fog, hogy alárendeltjei olvasónk iránti érdek­lődésüket emberséges és tapintatos módon gyakorolják, mert köztudo­mású, hogy a környezet is idegen­kedéssel és gyanakvással fogadja azt, ha valaki iránt feltűnő módon érdeklődik a rendőrség. Reméljük, hogy olvasónk lelki nyugalma hely­reáll, ha megszűnik a nézete szerint méltatlan és indokolatlan „zaklatás” és a személye iránti nem kellő mó­don tanúsított érdeklődés. Miért nincs több adat az azonosító kártyán? KOVÁCS JÓZSEF, ÚJVIDÉK.­Megváltozott a bankok nyilvántar­tási száma. Emiatt bankom, az újvi­déki­­ székhelyű Gazdasági Bank (Privredna banka) is minden folyó­számla-tulajdonosnak új azonosító kártyát ad ki. Ebben nem találok ki­vetnivalót, sőt természetesnek tar­tom, legfeljebb sajnálom a tisztvise­lőket a pluszmunkáért. Furcsállom azonban, hogy a­ korábbi kártyától eltérően - amely a nevemen kívül tartalmazta a személyi igazolvá­nyom számát is - ezen az úton csak a nevem és aláírásom található, no meg a folyószámlám utolsó néhány számjegye. Gyakran előforduló nevem van, a kártyán viszont ezenkívül semmi­lyen más azonosító adat nem szere­pel. A csekk mindinkább pénzhe­lyettesítő eszköz, a sarki árustól kezdve mindenki köteles elfogadni. Fel is hívtam erre a tisztviselő fi­gyelmét: hány Kis Péter, Nagy Pál, Tóth László vagy Petar Petrovic, Jo­­van Jovanovic él tájunkon. És ha valaki megszerzi (ellopja vagy netán megtalálja) egy azonos nevű sors­társa csekk-könyvét, egy kissé be­­vakorolja aláírását, mire az észbe ad, levásárolhatja annak minden csekkjét. Tegyük fel, 15-20 csekk 5000 dinárral beszorozva, nem is kis összeg! Az illető fel is mutathatja igazolványát; ha a neve azonos, nyugodtan vásárolhat csekkre, mert imitt-amott fordul elő, hogy a hátla­pon feltüntetik az igazolvány szá­mát! Erre nem gondoltak az illeték­esek a kártya kibocsátásakor? Diákok üzenete AZ ÚJVIDÉKI ÁLTALÁ­NOS ISKOLÁK DIÁKJAINAK EGY CSOPORTJA. - Taná­rok, kérjük, szüntessék be a sztrájkot, nyissák meg az isko­lák kapuit, hogy elfoglalhassuk helyünket az iskolapadokban. Ne használják ki egyéni céljaik­ra a tanulóifjúságot! Mi nem vagyunk eszköz, gép, sem krumpli mások ke­zében. Olyan korban va­gyunk, amikor oktatásra és nevelésre van szükségünk. Ez kötelező iskoláztatás. Önökre bízták oktatásunkat és neve­lésünket. De vajon kire? Önökre, akik kitereltek ben­nünket az újvidéki utcákra, már két hete lopjuk a napot, és tévelygünk. Vajon így ok­tatnak bennünket, hogy mi­ként tanuljunk? A tananyag óriási, sokat követelnek tő­lünk, az iskolaórákon pedig egyáltalán nem foglalkoznak velünk. A legegyszerűbb az el­lenőrző, és csakis az ellenőrző megíratása. Sok tantárgyból magánórákra kell járnunk csakis azért, mert Önök nem foglalkoznak velünk az iskolá­ban. Ez tömegjelenség. Szüle­ink ezért a szájuktól kénytele­nek megvonni a falatot, de ők nem sztrájkolnak! * Ha folytatják a sztrájkot, mi is sztrájkba lépünk szüleink­kel együtt Önök ellen, üresek maradnak az iskolapadok! * Nem fogjuk „ledolgozni” az Önök sztrájkját, tegyék ezt meg maguk. * A törvényes szünidőt kö­veteljük, akkor van szükségünk a pihenőre. KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK 11 Királyt akarunk?! M. S., ÚJVIDÉK (Név és cím a szerkesztőségben) — Nagy a felhaj­tás Belgrádban: Milošević és a kor­mány leváltását követelik. Az okok­ról sokat lehetne vitatkozni, de néz­zük meg azt is, hogy ki lenne az utód. Királyt akarunk, egy olyan ki­rályt, aki majd mindenkire rámoso­lyog, az országban mindenkinek igazat fog adni? A nép előtt ő lenne a bölcs, a megváltó, az ő sarjai len­nének gyermekeink eszményképei, a királyné lenne majd a leghumá­nusabb nő az országban. Ő osztaná a szegény sorsú kisgyermekeknek az alamizsnát. A király viszont nem foglalkozna apró-cseprő dolgokkal, például a munkásosztállyal vagy a kisebbségiek problémáival, ezzel feltehetőleg a koronatanács tagjai és az udvar más emberei fognak tö­rődni. Igaz, a belgrádi tüntetésen az oppozíció nem feledkezett meg a munkásokról sem, szerepeltette Mi­­loje Ignjatovic fémmunkást, de mindenki láthatta, hogy mi volt az ő feladata. Valakinek fel kellett ol­vasnia a munkások nevében leírt leckét, ezt a tömeg némán meg is hallgatta, de zűrzavar keletkezett, amikor az a fiatal nő nem olvasott, hanem nyíltan kijelentette, hogy ki a bűnös a mai áldatlan állapotért Szerbiában, kimondta: „senki más, mint mi, szerbek.” Úgy látszott, hogy ez az egyetemista lány igencsak meg­zavarta a tömeget, de az emelvényen felsorakozott urakat is, mert gyorsan reagáltak, és sürgették, hogy a felszó­laló mielőbb fejezze be a mondókáját. Ha az ellenzék a mai helyett az első és a második világháború közötti idő­szakban uralkodó állapotokat akarja bevezetni, akkor nem nehéz kitalálni, hogy mi vár ránk, kisebbségiekre. A lenézés, a minden jogtól való meg­­fosztottság. Fejet hajtani a földesu­raknak és az arisztokráciának. Örül­hetünk majd annak, hogy élünk, vir­radattól naplementéig vonhatjuk az igát, mint az állatok; a kisebbségi édesanyák a tizenéves lányaikat vihe­tik a Vuk-szobor mellé Belgrádba áruként cselédlányoknak eladásra, kiszolgálva az úriasszonyokat. így festett röviden ecsetelve a volt ki­rálysági uralom, amiért most annyi­ra epekedik a szerb parlamenti el­lenzék nagyobb része. Még csak egy kérdés: mely fegyveres erő védené a leendő királyságot? Erre valószínűleg nem olyan könnyű választ adni, mint amilyen egyszerű a leendő király képét harcolászni a Tera­­zijén. Elkeseredettek a temeriniek ERŐS ILONA, TEMERIN-Teme­rinből a napokban több száz fiatalt vit­tek el... hova is? Minek is? A békébe? Amit most mindenki támogat? Szóval meg lehet kérdőjelezni. Fel van hábo­rodva a falu. Érkeznek a békeerők, a kéksisakosok, hála istennek, mondja a nép, ám közben semmi sem változik, tovább folynak a harcok és a temeté­sek. A felháborodott polgárok egy­mást kérdezik: Mi ez? Most hová vi­szik a fiainkat, és miért? Hol marad el a beígért béke? Felváltani a már jó ideje ottlévőket, de minek? Kire kell lőni, és miért? Megannyi kérdés, amire senki sem illetékes választ adni. Az emberek között elhangzik a reális igazság, hogy jól van, azok jöjjenek haza, akiknek kell, de helyükbe ne ke­rüljön másik egység. Ez teljesen értel­metlen (igaz, az eddigiek is azok vol­tak). Olyanok most a temeriniek, mint az űzött vad: ijedt, veszélyt érző. In­dultak a buszok tele fiatalokkal, ott álltak a rémült szülők és néhány ren­dőr. A szókimondóak tettek néhány élesebb megjegyzést, a félénkebbek könnyeiket törölgették, és lemondóan legyintettek mindennemű ígéretre, csalódva az emberiség, az­ emberi jo­gok, a biztonságos élet, a szebb, a jobb jövő, a háború vége, a... ki tudja még milyen ígéretekben. Lógó orral jár a temerini ebben a csípős kora tavaszi időben, amikor a munkára kellene gondolni, a földművesek lemaradt dolgára, az árakra, a mit vessünk­ re, a mit együnk­re. A szorgalmáról és vi­dámságáról ismert nép most elveszett­nek érzi magát. Eretnek gondolatok? BALÁZS LÁSZLÓ, ZOMBOR, NI­KOLA TESLA UTCA 3.- Ember legyen a talpán, aki tárgyilagosan tudja kísérni, objektíven kommentálni a gyorsan per­gő jugoszláv politikai eseményeket. Ám a világ többi politikai hívei is gyorsan kö­vetik egymást, különösen a nagy orosz birodalom széthullása óta. Maradjunk azonban csak a mi „piszkos háborúnk­nál”, hiszen a világot még mindig érdek­lik a most már valóban széthullott or­szág eseményei. Kronológiai pontossággal talán már nem is tudnám leírni, hogyan is jutot­tunk a végállomáshoz, az ország dara­bokra hullásához. Ez azonban már tény, ezt tudomásul kell venni akkor is, ha sok politikusnak ez a valóság nincs ínyé­re. Brüsszelben lényegében kimondták: az AVNOJ-i Jugoszlávia halott. Ezen nem kell csodálkoznunk, az ország agó­niája így is sokáig tartott, s a „halál” híre már senkit sem lepett meg. Be kellett ennek következnie, hiszen ebben az egy­kori szép országban a gazdaság romok­ban hever, az infláció már elviselhetet­len méreteket öltött, az árak az égbe szöktek, a polgárok devizáját szétherdál­ták, a háború pusztított, minek követ­keztében ezrek haltak meg, tízezrek let­tek nyomorékok, százezrek a menekü­lést választották. Mindez miért követke­zett be? A választ nem is nehéz megadni, mert egyes politikusok (ne nevezzük meg névleg, hiszen mindenki tudja, kik­ről van szó) olyan „előrelátó” politikát folytattak, a nacionalizmus mérgébe be­lemártva, aminek a következménye az lett, ami jelenleg van — nyomorban él az ország. A fentieket aligha lehet megcáfolni holmi optimista híresztelésekkel. A hiva­talos „nagyok” ennek ellenére „eredmé­nyeket” hirdetnek, többek között még azt is hírül adják a világnak, hogy ná­lunk a nemzeti kisebbségnek olyan jogai vannak, amilyen nincs a világon. Újab­ban ezt állítja Románia is. Persze, mind­ezt el kell hinni. Az ország szebb jövőjének érdekében az ellenzék is meghirdette követeléseit, melynek értelmében jobb és szebb lesz az ország jövője. Az egyetemisták is fel­szólaltak, és rámutattak a jelenlegi re­zsim hibáira. Mindez azonban falra hányt borsót jelentett az illetékeseknek, ők nem gyakorolnak „önkritikát”, pe­dig ezt annak idején megtanulhatták volna a megboldogult pártjukban, hi­szen a helytelen cselekedetükért akkor mea culpázniuk kellett, vagy távozhatott az illető a kiváltságosok soraiból. Röviden: nem áll jól a politikai szé­nánk. Ezen pedig jelenleg csakis az uralmon levő párt tudna segíteni - ha tudna, vagy ha akarna. Nem állíthatom, hogy nem az a célja, hogy egyszer már felfelé íveljen ennek az országnak a gaz­dasági grafikonja. Csak az a kérdés, hogy ilyen körülmények között képes-e ennek megvalósítására. Sokan már el­vesztették hitüket, mert abból, amit an­nak idején a választási hadjáratukban célul tűztek ki, szinte semmi sem való­sult meg. Azaz minden megvalósult, csak mindennek a fordítottja. A jobb és szebb jövőt most már csak a kéksisakosokban látjuk. Sajnos csigalas­súsággal érkeznek, fontos azonban, hogy jönnek. Ha emlékeznek rá olvasó­im, a háború kezdetekor még ezek ellen is fegyvert akartak ragadni egyesek. Ta­lán, ha már itt lesznek mind a tizenné­­gyezren, akkor béke lesz, megnyugsza­nak a kedélyek, mert csakis békében tud eredményeket felmutatni bármelyik párt. Azt hiszem, minden pártnak most már csak egy célja lehet: az igazi béke megteremtése. Akkor nyugodtan elgon­dolkodhatunk: mindezekre az öldöklé­sekre, szenvedésekre, Vukovárra, rom­bolásokra, bombázásokra miért is volt szükség? A józan ész azonban már most megmondja: a nép ezt nem­­ akarta!

Next