Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-22 / 322. szám

1992. november 22., vasárnap Emlékművekről és utcanevekről Szabadkán SINKOVICS FERENC KÉP­VISELŐ: - Többnemzetiségű vá­rosunk polgárai e században már az ötödik hatalomváltást élik át. Minden rezsim hagyott maga után nyomot, anyagi vonatkozás­ban és szellemi téren is. Ez mind múltunk és örökségünk. Ne szé­gyelljük, ne tapossuk, ne rombol­juk őseink ránk hagyott öröksé­gét. Ne bántsuk egymást még ez­zel is. Ne tagadjuk meg a múltun­kat. Őrizzük és becsüljük meg a magunk és más nemzet értékeit és emlékeit. Ha vétettünk is egy­más ellen, bocsássuk ezt meg egy­másnak. Azzal, hogy minden ha­talomváltásnál eltüntettük az el­őző korszak nyomát, nem tettünk semmi hősieset és maradandót. Jegyezzük meg, nem a minden­kori új hatalommal kezdődik a történelem. Eljött az ideje annak, hogy városunkban az eddig felállított majd eltávolított összes emlék­művet, szobrot, emléktáblát ere­deti helyére visszahelyezzük. Ez a folyamat már meg is kezdődött Szabadkán, mert elsőként a szerb Jovan Nenad cár szobra került a helyére. Most folytatni kell a sort az 1848-as magyar szabadságharc emlékoszlopának újrafelállításával a mostani Váro­si Könyvtár elé. A Flórián-szob­­rot, a Szentháromság-szobrot és a többit is állítsuk vissza az ere­deti helyére. Ami a szimbólumokat illeti, ar­ra az álláspontra kell helyezkedni, hogy az eredeti szimbólum visz­­szakerüljön az eredeti helyére, a jelenlegit pedig tegyük a múze­umba, ne semmisítsük meg. Pél­dául a szabadkai Városháza tor­nyára a keresztet vissza kell he­lyezni a jelenlegi ötágú csillag he­lyére. Az utcák és a terek nevének megváltoztatásánál hasonlóan kell eljárni. A megváltoztatott nevű utca első házán az új névtábla alá egy emléktáblán soroljuk fel an­nak az utcának vagy térnek az összes eddigi nevét. Például: Be­­ogradski put - Belgrádi út, u prošlosti: Zimonyi út, Petrovara­­dinski put, ul. Ivana Milutino­­vica; Trg Republike - Köztársa­ság tér, u prošlosti: Piac tér, Fő tér, Szent István tér, Karađorđev trg-, így őrizzük meg múltunkat a jelen és a jövő nemzedék számá­ra. A történelemnek nemcsak könyvekben a helye, hanem tár­juk azt a nyilvánosság elé. Lássa a világ, hogy e régióban megér­tés és egymás megbecsülése ho­nos. E sok nemzetiségű város la­kói békében akarnak élni. Csak ez az út vezet bennünket egy új világ felé, amelyben nem lesz ki­sebbség és többség, alá- és föl­érendelt, nem államalkotó és ál­lamalkotó, egyenlő és egyenlőbb nemzet, hanem csak szabad, egyenrangú polgárok saját szü­lőföldjükön. Amit nem adhatsz, azt ne vedd el! (H. I., KANIZSA, NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN) - Ezt a cí­met azért adtam ennek a levélnek, mert manapság az emberélet számít a legkevesebbnek, mindent reklámoz­nak, tele vannak a városok fényes reklámokkal. A tévé mindent reklá­moz, csak azt nem, hogy ne öld meg az embert, mert ahhoz nincs jogod, még a szülő édesanyának sem, aki az életet adta. Az abortuszt tiltják, az egész világ foglalkozik vele. Éppen a múltkor olvastam dr. Burány Béla vershez hasonlító cikkében, szinte meghatódtam, de amikor látom a té­vében azt a rengeteg fiatal halottat és azokat a kicsi, ártatlan gyerekeket holtan, árván és nyomorultan, csodá­lom, hogy ezek után merik vállalni a fiatalok a gyereket! Mert talán az élet­ben nagyobb fájdalom nincs, mint mikor az anya a gyermekét vagy a gyermek az anyját veszíti el. Ezért a helyzetért csak a politikusokat lehet hibáztatni, nemcsak a mi politikusain­kat értem ez alatt, hanem világszerte, nemcsak a mi háborús helyzetünket, hanem mindenütt, ahol háború és gyilkolás folyik. De főleg az késztet erre az írásra, arról kellene az embe­reket meggyőzni, hogy az egyik em­ber olyan, mint a másik, se jobb, se rosszabb, tekintet nélkül nemzetiség­re és vallásra. A területi kérdéseket is szépen, békés úton el lehet intézni, ha azt akarják, de nem büszkeséggel, ahogy egyesek tartják, mert a büszke­ség az nem dicsőség, tartja a közmon­dás. Én az ENSZ-et is hibáztatom, idehozták ezt a sok UNPROFOR-ka­­tonát, a háború meg dúl tovább, hal a nép, rombolják a városokat, falvakat, és szegényedünk rohamosan, mert a pénzünket és az élelmet fölemészti a háború; rengeteg ember vált otthon­talanná, ez nem büszkeség, ez félelem az emberekben és siralmas helyzet, meg a szegé­nykonyha, most, Európa és a XXI. század felé közeledve. Most még visszatérek az ENSZ-hez. Bosz­niában mikor látták, hogy komolyo­dik a helyzet, rögtön össze kellett vol­na vonni a nehézfegyvereket, nem­csak a repülőket, hanem a tankokat meg minden olyan fegyvert, amit nem lehet párna alá rejteni, és ki­egyezni békés úton. Már régen vége volna a háborúnak, így meg úgy el­fajult, hogy nehéz lesz véget vetni neki. Van még két dolog, amit nem sze­retnék kihagyni levelemből. Az egyik a hétfői Napjainkkal kapcsolatos, amiért figyelmeztették a szerkesztőt, Bencsár Tivadart, hogy hogy mer ilyen műsort készíteni. Nagyon jól csinálta, gratulálok neki, meg mind a két meghívott vendégnek. Az nem le­het, hogy már pisszenni se merjünk, ne piszkáljon minket senki, nem bán­tunk mi senkit! A másik dolog az Új­vidéki Televízióval kapcsolatos: mi­kor magyar műsornak kellene lenni, pl. Halló, tévé vagy Napjaink, amiről tudják, hogy alig várjuk, bedobnak egy olyan műsort elébe, ami nincs is műsorra tűzve. Miért van ez így? Munkásnép vagyunk, képtelenek va­gyunk sokáig fennmaradni, hiszen reggel dolgozni kell. Olyan kevés ma­gyar műsort láthatunk, ha így lesz to­vábbra is, majd így is fizetünk! Magyar Szó KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK 15 „ Ballada a hidegszobában! ” Az Elektrovojvodina agya megbénult; ha tavaly az árammal spóroltál, akkor most még jobban spórolj.­­ Nézz az égre, és kérd a jó Istent, hogy a télen a hőfok a mínuszra ne essen. Te Bibasz most rá se hajszolj, mert tavaly spóroltál - most megfagyoskodj! De ne sokat kapcsold be az áramfogyasztót, inkább csak spórolj, mert úgyis csak ráhajszolsz! Aki meg pocsékolt - rá se ránt, az most is jó meleg szobában, ingujjban szaladgál! Hát így van ez. Te Bibasz, ha tavaly spóroltál, most Téged büntet az Elektrovojvodina, és nem azt, aki ígérte a mézzel folyó Kánaánt. Te csak spórolj, Te Bibasz,­­ mert jövőre is lesz áram? (korlátozás?!),­­ és akkor majd még jobban ráhajszolsz, mert Te mindig spóroltál, és ülhetsz a hideg szobában, és várhatod a mézzel folyó Kánaánt! (Garaba Petronella, Szabadka, Victor Hugo 19.) Álljunk ki önmagunkért TELEKI JÚLIA, VAJDASÁGI B. 53. BECSE. - Álljunk ki önmagun­kért, mindannyiunkért, a magyarsá­­­gért! Ebben a felhívásban benne van a célunk, kötelezettségünk. Közelednek a választások. Mind­­annyiunknak tudni kell, hogy aka­runk- e magyar iskolákat, magyar tájé­koztatást, magyar színházat. Vagy eset­leg megelégszünk azzal, hogy egyesek másodrendű állampolgárnak tartsanak és úgy is kezeljenek bennünket. Nekünk, vajdasági magyaroknak harcolnunk kell azért, hogy Vajdaság visszakapja autonómiáját, hogy Vaj­daságban minden állampolgár egy­forma jogot élvezzen, hogy Vajdaság népének ne kelljen nélkülöznie, hisz itt szorgalmas emberek élnek. Őriz­nünk kell mindannyiunknak a békét. Ezért támogassuk mindazokat, akik ezért küzdenek. Azonban egyet ne felejtsünk. Ne felejtsük, hogy mellettünk és értünk, magyarokért rajtunk kívül senki nem fog kiállni. Senkinek sem érdeke, hogy nekünk legyen iskolánk, főisko­lánk és egyetemünk. Hogy legyen színházunk, napilapunk, tévélea­­dónk, egyszóval önálló szabad tájé­koztatásunk. Mindezért magunknak kell kiállnunk. Ne felejtsük, a sorsunk a mi kezünkben is van. Tehát támo­gassuk azokat, akik a fennmaradá­sunkért küzdenek. Szerencsém, hogy nem élek Feketicsen Magyar Sárika Kula, Novák Peteré u. 14. -Kénytelen vagyok írásom­nak ezt a címet adni, mi­vel feketicsi születésű va­gyok, és megdöbbenten olvastam a vasárnapi Ma­gyar Szóban, mi történt orvos és beteg között. Még gyermekkoromban elkerültem Kulára, itt dolgoztam, itt nyugdíjaz­tak, és természetesen itt is gyógyíttatom magam. Huszonnyolc éves voltam, amikor megállapították, hogy szívhibám van, har­mincnégy voltam, amikor a kamenicai szívkórház­ban megműtötték, most ötvenhárom éves vagyok, és hála a kulai egészség­ház és a mentőszolgálat lel­kiismeretes orvosainak, még élek. Azt is meg kell mondanom, hogy ennyi év alatt váltakoztak az orvosok, s én bármelyikhez mentem, szívesen fogadtak, egy sem zavart ki. A mentőszolgálat néhány éve dolgozik. Mivel hosszú idő eltelt a műtétem óta, bizonyos komplikációk felléptek, nagyon sűrűn or­vosi beavatkozásra van szükségem, a férjem jelenti, s rögtön kijönnek. Megtör­ténik, hogy a mentőszolgá­lat vidéken van, mivel Ku­­lához tartoznak a környező falvak is, akkor a férjem az egészségháznak jelenti, s bármelyik orvos rögtön ki­jön. Mondanom sem kelle­ne, hogy mindegyiknek az az első dolga, hogy a vér­nyomásom megméri, a re­cepteket amíg fizetni kel­lett, mindig úgy állították ki, hogy ne kelljen fizetnem a sok gyógyszerért, amit szednem kell. Előfordult az is, hogy naponta kétszer is hozzá­juk fordultunk, kijöttek, betettek a kocsijukba, és el­vittek a szívszakorvoshoz, mert nálunk az is dolgozik, hogy az vizsgáljon meg. Ha úgy történt, hogy an­nak lejárt a munkaideje, rohantak velem Verbászra, a kórházba, az ottani szív­orvoshoz. Mindez mellett rendszeresen kapom a be­utalót Kamenicára is. Meg­jegyzem, a gyógyításom kü­lön dilemma az orvosok számára, mivel sok min­denre allergiás vagyok. A kulai egészségház élén dr. Marija Papin áll, aki jómaga is szívszakor­vos, munkaidőt, fáradsá­got nem ismerve végzi fe­lelősségteljes munkáját. A feketicsi dr. Sarnyainak csak azt ajánlom, vesse le a fehér köpenyét, vagy ha szereti viselni, viselje és menjen el kapálni, ott sen­ki sem fogja próbára tenni a türelmét, nem kell vér­nyomást mérnie, receptet írnia, szünetet is tarthat, amennyit csak akar, senki sem fogja várni, hogy mi­kor hagyja abba. Szakmai mulasztás?? DR. PÁLL SÁNDOR (PÉ­­TERRÉVE, LENIN U. 44.), A VMDK KÜLDÖTTSÉGÉNEK TAGJAKÉNT­­ A Magyar Szó­ban ez év november 12-én a Ki­sebbségi törvény a láthatáron címen megjelent tudósítással, il­letve november 18-án Őzei Györggyel, a Vajdasági Demok­ratikus Reformpárt Végrehajtó Bizottságának tagjával készített interjúval kapcsolatban a VMDK küldöttségének tagja­ként kötelességemnek tartom elmondani az alábbiakat: leg­fontosabb számomra az a tény, hogy Gert Aarens úr (aki egy pillanatig sem kérdőjelezte meg a VMDK legitimitását) megerő­sítette lord Owennak az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésén október 3-án elhangzott kijelen­tését, miszerint az itteni ma­gyarságot is megilleti a területi autonómia (és az autonómiák rendszere). E számunkra sors­döntő hírt egyetlen napilapunk elhallgatta. Megfélemlített, megfogyatkozott magyarsá­gunk „bűnös gondolatoktól” vezérelvén nehogy önbizal­mat, szárnyakat kapjon a vá­lasztások előtt? Szakmai mu­lasztásról van szó? Én inkább történelmi bűnnek nevezném. Az autonómia mellett a VMDK második fő követelé­se (Ózer úrral ellentétben): ismerjék el minden kisebb­ség politikai szubjektivitá­sát. Úgy vélem, egy nemzetiség jogait nem lehet és nem is sza­bad annak lélekszámához kötni. Jogok vagy vannak, vagy nincse­nek, s egyformán megilletnek mindenkit. Szerintem a kisebb­ségi kérdés akkor oldható meg végérvényesen, ha vezetői a nép­nek (a választóknak) és nem a megbízóknak tartoznak felelős­séggel. Özer úr szerint a reformos képviselők „igenis kiállnak amellett, hogy jobb megoldást találjanak a magyarság és más nemzetiségek javára”. „Derék” kiállásukról mi sem tanúskodik jobban a ténynél, hogy a „kalas­­nyikov-botrány” idején hátat fordítottak nekünk, kiváltak képviselői csoportunkból. Pedig hogy kellett volna akkor a tá­mogatás! Özer úr az amnesztiatörvény mielőbbi meghozatala mellett száll síkra. Én azt mondom: csak a háború megszűnte után. Egyébként jogalapot teremtünk arra, hogy bíróság elé állítsák azokat, akik ma és holnap fogják megtagadni a behívóparancsot, hogy hazaküldjék külföldre me­nekült honfitársainkat (hiszen amnesztia lenne), hogy esetleg újból mozgósítsák őket. Végezetül a VMDK nem kö­vetelte a nemzetiségi törvény meghozatalát, hanem tárgyaláso­kat, s azok végeredményeként az autonómiákat. Kanizsai egyenleg... DR. LACZKÓ VILMOS, KANI­ZSA, TITO MARSALL U. 7. - A ka­nizsai eseményeket a lakosság főleg Túri Gábor újságíró tollából ismer­hetjük meg, aki nemcsak a Tiszavi­­dék, hanem a Magyar Szó munkatár­saként is törekszik a két újságon ke­resztül mindennapjaink történéseit velünk ismertetni. Ez alkalommal is illendőnek tartanánk erről méltóan meg is emlékezni, és rövidke köszö­netet tolmácsolni. Ezt annál inkább tesszük, mert néhanapján méltányta­lan bírálatok érik olyan politikai beál­lítottságú egyénektől, akiknek foghí­jas fogalmuk van a demokráciáról, ám hagyományként igénylik a paran­csolgatást és a jogtalan bírálatot. A Tiszavidékben olvashattuk a Ka­nizsán tisztelik Ágostont, de... című, kellő érdeklődést kiváltott írást, amelyben egy Kanizsán tett látogatá­sáról van szó, amit a városháza nagy­termében bonyolítottak le. Ezen az összejövetelen a hivatalos személyisé­geken kívül a választópolgárok elég gyér számban jelentek meg. Az új polgármester üdvözlő­ szavai utáni elég hangos vita és az Ágoston képvi­selő számlájára irányított megjegyzé­sek nem tükrözték a demokrácia al­kalmazásának helyességét, inkább csak profanizálták azt, többé- kevésbé nyers és csiszolatlan viszonyulássá vált képviselőnk személye iránt. Mindezt a politikai pártok kanizsai képviselői cselekedték, minorizálva Ágoston képviselői tevékenységét. Országgyű­lési képviselőt adott nekünk a sors, de sajnos elfelejtett alkalmas és meg­felelő párthelyiséget is kisorsolni, amely méltó lenne emberi és társa­dalmi tevékenységre. Ezt a tényt bi­zonyos fokú figyelmetlenségnek mi­nősíthetnénk a helyi közigazgatási szervek részéről, akik politikai és tár­sadalmi felelősséggel tartoznak a ka­nizsai adófizető polgárságnak, lett lé­gyen az a község avagy a helyi közös­ség szintjén. Megállapítható valóság, hogy demokráciát megvalósítani még Kanizsán is csakis azok képesek, akik­nek birtokukban van a demokrácia, ha pedig ez hiánycikk, iparkodni kell megtanulni és elsajátítani, majd pe­dig alkalmazni mindennapi zűrzava­ros életünkben is. A színvallás is hi­ánycikk Kanizsán; sokan és többen várják, hogy a gesztenyét mások szed­jék ki a parázsból. Ez pedig lelkiisme­ret dolga is, de még nagyobb felelőt­lenség. A 40. írótábor nemcsak azért ma­rad emlékezetes, mert sorrendben immár a negyvenedik, s mint kultúr­­esemény, országos jellegű, hanem mert maradandó emlékművet avat­tunk és hagyatékul az utánunk követ­kező generációra marad. Mindezt Koncz István kiemelkedő kultúrmun­­kás kezdeményezte és kivitelezte. Imigyen aztán mi, kanizsaiak, örökös adósává váltunk Koncz Pityunknak. A népkerti vigadónkat állítólag konzerválták. Ehhez aztán valójában szükségtelen a kommentár. Ezért és a népkertünk szánalmas állapotával ki­állítottuk a saját szegénységi bizonyít­ványunkat. Az elődeinktől örökölt Er­­zsébet-sétányt - népkertet - elherdál­tuk... A mindennapi politikai esemé­nyek folyása közepette is Kanizsa la­kossága higgadtan és elszántan küzd és végzi a munkáját, dolgozik, van akár politikai érettsége is, no meg magához való esze is, tudni fogja, mit és hogyan kell cselekednie, bízzuk rá. Sorsunkat magunknak kell irányíta­nunk a humanista demokrácia nevé­ben. Ha netán az új községi elnök kez­deményezésére sor kerülne a helyha­tósági pótválasztásokra, a község la­kosságának újból tanúbizonyságot kell majd adnia, és komoly, megfelelő jelölteket választani a községi szkup-,­szinálta, hogy helyreálljon a megbil­lent számarány a képviselő-testület­ben. Itt újból a lakosság öntudatára kell alapozni az egész munkát. A várt sikerre megvan minden esély.

Next