Magyar Szó, 1992. március (49. évfolyam, 59-89. szám)
1992-03-20 / 78. szám
1992. március 20., péntek Magyar Szó Elegem van a zaklatásból GY. SZ. ZENTA (Név és cím a szerkesztőségben) - Tisztelt szerkesztőség! Önökhöz fordulok néhány megválaszolatlan kérdésemmel. Először is azzal kezdeném, hogy öt évre el voltam ítélve (amit már letöltöttem) olyan bűncselekményekért, amiket valójában el sem követtem. Azokat a vádakat, amiket a rendőrség felhozott ellenem, a zentai bíróság valósnak minősítette. 1991. október 28-án jöttem haza a Sremska Mitrovica-i börtönből. Ezerötszáz rabbal voltam együtt, és soha nem sértettem meg senkit, pedig ott lett volna alkalmam veszekedni. És mégis az öt évet ilyen veszekedésekért kaptam, amikben benne sem voltam, és a sok kis vádból öt év jött össze. Még tartott a büntetésem, de a zentai rendőrség jól tudta, hogy hol vagyok, és jöttek, zaklatták a feleségemet és a családomat, faggatták, hogy hol vagyok. Nem szeretnék többet törvénybe ütközni, de amióta hazajöttem a mitrovicai börtönből, három hónapig nem tettem ki a lábamat a házból. De már úgy éreztem magam idehaza is, mint egy rab, ráuntam az örökös otthoni tartózkodásra. 1992. március 10-én bementem az Aladin vendéglőbe. Később bejött két rendőr is, akik már régebbről ismertek. Ott álltunk a söntésnél, a rendőr egyenesen odajött hozzám, és fölírt engem is és a vendéglő tulajdonosát is, pedig semmi oka nem volt rá. Akármelyik vendéglőbe bemegyek, kihívnak, kérdezgetnek, szégyenítenek és kutatnak, mi van nálam, mennyi pénzt hordok magammal. Ez állandóan így megy, ha belépek valahova, ők is jönnek utánam. Pedig soha nem sértettem meg őket, habár volna miért. Már sokszor megvertek ok nélkül is. Egyszerűen a rendőrség hajt arra, hogy valami bűncselekményt kövessek el. Szégyellem, ha jönnek a rendőrök hozzám, kérdezgetnek, hol voltam, merre járok. Szégyellem, mert az utcában látják a szomszédok, hogy ok nélkül jönnek hozzám, dehát a nép jót nem gondol. Látják a rendőröket meg az autójukat a ház előtt. És ezek szerint kénytelen leszek valamit elkövetni, hogy legyen értelme annak, amiért hozzám járnak, mert ezzel szégyenítem az egész családomat is, vagyis nem én, hanem a rendőrök zaklatása. Kérem, tisztelt szerkesztőség, ezekre a kérdéseimre mi lehetne a megoldás? Már arra is gondoltam, hogy valamiképpen végezek egy pár emberrel, azután pedig magammal is, mert már nincs maradásom tőlük. De ne értsenek félre, gyilkolni eddig sohasem gyilkoltam. Nagyon sokakról tudom, hogy hol laknak, könnyen bosszút tudnék állni rajtuk. Már elmentem a városelnökhöz is, hogy panaszt tegyek, de eddig még sohasem sikerült elérnem az irodájában. Neki szerettem volna elmondani a panaszomat, ha egyáltalán meghallgatott volna. Ezért fordulok most Önökhöz. Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki már volt börtönben, és mégis bármi történik, rögtön jönnek hozzám. Más is volt börtönben, mégis énrám pikkelnek, szálka vagyok a szemükben. Kérem a tisztelt szerkesztőséget, amennyiben tud, adjon választ kérdéseimre. Mert én szeretném elkerülni a további törvénybe ütközéseket. Arra kérem még Önöket, hogy a nevem és a címem maradjon szerkesztőségükben, csupán azért, mert attól, tartok, hogy még jobban zaklatni fognak. Olvasónk kérdéseivel kapcsolatban dr. Kovács Károlyhoz, a Kérdezz- Felelünk rovat szerkesztőjénez fordultunk. A levélre a következőket válaszolta: Olvasónk azon panaszára, hogy ártatlanul ítélték el annak idején, csupán azt jegyezhetjük meg, hogy ha birtokába jutottak esetleg olyan bizonyítékok, amelyekkel utólag is módjában állna bizonyítani ártatlanságát, felhasználhatja ezeket az eszközöket perújítási kérelmében, s ha beigazolódik állításainak igazsága, akkor bizonyára sikert fog elérni, és bűntelennek fogják nyilvánítani. Hasonló esetben az igazságtalanul eltöltött börtönévek után anyagi kártérítésre is igényt tarthat. Ami viszont azon megjegyzését illeti, hogy büntetésének letöltése után a rendőrség állandóan zaklatja, felelősségre vonja, érdeklődik az iránt, mivel foglalkozik, miből él, és egyéb kérdésekkel is zaklatja, a következőket közölhetjük. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon bevett szokás és gyakorlat, hogy az illetékesek figyelemmel kísérik a szabadságvesztés büntetését letöltött személyek magánéletét. Ezt egyrészt azért teszik, hogy az ilyen személyek számára megkönnyítsék a rendes életbe való visszatérést, másrészt pedig ellenőrzik, hogy valóban jó útra tértek-e, és nem akad-e köztük visszaeső bűnös. Eközben az illetékeseknek azonban körültekintéssel és tapintattal kell eljárniuk, nehogy a büntetésüket letöltött személyek személyes szabadságát és emberi méltóságát veszélyeztessék, illetve megsértsék. Olvasónk esetében valószínűleg arról van szó, hogy az illetékesek túlléptek a tapintatosság határain, és nem megfelelő módon jártak el, s ezzel olvasónk személyes szabadságát, illetve emberi méltóságát is megsértették, hatalmi túlbuzgalom vagy egyéb okok miatt. Nézetünk szerint a legcélszerűbb, ha olvasónk személyesen felkeresi annak a helységnek a rendőrfőnökét, ahol él, s élőszóval előadja a velünk közölteket. Bizonyára megértésre talál, s az intézmény főnöke intézkedni fog, hogy alárendeltjei olvasónk iránti érdeklődésüket emberséges és tapintatos módon gyakorolják, mert köztudomású, hogy a környezet is idegenkedéssel és gyanakvással fogadja azt, ha valaki iránt feltűnő módon érdeklődik a rendőrség. Reméljük, hogy olvasónk lelki nyugalma helyreáll, ha megszűnik a nézete szerint méltatlan és indokolatlan „zaklatás” és a személye iránti nem kellő módon tanúsított érdeklődés. Miért nincs több adat az azonosító kártyán? KOVÁCS JÓZSEF, ÚJVIDÉK.Megváltozott a bankok nyilvántartási száma. Emiatt bankom, az újvidéki székhelyű Gazdasági Bank (Privredna banka) is minden folyószámla-tulajdonosnak új azonosító kártyát ad ki. Ebben nem találok kivetnivalót, sőt természetesnek tartom, legfeljebb sajnálom a tisztviselőket a pluszmunkáért. Furcsállom azonban, hogy a korábbi kártyától eltérően - amely a nevemen kívül tartalmazta a személyi igazolványom számát is - ezen az úton csak a nevem és aláírásom található, no meg a folyószámlám utolsó néhány számjegye. Gyakran előforduló nevem van, a kártyán viszont ezenkívül semmilyen más azonosító adat nem szerepel. A csekk mindinkább pénzhelyettesítő eszköz, a sarki árustól kezdve mindenki köteles elfogadni. Fel is hívtam erre a tisztviselő figyelmét: hány Kis Péter, Nagy Pál, Tóth László vagy Petar Petrovic, Jovan Jovanovic él tájunkon. És ha valaki megszerzi (ellopja vagy netán megtalálja) egy azonos nevű sorstársa csekk-könyvét, egy kissé bevakorolja aláírását, mire az észbe ad, levásárolhatja annak minden csekkjét. Tegyük fel, 15-20 csekk 5000 dinárral beszorozva, nem is kis összeg! Az illető fel is mutathatja igazolványát; ha a neve azonos, nyugodtan vásárolhat csekkre, mert imitt-amott fordul elő, hogy a hátlapon feltüntetik az igazolvány számát! Erre nem gondoltak az illetékesek a kártya kibocsátásakor? Diákok üzenete AZ ÚJVIDÉKI ÁLTALÁNOS ISKOLÁK DIÁKJAINAK EGY CSOPORTJA. - Tanárok, kérjük, szüntessék be a sztrájkot, nyissák meg az iskolák kapuit, hogy elfoglalhassuk helyünket az iskolapadokban. Ne használják ki egyéni céljaikra a tanulóifjúságot! Mi nem vagyunk eszköz, gép, sem krumpli mások kezében. Olyan korban vagyunk, amikor oktatásra és nevelésre van szükségünk. Ez kötelező iskoláztatás. Önökre bízták oktatásunkat és nevelésünket. De vajon kire? Önökre, akik kitereltek bennünket az újvidéki utcákra, már két hete lopjuk a napot, és tévelygünk. Vajon így oktatnak bennünket, hogy miként tanuljunk? A tananyag óriási, sokat követelnek tőlünk, az iskolaórákon pedig egyáltalán nem foglalkoznak velünk. A legegyszerűbb az ellenőrző, és csakis az ellenőrző megíratása. Sok tantárgyból magánórákra kell járnunk csakis azért, mert Önök nem foglalkoznak velünk az iskolában. Ez tömegjelenség. Szüleink ezért a szájuktól kénytelenek megvonni a falatot, de ők nem sztrájkolnak! * Ha folytatják a sztrájkot, mi is sztrájkba lépünk szüleinkkel együtt Önök ellen, üresek maradnak az iskolapadok! * Nem fogjuk „ledolgozni” az Önök sztrájkját, tegyék ezt meg maguk. * A törvényes szünidőt követeljük, akkor van szükségünk a pihenőre. KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK 11 Királyt akarunk?! M. S., ÚJVIDÉK (Név és cím a szerkesztőségben) — Nagy a felhajtás Belgrádban: Milošević és a kormány leváltását követelik. Az okokról sokat lehetne vitatkozni, de nézzük meg azt is, hogy ki lenne az utód. Királyt akarunk, egy olyan királyt, aki majd mindenkire rámosolyog, az országban mindenkinek igazat fog adni? A nép előtt ő lenne a bölcs, a megváltó, az ő sarjai lennének gyermekeink eszményképei, a királyné lenne majd a leghumánusabb nő az országban. Ő osztaná a szegény sorsú kisgyermekeknek az alamizsnát. A király viszont nem foglalkozna apró-cseprő dolgokkal, például a munkásosztállyal vagy a kisebbségiek problémáival, ezzel feltehetőleg a koronatanács tagjai és az udvar más emberei fognak törődni. Igaz, a belgrádi tüntetésen az oppozíció nem feledkezett meg a munkásokról sem, szerepeltette Miloje Ignjatovic fémmunkást, de mindenki láthatta, hogy mi volt az ő feladata. Valakinek fel kellett olvasnia a munkások nevében leírt leckét, ezt a tömeg némán meg is hallgatta, de zűrzavar keletkezett, amikor az a fiatal nő nem olvasott, hanem nyíltan kijelentette, hogy ki a bűnös a mai áldatlan állapotért Szerbiában, kimondta: „senki más, mint mi, szerbek.” Úgy látszott, hogy ez az egyetemista lány igencsak megzavarta a tömeget, de az emelvényen felsorakozott urakat is, mert gyorsan reagáltak, és sürgették, hogy a felszólaló mielőbb fejezze be a mondókáját. Ha az ellenzék a mai helyett az első és a második világháború közötti időszakban uralkodó állapotokat akarja bevezetni, akkor nem nehéz kitalálni, hogy mi vár ránk, kisebbségiekre. A lenézés, a minden jogtól való megfosztottság. Fejet hajtani a földesuraknak és az arisztokráciának. Örülhetünk majd annak, hogy élünk, virradattól naplementéig vonhatjuk az igát, mint az állatok; a kisebbségi édesanyák a tizenéves lányaikat vihetik a Vuk-szobor mellé Belgrádba áruként cselédlányoknak eladásra, kiszolgálva az úriasszonyokat. így festett röviden ecsetelve a volt királysági uralom, amiért most annyira epekedik a szerb parlamenti ellenzék nagyobb része. Még csak egy kérdés: mely fegyveres erő védené a leendő királyságot? Erre valószínűleg nem olyan könnyű választ adni, mint amilyen egyszerű a leendő király képét harcolászni a Terazijén. Elkeseredettek a temeriniek ERŐS ILONA, TEMERIN-Temerinből a napokban több száz fiatalt vittek el... hova is? Minek is? A békébe? Amit most mindenki támogat? Szóval meg lehet kérdőjelezni. Fel van háborodva a falu. Érkeznek a békeerők, a kéksisakosok, hála istennek, mondja a nép, ám közben semmi sem változik, tovább folynak a harcok és a temetések. A felháborodott polgárok egymást kérdezik: Mi ez? Most hová viszik a fiainkat, és miért? Hol marad el a beígért béke? Felváltani a már jó ideje ottlévőket, de minek? Kire kell lőni, és miért? Megannyi kérdés, amire senki sem illetékes választ adni. Az emberek között elhangzik a reális igazság, hogy jól van, azok jöjjenek haza, akiknek kell, de helyükbe ne kerüljön másik egység. Ez teljesen értelmetlen (igaz, az eddigiek is azok voltak). Olyanok most a temeriniek, mint az űzött vad: ijedt, veszélyt érző. Indultak a buszok tele fiatalokkal, ott álltak a rémült szülők és néhány rendőr. A szókimondóak tettek néhány élesebb megjegyzést, a félénkebbek könnyeiket törölgették, és lemondóan legyintettek mindennemű ígéretre, csalódva az emberiség, az emberi jogok, a biztonságos élet, a szebb, a jobb jövő, a háború vége, a... ki tudja még milyen ígéretekben. Lógó orral jár a temerini ebben a csípős kora tavaszi időben, amikor a munkára kellene gondolni, a földművesek lemaradt dolgára, az árakra, a mit vessünk re, a mit együnkre. A szorgalmáról és vidámságáról ismert nép most elveszettnek érzi magát. Eretnek gondolatok? BALÁZS LÁSZLÓ, ZOMBOR, NIKOLA TESLA UTCA 3.- Ember legyen a talpán, aki tárgyilagosan tudja kísérni, objektíven kommentálni a gyorsan pergő jugoszláv politikai eseményeket. Ám a világ többi politikai hívei is gyorsan követik egymást, különösen a nagy orosz birodalom széthullása óta. Maradjunk azonban csak a mi „piszkos háborúnknál”, hiszen a világot még mindig érdeklik a most már valóban széthullott ország eseményei. Kronológiai pontossággal talán már nem is tudnám leírni, hogyan is jutottunk a végállomáshoz, az ország darabokra hullásához. Ez azonban már tény, ezt tudomásul kell venni akkor is, ha sok politikusnak ez a valóság nincs ínyére. Brüsszelben lényegében kimondták: az AVNOJ-i Jugoszlávia halott. Ezen nem kell csodálkoznunk, az ország agóniája így is sokáig tartott, s a „halál” híre már senkit sem lepett meg. Be kellett ennek következnie, hiszen ebben az egykori szép országban a gazdaság romokban hever, az infláció már elviselhetetlen méreteket öltött, az árak az égbe szöktek, a polgárok devizáját szétherdálták, a háború pusztított, minek következtében ezrek haltak meg, tízezrek lettek nyomorékok, százezrek a menekülést választották. Mindez miért következett be? A választ nem is nehéz megadni, mert egyes politikusok (ne nevezzük meg névleg, hiszen mindenki tudja, kikről van szó) olyan „előrelátó” politikát folytattak, a nacionalizmus mérgébe belemártva, aminek a következménye az lett, ami jelenleg van — nyomorban él az ország. A fentieket aligha lehet megcáfolni holmi optimista híresztelésekkel. A hivatalos „nagyok” ennek ellenére „eredményeket” hirdetnek, többek között még azt is hírül adják a világnak, hogy nálunk a nemzeti kisebbségnek olyan jogai vannak, amilyen nincs a világon. Újabban ezt állítja Románia is. Persze, mindezt el kell hinni. Az ország szebb jövőjének érdekében az ellenzék is meghirdette követeléseit, melynek értelmében jobb és szebb lesz az ország jövője. Az egyetemisták is felszólaltak, és rámutattak a jelenlegi rezsim hibáira. Mindez azonban falra hányt borsót jelentett az illetékeseknek, ők nem gyakorolnak „önkritikát”, pedig ezt annak idején megtanulhatták volna a megboldogult pártjukban, hiszen a helytelen cselekedetükért akkor mea culpázniuk kellett, vagy távozhatott az illető a kiváltságosok soraiból. Röviden: nem áll jól a politikai szénánk. Ezen pedig jelenleg csakis az uralmon levő párt tudna segíteni - ha tudna, vagy ha akarna. Nem állíthatom, hogy nem az a célja, hogy egyszer már felfelé íveljen ennek az országnak a gazdasági grafikonja. Csak az a kérdés, hogy ilyen körülmények között képes-e ennek megvalósítására. Sokan már elvesztették hitüket, mert abból, amit annak idején a választási hadjáratukban célul tűztek ki, szinte semmi sem valósult meg. Azaz minden megvalósult, csak mindennek a fordítottja. A jobb és szebb jövőt most már csak a kéksisakosokban látjuk. Sajnos csigalassúsággal érkeznek, fontos azonban, hogy jönnek. Ha emlékeznek rá olvasóim, a háború kezdetekor még ezek ellen is fegyvert akartak ragadni egyesek. Talán, ha már itt lesznek mind a tizennégyezren, akkor béke lesz, megnyugszanak a kedélyek, mert csakis békében tud eredményeket felmutatni bármelyik párt. Azt hiszem, minden pártnak most már csak egy célja lehet: az igazi béke megteremtése. Akkor nyugodtan elgondolkodhatunk: mindezekre az öldöklésekre, szenvedésekre, Vukovárra, rombolásokra, bombázásokra miért is volt szükség? A józan ész azonban már most megmondja: a nép ezt nem akarta!